Továbbiakban: kicsit általánosabban
Nem tartozom azokhoz a férfiakhoz, akik konyhai bravúrokra és ezek látványos elismerésére pályáznak. Nem tudok „főzni” és nem is dicsekszem azzal, hogy tudok. Igaz, hogy azzal se (mint sok magamfajta „alkotó értelmiségi”), hogy egy fakanalat se tudok a kezembe venni. De voltak időszakok, amikor aktuális életformám megkívánta, hogy néhány konyhai művelet elvégzésétől ne riadjak vissza. Ilyen volt először két párizsi ösztöndíjas évem, mindjárt a háború után, a még akutt párizsi ínségben, amelyet szerény ösztöndíjam, valamint a velem élő E. ezirányú totális „művészi” tehetetlensége nagyon is szignifikánssá tett. És életem legutóbbi évtizede, amely (legalábbis stabil) női asszisztencia nélkül telik.
Ettől sem tanultam meg „főzni”, de megtanultam elkészíteni néhány ételt, főként különböző salátákat, s egy-két komolyabb fogást is, amiből olykor, nagyritkán össze tud állni egy-egy vacsora, és amelynek elkészítése ilyenkor, a kudarctól való drukk vagy sokk állandó jelenléte dacára is, inkább kedvemre mint ellenemre van. Hiszen nem okoz se súlyosabb, se enyhébb feszültséget, mint állandó napi munkám: az írás. Annak az eredménye is mindig, az utolsó szóig kétséges. Szervezetem (idegzetem? vagy mi más, ami bennünk működik?) hozzászokott ehhez az állapothoz. Számomra nem evidens a banális angol szólás – „A pudding mércéje a pudding megevése.” –, ennél bensőbbek az én kritériumaim. Az irodalmi étkeket gyakorta nem jóétvággyal és jóízzel kezdik bekebelezni. A kérdés számomra az: valójában elkészül-e a pudding, be tudtam-e fejezni, mennyire sikerült elvégezni a munkát.
Ez az egész jelentéktelen, potom ügyecske azonban (amely egy szót sem érdemelne), kicsit mélyebben gyökerezik sokfelé ágazódó természetemben. Először is kisgyerekkoromban. Aztán kamasz-, illetve kezdő süvölvényköltő-koromban (a kettő nálam nagyon is egybeesik). Én is játékos kisgyerek voltam. Csakhogy másként (már ebben is kicsit másképp), mint más kisgyerekek. Elsősorban nem gyerekjátékokat és gyerekjátékokkal szerettem játszani. A hozzám legközelebb eső felnőtt tevékenységeket szerettem játékosítani. Két munkahely volt állandóan közvetlen közelemben. A konyha és a műhely: nagymama konyhája és nagypapa „bádogos és szerelő” műhelye. Ezekben szerettem ücsörögni – és „résztvenni” a munkában. Egyforma szenvedéllyel érdekelt, ahogy Feri bácsi (a segéd) kiveszi a kétnyílású kályha parazsából a „vasat”, és hogy nyomja bele izzó hegyét az öntöttvas ágyán tekergő ezüst kígyó, a „forrasz” végébe, és ahogy anyám a (gyakran változó, de mindig kedves) szolgálólánnyal kétoldalról két tenyérrel hogy lebegteti a fehér lisztporral beszórt asztal fölött a frissen nyújtózó rétestésztát, vigyázva, nehogy
szakadjon, s ha mégis beszakadt, a végéből letépett és hirtelenében nyújtófán frissen vékonyított darabbal hogy foltozzák be, s hogy nyújtják tovább, amíg bárányfelhőnél légiesebbé válva képes lesz arra, hogy szinte nemlétező vékonyságára rá lehessen szórni (ha meggy), kenni (ha túró), szétteregetni (ha reszelt alma vagy káposzta), végül, az alá helyezett „ruhával” hogy tekerik fel félméteres hosszú rudakká, s azokat hogy emelik be az előre bevajazott tepsikbe.
Mindebből semmit sem tudnék megcsinálni, de egy ügyes forrasztó- vagy réteskészítő „zenésznek” elejétől végig hibátlanul le tudnám vezényelni ezeket a kis szimfóniákat, amelyek, ha most visszagondolok rá, avant la lettre (vagyis jóval költői „hajlamom” manifesztációja előtt) a művészi kompozíció képzetét keltették fel és testesítették meg bennem. Főként a zenéét – annál inkább, mert, bár teljesen öntudatlanul, de rettenetes zenehiányom volt gyerekkoromban. Hiszen jóformán azt se tudtam, mi az. Boglári életem alatt, vagyis tíz éves koromig semmilyen valamirevaló zene nem érintette meg a fülemet.
Rádiót – vagy annak az ősét, az úgynevezett „detektorosat” – egyetlenegyszer láttam, a velünk szemben lakó igen jómódú vegyeskereskedőék lakásában. Tizedik születésnapomra kaptam egy gyönyörű, bőrbe öltöztetett táskagramofont Bécsben dolgozó nagybátyám ajándékaként. Három lemezzel együtt. Az egyiken Galli Curci énekelte a Csengetyűáriát a Lakméból, és a Solveig dalát Greig Peer Gyntjéből. A másikon Tita Rugo és Caruso Verdi-áriákat énekelt. Úgy tapasztottam a fülemet erre a szerkentyűre, akár a kutyus, ahogy a membrán körében a His Masters Voice-ra mered minden idegszálával. Hogy az emberi hang a Marton-vendéglőben néha vendégszereplő hatodrendű vidéki vándorszubrettek csárdáskirálynői kornyikolásától (amit Bogláron néha hallani lehetett) a Galli Curci torkából kireppenő kristálycsengésekig terjed – nem csekély intellektuális teljesítményt kívánt felmérni egy tízéves gyerektől. Mikor a gramofonnal együtt beköltöztem anyám pesti lakásába, alig vártam, hogy egy-két órát egyedül maradjak otthon, és újra meg újra felhúzzam a doboz motorját, vigyázva rátegyem a lemez legelső barázdájára a tűt
– és hússzor egymásután úgy ámuldozzam, mint legelőször.
A konyha, a műhely és a későn megismert zene művészete bennem valamiképpen a forrasztás és a kompozíció műveleteinek szintjén egyesült. Azt hiszem, ez a többszörös analógia és metamorfózis vált későbbi szövegeim paradigmájává.
És még valami, amit kifelejtettem. Lehet, hogy vissza is kell helyezni előbbre. Majd meglátjuk. És a lap majd megoldja. Külsőleg – ez alapvető természetemből következett – úgy látszott, hogy harmonikusan élem meg objektíve meglehetősen drámai helyzetemet. Hogy anyám oly hamar elvált apámtól (vagy fordítva? egész biztosan máig se tudom, és már nincs is rá esélyem, hogy megtudjam: de valószínűleg az előbbi feltevés az esélyes). De belülről nagyon is drámaian éltem meg. Hiszen nem is emlékeztem rá, hogy hármasban együtt éltünk volna. Illetve, nagyon homályosan mégis emlékeztem – ha nem csak fantáziálásnak kell minősíteni ezt az „emléket”. S az emlék (vagy fantazma) olyan volt, amire nem akartam „emlékezni”. Most sem tudom, hogy azok közé a falak és bútorok közé, amelyeket apám lakásában úgy négy (vagy csak öt?) évesen megismertem, belehelyeztem, vagy „belerendeztem”, mint egy színpadon, egy jelenetet, vagy csak a magam helyzetének magyarázatául beleképzeltem? Egy olyan valóban megtörtént vagy elgondolt jelenetet, amelyre mindenesetre semmiképpen sem akartam emlékezni, holott folytonosan ott járt a fejemben. A belső „drámának” ez volt a rejtélyes intonációja. A kifejlete, mely egész életem folyamán sosem ért el a dramaturgiailag kötelező katarzisig, egy
kettős viszonyulás volt.
Szeretni, igazán szeretni a dramatis personae női szereplőit szerettem. Nagymamámat, a filigrán kis szívbeteg öregasszonyt. És anyámat, ezt a telt alakú, híres széplábú, akkor még kibontva derékigérő, megfésülve tömör gömbbé, kékesfekete diadémmá ötvözött hajú gyönyörű fiatal nőt (akit nemcsak én láttam gyönyörűnek, mindenki annak látta körülöttem).
Az ő harmonikus együttállásukkal élesen szemben állt, akár a nap és a hold az égen, a két férfi. Távollévő (kétszeresen is, nemcsak otthonomtól, hanem lakóhelyemtől is távollevő) apámhoz gyötrően szenvedélyes vonzalom fűzött. Csodálat és vágyakozás. De mind a kettőnek a ragyogásába folyton belemart a gyanakvás rozsdája. Apám ragyogott és feltűnést keltett, mikor ritka boglári látogatásai alkalmából végigsétált velem (ha már nem is ifjúkora híres bordó mellényében, de) széles karimájú világos művészkalapjában és fekete sétapálcájával a kezében a boglári „korzón” (azaz a vasútállomástól az első sorompóig vezető fehérkavicsos sétányon). De nagypapa szürke volt, mint egész életében mindig ugyanaz az egyforma milpoen ünneplő ruhája, amit mindig Pesten csináltatott olyan előkelő szabónál, amilyennél apuka talán életében nem vásárolt egy inget sem. Apuka titokzatos volt és távoli. Nagyapa mindig egyformán érthető volt s mindig a közelemben. Akkor is a saját kis testemben éreztem volna mindig a kettőjük közti elviselhetetlen feszültséget, ha erről soha egy szó esett volna az én jelenlétemben. Nem is sok esett. Mindketten vigyáztak arra, hogy ne legyen. De
éppen elég volt nekem az a néhány ritka eset is, amikor a kettőjük közt áramló feszültségből rajtam kívül, de fölöttem, és éppenséggel énfölöttem kitört a vihar. „Az az éhenkórász…”, hallottam egyszer nagypapa szájából, mikor azt hitte, nem vagyok a közelben. Máskor – ugyancsak „véletlenül” – arról hallottam sustorogni anyukát, és hirtelen felhorkanni nagypapát, hogy apámnak megjelent valami cikke az egyik nagy napilapban, ami nekünk is járt, arról, hogy a tőle távol nevelt kisfia azért fekszik súlyos középfülgyulladásban, mert nem figyelnek arra, hogy meleg kabátban, puha sállal a nyakán járjon iskolába.
Apám heves volt, forróvérű, meggondolatlan, a „lírai költő” prototípusa, ahogy magát nevezte, „nép koldusa”, aki szélsőséges utóromantikájában elátkozta önmagát. Házasságáig csak szűk albérletekben lakott, vagy ócska vidéki fogadókban, idejének nagyrészét kávéházban töltötte, állampolgári kötelességeinek nem tett eleget, mindig tartozott a házbérrel és a kávéházi főpincérnek nem fizetett, hanem kölcsönt kért tőle.
Nagypapa hűvös volt és egyszerű életének minden szintjén megfelelt a maga követelményeinek, családja szükségleteinek, és aki hozzá fordult bádogos vagy vízvezetékszerelői munkákkal, tudhatta, évtizedeken át tudta is, hogy mindig a legjobb munkát fogja kapni és a legtisztességesebb áron. Vándor bádogosinasként érkezett a Balaton túlsó partjáról Boglárra, és nemsokára családja, saját műhelye és szép négyszobás háza lett az Erzsébet utcában. Négy gyereket nevelt fel, s akkor éppen unokáját is tisztesen eltartotta (engem). Az Iparoskör és a harmincas évek közepén, a főként az ő munkásságára építő víztársaság oszlopos tagjaként, megbecsült tagja volt az akkoriban éppen a vízvezeték-hálózat kiépülésének varázskörében mind kedveltebbé váló nagyközségnek, amelyet lakói maguk között, némi büszke iróniával már csak világfürdőként emlegettek. Egészen addig, amíg 44 végzetes nyarán be nem lökték – hetvenöt évesen – a deportáló vagonba. Akkor már felhagyott volt (fel kellett hagynia) iparával, nagymama már (szerencsénkre) nem élt, gyerekei, unokái Pesten: hirtelenében gyámoltalan öregemberré vált, mióta a
németek bejöttek az országba, főként náluk húzta meg magát, a gyerekeinél. De nem bírta a semmittevést, a vendégeskedést, az otthontalanságot, és nem értette, ami körülötte történt. Jött a nyár, egyre türelmetlenebb lett, június közepén már elfogyott a türelme. Műhelye nem volt már, de rózsafái még ott díszelegtek a „grupp” kerületén, tetejük mint egy magasba emelt koszorú. Hiába könyörögtek neki, hiába fenyegették a gyerekei, egyszer csak fogta magát, nem érdekelte semmi magyarázat, milpoen öltönyében felült a trieszti gyorsra. A boglári pályaudvaron már várták a csendőrök, ahogy kis táskájával a kezében leszállt a vonatról, anélkül, hogy haza engedték volna, úgy, ahogy volt, átlökdösték a másik vágányhoz, ahol már nyitva álltak a marhavagonok.
Érzelmes gyerek voltam. Nemcsak szeretetre vágyó, még inkább szeretni vágyó. Éreztem, hogy nagypapa nem vágyik a szeretetre (mint ahogy sugározni se tudja a szeretetet). Iránta való szeretetem csupán a hiábavaló szeretetre vágyás volt. Csak a lelkifurdalás, hogy miért nem tudom szeretni, mikor minden tettével ezt érdemelné. Tudtam (és ha nem is tudtam volna magamtól, anyám, olykor nagymama is tapintatosan, de határozottan tudtomra adták), hogy nagypapa mindent megtesz értem. De azt is tudtam, hogy a szeretet máshol lakozik, mint a hála – hálát pedig mindig éreztem iránta, de elég-e hálát „érezni”, nem kellene vajon hálásnak lenni? és mivel voltam, vagy lehettem volna hálás? Mindez gyakran gyötört. Mert apámmal egészen más volt a helyzet. Őt szerettem, kétségbeesetten, és reménytelenül. Hiszen olyan ritkán tehettem valamit is ezzel a szeretettel. Pedig tudtam, éreztem minden találkozásunkkor, hogy ő is szeret engem. Csak ennek meg nem vagy alig voltak meg a tárgyi kritériumai (hogy ne az akkori fogalmaimmal fejezzem ki magam), az az objective correlative, amely Eliot poétikája szerint a lírai költészetnek is elengedhetetlen alapeleme. (És erre, hasonlóan tapintatosan, de hasonlóan határozottan figyelmeztetett is a környezetem.) Apám iránti feltétlen szeretetem is állandóan
sérült, ahogy engem sértett szeretethiányom nagypapa iránt.
De amivel igazán tisztába szeretnék jönni, nem is ez. Hanem a konyha és a műhely szerepe egész további életemben, és ha van ilyen, költészetemben is. Amilyen göcsörtösen kétágú volt ennek a külsőleg (és még egyszer emlékeztetem magam: természetem folytán „társadalmi” viselkedésemben is) harmonikusan „kezelt” gyerekségnek a két meghatározó férfihez fűződő viszonya, olyan volt a kettőjükben megtestesülő diametrálisan eltérő társadalmi elváráshoz való kapcsolata is. Ki akartam magamban egyenlíteni a kívülem összeegyeztethetetlent. Sem apám elfogadhatatlan kósza marginalitását nem tudtam elfogadni, sem nagyapa megállapodott, szürke, banálisan kerekded életformájához nem tudtam idomulni. De mindkettő iránt egyforma, folytonosan változó nosztalgia töltött el, hol egyik, hol a másik, hol mind a kettő egyszerre.
Nagyvárosi bohém nincstelen dalnok akartam lenni egy vadszőlővel befuttatott verandás vidéki iparosház és a hátsó udvarán horganylemezekkel mennydörgő üzem között. Olyan, mint a „többiek”. És olyan, amilyen csak én lehetek egyedül a világon. Szertelen és mértékletes. Megelégedett és kielégíthetetlen. Istenek kedvence és áldozata. Aki, közben az „egyszerű emberek” hétköznapjaiban melegszik. És mind a kettő elől menekülnöm kellett. És hová menekülhettem volna? Ha nem valahová a világirodalom félelmetes labirintusába? Ahol máig is tévelygek…