Anti-curriculum

Ez egy a parte. Kiszólás vagy kibeszélés az önéletrajz-írás maskarája alól. (Félre) utasítású színpadi beszéd. Tehát: csak (félre) (hogy meg ne hallják): a Curriculumra való hivatkozás csábítása a szerkesztők részéről, bár bizonyára jó szándékú, s netán még ihlető is lehet, mindazonáltal nem látszik túlságosan meggondoltnak. Éppen ezért, engem éppen ennek a meggondolására késztetett (talán ingerelt is).

Az önéletrajz nem irodalmi műfaj, s amennyiben az, éppenséggel nem az írók, hanem a nem-író, jelentős (vagy annak vélt, vagy önmaguk által annak tartott) közéleti személyiségek adekvát írói műfaja. Minden író minden művében – álneveken – a maga sajátos módján a maga életrajzát írja. Viszont „aki az író műveit alkotja, annak nem ismerjük a nevét”, még kevésbé az életét: a művek írójának az élete tehát nem írható meg. Nem mesélhető el; a legkategorikusabb fosztóképzős francia jelzővel szólva: inénarrable; vagyis kiiktatódik a narráció lehetőségeinek köréből. Minél inkább kínálkozik a mesére, és minél inkább kíváncsivá tesz is rá, annál kevésbé. Ha nem is bizonyíték, de markáns jel az, hogy századunk legfontosabb írói nem hagytak maguk után számottevő önéletrajzot (ha persze kivétel itt is létezik). Annál inkább hagyták ránk kifejezett kételyüket az önéletrajz-írás iránt. S éppily jel értékű az a tény is, hogy ezek a szkeptikus felismerések éppen abban a korszakban sűrűsödnek, amikor századunk meghatározó írói életművei létrejönnek (monumentális antiönéletrajz-önéletrajzokként), s amikor, ezekkel párhuzamosan, szinte az egész európai könyvpiacot elönti a biográphie romancée, a regényes művészéletrajzok elsöprő divatja. Amit később ezeknek filmekben, még később, sajna, tévésorozatokban eszközölt siralmas metamorfózisa követ. Mindezek közös szemléletével szemben: Voltaire vagy Mozart élete – esetleg – megírható; Voltaire vagy Mozart művei alkotójának élete azonban nem írható meg. József Attila Curriculuma ugyancsak nem a költő József Attila rövid önéletrajza. Hanem egy József Attila nevezetű, harminckét éves fiatalemberé, aki magánhivatalnoki állásra pályázik. Írása, egészében és minden részletében, ennek a célnak a szolgálatában áll. A tudományok művelői között használatos (a parte) minősítés értelmében vett „céldolgozat”. Arra írták, amire való; arra való, amiért íródott. Olyan görbe, amelynek fókusza önmagán kívül helyezkedik el. Négy könyvoldalnyi terjedelmének alig egytizede utal – ennek egy része is csak közvetve – arra a tényre, hogy szerzője életének fókuszában a költészet áll. Egy gyerekkori élményéről kijelenti, hogy „végső soron talán” az vezette az irodalomhoz. Büszkén említi – egy rövid mondatban – „csodagyerek” voltát, s hogy már tizenhét éves korában megjelentek első versei. Majd azt sérelmezi, hogy előző hivatalnoki állásában kollégái az ő költőségét a maguk verselgetésének szintjével azonosították. Versei közül közvetlenül egyetlenegyre utal, pontosabban annak is csak külső (nem belső) történetére: hogy ez miképp vetett véget egyetemi tanulmányainak, s hogyan fogták miatta perbe istenkáromlás címén; miközben két tekintélyes kritikus ugyanezt a verset az új magyar líra gyöngyszemeként fogadta. Ennyi az egész. Itt is csak a befogadásról van szó, semmi az alkotásról: ami a költő élete.

Egyetlen szót sem pazarol a költővé válás válságteli útjaira. Az „aki dudás akar lenni…” katabasziszára és anabasziszára. Egyetlen szót sem ejt arról a titkos tréningről, amelynek során a költőnek (mint egy levelében írja) „az emberiség egész nyelvét meg kell tanulnia, mondattanilag, módszeresen…”; sem arról a „hét”-ről, akikben a költészet hétszeres tudománya megtestesül, legkevésbé arról a „hetedik”-ről, aki „te magad légy”. Nem csak nem szól róla, minden szava ennek a te magad-nak a tagadásáról szól. Ez a kopár beszámoló nem annak az életrajza, aki amikor igazán önmaga, ezeket a verseket alkotja, hanem arról az önmagáról, aki nem – vagy csak mellesleg, mint volt hivatali kollégái – alkot ilyesmiket. (Bocsánatos bűnként.) Ha azoknak a „pubertáskori zavaroknak”, amik miatt az önéletrajz alanya, „több ízben öngyilkosságot kísérelt meg”, s amik (feltehető) következményeként, a Curriculum írása előtt nem sokkal, „neuraszténia gravisszal” utalták szanatóriumba, igazi neve a később orvosilag diagnosztizált tudathasadásos elmezavar, akkor ez az írásos dokumentum ennek az egyik állapotát képviseli – a mániákusan egyvalamire koncentráló, látszatra célratörően lucidus, valójában önrejtegető állapotot –, szemben a Szabad ötletek jegyzéke – két ülésben éppoly szélsőségesen önfeltáró, öngyötrő, gátlástalan önanalízisével. Irodalomszemléletünkre nézve árulkodó, hogy mindeddig a két dokumentum közül a Curriculum minősíttetett „irodalminak”, s a Szabad ötletek… irodalmi, sőt nyilvánosságra hozható mivoltát is igyekeztek mindenáron elvitatni (mint nem-irodalmat). Holott éppen e Curriculum célja mindenestül nem-irodalmi. Hanem, a maga kettős irányultságában, a szó legmélyebb értelmében egzisztenciális természetű. Tétje egyrészt – meghirdetetten – a megélhetéshez szükséges állás elnyerése. Rejtetten azonban, a továbbéléshez (számára) nélkülözhetetlen bizonyosság megszerzése, annak az önmagából kicsikart tudata, hogy képes a normális élethez szükséges normális tevékenységre. Látszólag magabiztosan (valójában: „eszméi közt, mint a majom / a rácsok közt”) jelenti ki: tud „szabatosan fogalmazni”. S ezt írásával mindjárt meggyőzően dokumentálja is. Csakis ezt dokumentálja. Íme, mondja szinte, lássátok, a „szabatos fogalmazás” mintadarabja. De egyetlen mondata sem dokumentálja azt, hogy mást is „tud”, azt, amit más nem: költőien fogalmazni. Mi több: az állás esetleges elnyerése érdekében tudatosan őrizkedik ennek még csak az árnyékától is. Tudva, hogy a költészetre való és valló minden legcsekélyebb utalás is csökkenti állásszerzésének esélyeit; hiszen ez eleve megint azzal a megsemmisítő tromffal járhat, hogy: „Ilyen idős koromban én is írtam verseket.”

A költő mindenestül le akarja győzni magában a költészet démonát, amelyet (betegsége egyik funkciójaként) a betegséggel azonosít; éppen azért, hogy ezt a betegséget – ezzel együtt – legyőzze magában. A beteg az egészség reményében kész odadobni egyfelét, hogy a betegséget megcélozva – tipikusan skizofrén céltévesztéssel – leszúrja a sötétben ólálkodó fantomot, amelyet – betegségében – összetéveszt a költészettel. A király helyett a függöny mögött hallgatózó Pollóniust. Mindez egyben a „lángész és őrültség” kozmikus „együttállásának” divatosan kétes tanával is érintkezik, mint állandóan kísértő rémmel.

Túl ezen: a Curriculum nemcsak hogy nem egy már ismert költőnek rövid „önéletrajza”, de még kevésbé egy jövendőbeli költőé. Nemcsak pályázatának eldöntői, hanem önmaga előtt is eltitkolja költő mivoltát. Maga is arra a banális kamaszkori „szokásra” redukálja, amelynek analógiája olyan felháborítóan sértőnek tetszett előtte. E tevékenységének csupán külső sérelmeire és külső elismerésére veszteget néhány mondatot. Ezeket is a cél érdekében kiélezve. A magánhivatal feltételezett preferenciái szerint. Eszerint: ellene a hivatalos Magyarország (egyetemi professzorátus, bíróság), mellette a tekintélyes liberális kritika és mecenatúra. Mintha a képlet ilyen egyszerű volna. Tudjuk, hogy nem volt ilyen egyszerű az ő esetében; s a legtöbb hasonló esetben sem az. A költészet körüli harcok frontjai nem ilyen világosak. Forradalmi világnézetének, mely illegális harcba szólította, valamint önmagával is frontálisan szembefordította, nyoma sincsen. Az magától értetődően nem a hivatalnoki, hanem a költői-szellemi lét attribútuma. Ezzel a külsővé változtatással rejti el (vagy bagatellizálja) magában költő mivoltát, úgy is, mint olyat, amit hasadásos tudatával azonosít. Mindenáron lelki világának integritását óhajtja visszaállítani, akár a költészet totális kizárásával is – a normális élet elnyerése érdekében és távlatában. Fiat vita, pereat poesis.

Holott: mint minden költőt – költészetre kárhoztatottat –, őt is az a rejtett démon vezérli, aki „bensőmből vezérel”, s akinek – akár magával a démon vezérelte költővel szemben is – éppen ennek az ellentéte a vezérlő jelmondata: Fiat poesis, pereat vita. Szerzőnk nem végveszélyben levő énjével kíván előállni (melynek ő maga „utolsó morzsáit rágja”), nem legfőbb és egyedülálló képességeit veti latba. Ellenkezőleg: stabilnak látszó piaci értékeivel igyekszik kilépni a piacra. Nem kivételes zsenialitását akarja eladni. Átlagos munkaerejét kívánja átlagos piaci áron értékesíteni. Fogalmazni tudását, nyelvismeretét, munkabírását, gyors felfogóképességét, perfekt gépírni tudását és becsületességét. Kézenfekvő, tautologikus, szónoki, vagyis fölösleges kérdés: ki hinné, ki merné azt állítani, hogy – J. A. műveit ismervén – ezek az öntudatosan és meggyőző erővel bizonygatott tulajdonságok és képességek bárki előtt is J. A. – vagy egy bármilyen másik J. A. – személyiségét kirajzolhatnák? És nem egy átlagos, valamennyi bölcsészeti szemesztert is igazolni tudó, érettségizett ifjú hivatalnokjelölt átlagos erényei? Amelyekkel esélyes is lehet a hivatali állás elnyerésére. Feltéve, ha elválaszthatatlan Doppelgängerét, a költőt, sikerül leválasztania magáról. Aki, bár már „le van győzve”, de halhatatlan.

Ezt a minden irodalmi szándékot elszántan mellőző vallomást (amely éppen ellentéte a vallomásnak) éppen az azzal ellentétes szándék avatja páratlan irodalmi művé. A magányos élethalálharc benne megperdülő kockázata: a nem irodalmi, irodalmon túli tét. S hozzá persze, a folytatás: a mi későbbi tudomásunk arról, hogy a tét elveszett. Már eleve vesztésre volt ítélve – a hivatali állás elnyerése tekintetében éppen úgy, mint annak a továbbélhetése tekintetében, „mit úgy hívtam: én”. Az élet vesztesége – mint a művészetben oly sokszor – a műben nyereségként érvényesül. Ez a posztumusz önéletírás – mint az élet utolsó kockavetése (mely, tudjuk, „sosem törölheti el a véletlent” – Mallarmé) az önmaga kereste halál bejelentése. Látszólag a jövőbe tekintés okmánya; valójában búcsúlevél. Amelyben egyszerre semmisül meg a múlt (ez eddigi költő élete) és a jövő (amelyet megpróbál magának választani). Ha e levelet „véletlenül” mégsem követte volna a tragikus halál, bizonyára nem szerepel a szerző versei első összkiadásának élén, majd számos további kiadás lezárásaként; talán összes munkái kritikai kiadásába se kerülne bele. Feltehetően elkallódik az élő költő privát iratai tömegében. És joggal. Hiszen irodalmi „értéke” csak abban van, amit írója eltakar és elhallgat; s amit az utókor hozzá-tud.

Somlyó György, b. 28 Nov 1920. Balatonboglar, Hungary. Writer. Magazine Director div. 1. son. Education: Budapest University, 1945–46. Sorbonne, Paris, France. 1947–48. Appointments: Director, Literary section, Radio Budapest. 1954–55 Secretary, International Poetry Meeting days of Poetry in Budapest, 1966, 1970; Director, magazine Arion, 1966–.

Publications: Arion’s Canto: Stone Cercles, collected poems 1–2. 1978; Phyloctetes’s Blessing, essay, 1980; Shadow Play, novel, 1977; The Rampe, novel, 1984; The Trip. French Poetry from Baudelaire To…, translation, 1984; Parisiens, 1987; Beyond Myself, Selected Poems, 1988; Palimpsest, poems, 1990; Talisman, 101 Sonnets, 1990; Two-Step in Paris, novel, 1990. Contributions to: Hungarian Literary Reviews, 1939–; French literary magazines including: La Nouvelle Revue Française; Po&sie Action Poétique; Europe. Honours: József Attila Prize, 1950, 1951, 1954, 1966; Officer de l’Ordre des Arts et Lettres, France, 1984; Déry Tibor Prize 1987; Soros Foundative Kassák Prize, 1992. Memberships: Hungarian Széchenyi Academie of Arts and Letters; Hungarian PEN, Vice President; Hungarian–French Society, Vice President; Academie Mallarmé, Paris, Corresponding Member; French Poetry magazine Po&sie, Board Member. Address: Irinyi J ut 39. Budapest H-1111. Hungary.

(Kivágat a The International Authors and Writers Who’s Who-ból. Thirteenth Edition. Inernational Biographical Centre. Cambridge, England. 1993.)

A curriculum pedig (vagyis, eredeti jelentésében, a cirkuszporond, itt jelesen az élet arénája), ma, 1994. június hó 25-én: ennyi. Ennyi is marad, a majd elkerülhetetlenül hozzá csatlakozó klauzulával kiegészítve. Amely sohasem kiegészítés; mindig visszavétel. (Mert „minden halál korai halál”; ahogy Edmond Jabès írja. Akit éppen mostanában olvasok; sőt, fordítok. Íme tehát, végezetül, egy vadonatúj életrajzi adat.)

[1995]