Bevezetés egy kis cicológiai diskurzushoz

Magyarázok a cicámnak. Például azt magyarázom neki, hogy egyáltalán nem helyénvaló egyszerre dorombolni, mint akibe egy egész orgonát építettek, és közben karmokat kiereszteni, mint egy horror-sci-fi főszereplője. Ez etikailag inkompatibilis, esztétikai szempontból inkoherens, teoretikusan nem releváns. Lehet persze lélektatilag releváns, mint az önellentmondás, az egzisztenciális ambivalencia paradigmája. Vagy egyszerűen az egyedfejlődés egyik (remélhetően túlhaladható) átmeneti fázisa. Mindezt, éppen az utóbbi miatt, még nem tudjuk magyarázattal áthidalni. De hát akkor mivel tudjuk? És különben is, én magyarázni szeretek.

Magyarázok a cicámnak. Most éppen azt, hogy nem tisztességes, és sem de facto, sem pedig de jure nem fogadható el, hogy ő már elköltötte a maga vacsoráját, bőségesen, és jelenlegi anyagi körülményeinket tekintve akár luxusnak is beillő szinten: nem holmi nyavalyás csirkenyak-cafatokat, mint annyi más macska (ha egyáltalán jut neki), hanem tiszta nyers marhahúst a javából, mondhatnám a színéből, nem is valami rémes belsőségdarálmányt, hanem a modern élelmiszertechnika, a tudomány és a jóléti (bár egyre rosszabbra forduló) társadalom egyik viszonylag új vívmányát, a szintetikus konzerv macskaeledelt, amely „teljes értékű étel a macskának” (l. az „Értékmeghatározó összetétel” listáján, a doboz oldalán), „a macska is ezt venné” (l. a művelt világ megannyi képernyőjén naponta megjelenő hirdetést) – íme, a nagy fogyasztók elitjében a macska is megtette történelmi lépését a fejlődésben; aki mindmáig teljességgel önálló volt, sem mint termelő, sem mint fogyasztó nem jelent meg a Piacon, most belekerült a profit egyetemes cirkulációjába, ebbe a sokszor elzáródó, de mindig újra szabad folyást nyerő vérkeringésbe, egyszóval: a mai macskának is megvannak immár a maga keresett (és ráerőszakolt) kedvenc márkái, márkaboltjai stb., amelyek magas kegyéért versengenek az elektronikus és nem elektronikus (de sohasem mediális) médiában…

De hát ezt nem is akarom, még kevésbé szeretném neki magyarázgatni, csak eléggé el nem ítélhető, le nem sajnálható, úgynevezett – állítólagos – ekként védelmezett szociális érzékenységem ragad erre a kényes kitérőre, amelybe őelitségét, szerzett jogú előkelőségét a világért sem kívánnám belekényszeríteni… tulajdonképpen csak annak a morális képtelenségére szerettem volna felhívni becses figyelmét, hogy – más cicák nyomorúságos kiszolgáltatottsága helyett – ilyen kivételes kiszolgáltságában el kellene tűrnie, méghozzá méltóságos, visszafogott nyugalommal, hogy most mi kezdünk a magunk – aránytalanul szerényebb étlappal előálló – vacsorájához, és íme ő – jóllakottan – mégse hagy egy falatot se békésen lenyelnünk. Mancsával belekapkod a tálba, ha onnan eltávolítjuk, máris a tányérunkba nyal, nagy körültekintéssel, körülményesen, el nem sietve, de határozott elszántsággal lesodorja a villát az abroszról (hiszen arra ő nem tart igényt), s ha két kézzel őrizzük a tányért (ami magától értetődően maga a csőd, hogy úgy mondjam, a saját vermünk, hiszen miközben megakadályozza, hogy illetéktelenül hozzáférhessen a mi ételünkhöz, egyben meghiúsítja a mi minden vitánk fölött álló illetékességünk érvényesítését is e téren), akkor sértődötten, egyenesen szívettépő hangokkal, mint egy tragikus koloratúra, nyivákolni kezd, és kialakul a teljes patthelyzet. Pontosabban: még az se; ő egy tányér Whiskasnyi előnnyel és a mi egyszerű páros virslink benyálazásával, máris a nyerő fél. Persze, eljárhatnánk más, célratörőbb és eredményesebb módon is. Például: foghatnám nyakon és kipenderíthetném a szűrét, s akkor magát eleven rugóként ugráskészre preparálva kuporoghatna egy jó ideig az ajtó mögött. Csakhogy, én nem szeretem az erőszakot. S annak a tudatát se szeretem hordozni magamban, hogy miattam ő az ajtó mögé, ebbe a macskapurgatóriumba kerül, amelyből ugyan, tudja, hogy lesz még paradicsom – de ki lehet ebben biztos? Márpedig ő a teljes biztonságot szereti. Én viszont magyarázni szeretek. A cicámnak is.

Tehát, magyarázok a cicámnak. Például most éppenséggel azt, hogy a kézirat az íróasztalon, a gépbe fűzve vagy a gépbe fűzésre várva vagy már történetesen feliben-harmadában teligépelve, nem az ő ellensége, akit szörnyűséges gépezetekhez (pl. markológép) hasonlóan kigörbedő, majd visszagörbedő hegyes karmokkal kell szétszednie, vagy foggal-karommal kicibálnia fölülről a gépből; amely azonfölül még csak nem is egyszerűen papírlap, amilyent saját jószántamból is elébe hajítok, hasonló célokra (vagyis ellenségkép-igénye legalább szimbolikus vagy allegorikus kielégítésére), hanem kézirat (ha nem éppen egy egyenesen őt kézbe vevő irat, mint mondjuk most is), ami – még ha időnként zizegő-cserregő hangokat ad is, kikerülhetetlenül bizonyos elmozdulásokat végez – az ő számára vajmi keveset hozhat a házhoz… Egyelőre – még – nem tartozik az ő kompetenciájába, talán… majd… egyszer… boldogabb korokban… a cicafejlődés egy felsőbb stádiumában, de annak még nem jött el az ideje. Persze ki is utasíthatnám a szobából (némi erőszakkal, de hát az „erőszak”… lásd fentebb). Akkor megint ott volnánk, ahol a part szakad. Megint csak rá kellene csuknom az ajtót. Ez pedig azonnal újabb, súlyosabb-enyhébb lelki konfliktusokat eredményezne bennem (a papíron megoldandó egyéb lelki konfliktusaim helyébe tolakodva: hogy amúgy is túl sok időt töltök házon kívül, egyedül hagyom (még hogyha a gondosan kitisztított alom, eledel, víz és tej kíséretében is), akkor aztán ugyan az övé lehet az egész lakás, de mit kezdjen vele, ha nincs, akinek mutogassa, netán illegethesse, vagy aki elől nyomtalanul eltűnve valami nem is létező búvóhelyen kerestesse magát. Hát még most is magára hagyjam, amikor történetesen itthon vagyok? Magyarázom – ezúttal magamnak –, hogy nem tehetek másként. Mert akkor hiába ülök itthon, hiába gyötröm szegény agyamat az írással, ha úgyse tudok odafigyelni. Csakhogy magamnak is hiába magyarázok. Akkor már inkább magyarázok a cicámnak.

Magyarázok a cicámnak. Megpróbálom neki megmagyarázni, hogy vannak, akik – nemhogy tökéletesnek, nemhogy a teremtés koronájának nem tartják őt, de egyszerűen úgy, ahogy ő van, és úgy, ahogy ők vannak, nem szeretik a cicákat. Ne mondják, hogy ne magyarázzam, ezt úgysem érti, ha fene fenét eszem, akkor se. Semmit sem ért abból, amit magyarázok neki. Legfeljebb, a legjobb esetben – valóban ez és csak ez a legjobb eset – én értek meg valamit jobban abból, amit a cicámnak magyarázok, jobban, mintha nem magyaráznám. De a dolog, hangsúlyozom, mégsem ilyen egyszerű. Mert a cica nem ilyen egyszerűen nem érti, amit magyarázok, hanem – komplikáltabban. Vagyis valamit mégis ért belőle. Ha nem is a magyarázatot. De valamit. Valami olyat, amit bizonyára én nem értek. Így aztán a kölcsönös nem-értésből mégis kialakul valami, ami az értéshez hasonlít. Azt is gondolom – laikusan és merészen –, hogy a hermeneutikának is valahogyan ez a fő problémája. Most például érzem, hogy nem érti ugyan, amit magyarázok neki, de valamit mégis érteni „vél”. Valamit, amin ámuldozik. Nem szeretik őt? Mi az, hogy nem szeretni? Hogy lehet nem szeretni? Arról, hogy hogy lehet szeretni, tapasztalata van, mélységes bizánci óaranyba játszó szemétől a felületes, de megható rózsaszínt játszó mancsáig, vagy inkább tappancsáig, igen, a tappancsáig (vö.: Esterházy), minden ízét átremegő tapasztalata. De arról, hogy nem-szeretni? És a cicákat? A ci-cá-kat? Persze, az absztrakcióhoz nincs túl sok érzéke. Például: téged – mondom, immár konkretizálva. Hogy jobban megértse. Hogy fel tudja fogni, miről is van szó. Hogy meg tudja fogni, mert hiszen nem annyira fel-, mint inkább megfogni tud. Őt? Hogy lehet őt nem szeretni? Lehet, hogy most, ezúttal éppen a konkrétsággal nem jutok messzire. Igyekszem tovább magyarázni, hogy igaza van abban – sőt! biztosan –, hogy a ci-cá-kat mint olyanokat, nem lehet nem-szeretni, de ezzel szemben például őt, éppenséggel őt – elvileg, szigorúan elvileg – lehetséges nem szeretni. Sőt, van, amikor én sem szeretem. Kénytelen vagyok nem szeretni. Ahogy fentebb már próbáltam erre, más oldalról, rámutatni. Ami ékes bizonyítéka az előbbi tételemnek. Hogy őt – vagy respektíve: engem – lehet nem szeretni. Őt, mint már fejtegettem, akkor, mikor finom, rendkívül finom, végtelenül finom, tűhegyű első fogaival, mint egy gyémántpor-csipesszel (nem tudom, van-e ilyen), fogja és egy óvatlan pillanatban kirántja gépemből a papírost, minden tekintet nélkül az esetlegesen azon feketéllő halhatatlan (vers- vagy próza-) sorokkal egyetemben. Felülről, ahogy a gép felcsapható tartókarjával feltámasztva gördül minden megírt sorral egyre feljebb a hengeren. Mikor egy félsornál – ami éppen egy félmondat is lehet – elbambulok, a folytatáshoz szükséges okosságot keresvén a nagy semmiben, egyszerre csak fogja és kirántja. Hogy ne fejezhessem be. Se a sort. Se a mondatot. Se a lapot. Se az egész művet. Mert a merénylet egyszeriben minden gondolatot kitép – nemcsak a gépből – a fejemből is. A gépben nincs papír. A fejemben nincsenek szavak. Holott az íráshoz ez a két dolog kell. Illetve, ez a két dolog kell feltétlenül. Aztán ezenfelül még számos dolog kell. De ezeken nem is érdemes ilyenkor a fejünket törni. Ha nincsenek meg a konstans és prímér alapföltételek, ostobaság volna a járulékos feltételek egész rengetegéről seregszámlát készíteni. Tartani úgyis ott tartok, vagy kellene tartanom, ahhoz kellene tartanom magam, hogy igaza van, a cicákat, más szóval a macskák népségét, a felis catus domesticus faját nem lehet nem szeretni. Mint ahogy voltaképpen szeretni sem. Mint ahogy persze viszont egy macskát lehet. Szeretni is, meg nem-szeretni is. Sőt: hol szeretni, hol meg nem szeretni. Bár, még ez is egy nagy nyaláb „fascio?”, ami több problémára hull szét. Mert hol (vagyis olykor) nem-szeretni csakis olyan macskát (vagy egyéb nemzetséghez tartozókat) lehet, akiket – egyébként – szeretünk. Vagy nem is egyébként. De hol (olykor) szeretni viszont, nem lehet olyan macskákat (vagy másokat), akiket egyébként, illetve ténylegesen nem szeretünk. De hát mindez továbbra sem ilyen egyszerű. Pontosabban: még ennyire komplikálva sem ilyen egyszerű. Sokkal komplikáltabb. Vannak, akik valótlan nem szeretik, nem sze-re-tik a cicákat. Úgy általában. És ezekről nincs semmi jogom azt állítani, hogy nem léteznek. Ha léteznek. Lehetne azt mondani (mondom neki megnyugtatásul, s amilyen bonyolult ez az egész, próbálom neki megmagyarázni, még ez is tényszerű), hogy például én nem szeretem azokat, akik nem szeretik a macskákat. Csakhogy mit változtat ez a tényeken? És mennyire jogszerű, méltányos, elfogadható stb. ez tőlem? Attól, hogy – ezért – nem szeretem őket, még nagyon szeretetreméltók is lehetnek, sőt, lehet, hogy – egyébként – még szeretni is tudom őket, illetve: vagy-vagy, vagy tudom, vagy nem tudom szeretni őket, az alternatíva mindenesetre fennáll. De ezt már nem magyarázom, inkább elhallgatom előle. Némi elhallgatásra az igazságnak is többnyire szüksége van. De azt azért már nem hallgathatom el, hogy a véleményem se lehet globálisan rossz a cicákat nemszeretők felől. Például vannak, akik nemhogy nem szeretik a macskákat, hanem egyenesen irtóznak tőlük. Kiváltképp nőneműek között vannak ilyenek. Miközben nagyrészt és általában a nők inkább szeretik (sokszor éppenséggel túlszeretik) a cicákat, mint a férfiak. A férfiak azonban csak ritkán irtóznak tőlük. Inkább csak fanyalognak. És általában, legfeljebb érzelmileg semlegesek. Mint ahogy a férfiak általában is semlegesebbek és szegényesebbek érzelmileg, mint a nők. Tisztelet a kivételnek – kivételek vannak. De még van itt valami titok. A macskák egész fajtája, a macskafélék neme mintha mindkét nemben nőnemű volna. Igen, a kandúrok is. Cica, az cica. Vagyis: nőszerű. Úgy gondolom – próbálom, nem is magyarázni, hiszen tudom, itt már végképp túl vagyunk a magyarázhatón, inkább csak mondani. Például azokon a nyelveken, ahol a főnevek alakjából kitetszik, hím- vagy nőnemű egyedről van-e szó (mert ilyen nyelvek is vannak, próbálom informálni őt, ha magyarázni nem tudom is), ha általában a macskáról kell beszélni, a hímnemű alak a használatos, amibe beleértődnek a nőstények is. Alig lehet azt gondolni vagy hinni, hogy Baudelaire, a macskák, valamint a hölgyek nagy amatőrje (mert vannak, akik nagyon szeretik a macskákat), mikor a róluk szóló verseit így címezi: Le chat, valami kandúrról beszélne, hiszen a versből inkább arra kell következtetnünk, hogy „nőszerűekről”. „Jöjj szerelmes szívemre szép cicám”, énekli (Szabó Lőrinc fordítása, az én kiemelésem), valamint így folytatja: „a kedvesemet látom” (eredetiben méghozzá: „Je vois ma femme en esprit”).

Megpróbálom ezt is elmagyarázni a cicámnak, tudniillik hogyha nem is az ő, de az emberek számára itt különös párhuzamba kerül két valóságos, egy biológiai meg egy lingvisztikai nonszensz (inkoherencia), s a kettő között olyasféle szikrázás érezhető, amilyen Baudelaire szerint: mindennemű és minden nemű macska testéből („tested szikrázó lüktetése” – „de palper ton corps électrique”), hogy, miközben a szónak nőnemű alakja is létezik („la chatte”), a hímnemű alak denotációja mindkét nembeli állatra vonatkozik, ennyiben azt lehet mondani, hogy (persze, csak az emberek számára, sőt ez esetben csak a francia nyelvűek számára) a macska denotációja egyben konnotációja is: utal egy bizonyos biológiai vagy méginkább etológiai tényre. De talán éppen azért szeretik annyian, kiváltképpen pedig (megint csak Baudelaire szerint) „a bomlott szeretők s a szigorú tudósok” a macskát, akit egyébként az ókori Egyiptomban istennőként tiszteltek. S a cica – úgy látszik, minden kései egyedében is – büszke e fejedelmi leszármazására. (Hiszen másként mire volna oly büszke, mint amilyen?) Úgy sejtem, „tud” is róla. Mind Basket istennő szerény, de gőgös, egyben demokratikus ükei ők. Az én macskám is, akinek magyarázok. Sokan vagyunk, akiknek kívülről kell elmagyarázni saját történetüket. Azt is, hogy lehet, hogy a királyok istentől valók, az istenek és istennők azonban az embertől. S így, az ő istenisége is az emberektől való. Magyarázom a cicámnak. Azt, hogy tudom, hogy ő se érti. Ahogy mások se. De ki másnak magyaráznám? Őróla legalább tudom. Nincsenek illúzióim. De rajta legalább érzem azon, ahogy szavaimon csüng, ahogy minden számára lehetséges módon, egész egzisztenciájának minden képességével (és ki tudja, mennyi e minden?) meg akar érteni. Sose találkoztam megértésre törekvőbb, a megértés felé nagyobb erőfeszítést kifejteni törekvő lénnyel. „Kilenc mély bók a nevének.”

Magyarázok a cicámnak tehát. Mert vele kapcsolatban talán mégis van némi illúzióm. Ha a közvetlen kommunikáció vele sem könnyű ugyan, de ő legalább a metakommunikáció zsenije. S bár ő is önös, önfejű, talán önszívű is, és a maga módján saját képességei által korlátozott, empátiája olykor mégis egyenesen bámulatos és megindító. Az emberiség sorsa ma egyre megrázóbb (ahogy a „kor” egyre előbbre nyomul önmaga végkorának előkészítési terepén) s ez megrázó, felháborító stb. (ki-ki tegye hozzá a maga legpreferáltabb jelzőjét); az egyén, az egyes ember sorsa – mondjuk, az itt énnek tekinthető egyéné – saját külön „korával” együtt egyre kevésbé megindító. Minél erőszakosabban (és minél nagyobb akcelerációval) nő a szegénység, annál inkább fogyatkozik az erkölcse. A fogyasztói társadalom azt is egyre mohóbban fogyasztja. A szegénység erkölcsi gazdagsága, ami gyerekkoromban oly megindító volt számomra, s máig is eltölti lényem egy (valószínűleg: jobbik) részét. Nem, ebben a világban, úgy tetszik (akár tetszik, akár nem), a szegények se lehetnek erkölcsükben gazdagok (a gazdagoknak mindig is vajmi kevés lehetőségük nyílt erre: a gazdagságnak sui generis nem lehet sem gazdagsága, sem méltósága). Ezt is próbálom megértetni vele. Hogy, bár ő nem is szegény, hiszen úgy-ahogy el van látva minden szükségessel, talán annál is valamivel többel –, mégis oly kiszolgáltatott ebben a jólkiszolgáltságban, amit én kényszerítek rá, hogy neki lehet – és van! – erkölcsi gazdagsága és személyes méltósága, ha olykor sajnálatosan megfeledkezik is róla, és nevetségesen meg is csúfolja ezt a méltóságot. De hát ő sem lehet tökéletes. Mindnyájan tökéletlenségre születtünk. Azért mégis megpróbálom magyarázni neki, hogy minden erejével őrizze meg – legalább ő! – lustaságának csodálatos, minden érdek nélküli, önmagáért való biológiai esztétikumát, és viselkedésének mindenkori szellemi méltóságát és függetlenségét. Főként: se egyiket, se a másikat ne áldozza fel soha a bosszúnak. (Mert olykor feláldozza, bizony.)

 

*

 

Magyarázok a cicámnak. (Meg másoknak is.) Pontosabban: szeretnék magyarázni. A cicámnak? Vagy éppenséggel másoknak? Most inkább abba szeretném hagyni a magyarázást. A magyarázatot. Inkább ne. Néha éppen akkor fog el a kétségek kétsége, mikor a legszenvedélyesebben magyarázok. Hiszen annyit magyaráztam már hiába. (Neki is, másoknak is.) Mit is képzelek én? Vagy még azt is csak képzelem, hogy nem is képzelem? Van úgy, hogy a magyarázatba vetett mélységes kétségeimet próbálom a magyarázat provokálásával leplezgetni. És persze (magyarázom, mindennek ellenére, a cicámnak), a cicám is provokál. Annyit magyaráztam már neki, és hányszor ugyanazt, és megint csak úgy méltóztatik viselkedni, mintha sose hallott volna erről a dologról (már nem is tudom, milyen dologról, de hiszen úgyis mindegy), úgy tesz, mintha még zongorázni (vagy harangozni – nem kívánt törlendő) se hallott volna róla. És akkor megint csak benne vagyok a pácban, a magyarázat sok mindenből összelöttyentett, mesterségesen felhabart pácában. Hívságok hívsága. Hiúság vására. A hiúság vásárán nincs is hiúbb portéka a magyarázatnál. És pláne, még hogy a szerelmet magyarázni… A régi lemezeim között matatva (ezt is egyre ritkábban teszem), a múltkor rábukkanok (hosszú évek után) „véletlenül” (és persze nem véletlenül, egyáltalán nem) arra a Billy Holiday lemezre (ha megkérdeznek, esküdni mertem volna, hogy Bessy Smith), amelyiken ott van (csoda: most is ott van) a Don’t explain. Ne magyarázz! Ne magyarázd a szerelmet! Csak úgy sikong belőle a nem! Nem magyarázok a cicámnak. Most inkább nem.

(Talán majd legközelebb…)