Macska-lánc-reakció

Van egy új picike macskám. Még csak ez kellett nekem. Mikor úgysincs semmim. S még ez a semmi is sok. Egy új Mic-mic, a maga – már megírt – 10 000 létezésformájával. Mert a macskáknak nincs vezetéknevük, csak keresztnevük öröklődik, az is a gazdáik által. Mikor először tekintett ki rám a kezembe göngyölődve vörös-fehér cirmosságából, azonnal megláttam benne azt a másikat, amelyik valaha az első macskám volt. Nem is az enyém, hiszen csak egyszerű falusi macska, aki önállóan mintegy állandó vendégként járja a maga titokzatos útjait a ház körül meg azon kívül még ki tudja merre és hol.

Ahogy most újra „megláttam”, ott feküdt a kút előtt. Zömökségét meghazudtoló kecsességgel mívelve fajának bűvöletes geometriáját, összegömbölyödve, farkát mellső lábaihoz kanyarítva tökéletes körívet zárt be. Abban a pillanatban oly ellenállhatatlanul vonzott a fényben csillogó váltakozó hold- és napfoltjaival a szőrén, nem állhattam meg, hogy hirtelen odaszaladva meg ne simogassam. Túl hirtelen. Simogató tenyerem abban a szempillantásban vérbeborult. Mindig irtóztam a vér látványától (még ma is), akár attól az egy csepptől is, amely egy tüskeszúrástól kibuggyant az ujjamon. Riadt sírással rohantam be anyámhoz a konyhába. Azt se tudtam, mi történhetett. Míg anyuka nedves vattával szépen letörölte a vért, s abban az egyetlen pillanatban, amíg az újra kiserkenő vér újra el nem takarta a maga forrásvidékét, látni lehetett, hogy a békés szundikálásából felriasztott cica valóságos keresztet karmolt a tenyerembe. Simogatásért vérfürdő. Méltán haragudhattam volna. De míg anyuka kimosta a sebet, bejódozta a környékét, és szorosan átkötözte, alig vártam, hogy szaladhassak vissza, s most már óvatosan újra megsimogathassam. Mintegy engesztelésül, hogy, bár szeretetből fakadó szeleburdisággal, mégis arra kényszerítettem, hogy szándéka – majdnem úgy éreztem: jobb belátása – ellenére ilyen brutális agresszió törjön ki belőle. Némi húzódzkodással, félelem és bűntudat tisztázhatatlan keverékével, de tűrte, sőt, éreztem, kívánja is. A kettőnk ambivalenciája keresztezte egymást. Én is féltem, meg bántam is. Haragudni eszembe se jutott. Továbbra is jó barátok maradtunk.

Csak magamnak vallom meg – hiszen majdnem szégyellni való: se további gyerekkoromban, se később, hosszú férfiéletem alatt senkit „tettleg” nem bántalmaztam, nem ütöttem meg, nem érintettem meg valami testi sértést okozható eszközzel, se állatot, se gyereket, se férfit, se nőt. Még vissza sem ütöttem. Igaz, akárhogy keresem is emlékezetemben: engem se ütött meg szinte soha senki. Anyám, apám, nagyanyám, nagyapám, akik egyszerre vagy felváltva neveltek – róluk szó se eshet; még csak fenyegetni se fenyegettek soha ilyesmivel. Bárhogy erőltetem emlékezetemet, csak két ilyen mozzanatot tudok belőle kipréselni. Úgy tizenhét éves koromban egy nálam jóval idősebb részeg fiatalember a táncparketten megütött, mert nem engedtem át neki a lányt, akit „lekért”, csak odamutattam a kerthelyiség feliratára: „Lekérés nincs.” Erre csattant el a pofon a nyakamon. Nem tudom, vissza akartam-e ütni. Máris ott nyomakodott közöttünk a barátok és idegenek választófala. De azt tudom, hogy sem a következő percekben, sem a következő napokban eszembe se jutott, hogy valaha is, akárhogy is „elégtételt vegyek”. Nem éreztem volna elégtételnek, ha én is megütöm. Sőt, akkor éreztem volna megalázva magam. A kapott ütéstől nem éreztem. Csak többé nem köszöntem neki. Egy faluba valók voltunk. Közvetlen azután is, évekkel később is gyakran mentünk el egymás mellett köszönés nélkül. Ő többször közvetítőkön keresztül értésemre adta, hogy szeretne változtatni ezen. Akár bocsánatkérés árán is. Benne jobban megvoltak a „férfias”, lovagi erények (eltorzult? vagy eleve torz? ) maradványai, mint bennem. Nem tartottam rá igényt. „Ítélet nincs.” De elégtétel sincs.

Évtizedekkel később: egy nő, akit szerettem. Mikor közölte velem, hogy már nem szeret és el akar hagyni, s azt válaszoltam: ha valaki el akar engem hagyni, azzal már el is hagyott, ettől fogva érezze magát teljesen szabadnak – a válasz fölötti indulatában arcomba pattintotta az ujjai közt égő cigarettát. Az arcomról visszahulló cigarettáért lehajoltam a szőnyegre, aztán elnyomtam a hamutartóban. Nem szóltam egy szót se. Sajnáltam magamat, és őt is, amiért már nem szeret. Mi volt ehhez képest ez a pillanatnyi felindulásából kirobbant ártatlan kis brutalitás?

Visszanézve az „életre” (amelynek vonatkozásában már inkább vissza, mint előre nézek): úgy gondolom: ebben – nemcsak az én erőszaktól való irtózásomban, bosszúra való képtelenségemben, hanem abban is, ahogy ez az erőszaktól való irtózás (úgy kell most hinnem) másokban is valamiféle gátlást alakított ki ez ellenem irányuló testi erőszakkal szemben – van valami abnormális, a „normális” emberi viszonylatokból alapjaiban eltérő, majdnem szégyenletes, majdnem szentségtörő, majdnem megtorolni való deviancia. Amely végigkísért egész életemen. Méghozzá a szokásostól eltérő, hogy úgy mondjam, deviáns deviancia, az általában tüntető mássággal szemben, rejtőzködő másság. Megtorlásért is elég – hogy emiatt-e? vagy másért? nem tudhatom. De nem is érdekel. Inkább az ára nyugtalanít mostanában, amit – netán – a verseimnek kellett érte fizetniük. Vajon nemcsak tehetségem „foghíjai” voltak-e, amik megakadályoztak (ha valóban megakadályoztak) abban, hogy az élet démoni erőit katartikusan megjelenítsem, hanem az is, hogy a bennem lakó „démonok” fogai is ilyen „híjasok”? Hátha magunkban is meg kell élnünk a Gonosz „normális” daimónjait, a baudelaire-i mal-t, a „Rossz banalitását”, hogy a megbánás magaslatára jussunk? Hátha nem elég bennünk a jó daimónjainak megszólalása a Gonosz láttán? Hátha csak ez a pokolraszállás – a magunkéba – emel csak fel a – nem esztétikai terminusként, hanem egyszerűen a görög szó első értelmében vett – katharsziszig? Még inkább az empedoklészi katharmoi-ig, a megtisztulásig. Amelyet pedig egyik első versem címéül választottam egykor. Lehet, hogy a művészetben nem „üdvözülhet” az, aki csak a maga poklába száll alá (vagy lakozik ott állandó jelleggel), illetve akinek a saját pokla csak ő magát égeti lángjai közt? Hiszen a Jóság keresztény szentjei is többnyire azok lettek, akik elébb a Gonosszal cimboráltak; profánabbul: akik egy pillanatban feléledő „abnormitásukban” legyőzték a bennük tomboló „normális” emberi indulatokat. Akiknek volt mit legyőzniük. S talán a költészet igazi „szentjei” is csak ezekből válhatnak.

Mindennek a felismerését (ha felismerés és nem öntetszelgés vagy önkínzás, kibúvó, mentség vagy menekvés) egy általam (is) nagyra becsült ifjabb írótársamnak köszönhetem. És annak, hogy véletlenül újra kezembe került régi kisregénye. Amelynek gyerekhőse kapával agyonveri kedvenc kutyáját, mert az a lába után kapott. Ezt követően – látszólag – nem is törődik ezzel az eseménnyel, mintha el is felejtené. Míg végül, a regény végén, egy merőben más helyzetben – amelyben ugyancsak nincs egyetlen utalás se a kutyára – úgy viselkedik, ahogy – érezzük – a kutya agyonverése nélkül talán sohasem viselkedhetett volna. Amilyenné e benne lappangva dolgozó élmény nélkül soha nem válhatott volna. És ezzel elnyeri és megszerzi – nemcsak nekem, az olvasónak, a „katharsziszt”, hanem önmagának is a „katharmoi”-t.

Nem a kút előtt, hanem az íróasztalom lábánál ott fekszik a kis vörös-fehér cirmos, fajának bűvöletes geometriájával összegömbölyödve, farkát mellső lábaihoz kanyarítva tökéletes körívet zár be. Az örök macskagének és macska-kódok reinkarnációja. Vigyázva fölkelek az asztaltól. Megint elfog a vonzás, amely e gének és kódok eredendő sajátja. Hogy az érintést, az érintkezést provokálja. És nagy óvatosan – nehogy meggondolatlan agresszióra kényszerítsem – egy ujjammal megsimogatom, ott, ahol a legjobban szereti, kis fehér orrahegyétől a két szeme közt fel a fejebúbjáig.