Kadencia az Önéletrajzaimból című cikkhez

Több mint tíz éve (s most már feltehetően véglegesen) a Lágymányoson lakom. Alig egy röpke fordulóra (mondjuk: egy szonettnyire) attól a Kruspér utcai háztól (5–7), ahol apám életének egyetlen főbérleti lakását birtokolta, utolsó tizenhét évében (első emeleti, gangra nyíló, kétszoba-konyha-fürdőszoba). Ezt is szakadatlanul a folyamatos lakbértartozás megtorlásának, a kilakoltatásnak rémével viaskodva (amiről igen hiányos hagyatékában maradt számos levél tanúskodik), s amelynek falán 1948 nyara óta bronzprofillal ellátott emléktáblája látható. „Igazság” – jobban mondva, a családi adottságok – szerint nekem is „ott kellett volna” születnem. Ha anyám, (nyilvánvalóan tudatos) választásából, nem az ő szüleinek falusi házába irányítja (nevezzük így) a sorsot.

Apámnak azonban egész hajléktalan életében ez az egyetlen hajlék jutott. A többi, ez előtti mind albérlet volt, vidéki kis hónaposszobák, dohos pesti udvari lakások, olykor még ágyrajárók szomszédságában is.

Talán ezért is ragaszkodtam én annyira nehezen szerzett lakásaimhoz – bár egyetlen, igazi otthonomnak mindig csak a korán elhagyott boglári szülőházat tudtam érezni. S éppígy, ezért is tudtam többször mindenestül és könnyelműen (majdnem felszabadultan – a lelkifurdalás sajátos formájától való megszabadulásként) lemondani róluk (mikor arra került a sor). Mindig apámra gondolva ilyenkor, s az ő siralmasságukban is bűvöletes szavait dúdolva:

 

Ezért volt néki harminckét lakása! Tíz év alatt harminckét szép lakás! S hurculkodáskor mind-mind úgy égette, mint gonosztevőt a máglyarakás… (Nyitott könyv, 1916)

 

Ezt a banális modern költő-sorsot nemcsak jóelőre makacs önrontással megjövendölte magának, hanem egész élete során magához szorította, mint valami szöges övet, mint az ének egyetlen zálogát. Mikor barátainak fiai (az én barátaim, a két Gabi, Karinthy és Devecseri) (irigységem tárgyai) szinte csodagyerek-költőként (tizennégy és tizenhat évesen), felkérték, hogy közös első kötetükhöz előszót írjon, kegyetlenül azt véste gyerekszívükbe, hogy ugyanezt a sorsot kell „vállalniuk”. Ideírom ennek a soha azóta újra nem közölt, nem gyerekeknek való útravalóul szánt írásnak egy mondatát, amely az ő életútjának nem kérdése, hanem megidézett imperatívusza volt: „A művész-élet könnyfacsaró szegénysége? csalódások és elárultatások kálváriája? a soha egy nyugodt perc sora?” Mert, írta, nem gyerekként, hanem „mint egyenrangú költőkkel, fogok veletek kezet”. (Devecseri Gábor és Karinthy Gábor Versei. Somlyó Zoltán előszavával. Budapest, 1932.)

 

Most itt lakom az ő emléktáblája közelében – holott sosem volt soha efféle szándékom. Ezzel a semmitmondó, de az emberi élet minden pillanatára vonatkoztatható szóval tehát: véletlenül. Vagy mégsem? Mikor valamiképpen magam is afféle (már csak idézőjelben mondhatóan) „hajléktalanná” váltam, néhány ugyancsak nem tudatosan választott lépcsőfokot megjárva szinte észrevétlenül, éppen ide kerültem. Nem is csak apám bronzportrés emléktáblájával megjelölt otthona közvetlen közelébe, hanem legközelebbi barátai (gyermekkorom bácsikái és héroszai) szomszédságába. Annak a képzeletbeli hiperbolának mintegy a fókuszába, amelynek görbéjét apám emléktáblája, a Karinthy Frigyes utca és a Kosztolányi Dezső tér hármas kiszögellési pontja határozza meg. Lehetne-e széles e világon még egy olyan hely, ahol inkább érezhetném azt, hogy: itthon vagyok?

(Lehetni persze, lehetett volna… Az élet minden egyes pillanata lazán alternatív. Mindaddig, amíg el nem múlt, vagyis véglegesen bele nem merevedett önmagába. Minden pillanat „lehetett volna” más is. És akkor a következő pillanatok… De a bekövetkezés és az elmúlás között nincs emberileg felfogható, még kevésbé „felhasználható” időtartam.)

Sokkal-sokkal később hosszan elmerengtem Paul Valéry monstruózus Füzetekének egy egészen korai bejegyzésén: „Time’s geometry.” Nemhiába nem „merte” anyanyelvén beírni. Csak angolul. Mert az időnek nincs geometriája.

De ha megpróbáljuk kiszabadítani magunkat az absztrakciónak ezek közül a sűrű indái közül, konkrétan és hétköznapian próbálunk gondolkodni, nyilvánvaló, hogy az életben vannak kivételes pillanatok is. Ilyen volt az, amikor az egy alkalommal már egy újabb évre meghosszabbított párizsi ösztöndíjam lejártával, Monsieur Ehrard (azt hiszem, így írta a nevét) magához hívatott, és kormánya nevében felajánlott egy határidő nélküli, az addiginál kedvezőbb ösztöndíjat, azzal a kecsegtető lábjegyzettel, hogy „hátha lehetne belőlem francia író”. (Akkor már több verses és prózai francia nyelvű közleményem jelent meg a kor két fontos irodalmi orgánumában, a Les Lettres Françaises című hetilapban és az Europe folyóiratban.) 1948 kritikus nyárutóját írtuk.

Két hét múlva – úgy, ahogy eleve el volt határozva –, egy rövid itáliai kitérő beiktatásával, hazaindultam. Úgy éreztem, ha másként döntök, talán sosem látom viszont anyámat, legalábbis hosszú nehéz időre magára hagyom. Legbelül tudtam, hogy, akármilyen csábító lehetőség (?) francia költőnek lennem – én már csak magyar költő vagyok. Tudni véltem (vagy inkább: akkor úgy tudtam), hogy, legalábbis innen, Párizsból nézve, otthon forog a történelem kereke. A pillanat alternativitása ekkor egy egész fiktív napra tágult ki. De mégiscsak egyetlen lehetőségre szűkült le.

Most, visszamenőleg, el kellett gondolkodnom rajta. De ha valamin, ezen nem lehet gondolkodni. Csak ábrándokat lődözni létem parabolájának a végtelenbe vetített pontjai felé. (Time’s geometry.) Azt, hogy mi és hol lennék, ha… még hozzávetőlegesen se lehet semmiféle görbével leírni. Nemcsak a metrikus geometriában, hanem a projektív geometria „leforgatott”, alakzatukból „kivetített” ábráival sem. (Amelyeket egy kétségbeesett, még előbbi pillanatomban – amikor érettségi után nem nyerhettem felvételt az olyannyira áhítozott magyar–francia–filozófiai szakra a pesti egyetemen – minden ahhoz való képesség és adottság nélkül, tehát minden siker nélkül, eszeveszetten kezdtem tanulmányozni, bekéredzkedve a zseniális Kerékjártó professzor kollégiumára. Akinek emlékét máig szívembe zártam, amiért nagylelkű autonómiájával lehetővé tette, hogy ha a törvény – ? – eltiltja, hogy azt tanuljam, amire születtem és képes vagyok, módom lehessen olyasmit tanulmányozni, amire nincs is érkezésem.