Mémoires

Anti-curriculum

Ötven év

1920. november 28-án születtem Balatonbogláron. Mint már jó korán felfedeztem magamnak, ugyanaz napon, mint éppen száz, illetve százhetvenhárom évvel előbb Friedrich Engels és William Blake. Ezt azóta sem érzem egészen jelentés nélkül valónak. Amit ők a legmagasabb szinten képviselnek, egyfelől az elvont gondolkodás, másfelől az elszabadult lírizmus hajlamának végleteit érzem magamban, mióta csak eszmélni kezdtem. Apám Somlyó Zoltán, az „átkozott költő”; anyai ágon kézművesek, cipészek és bádogosok a felmenőim.

Számtalan szál fűz szülőföldemhez, de ez mindig magától értetődően összeegyeztethető volt számomra azzal, hogy jogaimat és kötelességeimet az egész emberi nem nevében fogjam föl, hogy az emberiség egész történetét, benne a művészetek egyetemességét érezzem magaménak. Mindig csodálkozással tölt el, ha kétségbe vonni látom azt a minden e földre született emberre érvényes megfellebbezhetetlen tényt, amelyet Lorca így fejezett ki: „Spanyolországot éneklem és a csontom velejében is Spanyolországot érzem. De mindenekelőtt az egész világ embere vagyok, mindenki testvére.” Ennek jegyében mohó vágy élt bennem mindenfajta tudásra. Ezt képességeim és körülményeim sajnos csak nagyon csekély mértékben engedték kielégítenem.

Tanulmányaim idején való megkezdésében a háború és „származásom” megakadályozott. Talán innen is ered részben az az elmaradás, amelyet sohasem sikerült behoznom. Képzettségemnek így már a kezdet kezdetén behozhatatlanná vált s az idők során egyre növekvő hiányait mind keserűbben jóvátehetetlennek érzem mindmáig. A kedvezőtlen induláson csak valamit segíthetett az, hogy a háború után nem sokkal egy szerencsés ösztöndíj jóvoltából későn kezdett egyetemi tanulmányaimat a Sorbonne-on folytathattam két éven át.

Hazatértem után a kulturális élet különböző helyein tevékenykedtem, színháznál, filmnél, könyvkiadónál, szerkesztőségben, rádiónál. Több mint egy évtizede munkásságom elsősorban az írói és fordítói tevékenységre összpontosul, ha nem számítom a Költészet Napjai elnevezésű nemzetközi költőtalálkozók szervezését és az Arion című többnyelvű költői almanach szerkesztését.

Első verseskönyvem közvetlenül az érettségit követő napokban jelent meg. Ezt azóta még tizennégy követte. Tanulmányaim hat kötetet, versfordításaim nehezen számon tartható mennyiséget tesznek ki. Ezeknek summáját adja most e háromkötetes válogatás. Azt remélem, nemcsak lezárásául a pálya egy szakaszának, hanem talán nyitányául is egy új szakasznak, amely más műfajok, a dráma, a regény, az átfogóbb esszé felé is kitágulhat.

Koraéretten kezdtem az írást; de máig sem érzem érettnek, amit eddig írnom sikerült. Mellőzés sosem tudott megingatni abban, amit munkám értékének éreztem; az esetleges elismerés sem adott hamis elégtételt azért, amit munkám hiányának érzek. Legfőbb kívánságom még mindig az, amit húszéves koromban így jegyeztem fel magamnak: „Ó, ha csak egyszer tudhatnám azt, amit tudok!”

Macska-lánc-reakció

Van egy új picike macskám. Még csak ez kellett nekem. Mikor úgysincs semmim. S még ez a semmi is sok. Egy új Mic-mic, a maga – már megírt – 10 000 létezésformájával. Mert a macskáknak nincs vezetéknevük, csak keresztnevük öröklődik, az is a gazdáik által. Mikor először tekintett ki rám a kezembe göngyölődve vörös-fehér cirmosságából, azonnal megláttam benne azt a másikat, amelyik valaha az első macskám volt. Nem is az enyém, hiszen csak egyszerű falusi macska, aki önállóan mintegy állandó vendégként járja a maga titokzatos útjait a ház körül meg azon kívül még ki tudja merre és hol.

Ahogy most újra „megláttam”, ott feküdt a kút előtt. Zömökségét meghazudtoló kecsességgel mívelve fajának bűvöletes geometriáját, összegömbölyödve, farkát mellső lábaihoz kanyarítva tökéletes körívet zárt be. Abban a pillanatban oly ellenállhatatlanul vonzott a fényben csillogó váltakozó hold- és napfoltjaival a szőrén, nem állhattam meg, hogy hirtelen odaszaladva meg ne simogassam. Túl hirtelen. Simogató tenyerem abban a szempillantásban vérbeborult. Mindig irtóztam a vér látványától (még ma is), akár attól az egy csepptől is, amely egy tüskeszúrástól kibuggyant az ujjamon. Riadt sírással rohantam be anyámhoz a konyhába. Azt se tudtam, mi történhetett. Míg anyuka nedves vattával szépen letörölte a vért, s abban az egyetlen pillanatban, amíg az újra kiserkenő vér újra el nem takarta a maga forrásvidékét, látni lehetett, hogy a békés szundikálásából felriasztott cica valóságos keresztet karmolt a tenyerembe. Simogatásért vérfürdő. Méltán haragudhattam volna. De míg anyuka kimosta a sebet, bejódozta a környékét, és szorosan átkötözte, alig vártam, hogy szaladhassak vissza, s most már óvatosan újra megsimogathassam. Mintegy engesztelésül, hogy, bár szeretetből fakadó szeleburdisággal, mégis arra kényszerítettem, hogy szándéka – majdnem úgy éreztem: jobb belátása – ellenére ilyen brutális agresszió törjön ki belőle. Némi húzódzkodással, félelem és bűntudat tisztázhatatlan keverékével, de tűrte, sőt, éreztem, kívánja is. A kettőnk ambivalenciája keresztezte egymást. Én is féltem, meg bántam is. Haragudni eszembe se jutott. Továbbra is jó barátok maradtunk.

Csak magamnak vallom meg – hiszen majdnem szégyellni való: se további gyerekkoromban, se később, hosszú férfiéletem alatt senkit „tettleg” nem bántalmaztam, nem ütöttem meg, nem érintettem meg valami testi sértést okozható eszközzel, se állatot, se gyereket, se férfit, se nőt. Még vissza sem ütöttem. Igaz, akárhogy keresem is emlékezetemben: engem se ütött meg szinte soha senki. Anyám, apám, nagyanyám, nagyapám, akik egyszerre vagy felváltva neveltek – róluk szó se eshet; még csak fenyegetni se fenyegettek soha ilyesmivel. Bárhogy erőltetem emlékezetemet, csak két ilyen mozzanatot tudok belőle kipréselni. Úgy tizenhét éves koromban egy nálam jóval idősebb részeg fiatalember a táncparketten megütött, mert nem engedtem át neki a lányt, akit „lekért”, csak odamutattam a kerthelyiség feliratára: „Lekérés nincs.” Erre csattant el a pofon a nyakamon. Nem tudom, vissza akartam-e ütni. Máris ott nyomakodott közöttünk a barátok és idegenek választófala. De azt tudom, hogy sem a következő percekben, sem a következő napokban eszembe se jutott, hogy valaha is, akárhogy is „elégtételt vegyek”. Nem éreztem volna elégtételnek, ha én is megütöm. Sőt, akkor éreztem volna megalázva magam. A kapott ütéstől nem éreztem. Csak többé nem köszöntem neki. Egy faluba valók voltunk. Közvetlen azután is, évekkel később is gyakran mentünk el egymás mellett köszönés nélkül. Ő többször közvetítőkön keresztül értésemre adta, hogy szeretne változtatni ezen. Akár bocsánatkérés árán is. Benne jobban megvoltak a „férfias”, lovagi erények (eltorzult? vagy eleve torz? ) maradványai, mint bennem. Nem tartottam rá igényt. „Ítélet nincs.” De elégtétel sincs.

Évtizedekkel később: egy nő, akit szerettem. Mikor közölte velem, hogy már nem szeret és el akar hagyni, s azt válaszoltam: ha valaki el akar engem hagyni, azzal már el is hagyott, ettől fogva érezze magát teljesen szabadnak – a válasz fölötti indulatában arcomba pattintotta az ujjai közt égő cigarettát. Az arcomról visszahulló cigarettáért lehajoltam a szőnyegre, aztán elnyomtam a hamutartóban. Nem szóltam egy szót se. Sajnáltam magamat, és őt is, amiért már nem szeret. Mi volt ehhez képest ez a pillanatnyi felindulásából kirobbant ártatlan kis brutalitás?

Visszanézve az „életre” (amelynek vonatkozásában már inkább vissza, mint előre nézek): úgy gondolom: ebben – nemcsak az én erőszaktól való irtózásomban, bosszúra való képtelenségemben, hanem abban is, ahogy ez az erőszaktól való irtózás (úgy kell most hinnem) másokban is valamiféle gátlást alakított ki ez ellenem irányuló testi erőszakkal szemben – van valami abnormális, a „normális” emberi viszonylatokból alapjaiban eltérő, majdnem szégyenletes, majdnem szentségtörő, majdnem megtorolni való deviancia. Amely végigkísért egész életemen. Méghozzá a szokásostól eltérő, hogy úgy mondjam, deviáns deviancia, az általában tüntető mássággal szemben, rejtőzködő másság. Megtorlásért is elég – hogy emiatt-e? vagy másért? nem tudhatom. De nem is érdekel. Inkább az ára nyugtalanít mostanában, amit – netán – a verseimnek kellett érte fizetniük. Vajon nemcsak tehetségem „foghíjai” voltak-e, amik megakadályoztak (ha valóban megakadályoztak) abban, hogy az élet démoni erőit katartikusan megjelenítsem, hanem az is, hogy a bennem lakó „démonok” fogai is ilyen „híjasok”? Hátha magunkban is meg kell élnünk a Gonosz „normális” daimónjait, a baudelaire-i mal-t, a „Rossz banalitását”, hogy a megbánás magaslatára jussunk? Hátha nem elég bennünk a jó daimónjainak megszólalása a Gonosz láttán? Hátha csak ez a pokolraszállás – a magunkéba – emel csak fel a – nem esztétikai terminusként, hanem egyszerűen a görög szó első értelmében vett – katharsziszig? Még inkább az empedoklészi katharmoi-ig, a megtisztulásig. Amelyet pedig egyik első versem címéül választottam egykor. Lehet, hogy a művészetben nem „üdvözülhet” az, aki csak a maga poklába száll alá (vagy lakozik ott állandó jelleggel), illetve akinek a saját pokla csak ő magát égeti lángjai közt? Hiszen a Jóság keresztény szentjei is többnyire azok lettek, akik elébb a Gonosszal cimboráltak; profánabbul: akik egy pillanatban feléledő „abnormitásukban” legyőzték a bennük tomboló „normális” emberi indulatokat. Akiknek volt mit legyőzniük. S talán a költészet igazi „szentjei” is csak ezekből válhatnak.

Mindennek a felismerését (ha felismerés és nem öntetszelgés vagy önkínzás, kibúvó, mentség vagy menekvés) egy általam (is) nagyra becsült ifjabb írótársamnak köszönhetem. És annak, hogy véletlenül újra kezembe került régi kisregénye. Amelynek gyerekhőse kapával agyonveri kedvenc kutyáját, mert az a lába után kapott. Ezt követően – látszólag – nem is törődik ezzel az eseménnyel, mintha el is felejtené. Míg végül, a regény végén, egy merőben más helyzetben – amelyben ugyancsak nincs egyetlen utalás se a kutyára – úgy viselkedik, ahogy – érezzük – a kutya agyonverése nélkül talán sohasem viselkedhetett volna. Amilyenné e benne lappangva dolgozó élmény nélkül soha nem válhatott volna. És ezzel elnyeri és megszerzi – nemcsak nekem, az olvasónak, a „katharsziszt”, hanem önmagának is a „katharmoi”-t.

Nem a kút előtt, hanem az íróasztalom lábánál ott fekszik a kis vörös-fehér cirmos, fajának bűvöletes geometriájával összegömbölyödve, farkát mellső lábaihoz kanyarítva tökéletes körívet zár be. Az örök macskagének és macska-kódok reinkarnációja. Vigyázva fölkelek az asztaltól. Megint elfog a vonzás, amely e gének és kódok eredendő sajátja. Hogy az érintést, az érintkezést provokálja. És nagy óvatosan – nehogy meggondolatlan agresszióra kényszerítsem – egy ujjammal megsimogatom, ott, ahol a legjobban szereti, kis fehér orrahegyétől a két szeme közt fel a fejebúbjáig.

Bevezetés egy kis cicológiai diskurzushoz

Magyarázok a cicámnak. Például azt magyarázom neki, hogy egyáltalán nem helyénvaló egyszerre dorombolni, mint akibe egy egész orgonát építettek, és közben karmokat kiereszteni, mint egy horror-sci-fi főszereplője. Ez etikailag inkompatibilis, esztétikai szempontból inkoherens, teoretikusan nem releváns. Lehet persze lélektatilag releváns, mint az önellentmondás, az egzisztenciális ambivalencia paradigmája. Vagy egyszerűen az egyedfejlődés egyik (remélhetően túlhaladható) átmeneti fázisa. Mindezt, éppen az utóbbi miatt, még nem tudjuk magyarázattal áthidalni. De hát akkor mivel tudjuk? És különben is, én magyarázni szeretek.

Magyarázok a cicámnak. Most éppen azt, hogy nem tisztességes, és sem de facto, sem pedig de jure nem fogadható el, hogy ő már elköltötte a maga vacsoráját, bőségesen, és jelenlegi anyagi körülményeinket tekintve akár luxusnak is beillő szinten: nem holmi nyavalyás csirkenyak-cafatokat, mint annyi más macska (ha egyáltalán jut neki), hanem tiszta nyers marhahúst a javából, mondhatnám a színéből, nem is valami rémes belsőségdarálmányt, hanem a modern élelmiszertechnika, a tudomány és a jóléti (bár egyre rosszabbra forduló) társadalom egyik viszonylag új vívmányát, a szintetikus konzerv macskaeledelt, amely „teljes értékű étel a macskának” (l. az „Értékmeghatározó összetétel” listáján, a doboz oldalán), „a macska is ezt venné” (l. a művelt világ megannyi képernyőjén naponta megjelenő hirdetést) – íme, a nagy fogyasztók elitjében a macska is megtette történelmi lépését a fejlődésben; aki mindmáig teljességgel önálló volt, sem mint termelő, sem mint fogyasztó nem jelent meg a Piacon, most belekerült a profit egyetemes cirkulációjába, ebbe a sokszor elzáródó, de mindig újra szabad folyást nyerő vérkeringésbe, egyszóval: a mai macskának is megvannak immár a maga keresett (és ráerőszakolt) kedvenc márkái, márkaboltjai stb., amelyek magas kegyéért versengenek az elektronikus és nem elektronikus (de sohasem mediális) médiában…

De hát ezt nem is akarom, még kevésbé szeretném neki magyarázgatni, csak eléggé el nem ítélhető, le nem sajnálható, úgynevezett – állítólagos – ekként védelmezett szociális érzékenységem ragad erre a kényes kitérőre, amelybe őelitségét, szerzett jogú előkelőségét a világért sem kívánnám belekényszeríteni… tulajdonképpen csak annak a morális képtelenségére szerettem volna felhívni becses figyelmét, hogy – más cicák nyomorúságos kiszolgáltatottsága helyett – ilyen kivételes kiszolgáltságában el kellene tűrnie, méghozzá méltóságos, visszafogott nyugalommal, hogy most mi kezdünk a magunk – aránytalanul szerényebb étlappal előálló – vacsorájához, és íme ő – jóllakottan – mégse hagy egy falatot se békésen lenyelnünk. Mancsával belekapkod a tálba, ha onnan eltávolítjuk, máris a tányérunkba nyal, nagy körültekintéssel, körülményesen, el nem sietve, de határozott elszántsággal lesodorja a villát az abroszról (hiszen arra ő nem tart igényt), s ha két kézzel őrizzük a tányért (ami magától értetődően maga a csőd, hogy úgy mondjam, a saját vermünk, hiszen miközben megakadályozza, hogy illetéktelenül hozzáférhessen a mi ételünkhöz, egyben meghiúsítja a mi minden vitánk fölött álló illetékességünk érvényesítését is e téren), akkor sértődötten, egyenesen szívettépő hangokkal, mint egy tragikus koloratúra, nyivákolni kezd, és kialakul a teljes patthelyzet. Pontosabban: még az se; ő egy tányér Whiskasnyi előnnyel és a mi egyszerű páros virslink benyálazásával, máris a nyerő fél. Persze, eljárhatnánk más, célratörőbb és eredményesebb módon is. Például: foghatnám nyakon és kipenderíthetném a szűrét, s akkor magát eleven rugóként ugráskészre preparálva kuporoghatna egy jó ideig az ajtó mögött. Csakhogy, én nem szeretem az erőszakot. S annak a tudatát se szeretem hordozni magamban, hogy miattam ő az ajtó mögé, ebbe a macskapurgatóriumba kerül, amelyből ugyan, tudja, hogy lesz még paradicsom – de ki lehet ebben biztos? Márpedig ő a teljes biztonságot szereti. Én viszont magyarázni szeretek. A cicámnak is.

Tehát, magyarázok a cicámnak. Például most éppenséggel azt, hogy a kézirat az íróasztalon, a gépbe fűzve vagy a gépbe fűzésre várva vagy már történetesen feliben-harmadában teligépelve, nem az ő ellensége, akit szörnyűséges gépezetekhez (pl. markológép) hasonlóan kigörbedő, majd visszagörbedő hegyes karmokkal kell szétszednie, vagy foggal-karommal kicibálnia fölülről a gépből; amely azonfölül még csak nem is egyszerűen papírlap, amilyent saját jószántamból is elébe hajítok, hasonló célokra (vagyis ellenségkép-igénye legalább szimbolikus vagy allegorikus kielégítésére), hanem kézirat (ha nem éppen egy egyenesen őt kézbe vevő irat, mint mondjuk most is), ami – még ha időnként zizegő-cserregő hangokat ad is, kikerülhetetlenül bizonyos elmozdulásokat végez – az ő számára vajmi keveset hozhat a házhoz… Egyelőre – még – nem tartozik az ő kompetenciájába, talán… majd… egyszer… boldogabb korokban… a cicafejlődés egy felsőbb stádiumában, de annak még nem jött el az ideje. Persze ki is utasíthatnám a szobából (némi erőszakkal, de hát az „erőszak”… lásd fentebb). Akkor megint ott volnánk, ahol a part szakad. Megint csak rá kellene csuknom az ajtót. Ez pedig azonnal újabb, súlyosabb-enyhébb lelki konfliktusokat eredményezne bennem (a papíron megoldandó egyéb lelki konfliktusaim helyébe tolakodva: hogy amúgy is túl sok időt töltök házon kívül, egyedül hagyom (még hogyha a gondosan kitisztított alom, eledel, víz és tej kíséretében is), akkor aztán ugyan az övé lehet az egész lakás, de mit kezdjen vele, ha nincs, akinek mutogassa, netán illegethesse, vagy aki elől nyomtalanul eltűnve valami nem is létező búvóhelyen kerestesse magát. Hát még most is magára hagyjam, amikor történetesen itthon vagyok? Magyarázom – ezúttal magamnak –, hogy nem tehetek másként. Mert akkor hiába ülök itthon, hiába gyötröm szegény agyamat az írással, ha úgyse tudok odafigyelni. Csakhogy magamnak is hiába magyarázok. Akkor már inkább magyarázok a cicámnak.

Magyarázok a cicámnak. Megpróbálom neki megmagyarázni, hogy vannak, akik – nemhogy tökéletesnek, nemhogy a teremtés koronájának nem tartják őt, de egyszerűen úgy, ahogy ő van, és úgy, ahogy ők vannak, nem szeretik a cicákat. Ne mondják, hogy ne magyarázzam, ezt úgysem érti, ha fene fenét eszem, akkor se. Semmit sem ért abból, amit magyarázok neki. Legfeljebb, a legjobb esetben – valóban ez és csak ez a legjobb eset – én értek meg valamit jobban abból, amit a cicámnak magyarázok, jobban, mintha nem magyaráznám. De a dolog, hangsúlyozom, mégsem ilyen egyszerű. Mert a cica nem ilyen egyszerűen nem érti, amit magyarázok, hanem – komplikáltabban. Vagyis valamit mégis ért belőle. Ha nem is a magyarázatot. De valamit. Valami olyat, amit bizonyára én nem értek. Így aztán a kölcsönös nem-értésből mégis kialakul valami, ami az értéshez hasonlít. Azt is gondolom – laikusan és merészen –, hogy a hermeneutikának is valahogyan ez a fő problémája. Most például érzem, hogy nem érti ugyan, amit magyarázok neki, de valamit mégis érteni „vél”. Valamit, amin ámuldozik. Nem szeretik őt? Mi az, hogy nem szeretni? Hogy lehet nem szeretni? Arról, hogy hogy lehet szeretni, tapasztalata van, mélységes bizánci óaranyba játszó szemétől a felületes, de megható rózsaszínt játszó mancsáig, vagy inkább tappancsáig, igen, a tappancsáig (vö.: Esterházy), minden ízét átremegő tapasztalata. De arról, hogy nem-szeretni? És a cicákat? A ci-cá-kat? Persze, az absztrakcióhoz nincs túl sok érzéke. Például: téged – mondom, immár konkretizálva. Hogy jobban megértse. Hogy fel tudja fogni, miről is van szó. Hogy meg tudja fogni, mert hiszen nem annyira fel-, mint inkább megfogni tud. Őt? Hogy lehet őt nem szeretni? Lehet, hogy most, ezúttal éppen a konkrétsággal nem jutok messzire. Igyekszem tovább magyarázni, hogy igaza van abban – sőt! biztosan –, hogy a ci-cá-kat mint olyanokat, nem lehet nem-szeretni, de ezzel szemben például őt, éppenséggel őt – elvileg, szigorúan elvileg – lehetséges nem szeretni. Sőt, van, amikor én sem szeretem. Kénytelen vagyok nem szeretni. Ahogy fentebb már próbáltam erre, más oldalról, rámutatni. Ami ékes bizonyítéka az előbbi tételemnek. Hogy őt – vagy respektíve: engem – lehet nem szeretni. Őt, mint már fejtegettem, akkor, mikor finom, rendkívül finom, végtelenül finom, tűhegyű első fogaival, mint egy gyémántpor-csipesszel (nem tudom, van-e ilyen), fogja és egy óvatlan pillanatban kirántja gépemből a papírost, minden tekintet nélkül az esetlegesen azon feketéllő halhatatlan (vers- vagy próza-) sorokkal egyetemben. Felülről, ahogy a gép felcsapható tartókarjával feltámasztva gördül minden megírt sorral egyre feljebb a hengeren. Mikor egy félsornál – ami éppen egy félmondat is lehet – elbambulok, a folytatáshoz szükséges okosságot keresvén a nagy semmiben, egyszerre csak fogja és kirántja. Hogy ne fejezhessem be. Se a sort. Se a mondatot. Se a lapot. Se az egész művet. Mert a merénylet egyszeriben minden gondolatot kitép – nemcsak a gépből – a fejemből is. A gépben nincs papír. A fejemben nincsenek szavak. Holott az íráshoz ez a két dolog kell. Illetve, ez a két dolog kell feltétlenül. Aztán ezenfelül még számos dolog kell. De ezeken nem is érdemes ilyenkor a fejünket törni. Ha nincsenek meg a konstans és prímér alapföltételek, ostobaság volna a járulékos feltételek egész rengetegéről seregszámlát készíteni. Tartani úgyis ott tartok, vagy kellene tartanom, ahhoz kellene tartanom magam, hogy igaza van, a cicákat, más szóval a macskák népségét, a felis catus domesticus faját nem lehet nem szeretni. Mint ahogy voltaképpen szeretni sem. Mint ahogy persze viszont egy macskát lehet. Szeretni is, meg nem-szeretni is. Sőt: hol szeretni, hol meg nem szeretni. Bár, még ez is egy nagy nyaláb „fascio?”, ami több problémára hull szét. Mert hol (vagyis olykor) nem-szeretni csakis olyan macskát (vagy egyéb nemzetséghez tartozókat) lehet, akiket – egyébként – szeretünk. Vagy nem is egyébként. De hol (olykor) szeretni viszont, nem lehet olyan macskákat (vagy másokat), akiket egyébként, illetve ténylegesen nem szeretünk. De hát mindez továbbra sem ilyen egyszerű. Pontosabban: még ennyire komplikálva sem ilyen egyszerű. Sokkal komplikáltabb. Vannak, akik valótlan nem szeretik, nem sze-re-tik a cicákat. Úgy általában. És ezekről nincs semmi jogom azt állítani, hogy nem léteznek. Ha léteznek. Lehetne azt mondani (mondom neki megnyugtatásul, s amilyen bonyolult ez az egész, próbálom neki megmagyarázni, még ez is tényszerű), hogy például én nem szeretem azokat, akik nem szeretik a macskákat. Csakhogy mit változtat ez a tényeken? És mennyire jogszerű, méltányos, elfogadható stb. ez tőlem? Attól, hogy – ezért – nem szeretem őket, még nagyon szeretetreméltók is lehetnek, sőt, lehet, hogy – egyébként – még szeretni is tudom őket, illetve: vagy-vagy, vagy tudom, vagy nem tudom szeretni őket, az alternatíva mindenesetre fennáll. De ezt már nem magyarázom, inkább elhallgatom előle. Némi elhallgatásra az igazságnak is többnyire szüksége van. De azt azért már nem hallgathatom el, hogy a véleményem se lehet globálisan rossz a cicákat nemszeretők felől. Például vannak, akik nemhogy nem szeretik a macskákat, hanem egyenesen irtóznak tőlük. Kiváltképp nőneműek között vannak ilyenek. Miközben nagyrészt és általában a nők inkább szeretik (sokszor éppenséggel túlszeretik) a cicákat, mint a férfiak. A férfiak azonban csak ritkán irtóznak tőlük. Inkább csak fanyalognak. És általában, legfeljebb érzelmileg semlegesek. Mint ahogy a férfiak általában is semlegesebbek és szegényesebbek érzelmileg, mint a nők. Tisztelet a kivételnek – kivételek vannak. De még van itt valami titok. A macskák egész fajtája, a macskafélék neme mintha mindkét nemben nőnemű volna. Igen, a kandúrok is. Cica, az cica. Vagyis: nőszerű. Úgy gondolom – próbálom, nem is magyarázni, hiszen tudom, itt már végképp túl vagyunk a magyarázhatón, inkább csak mondani. Például azokon a nyelveken, ahol a főnevek alakjából kitetszik, hím- vagy nőnemű egyedről van-e szó (mert ilyen nyelvek is vannak, próbálom informálni őt, ha magyarázni nem tudom is), ha általában a macskáról kell beszélni, a hímnemű alak a használatos, amibe beleértődnek a nőstények is. Alig lehet azt gondolni vagy hinni, hogy Baudelaire, a macskák, valamint a hölgyek nagy amatőrje (mert vannak, akik nagyon szeretik a macskákat), mikor a róluk szóló verseit így címezi: Le chat, valami kandúrról beszélne, hiszen a versből inkább arra kell következtetnünk, hogy „nőszerűekről”. „Jöjj szerelmes szívemre szép cicám”, énekli (Szabó Lőrinc fordítása, az én kiemelésem), valamint így folytatja: „a kedvesemet látom” (eredetiben méghozzá: „Je vois ma femme en esprit”).

Megpróbálom ezt is elmagyarázni a cicámnak, tudniillik hogyha nem is az ő, de az emberek számára itt különös párhuzamba kerül két valóságos, egy biológiai meg egy lingvisztikai nonszensz (inkoherencia), s a kettő között olyasféle szikrázás érezhető, amilyen Baudelaire szerint: mindennemű és minden nemű macska testéből („tested szikrázó lüktetése” – „de palper ton corps électrique”), hogy, miközben a szónak nőnemű alakja is létezik („la chatte”), a hímnemű alak denotációja mindkét nembeli állatra vonatkozik, ennyiben azt lehet mondani, hogy (persze, csak az emberek számára, sőt ez esetben csak a francia nyelvűek számára) a macska denotációja egyben konnotációja is: utal egy bizonyos biológiai vagy méginkább etológiai tényre. De talán éppen azért szeretik annyian, kiváltképpen pedig (megint csak Baudelaire szerint) „a bomlott szeretők s a szigorú tudósok” a macskát, akit egyébként az ókori Egyiptomban istennőként tiszteltek. S a cica – úgy látszik, minden kései egyedében is – büszke e fejedelmi leszármazására. (Hiszen másként mire volna oly büszke, mint amilyen?) Úgy sejtem, „tud” is róla. Mind Basket istennő szerény, de gőgös, egyben demokratikus ükei ők. Az én macskám is, akinek magyarázok. Sokan vagyunk, akiknek kívülről kell elmagyarázni saját történetüket. Azt is, hogy lehet, hogy a királyok istentől valók, az istenek és istennők azonban az embertől. S így, az ő istenisége is az emberektől való. Magyarázom a cicámnak. Azt, hogy tudom, hogy ő se érti. Ahogy mások se. De ki másnak magyaráznám? Őróla legalább tudom. Nincsenek illúzióim. De rajta legalább érzem azon, ahogy szavaimon csüng, ahogy minden számára lehetséges módon, egész egzisztenciájának minden képességével (és ki tudja, mennyi e minden?) meg akar érteni. Sose találkoztam megértésre törekvőbb, a megértés felé nagyobb erőfeszítést kifejteni törekvő lénnyel. „Kilenc mély bók a nevének.”

Magyarázok a cicámnak tehát. Mert vele kapcsolatban talán mégis van némi illúzióm. Ha a közvetlen kommunikáció vele sem könnyű ugyan, de ő legalább a metakommunikáció zsenije. S bár ő is önös, önfejű, talán önszívű is, és a maga módján saját képességei által korlátozott, empátiája olykor mégis egyenesen bámulatos és megindító. Az emberiség sorsa ma egyre megrázóbb (ahogy a „kor” egyre előbbre nyomul önmaga végkorának előkészítési terepén) s ez megrázó, felháborító stb. (ki-ki tegye hozzá a maga legpreferáltabb jelzőjét); az egyén, az egyes ember sorsa – mondjuk, az itt énnek tekinthető egyéné – saját külön „korával” együtt egyre kevésbé megindító. Minél erőszakosabban (és minél nagyobb akcelerációval) nő a szegénység, annál inkább fogyatkozik az erkölcse. A fogyasztói társadalom azt is egyre mohóbban fogyasztja. A szegénység erkölcsi gazdagsága, ami gyerekkoromban oly megindító volt számomra, s máig is eltölti lényem egy (valószínűleg: jobbik) részét. Nem, ebben a világban, úgy tetszik (akár tetszik, akár nem), a szegények se lehetnek erkölcsükben gazdagok (a gazdagoknak mindig is vajmi kevés lehetőségük nyílt erre: a gazdagságnak sui generis nem lehet sem gazdagsága, sem méltósága). Ezt is próbálom megértetni vele. Hogy, bár ő nem is szegény, hiszen úgy-ahogy el van látva minden szükségessel, talán annál is valamivel többel –, mégis oly kiszolgáltatott ebben a jólkiszolgáltságban, amit én kényszerítek rá, hogy neki lehet – és van! – erkölcsi gazdagsága és személyes méltósága, ha olykor sajnálatosan megfeledkezik is róla, és nevetségesen meg is csúfolja ezt a méltóságot. De hát ő sem lehet tökéletes. Mindnyájan tökéletlenségre születtünk. Azért mégis megpróbálom magyarázni neki, hogy minden erejével őrizze meg – legalább ő! – lustaságának csodálatos, minden érdek nélküli, önmagáért való biológiai esztétikumát, és viselkedésének mindenkori szellemi méltóságát és függetlenségét. Főként: se egyiket, se a másikat ne áldozza fel soha a bosszúnak. (Mert olykor feláldozza, bizony.)

*

Magyarázok a cicámnak. (Meg másoknak is.) Pontosabban: szeretnék magyarázni. A cicámnak? Vagy éppenséggel másoknak? Most inkább abba szeretném hagyni a magyarázást. A magyarázatot. Inkább ne. Néha éppen akkor fog el a kétségek kétsége, mikor a legszenvedélyesebben magyarázok. Hiszen annyit magyaráztam már hiába. (Neki is, másoknak is.) Mit is képzelek én? Vagy még azt is csak képzelem, hogy nem is képzelem? Van úgy, hogy a magyarázatba vetett mélységes kétségeimet próbálom a magyarázat provokálásával leplezgetni. És persze (magyarázom, mindennek ellenére, a cicámnak), a cicám is provokál. Annyit magyaráztam már neki, és hányszor ugyanazt, és megint csak úgy méltóztatik viselkedni, mintha sose hallott volna erről a dologról (már nem is tudom, milyen dologról, de hiszen úgyis mindegy), úgy tesz, mintha még zongorázni (vagy harangozni – nem kívánt törlendő) se hallott volna róla. És akkor megint csak benne vagyok a pácban, a magyarázat sok mindenből összelöttyentett, mesterségesen felhabart pácában. Hívságok hívsága. Hiúság vására. A hiúság vásárán nincs is hiúbb portéka a magyarázatnál. És pláne, még hogy a szerelmet magyarázni… A régi lemezeim között matatva (ezt is egyre ritkábban teszem), a múltkor rábukkanok (hosszú évek után) „véletlenül” (és persze nem véletlenül, egyáltalán nem) arra a Billy Holiday lemezre (ha megkérdeznek, esküdni mertem volna, hogy Bessy Smith), amelyiken ott van (csoda: most is ott van) a Don’t explain. Ne magyarázz! Ne magyarázd a szerelmet! Csak úgy sikong belőle a nem! Nem magyarázok a cicámnak. Most inkább nem.

(Talán majd legközelebb…)

Önéletrajzaimból 1

1920. november 28-án születtem Balatonbogláron. Erzsébet utca 7. Valami bizonytalanság lappanghatott a „sorsdöntő dátum” mögött, mert emlékszem, első elemista „ellenőrző könyvecskémben” még a 27-es szám jelezte a napot; ez azonban a második osztályban valaki által kijavíttatott. Nyilván azért, mert mint később megtudtam, az „aktus” éjfél körül történt, és feltehetően előtte kezdődhetett és utána fejeződhetett be. Nem mintha ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítanék. Amióta csak eszemet tudom, sosem hajlottam semmiféle okkult tudásra, babonára vagy hiedelemre, beleértve az asztrológiát is. Születésnapom helye és ideje azonban kezdettől fogva fontos tényező életemben. (És azt sem tagadhatom el, hogy kíváncsiságból többször, különféle – merőben vásári vagy éppen álpszichológiával kevert – horoszkópokban egyaránt felleltem magamban az úgynevezett Nyilas jegy bizonyos karakterisztikáit. Legalábbis inkább, mint bármely másik „csillagkép” leírásában. Anélkül azonban, hogy ez különösebben hatott volna egyéni sorsfelfogásomra.)

Gyerekkorom családi körülményeit a lehető legszélsőségesebb feszültségük ellenére meglehetős harmóniában éltem meg. Apám (Kosztolányi verse szerint) „isteni merésű vad költő” volt, aki „meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal” egész ifjúságát szerkesztőségi és kávéházi asztalok mellett töltötte (mivelhogy többnyire nem volt saját íróasztala). Kosztolányi egy másik írásának tanúsága szerint „megtestesülése volt mindannak, ami ifjúság” (bizonyára azért is kellett olyan korán meghalnia); „nem ismert alapfokot, középfokot, csak felsőfokot”, „mindig éhes volt. Éhes volt a szerelemre. Mindig szerelmes volt. Szerelmes volt az éhségébe. Mindig költő volt.” Méghozzá átkozott költő, tegyük hozzá, ahogy már önmagát nevezte legismertebbé vált verseskötete címében, éppen negyedszázaddal Verlaine hasoncímű könyvének megjelenése után. (Akkor is körülbelül ennyi volt az itthoni és a nyugat-európai folyamatok közötti fáziskülönbség.)

Fia ezenközben (illetve pontosan egy évtizeddel ezután) egy balatonmelléki nagyközség és egyre felkapottabb fürdőhely, ma kisváros békés és szolid kisiparosi házában született és nőtt fel tízéves koráig. A boglári bádogosmester, majd később vízvezeték-szerelő, közben egy rövid ideig szódagyártó nagyapa minden vidéki javakkal, tágas szobákkal, ház mögött kerttel, az udvarban műhellyel, baromfival, kutyával, macskával, néhány éven át kocsival, lóval is rendelkező otthonában. Aki se alapfokot, se felsőfokot nem ismert, csakis a megbízható és szilárd középfokot. „Haragos, átkos fekete fej – elborult, viharos homlok” helyett (az idézet itt Somlyó Zoltán egyik verses önarcképéből való), vörhenyes hajról árulkodó tar koponyával, ránctalan, világos homlokkal tette mindennapi (áldásos) dolgát: a maga hat (vagy talán csak négy) elemijével, viszonylag magas iskoláztatásban nevelve föl két fiát és két lányát, s ez idő tájt hozzá még annak születésétől fogva kisiskolás unokáját is. Meggypiros mellény helyett mindig egysoros, szürke öltönyben, vékony, horgolt, fekete nyakkendővel ünnepelt, s még szürkébb munkaruhában állt az izzó faszén között vöröslő forrasztóvasak, vagy arcán kiszolgált rácsos vívómaszkban a szódagyártó gép előtt, vagy éppen kúszott fölfelé a létrán az ereszcsatornához; s talán (inasévein túl) sohasem volt éhes, szerelmes is talán csak egyszer az életében (mikor nagymamával találkozott), és bizonyára nem volt szerelmes az éhségébe (ha Kosztolányi e frázisát olvasta, sejtelme sem lett volna, mit jelenthet). Nem volt „sötét és lángoló” (megint Kosztolányi szemszögéből nézve), a legkevésbé sem hasonlított „egy boldogtalan cigányprímáshoz”. Leginkább egy balatonboglári „pógárhoz” hasonlított, a szobafestő Szappanos bácsihoz, Langmálher asztaloshoz, a lakatos Unatinszky bácsihoz (bár annak hatalmas hasát verő hatalmas szakálla is volt), akikkel a vasárnap délutánokat a néhány hosszúlépés mellett játszott máriásnak szentelte: társadalmilag egy lépcsővel a „fönt a faluban” lakó paraszti nép fölött (bár földrajzilag lejjebb, a közéjük ékelődő Gaál Gaszton-kastélypark alján), s ugyanúgy egy lépcsővel (vagy kettővel) a néhány (egy) emeletes házban lakó gazdag nagykereskedők, illetve a falu másik országgyűlési képviselője, Sümegi Vilmos, valamint a gyér hivatali „intelligencia” többi képviselői, orvosok, tanítók, állami és községi tisztviselők alatt, nem is beszélve az egyházi férfiakról, akik közül egy fiatal paptanító (iskolám tisztelendő ura) már szemmel láthatóan magasabb pályák felé volt indulóban. Varga Bélának hívták.

Nagypapa a ház, a műhely és az „épületek” hármasságában töltötte egyforma mindennapjait, reggeltől estig munkában, a becsület és a család elhagyhatatlan vonzáskörében. Vacsoránál futva belenézett az aznapi Újság című újságba, melynek előfizetője volt, ám ezenkívül más (nem hivatalos és nem a mesterségéhez tartozó) nyomdaterméket, kivált szépirodalmat sosem láttam a kezében. Mindezzel (amennyire én megítélhettem) teljesen elégedett volt; soha nem láttam, hogy többre törekedett volna, becsvágyát (ha volt ilyen) gyermekeire ruházta, mint mondám; s mindehhez még hozzájött négy unokája közül az az egy (szerinte „apátlan”), akinek eltartását vállalta, míg nevelését nagymama gondjaira bízta. „Sokáig korán feküdt le”, akárcsak a modern regényírás legnagyobb és legintellektuálisabb mesterének hőse, akiről már a regény legelső mondatában megkapjuk ezt a fontos információt. De ő, az utóbbival ellentétben „sokáig” korán is kelt. Még vasárnap is. Ebből a kiegyensúlyozott életből először felesége hirtelen halála lódította ki. Azután az a törvény (csomag), amely arra kényszerítene, hogy elbocsássa egyetlen segédjét, majd bezárja műhelyét. Végül hetvenötéves korában az – az ő naivitásának még akkor is meglepetést okozó – esemény, amelynek során a házából, amelyet harminc évvel azelőtt épített magának s talán még inkább fent vázlatosan ismertetett családjának és munkájának, a Magyarországról (is) a gázkamrák irányában zakatoló marhavagonok egyik szerelvényébe lökték. Kezdettől fogva egyetlen reményem az volt, hogy nem érte el élve ezt az úticélt. Soha többé nem érkezett sorsáról semmiféle értesülés. Halálának csupán ténye; semmi nyoma, se híre, se hamva – hamva se maradt e földön.

Szélsőségesebb feszültség talán nem is szaggathat egy érzékeny kisgyereket a családon belül, mint ami engem apám és mintegy második, ténylegesen „nevelő” apám, vagyis anyai nagyapám között vonzott és taszított. Talán ennek köszönhetem (?) (miután a minket érő kedvezőtlen hatások olykor azok ismétlésére, máskor viszont kiküszöbölésére késztetnek), természetem minden szélsőségtől és mindenfajta erőszaktól – minden erőszak nélkül – távol tartó hajlamát. Volt ehhez életemben egy nagy kiegyenlítő erőforrás is, a hozzám legközelebb álló: anyám. Aki – különös módon – külsejében mintha nem is nagyapám lánya, inkább apám édestestvére lett volna. Kívülálló ismerősök szerint is, fennmaradt fiatalkori képeik tanúsága nyomán is, rendkívüli módon hasonlítottak egymásra. Így lehetséges, hogy magam is mindkettőre szinte egyformán hasonlítok. Bennem összekeveredett anyámnak a szülői házból hozott otthonos, bár kisszerű jómódja apám otthontalan életének mindig mindenben szűkölködő, ám nagystílű zaklatottságával.

Felmenőim mindenesetre, minden valószínűség szerint mindkét ág egyik ágán (ha lehet így mondani) Spanyolországból menekült szefardin-marrannus zsidók leszármazottjai voltak; méghozzá két ellentétes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hogy e század elején két fiatal sarjuk találkozhasson: apám Dráva-túlparti, dél-magyarországi születése is erre mutat. Testvérei nevében különös – szinte valamilyen ismeretlen művelettel kiszámított módon – keveredik a magyar–délszláv–olasz környezet nyoma: zsidó családi szokásoktól eltérően a három fiúgyerek ősmagyar (csakis magyarul létező) nevet kapott: Zoltán, Árpád, Géza; a lányok egyikét a horvát (vagy szlovén?) Pikica, a másikat az olasz Aurélia néven jegyezték be. Anyai nagyanyám pedig hét olyan lánytestvér egyike volt, akik nyilvánvalóan spanyol eredetű nevet őriztek, ahogy egy őket idéző tréfás versemben hibátlan hexameterbe szedtem, nagymamán kezdve: Irma, Adéla, Bianka, Aranka, Szerén, Gizi, Terka.

Apám családja minden valószínűség szerint Dél-Európán keresztül érkezhetett valamikor az osztrák–magyar–olasz délvidékre; anyám anyai ága egy távoli rokonom gondos családfakutatása alapján meggyőzőnek tekinthető dokumentumok rajzolta útvonalon, Észak-Európán, Flandrián, Bajorországon, majd Bohémián lefelé fordulva ereszkedett alá a Balatonmellékre (a 18. század vége óta már kimutathatóan boglári illetőségűek voltak).

Boglárhoz kötődnek az én életem legfontosabb, első tíz évének külső és belső eseményei is. A legotthonosabb táj számomra máig is a két domb és a tó közé ékelődő, sokrétű, sokfelé nyitott, bensőséges, ám tágra nyíló település, amelynek karéjba hajló vízpartja Magyarország talán legszépségesebb, vulkáni mintázással komponált tájával néz ferdén szembe. Ott jártam (minden értelemben vett) első iskoláimat, ott írtam első versemet (anyám születésnapjára), amilyent sok érzékenyebb kis gyerek ír tízéves kora körül. S később ott kellett megtudnom, akkor már csak nyári szünidőmet töltve ott, egy aranylemezekkel kirakott nyári délutánon, a hőség elől a Temetődomb elhagyatott kápolnájának hűsébe menekülve (egy ideig féltett és terhes titkomként), hogy vagy költő lesz belőlem, vagy semmi sem.

Aztán lettem, ami lettem. A nemzedékem által megismert konstellációk, konfliktusok és konkordanciák hol húsbavágó, hol lazuló eresztékeiben vergődve. Amiről szólni már nem az én dolgom, hanem másoké. Vagy senkié.

Vettettem verembe, mint a fiatal József, és kihúztak a veremből, mint Józsefet. Vagy mint Piero della Francesca freskóján azt a bizonyos „kútból kihúzott Júdás zsidót”; még ha nem is a hajamnál fogva, mint őt. Bizonyára azért, mert én is birtokában voltam valami szent titoknak, mint ő.

Voltam üldözött és bujdosó és voltam felszabadított.

Voltam világtalan és láttam világot.

Voltam magányos, és háromszor végigéltem a nem a mennyekben köttetett házasságot.

Az elsőből született Bálint fiamnak már kisgyermekként meg kellett küzdenie az apai-nagyapai hagyaték csábításával és taszításával. Hogy elkerülje a harmadik-nemzedéki folytatást ugyanabban az örökölt „átkos” mesterségben, kisgimnazista kora óta biológusnak készült. A tudásszomj ugyanolyan átérzett érzéketlenségével boncolta már elemista korában a szemétből kiemelt csirkefejet, ahogy a virágait ápolta. El is végezte jelesen a TTK egyszakos kutató-biológiai fakultását ugyanúgy, ahogy hirtelen elhatározással egyidejűleg summa cum laude doktorált az ELTE esztétika szakán. Azóta egyfolytában egyetemi oktató, előbb az ELTE, majd a Janus Pannonius egyetem esztétikai szakán, ahol ez évben docensként tanszékvezető tanárnak nevezték ki. Az ő fiáról, vagyis Tomi unokámról nem kívánok nyilatkozni. Tudva tudván, hogy minden nagyapa minden unokája a „legkedvesebb és legjelesebb” unoka.

A többi: munka. A munka öröme és gyötrelme. Belső siker és külső sikertelenség, külső elismerés és belső kudarc, mellőzés és elismerés váltólázai. Ezeknek kínos (és fölösleges, ám elkerülhetetlen) összevetése.

Első megjelent versem az Újság című napilap 1938. január 10-i, vasárnapi mellékletében jelent meg. A szedők jóvoltából a vastag, nagy betűkkel nyomott címet csúnya sajtóhiba éktelenítette. József Attila halálára íródott – de rejtve, apám éppen napra egy évvel azelőtti halálának (és a „költő halála” ősi témájának) egyaránt áldozott. A brutálisan korai (még gimnazista kori) jelentkezést alig néhány nap múlva brutális visszhang verte vissza. A Nemzet Szava alpári konjunktúra-bulvárlap súlyos ifjonti fájdalmam nehezen gördülő, mégis klasszikus mintázatú disztichonjait „a nemzet eresztékeibe maró méregként” minősítette. Bár legjobb tudásom szerint ez a vers egyetlen emberhalált sem vont maga után. A Nemzet Szava azonban közelesen félmillió halott autodaféjában fogható vallatásra. Kis híján a nemzetében is. A vers egy év múltán A kor ellen című első kis kötetemben mégis újra megjelent. S azóta is mindegyik „válogatott” verseskönyvem első oldalára került.

Az írói pálya óhatatlan kísérői nemcsak az elvetések, hanem az elismerések is. Négy József Attila-díj után megtiszteltek a Déry-jutalommal, a Soros Alapítvány Kassák-díjával, két ízben a Magyar Írók Szövetsége Forintos, valamint a Magyar PEN Club és a párizsi Société des Gens de Leares közös műfordítói díjával, valamint a Magyar PEN Club emlékérmével. A francia kormány 1984-ben az Ordre des Arts et des Lettres tiszti keresztjét, a Chilei Köztársaság a Gabriela Mistral Emlékérmet adományozta. Ez év májusában kitüntettek a Kossuth-díjjal.

1984 óta levelező tagja vagyok a francia Académie Mallarménak, 1992 óta rendes tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1981-től Honorary Fellow in Writing az Iowai Egyetemen. 1977-es megalapítása óta levelező tagja a Michel Deguy főszerkesztése alatt megjelenő PO&SIE című francia folyóirat szerkesztőbizottságának. 1966 és 1986 között szerkesztésemben jelent meg az ARION című többnyelvű költészeti almanach 17 száma. Ennek hirtelen beszüntetését máig fájlalom. És talán fájlalja a magyar költészet is, amelynek mindig olyan szűkösen nyílt „kijárat” a világba.

Részt vettem számos nemzetközi író- és költőtalálkozón: Európa több országában, Távol-Keleten, Észak- és Dél-Amerikában, Budapesti Költői Napok néven magam is szervezője lehettem két ilyen költőtalálkozónak, 1966-ban és 1970-ben.

Kadencia az Önéletrajzaimból című cikkhez

Több mint tíz éve (s most már feltehetően véglegesen) a Lágymányoson lakom. Alig egy röpke fordulóra (mondjuk: egy szonettnyire) attól a Kruspér utcai háztól (5–7), ahol apám életének egyetlen főbérleti lakását birtokolta, utolsó tizenhét évében (első emeleti, gangra nyíló, kétszoba-konyha-fürdőszoba). Ezt is szakadatlanul a folyamatos lakbértartozás megtorlásának, a kilakoltatásnak rémével viaskodva (amiről igen hiányos hagyatékában maradt számos levél tanúskodik), s amelynek falán 1948 nyara óta bronzprofillal ellátott emléktáblája látható. „Igazság” – jobban mondva, a családi adottságok – szerint nekem is „ott kellett volna” születnem. Ha anyám, (nyilvánvalóan tudatos) választásából, nem az ő szüleinek falusi házába irányítja (nevezzük így) a sorsot.

Apámnak azonban egész hajléktalan életében ez az egyetlen hajlék jutott. A többi, ez előtti mind albérlet volt, vidéki kis hónaposszobák, dohos pesti udvari lakások, olykor még ágyrajárók szomszédságában is.

Talán ezért is ragaszkodtam én annyira nehezen szerzett lakásaimhoz – bár egyetlen, igazi otthonomnak mindig csak a korán elhagyott boglári szülőházat tudtam érezni. S éppígy, ezért is tudtam többször mindenestül és könnyelműen (majdnem felszabadultan – a lelkifurdalás sajátos formájától való megszabadulásként) lemondani róluk (mikor arra került a sor). Mindig apámra gondolva ilyenkor, s az ő siralmasságukban is bűvöletes szavait dúdolva:

Ezt a banális modern költő-sorsot nemcsak jóelőre makacs önrontással megjövendölte magának, hanem egész élete során magához szorította, mint valami szöges övet, mint az ének egyetlen zálogát. Mikor barátainak fiai (az én barátaim, a két Gabi, Karinthy és Devecseri) (irigységem tárgyai) szinte csodagyerek-költőként (tizennégy és tizenhat évesen), felkérték, hogy közös első kötetükhöz előszót írjon, kegyetlenül azt véste gyerekszívükbe, hogy ugyanezt a sorsot kell „vállalniuk”. Ideírom ennek a soha azóta újra nem közölt, nem gyerekeknek való útravalóul szánt írásnak egy mondatát, amely az ő életútjának nem kérdése, hanem megidézett imperatívusza volt: „A művész-élet könnyfacsaró szegénysége? csalódások és elárultatások kálváriája? a soha egy nyugodt perc sora?” Mert, írta, nem gyerekként, hanem „mint egyenrangú költőkkel, fogok veletek kezet”. (Devecseri Gábor és Karinthy Gábor Versei. Somlyó Zoltán előszavával. Budapest, 1932.)

Most itt lakom az ő emléktáblája közelében – holott sosem volt soha efféle szándékom. Ezzel a semmitmondó, de az emberi élet minden pillanatára vonatkoztatható szóval tehát: véletlenül. Vagy mégsem? Mikor valamiképpen magam is afféle (már csak idézőjelben mondhatóan) „hajléktalanná” váltam, néhány ugyancsak nem tudatosan választott lépcsőfokot megjárva szinte észrevétlenül, éppen ide kerültem. Nem is csak apám bronzportrés emléktáblájával megjelölt otthona közvetlen közelébe, hanem legközelebbi barátai (gyermekkorom bácsikái és héroszai) szomszédságába. Annak a képzeletbeli hiperbolának mintegy a fókuszába, amelynek görbéjét apám emléktáblája, a Karinthy Frigyes utca és a Kosztolányi Dezső tér hármas kiszögellési pontja határozza meg. Lehetne-e széles e világon még egy olyan hely, ahol inkább érezhetném azt, hogy: itthon vagyok?

(Lehetni persze, lehetett volna… Az élet minden egyes pillanata lazán alternatív. Mindaddig, amíg el nem múlt, vagyis véglegesen bele nem merevedett önmagába. Minden pillanat „lehetett volna” más is. És akkor a következő pillanatok… De a bekövetkezés és az elmúlás között nincs emberileg felfogható, még kevésbé „felhasználható” időtartam.)

Sokkal-sokkal később hosszan elmerengtem Paul Valéry monstruózus Füzetekének egy egészen korai bejegyzésén: „Time’s geometry.” Nemhiába nem „merte” anyanyelvén beírni. Csak angolul. Mert az időnek nincs geometriája.

De ha megpróbáljuk kiszabadítani magunkat az absztrakciónak ezek közül a sűrű indái közül, konkrétan és hétköznapian próbálunk gondolkodni, nyilvánvaló, hogy az életben vannak kivételes pillanatok is. Ilyen volt az, amikor az egy alkalommal már egy újabb évre meghosszabbított párizsi ösztöndíjam lejártával, Monsieur Ehrard (azt hiszem, így írta a nevét) magához hívatott, és kormánya nevében felajánlott egy határidő nélküli, az addiginál kedvezőbb ösztöndíjat, azzal a kecsegtető lábjegyzettel, hogy „hátha lehetne belőlem francia író”. (Akkor már több verses és prózai francia nyelvű közleményem jelent meg a kor két fontos irodalmi orgánumában, a Les Lettres Françaises című hetilapban és az Europe folyóiratban.) 1948 kritikus nyárutóját írtuk.

Két hét múlva – úgy, ahogy eleve el volt határozva –, egy rövid itáliai kitérő beiktatásával, hazaindultam. Úgy éreztem, ha másként döntök, talán sosem látom viszont anyámat, legalábbis hosszú nehéz időre magára hagyom. Legbelül tudtam, hogy, akármilyen csábító lehetőség (?) francia költőnek lennem – én már csak magyar költő vagyok. Tudni véltem (vagy inkább: akkor úgy tudtam), hogy, legalábbis innen, Párizsból nézve, otthon forog a történelem kereke. A pillanat alternativitása ekkor egy egész fiktív napra tágult ki. De mégiscsak egyetlen lehetőségre szűkült le.

Most, visszamenőleg, el kellett gondolkodnom rajta. De ha valamin, ezen nem lehet gondolkodni. Csak ábrándokat lődözni létem parabolájának a végtelenbe vetített pontjai felé. (Time’s geometry.) Azt, hogy mi és hol lennék, ha… még hozzávetőlegesen se lehet semmiféle görbével leírni. Nemcsak a metrikus geometriában, hanem a projektív geometria „leforgatott”, alakzatukból „kivetített” ábráival sem. (Amelyeket egy kétségbeesett, még előbbi pillanatomban – amikor érettségi után nem nyerhettem felvételt az olyannyira áhítozott magyar–francia–filozófiai szakra a pesti egyetemen – minden ahhoz való képesség és adottság nélkül, tehát minden siker nélkül, eszeveszetten kezdtem tanulmányozni, bekéredzkedve a zseniális Kerékjártó professzor kollégiumára. Akinek emlékét máig szívembe zártam, amiért nagylelkű autonómiájával lehetővé tette, hogy ha a törvény – ? – eltiltja, hogy azt tanuljam, amire születtem és képes vagyok, módom lehessen olyasmit tanulmányozni, amire nincs is érkezésem.

Önéletrajzaimból 2

**

Önéletrajzaimból 3

Diákkoromban ezt még a legalitterálisabb osztálytársaim is egyből ki tudták vágni. Olyan szép volt. Szép és egyszerű. Mi a ballada? Tragédia dalban elbeszélve. Így aztán semmit nem kellett tudni a balladáról. Ilyenek az irodalomtudomány legszerencsésebb és legzseniálisabb találatai.

Ha jól emlékszem (máris elszólta magát írásom néma nemtője, hiszen emlékezni fogok, ha nem is mindig jól), szóval, ha jól emlékszem, a „tétel” Beöthy Zsolttól származik. De az se volt rossz, hogy: Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ezt is egy csapásra meg lehetett tanulni és el se lehetett felejteni mindhalálig, még annak se, aki később megtudta, hogy ez nem Immanuel Kant találmánya, csak egy nagyon találékony fejé, aki a mester bonyolult levezető körmondatát ilyen merész, a szerzővel szemben kegyetlen, ám a nebulókhoz kegyes csonkolásnak vetette alá. Szóval, lehetett tudni, mi a ballada, és mi a szép. De azt (megint csak: ha jól emlékszem) sosem tudtuk meg, mi az önéletrajz. Például az ÉN Fellini, amit most olvasok. Vagy például ez az enyém, amit, jelen írásom címének ellenére, sosem fogok megírni.

Mi hát az önéletrajz? Próbáljuk meg. A la maniére de Beöthy Zsolt. Mondjuk: Életünk kacatjainak legsikeresebb árverése. Vagy: Az élet halál általi ellenjegyzése. Megíratlan szöveg korrektúrája. Kapkodó csomagolás utazás előtt. Szervátültetés magunkból önmagunkba. Stb. Stb. Stb. Mondjuk: Arc-Kendőzés, vagy Arc-Váltás, Arc-Torzulat – aminek Paul de Man minősíti egy tanulmánya címében (De-Facement). Lehet folytatni. A megítélése minden esetben paradox. Akkor is jó, ha rossz. Akkor is rossz, ha jó.

Fellinié, amelyet most olvasok, mindenesetre ilyen. Továbbá, még egy paradoxon terheli. Címét meghazudtolva – nem a szerzője írta. Egy második személy beszél első személyben; aki nem az ő személye. Illetve: azé, aki nem írta. Igaz, már ilyet is láttunk. ÉN Claudius. Írta: Robert Graves. De az nyilvánvalóan fikció. Az író elképzeli, hőse mit írt volna magáról. Itt viszont a narratíva hőse azt is elmondja, ki ír róla – úgy, mintha ő maga írná. Csak azt nem mondja el (a hős vagy az író?), milyen valóságos kapcsolatban áll (valóságosban – hiszen nem fikcióról, hanem éppenséggel dokumentumról van szó), a fiktív író és a tényleges író. Így aztán az olvasó hitelességhiányban olvassa azt, aminek elsősorban a hitelessége volna az igazi érde(me)(kessége). Ez rossz. (Vagyis – mint már megállapítottuk /ha szabad többes számot használnunk/: mint minden önéletrajz.) De ennek ellenére: jó is – mint minden önéletrajz… Sőt, mi több: sejtelmessé és rejtelmessé teszi az a laza fátyol, amely a két nem azonos első személyt azonosítja, de egyben el is választja egymástól. A Je-ben ott van az Autre – az Autre-ban a Je. Vagyis, sajátos módon szembesülhetünk a modern szemlélet immár halhatatlanná vált kettős Énjével. De ugyanakkor ennek tudhatjuk be a szöveg sokszor bántó egyenetlenségeit is. Ha szeretjük Fellinit, és szeretni akarjuk mint önéletrajz-írót is, nyugodtan a szövegíró rovására írhatjuk a számtalan sekélyes mondatot és számos ismétlést, ami a könyvben utunkat állja. És az önélerajz-nem-író javára az ugyancsak számos remek mondatot és helyenként nagyszerű önelemzéseket (még ha netán a „valóságban” éppen egy kívülálló elemzései is). Mindezt csak példaként a kettős olvasat játékos és tanulságos lehetőségeire nézve.

És mennyi csodálatos mondat van ebben a szövegben. Persze, hogy melyik mondat csodálatos, azt az olvasó dönti el. Méghozzá nem is csak „esztétikai” indításból. Minden önéletrajz kicsit mindenki életrajza is. Hogy ne legyünk túlságosan kategorikusak, tegyük hozzá megszorításul, hogy „valamiképpen”.

„Én, Somlyó” a 145. oldal alján botlottam saját magamba. Ahol „Én, Fellini” (vagy ki?) az apjáról ír, és azt mondja, a 8 és félben meg Az édes életben képzeletben beszélget vele. És így folytatja: „Alig ismertem. Arra emlékszem legjobban, hogy nem emlékszem rá.” Ezek azok a mondatok, amelyeknél az olvasó, az az olvasó, aki beleolvassa magát a könyvbe, egyszercsak kiolvassa magát belőle. Megáll, és hirtelen nem a könyvben olvas tovább, hanem, anélkül, hogy észrevenné (legalábbis egy ideig), önmagában kezd olvasni. Mint a villamos (vagy vonat), mikor a másik vágányra zökkenti a váltó. Kitér. Ezt az egész „Kitérő”-t (ahogy az alcím jelzi) ennek kell betudnom.

Enélkül nem tettem volna ilyen kerülőt. Én nem csak apám hiányára emlékszem. Bár élesen ki tudom vágni emlékezetemből a hiány fájdalmas ábráit – ahogy ő vágta ki nekem a karácsonyra nagy kartonpapírokra rajzolt és kifestett autókat. Már ez a legutóbbi hasonlatom is jelenlétének emlékére utal. De ekkor, ennek a mondatnak a váltója mentén kezdtek tolulni bennem az egyes, egymástól elválasztott emlékképek. Ezekkel a piros, kék autókkal, amelyek a húszas évek második s a harmincasok első feléből (és -ben) bukkantak elém, a maguk még nem áramvonalas, hanem geometrikusan szögletes formáikkal, a Neue Sachlichkeit stílusjegyében: nagy Chevrolet kabriolék, Minderwertigkeitsgefühl kompenzációjaként túlzottan luxus Austro-Daimlerek, villámgyors, bömbölő (– hallottam én hozzájuk) kis Bugattik, fölényes méltóságú emeletes Hispano-Suizák. És Gräfund stift-ek. Mert én „fordított” gyerek voltam. Akit karácsonyozni nem vidéki nagyszüleihez visznek, hanem a vidéki nagyszülőktől a pesti apjához. Apuka remekül rajzolt. Számomra egyenesen csodálatosan. Hogy másfelől is megpróbáljam érzékeltetni: autórajzait, később Molnár C. Pál természetesen nem áhítatos preraffaelita festményeihez, hanem ugyanezidőtájt a képeslapokban közzétett nagyvárosi mondén krokijaihoz véltem hasonlíthatni. Miért éppen autókat rajzolt nekem? És valóban mindig csak autókat? Én csak erre emlékszem. Lehet, hogy azért, mert akkor ez volt a modernség paradigmája? Vagy tudta, persze, hogy rajongok az autókért? Az ember csak arra emlékszik – amire emlékszik. Akkor még sosem ültem autóban (ha jól emlékszem – és nem csak a „hiányra”). És ha jól emlékszem, Bogláron senkinek nem is volt még autója. Kivéve a helyi vaskereskedő fiát, aki jómódjában fiatal éveit (valóságos éveket) azzal töltötte, hogy egy bádogból eszkábált műhelykében ugyancsak (majdnem) bádoglemezekből és bádog „alkatrészekből” egy biciklinagyságú „versenykocsit” (amolyan akkori „Forma 1”-est) fabrikált magának, amelynek a rácsos hűtőjén tekergő horganylemez szalagba belemaratta a vadonatúj „márkát” is csupa nagybetűből: SIMONOBIL (Simon Jenőnek hívták). Az „utolsó nap”, mondom, amikor is a futballpályán bemutatta a több évig készült egyéni és unikális járművet, a boglári fiatalság előtt, amelynek tagjai több éven át szurkoltak a mű sikeres elkészítéséért, kétszeresen is utolsó lett. A Simonobil karburátora rosszul volt rögzítve (mondták később), s egy kisebbfajta robbanás következtében álló helyzetében kimúlt. Továbbra sem mutatkozott semmiféle autó, Gaál Gaszton uraság is csak hintóban mutatkozott, mindig a Kastély és a Vasútállomás között, a Látrányi útról a Vasút utcára fordulva.

(A Látrányi utat csak úgy írtam ide, minden további nélkül, hogy ne mondjuk, minden esztétikai tendencia nélkül, ahogy jött. Aztán, gondoltam, kitörlöm, hisz nincs „semmi értelme”. Látrányt senki se ismeri. Aki meg ismeri, annak maga a semmitmondó banalitás. De mihelyt ezt meggondoltam, máris váltóra futott megint a gondolatom. Egyszerre úgy éreztem, ha sohase hallottam volna még Látrányról, s egy szövegben váratlanul elém bukkan, apró borzongást észlelnék magamban: ha Látrány neve szédít az Óceán robajával, mint Balbecé a kicsi Proustot, egy pici-icipicikével mégiscsak kitágul a világ. Aki pedig ismerné, miképpen én ismerem, annak éppen azzal simogatná meg a hátgerincét. Hogy visszavarázsolja a puszta név, ami őt hozzákapcsolja. Mint éppen most nekem. Mióta nem jutott eszembe az a tavaszi délután, amikor csézán poroszkáltunk nagyapával Látrány felé [mert rövid ideig az is volt nekünk], nagypapa ült a bakon, én mellette egy jó jószagú vastag pokrócon. És le nem vettem a szemem a ló rengeteg faráról, amelyben az izmok megszakíthatatlannak látszó egyetlen ismétlődő ritmusban mozogtak. Mint egy csodálatosan összeszokott táncospár. Azóta is a mozgásuk hatol belém legmélyebbre az állatokban. A macskámról nem is beszélve. Illetve, minden elfogultságtól mentesen, a minden macskáké. Ők a mozdulatművészet kiskirályai. Főként, amikor mozdulatlanok. Mikor szoborrá mozdítják önmagukat. Hogy aztán egyetlen mozdulattal egy másik szoborrá váljanak.)

Apám (hiszen őrá emlékezem, akkor is, mikor netán én is csak a „hiányára” emlékszem) nemcsak karácsonykor fogadott a Kruspér utcában, születésnapomon vagy még néhányszor évente lejött Boglárra is hozzám. Alig ment el, máris kezdtem várni a következő látogatását. De hogy mért kellett neki a Scherz panzióban megszállnia? Azt soha – vagy inkább csak sokáig nem értettem meg. Mikor, pláne nyáron, tele volt a ház rokon vendégekkel, Pestről is a „Lányok” (nagy-nagynénikéim), Pankotáról a Kató, Csurgóról a Hajdú-lányok, Gyuszi, Zoli Bükről… Persze, ezek mind nagypapa és nagymama családjaiból voltak valók. De éppen a születésnapom idején soha senki. Pedig akkor, november végén még ürességtől kongó különszoba is volt a házban. És, persze, anyukám. Erre nem gondoltam. Vagy éppen nagyon is erre gondoltam, annyira, hogy egyáltalán nem akartam erre gondolni. A Scherz panzió a Vasút utcában volt, az utca akkorában még egyetlen emeletes házában, az állomással éppen szemben lévő Vasúti Szállón kívül.

Már akkor is a hiányt éreztem, fizikailag, mint az éhséget, mikor valaki elkísért a Scherz panzióhoz (még véletlenül se anyám vagy nagypapa), valamilyen semleges személy, és „átadott” apukának. A hiányt, amely két nap múlva jelentkezik majd (bár már most is ott üregesedik a gyomrom táján, mint egy lyuk), mikor majd értem jön valaki és visszakísér. Apuka bizarr ajándékait dugdosva, példának okáért egy elegáns pesti úridivatüzlet dobozában rejtőző féltucat színes selyemzsebkendőt, ami, mikor nagypapa, meghökkenve és undorodva megszemléli, számomra egyszeriben hat varasbékává lényegül át a keze közt. Összeszedem, visszateszem szépen a szép dobozba, és soha többé nem veszem elő. Mit is tehettem volna velük? Még azt se tudtam, hova dugjam. Sehova nem illettek. Sem apuka szomorú sötét, gangranéző pesti lakásába, se nagypapa tisztes házába, ahová csak a szinte sose használt ebédlő falán ringatóztak a festett faágon csüggő tarka papagájok, egyedüli luxusként, se a mindenhol olcsó luxussal hivalkodó panzióban.

Sehol sem voltak otthon. Ahogy apuka sem. Főként önmaga önrontó életében nem. Ahol mintha csak mindig ez a verssor kongott volna: Nem! Nem az én életem ez… Ezt akkor én még nem hallottam. De egy szürke háborús papírra nyomtatott kis verseskötetében, amire az egyik kredencben turkálva titokban bukkantam rá, ezt olvastam, mintha orvul, bűnösen loptam volna valamit: