(Több híján) két szó Pilinszkyről^*

Későn ért a felkérés a mai emlékező estre. Így nem csak botladozó lábbal, hanem – annyi mesterien fogalmazott előadás után – botladozó élőbeszéddel állok itt. S hozzá még… „egyet mondok, kettő lesz belőle”, szól a sokértelmű magyar szólás. Én kettőt akartam mondani, de csak egy lesz belőle. Az én hibámból. Elkerülte figyelmemet, hogy a nemrég megjelent Pilinszky-prózakötet tartalmazza azt a kis prózát is, amely eddig – tudtommal – csak az általam szerkesztett Arion című folyóiratban látott napvilágot – úgy is, mint Pilinszky utolsó – vagy legalábbis egyik utolsó – közleménye életében.^* Ezt kívántam volna hát itt – sokak számára meglepetésként – felolvasni, a megjelenés körülményeinek kíséretében. A felolvasástól tehát eltekintek. A körülményeket azért röviden elmondom. Mindenekelőtt helyesbítenem kell: az Arion nem folyóirat volt, hanem évenként megjelenő periodika; ahogy alcíme is jelezte: almanach. Az 1980. évi számot egy nemzetközi antológiának szántam, amely azonban, természete szerint, az antológia műfajának mintegy tükörszimmetrikus ellentéte lett. Ötvenkilenc költőt (köztük tizenegy magyart) kértem fel, küldjenek egyet legújabb, még publikálatlan verseikből; kísérje ezt erre az alkalomra írt rövid önéletrajz és hasonlóképp rövid, tömör prózai ars poétika; mindezt pedig lássák el kéziratos aláírásukkal.

Így állt össze egy húsznál több nyelven s még sokkal több föld és ország képviseletében szóló nem „modern” vagy „XX. századi”, vagy „második világháború utáni”, hanem a szó szoros értelmében mai, 1980-as évjáratú, minden betűjében inédit anti-antológa, „anthologie avant la lettre”, mintegy az élő világköltészet többdimenziós arcképsorozata – egy magyar költő-szerkesztő válogatásában. A válogatás tehát nem már ismert versek, hanem ismert költők között történt, többségükben a szerkesztő közeli vagy távolabbi barátai vagy ismerősei, kisebb részben nagyra becsült ismeretlenjei között. A tizenegy magyar között természetesen Pilinszkyt is megkértem. Sokáig nem érkezett levelemre válasz. Mikor már nagyon sürgetett az idő, megismételtem a felkérést, amire, üzenet jött. János egy idő óta betegen feküdt, immár lábadozóban a Kútvölgyi Kórházban. Kért, hogy látogassam meg. Telefonon megbeszéltük a látogatás idejét. Sajnálkozva közölte, hogy nincs új verse, amit adhatna, eddig remélte, hogy talán lesz… De belekezdett egy sokrészes prózai műbe, valamiféle „regénybe”, melynek tervezett címe Önéletrajzaim: ebből szívesen adna részletet. Örömmel vettem a közlést és a kéziratot. Talán még inkább, mintha verset adhatott volna. Hiszen egy új – méghozzá nagyobb kompozícióból származó – Pilinszky-prózarészlet még izgalmasabb primőr lehet új versénél is, és nem kevésbé költészet, mintha vers volna. Nem is csalódtam. A rövid próza-részlet merő költészet volt. „Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés.” Ilyen és hasonló mondatokkal. A számot a szerkesztés külső hámján is antológia-ellenesen szerkesztettem meg. Nem betűrendes név- vagy kronologikus évsorban. Inkább az egyes versek vagy költők közti rokonságot vagy éppen kontrasztot keresve – Vas István Goethe-fordítás-címének mentén, vonzások és választások szerint. Illyés, Frénaud, Vinokurov, Drummond de Andrade az elején – Michel Deguy, Robert Duncan, Pilinszky János, Octavio Paz a végén. (Ez utolsó párosításnak még külön története és jelentése is támadt. Ezzel folytatom. Ezzel kell folytatnom.)

Mikor az Arion 12 1980 karácsonyán megjelent, Pilinszky már kikerült a kórházból, tiszteletpéldányáért személyesen jött fel hozzám kis szerkesztőségi szobámba, a Corvina Kiadóhoz. Lementünk egy kávéra a Gerbeaud-ba. Akkor láttam utoljára. Hallottam, hogy újból kórházba került. S egyszerre – mégis hirtelen és váratlan – halálhírét. Ritkán ért olyan megdöbbentő élmény, amely egyszeriben kiváltotta volna belőlem a versírás azonnali kényszerét. Most ez történt. Szívroham című versem az „1981. május 28.” dátumot viseli. Azonnal meg is jelent. Majd elhangzott két nyelven, magyarul és spanyolul, 1981 augusztusában, az Első moreliai költői fesztiválon, a mexikói michoacáni Morelia város Morelos Színházában. Ahol őneki magának kellett volna saját verseit felolvasni.

Csak halála után tudtam meg, a Művelődési Minisztérium révén, hogy erre az igen jelentősnek ígérkező (s később ez ígéretét be is váltó) költőtalálkozóra ő volt a kiszemelt magyar meghívott. S ugyanakkor tudtam meg azt, hogy helyette én lettem az új kiszemelt.

Az említett Arion-számban (No. 12) a versek nem egymagukban, hanem fordításuk kíséretében jelentek meg: a 48 külföldi magyarul is, a 11 magyar valamilyen más nyelven is.

A moreliai Fesztiválon – különösen annak számos versmondó pódiumán (vagyis mintegy másodkiosztású „szerepemben”) – úgy éreztem, mintha ilyesféle „fordításként” jelennék meg, az „eredeti” helyett.

Magunk mellett, valamiképpen mindig is valaki más helyett is vagyunk ott, ahol vagyunk. (Ameddig vagyunk.) (S nem valaki más van mihelyettünk.) A „világbanlétnek” ez is egyik kivédhetetlen paramétere. De ez csak valami érzékeken túlról érő benyomásként él bennünk. Itt ekkor, ebben az esetben, határozottan és – a kézenfekvő magyarázat ellenére: hogy Pilinszky már nem lehet ott – úgy éreztem, mintha saját árnyékom helyett Pilinszky János követné minden lépésemet és gesztusomat. Máskor ki lehet kerülni ezt az érzést. Itt kikerülhetetlen volt. A Mexikóban töltött két hét minden fontosabb mozzanatában (és a nem is fontosakban) az az állandó képzelgés tartott fogva, milyen lenne mindez, ha ő volna itt – helyettem. (Hiszen én ő helyette vagyok itt.) Az ő arca. Az ő mozdulatai. Az ő hasonlíthatatlan vershangja. Az ő versei. Nem „gondoltam” rá. Ott volt velem. Soha nem éreztem olyan közel magamhoz. Még akkor is, mikor a számomra legfontosabb és, hogy úgy mondjam: helyettesíthetetlen mozzanathoz, a leginkább magamra méretezetthez érkeztem. Először találkozva személyesen Octavio Pazzal, akivel akkor már tizenöt év óta folyamatos levelezésben álltam: mióta – 1965-ben – lefordítottam és megjelentettem nagy költeményét, a Piedra de Sol-t Napköve címen.

Milyen lett volna az ő találkozásuk?

(Amelyet virtuálisan – és gyanútlanul – már előre meg is teremtettem számukra; mikor az Arion 12-ben az ő kettősükkel zártam az 59 költő sorát.) Hadd mondjam el itt – szinte magam helyett – a verset; úgy, ahogy háromezres hallgatóság előtt felolvastam Moreliában, 1981. augusztus 21-én.