Önéletrajzaimból 1

1920. november 28-án születtem Balatonbogláron. Erzsébet utca 7. Valami bizonytalanság lappanghatott a „sorsdöntő dátum” mögött, mert emlékszem, első elemista „ellenőrző könyvecskémben” még a 27-es szám jelezte a napot; ez azonban a második osztályban valaki által kijavíttatott. Nyilván azért, mert mint később megtudtam, az „aktus” éjfél körül történt, és feltehetően előtte kezdődhetett és utána fejeződhetett be. Nem mintha ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítanék. Amióta csak eszemet tudom, sosem hajlottam semmiféle okkult tudásra, babonára vagy hiedelemre, beleértve az asztrológiát is. Születésnapom helye és ideje azonban kezdettől fogva fontos tényező életemben. (És azt sem tagadhatom el, hogy kíváncsiságból többször, különféle – merőben vásári vagy éppen álpszichológiával kevert – horoszkópokban egyaránt felleltem magamban az úgynevezett Nyilas jegy bizonyos karakterisztikáit. Legalábbis inkább, mint bármely másik „csillagkép” leírásában. Anélkül azonban, hogy ez különösebben hatott volna egyéni sorsfelfogásomra.)

Gyerekkorom családi körülményeit a lehető legszélsőségesebb feszültségük ellenére meglehetős harmóniában éltem meg. Apám (Kosztolányi verse szerint) „isteni merésű vad költő” volt, aki „meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal” egész ifjúságát szerkesztőségi és kávéházi asztalok mellett töltötte (mivelhogy többnyire nem volt saját íróasztala). Kosztolányi egy másik írásának tanúsága szerint „megtestesülése volt mindannak, ami ifjúság” (bizonyára azért is kellett olyan korán meghalnia); „nem ismert alapfokot, középfokot, csak felsőfokot”, „mindig éhes volt. Éhes volt a szerelemre. Mindig szerelmes volt. Szerelmes volt az éhségébe. Mindig költő volt.” Méghozzá átkozott költő, tegyük hozzá, ahogy már önmagát nevezte legismertebbé vált verseskötete címében, éppen negyedszázaddal Verlaine hasoncímű könyvének megjelenése után. (Akkor is körülbelül ennyi volt az itthoni és a nyugat-európai folyamatok közötti fáziskülönbség.)

Fia ezenközben (illetve pontosan egy évtizeddel ezután) egy balatonmelléki nagyközség és egyre felkapottabb fürdőhely, ma kisváros békés és szolid kisiparosi házában született és nőtt fel tízéves koráig. A boglári bádogosmester, majd később vízvezeték-szerelő, közben egy rövid ideig szódagyártó nagyapa minden vidéki javakkal, tágas szobákkal, ház mögött kerttel, az udvarban műhellyel, baromfival, kutyával, macskával, néhány éven át kocsival, lóval is rendelkező otthonában. Aki se alapfokot, se felsőfokot nem ismert, csakis a megbízható és szilárd középfokot. „Haragos, átkos fekete fej – elborult, viharos homlok” helyett (az idézet itt Somlyó Zoltán egyik verses önarcképéből való), vörhenyes hajról árulkodó tar koponyával, ránctalan, világos homlokkal tette mindennapi (áldásos) dolgát: a maga hat (vagy talán csak négy) elemijével, viszonylag magas iskoláztatásban nevelve föl két fiát és két lányát, s ez idő tájt hozzá még annak születésétől fogva kisiskolás unokáját is. Meggypiros mellény helyett mindig egysoros, szürke öltönyben, vékony, horgolt, fekete nyakkendővel ünnepelt, s még szürkébb munkaruhában állt az izzó faszén között vöröslő forrasztóvasak, vagy arcán kiszolgált rácsos vívómaszkban a szódagyártó gép előtt, vagy éppen kúszott fölfelé a létrán az ereszcsatornához; s talán (inasévein túl) sohasem volt éhes, szerelmes is talán csak egyszer az életében (mikor nagymamával találkozott), és bizonyára nem volt szerelmes az éhségébe (ha Kosztolányi e frázisát olvasta, sejtelme sem lett volna, mit jelenthet). Nem volt „sötét és lángoló” (megint Kosztolányi szemszögéből nézve), a legkevésbé sem hasonlított „egy boldogtalan cigányprímáshoz”. Leginkább egy balatonboglári „pógárhoz” hasonlított, a szobafestő Szappanos bácsihoz, Langmálher asztaloshoz, a lakatos Unatinszky bácsihoz (bár annak hatalmas hasát verő hatalmas szakálla is volt), akikkel a vasárnap délutánokat a néhány hosszúlépés mellett játszott máriásnak szentelte: társadalmilag egy lépcsővel a „fönt a faluban” lakó paraszti nép fölött (bár földrajzilag lejjebb, a közéjük ékelődő Gaál Gaszton-kastélypark alján), s ugyanúgy egy lépcsővel (vagy kettővel) a néhány (egy) emeletes házban lakó gazdag nagykereskedők, illetve a falu másik országgyűlési képviselője, Sümegi Vilmos, valamint a gyér hivatali „intelligencia” többi képviselői, orvosok, tanítók, állami és községi tisztviselők alatt, nem is beszélve az egyházi férfiakról, akik közül egy fiatal paptanító (iskolám tisztelendő ura) már szemmel láthatóan magasabb pályák felé volt indulóban. Varga Bélának hívták.

Nagypapa a ház, a műhely és az „épületek” hármasságában töltötte egyforma mindennapjait, reggeltől estig munkában, a becsület és a család elhagyhatatlan vonzáskörében. Vacsoránál futva belenézett az aznapi Újság című újságba, melynek előfizetője volt, ám ezenkívül más (nem hivatalos és nem a mesterségéhez tartozó) nyomdaterméket, kivált szépirodalmat sosem láttam a kezében. Mindezzel (amennyire én megítélhettem) teljesen elégedett volt; soha nem láttam, hogy többre törekedett volna, becsvágyát (ha volt ilyen) gyermekeire ruházta, mint mondám; s mindehhez még hozzájött négy unokája közül az az egy (szerinte „apátlan”), akinek eltartását vállalta, míg nevelését nagymama gondjaira bízta. „Sokáig korán feküdt le”, akárcsak a modern regényírás legnagyobb és legintellektuálisabb mesterének hőse, akiről már a regény legelső mondatában megkapjuk ezt a fontos információt. De ő, az utóbbival ellentétben „sokáig” korán is kelt. Még vasárnap is. Ebből a kiegyensúlyozott életből először felesége hirtelen halála lódította ki. Azután az a törvény (csomag), amely arra kényszerítene, hogy elbocsássa egyetlen segédjét, majd bezárja műhelyét. Végül hetvenötéves korában az – az ő naivitásának még akkor is meglepetést okozó – esemény, amelynek során a házából, amelyet harminc évvel azelőtt épített magának s talán még inkább fent vázlatosan ismertetett családjának és munkájának, a Magyarországról (is) a gázkamrák irányában zakatoló marhavagonok egyik szerelvényébe lökték. Kezdettől fogva egyetlen reményem az volt, hogy nem érte el élve ezt az úticélt. Soha többé nem érkezett sorsáról semmiféle értesülés. Halálának csupán ténye; semmi nyoma, se híre, se hamva – hamva se maradt e földön.

Szélsőségesebb feszültség talán nem is szaggathat egy érzékeny kisgyereket a családon belül, mint ami engem apám és mintegy második, ténylegesen „nevelő” apám, vagyis anyai nagyapám között vonzott és taszított. Talán ennek köszönhetem (?) (miután a minket érő kedvezőtlen hatások olykor azok ismétlésére, máskor viszont kiküszöbölésére késztetnek), természetem minden szélsőségtől és mindenfajta erőszaktól – minden erőszak nélkül – távol tartó hajlamát. Volt ehhez életemben egy nagy kiegyenlítő erőforrás is, a hozzám legközelebb álló: anyám. Aki – különös módon – külsejében mintha nem is nagyapám lánya, inkább apám édestestvére lett volna. Kívülálló ismerősök szerint is, fennmaradt fiatalkori képeik tanúsága nyomán is, rendkívüli módon hasonlítottak egymásra. Így lehetséges, hogy magam is mindkettőre szinte egyformán hasonlítok. Bennem összekeveredett anyámnak a szülői házból hozott otthonos, bár kisszerű jómódja apám otthontalan életének mindig mindenben szűkölködő, ám nagystílű zaklatottságával.

Felmenőim mindenesetre, minden valószínűség szerint mindkét ág egyik ágán (ha lehet így mondani) Spanyolországból menekült szefardin-marrannus zsidók leszármazottjai voltak; méghozzá két ellentétes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hogy e század elején két fiatal sarjuk találkozhasson: apám Dráva-túlparti, dél-magyarországi születése is erre mutat. Testvérei nevében különös – szinte valamilyen ismeretlen művelettel kiszámított módon – keveredik a magyar–délszláv–olasz környezet nyoma: zsidó családi szokásoktól eltérően a három fiúgyerek ősmagyar (csakis magyarul létező) nevet kapott: Zoltán, Árpád, Géza; a lányok egyikét a horvát (vagy szlovén?) Pikica, a másikat az olasz Aurélia néven jegyezték be. Anyai nagyanyám pedig hét olyan lánytestvér egyike volt, akik nyilvánvalóan spanyol eredetű nevet őriztek, ahogy egy őket idéző tréfás versemben hibátlan hexameterbe szedtem, nagymamán kezdve: Irma, Adéla, Bianka, Aranka, Szerén, Gizi, Terka.

Apám családja minden valószínűség szerint Dél-Európán keresztül érkezhetett valamikor az osztrák–magyar–olasz délvidékre; anyám anyai ága egy távoli rokonom gondos családfakutatása alapján meggyőzőnek tekinthető dokumentumok rajzolta útvonalon, Észak-Európán, Flandrián, Bajorországon, majd Bohémián lefelé fordulva ereszkedett alá a Balatonmellékre (a 18. század vége óta már kimutathatóan boglári illetőségűek voltak).

Boglárhoz kötődnek az én életem legfontosabb, első tíz évének külső és belső eseményei is. A legotthonosabb táj számomra máig is a két domb és a tó közé ékelődő, sokrétű, sokfelé nyitott, bensőséges, ám tágra nyíló település, amelynek karéjba hajló vízpartja Magyarország talán legszépségesebb, vulkáni mintázással komponált tájával néz ferdén szembe. Ott jártam (minden értelemben vett) első iskoláimat, ott írtam első versemet (anyám születésnapjára), amilyent sok érzékenyebb kis gyerek ír tízéves kora körül. S később ott kellett megtudnom, akkor már csak nyári szünidőmet töltve ott, egy aranylemezekkel kirakott nyári délutánon, a hőség elől a Temetődomb elhagyatott kápolnájának hűsébe menekülve (egy ideig féltett és terhes titkomként), hogy vagy költő lesz belőlem, vagy semmi sem.

Aztán lettem, ami lettem. A nemzedékem által megismert konstellációk, konfliktusok és konkordanciák hol húsbavágó, hol lazuló eresztékeiben vergődve. Amiről szólni már nem az én dolgom, hanem másoké. Vagy senkié.

Vettettem verembe, mint a fiatal József, és kihúztak a veremből, mint Józsefet. Vagy mint Piero della Francesca freskóján azt a bizonyos „kútból kihúzott Júdás zsidót”; még ha nem is a hajamnál fogva, mint őt. Bizonyára azért, mert én is birtokában voltam valami szent titoknak, mint ő.

Voltam üldözött és bujdosó és voltam felszabadított.

Voltam világtalan és láttam világot.

Voltam magányos, és háromszor végigéltem a nem a mennyekben köttetett házasságot.

Az elsőből született Bálint fiamnak már kisgyermekként meg kellett küzdenie az apai-nagyapai hagyaték csábításával és taszításával. Hogy elkerülje a harmadik-nemzedéki folytatást ugyanabban az örökölt „átkos” mesterségben, kisgimnazista kora óta biológusnak készült. A tudásszomj ugyanolyan átérzett érzéketlenségével boncolta már elemista korában a szemétből kiemelt csirkefejet, ahogy a virágait ápolta. El is végezte jelesen a TTK egyszakos kutató-biológiai fakultását ugyanúgy, ahogy hirtelen elhatározással egyidejűleg summa cum laude doktorált az ELTE esztétika szakán. Azóta egyfolytában egyetemi oktató, előbb az ELTE, majd a Janus Pannonius egyetem esztétikai szakán, ahol ez évben docensként tanszékvezető tanárnak nevezték ki. Az ő fiáról, vagyis Tomi unokámról nem kívánok nyilatkozni. Tudva tudván, hogy minden nagyapa minden unokája a „legkedvesebb és legjelesebb” unoka.

A többi: munka. A munka öröme és gyötrelme. Belső siker és külső sikertelenség, külső elismerés és belső kudarc, mellőzés és elismerés váltólázai. Ezeknek kínos (és fölösleges, ám elkerülhetetlen) összevetése.

Első megjelent versem az Újság című napilap 1938. január 10-i, vasárnapi mellékletében jelent meg. A szedők jóvoltából a vastag, nagy betűkkel nyomott címet csúnya sajtóhiba éktelenítette. József Attila halálára íródott – de rejtve, apám éppen napra egy évvel azelőtti halálának (és a „költő halála” ősi témájának) egyaránt áldozott. A brutálisan korai (még gimnazista kori) jelentkezést alig néhány nap múlva brutális visszhang verte vissza. A Nemzet Szava alpári konjunktúra-bulvárlap súlyos ifjonti fájdalmam nehezen gördülő, mégis klasszikus mintázatú disztichonjait „a nemzet eresztékeibe maró méregként” minősítette. Bár legjobb tudásom szerint ez a vers egyetlen emberhalált sem vont maga után. A Nemzet Szava azonban közelesen félmillió halott autodaféjában fogható vallatásra. Kis híján a nemzetében is. A vers egy év múltán A kor ellen című első kis kötetemben mégis újra megjelent. S azóta is mindegyik „válogatott” verseskönyvem első oldalára került.

Az írói pálya óhatatlan kísérői nemcsak az elvetések, hanem az elismerések is. Négy József Attila-díj után megtiszteltek a Déry-jutalommal, a Soros Alapítvány Kassák-díjával, két ízben a Magyar Írók Szövetsége Forintos, valamint a Magyar PEN Club és a párizsi Société des Gens de Leares közös műfordítói díjával, valamint a Magyar PEN Club emlékérmével. A francia kormány 1984-ben az Ordre des Arts et des Lettres tiszti keresztjét, a Chilei Köztársaság a Gabriela Mistral Emlékérmet adományozta. Ez év májusában kitüntettek a Kossuth-díjjal.

1984 óta levelező tagja vagyok a francia Académie Mallarménak, 1992 óta rendes tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1981-től Honorary Fellow in Writing az Iowai Egyetemen. 1977-es megalapítása óta levelező tagja a Michel Deguy főszerkesztése alatt megjelenő PO&SIE című francia folyóirat szerkesztőbizottságának. 1966 és 1986 között szerkesztésemben jelent meg az ARION című többnyelvű költészeti almanach 17 száma. Ennek hirtelen beszüntetését máig fájlalom. És talán fájlalja a magyar költészet is, amelynek mindig olyan szűkösen nyílt „kijárat” a világba.

Részt vettem számos nemzetközi író- és költőtalálkozón: Európa több országában, Távol-Keleten, Észak- és Dél-Amerikában, Budapesti Költői Napok néven magam is szervezője lehettem két ilyen költőtalálkozónak, 1966-ban és 1970-ben.