A gúla-metafora körül

Lengyel Balázs végetérő századunk második felének legfontosabb, bár legrövidebb életű magyar irodalmi folyóiratát szerkesztette, egy akkor vadonatúj, legfiatalabb írókból szinte spontánul összesereglett csoport élén. Mint egyszer már írtam, „a Pegazus is újhold alakú patájával fakasztotta a Helikon-forrást. Dávid király is a holdsarló csücskén hegedül”. Az Újholdat is mintha valamilyen Pegazus fakasztotta volna, 1946 júliusában. S a háborús vészből előbukkantak a legveszélyeztetettebb huszonéves generációnak a halálból megtérő fiai és lányai (mintegy felejthetetlen fájdalomként és tudásként magukban hordozva elpusztult testvéreik vagy kedveseik szellemét), megannyi kis- de többségükben nagyreményű társak ennek a holdsarlónak csücskén kezdtek hegedülni. Vagy egy másik kínálkozó metaforát használva: az Újhold egy hosszú időre jó erősen feltapasztott fészek is volt, amelyet alig két évre rá levertek a kérlelhetetlen politika és annak fattya, az irodalompolitika viharai és botozásai, külső tilalmakat és belső meghasonlásokat támasztva benne és ellene. Ez a fészek mindössze két esztendeig maradhatott a helyén (már második évében egyre ingatagabb helyzetben), de ez a semmi kis idő is elég volt arra, hogy kirepíthesse magából az eljövendő évtizedek legfontosabb költőinek javarészét és néhány meghatározó prózaíróját – hogy csak a már elköltözötteket említsük: Nemes Nagy Ágnest és Pilinszkyt, illetve Mándyt és Örkényt.^*

A további katasztrofikus, katartikus és egyben üdvtörténetnek (amelyről csak hosszabban lehetne érdemlegesen szólni) nem elhanyagolhatatlan fejleménye, hogy az Újhold betonbunkerbe fojtott sugárzása harminc év múlva még egyszer, ugyancsak Lengyel Balázs és elmaradhatatlan társa, Nemes Nagy Ágnes irányításával, az Újhold-Évkönyvek formájában, még mindig olyan belső erővel tudott feltörni, hogy egy, a mai magyar irodalom fontos új fiatal gárdáját indíthatta útnak.

A szerkesztő Lengyel Balázsban (és mellette) éppoly jelentős a kritikus is. Akit külön kiemel a magyar irodalom egy különös, hosszan és máig tartó paradoxona. Erről is csak hosszabban lehetne igazán szólni, röviden csak annyi mondható itt, hogy, miközben évtizedeken keresztül mind közönségesen evidenciaként fogadtuk el, hogy a magyar irodalom vezérhajója a költészet (vagy csak volt), ennek a költészetnek szinte soha nem akadt elszánt és elkötelezett, méltó kritikusa; vagyis, ahogy Lorca mondta, nemcsak „híve”, hanem „szerelmese”. Miközben az európai irodalmakban, a közönségvesztő költészet egyre szélesebbkörű és elmélyültebb kritikai kísérettel dicsekedhetett, méghozzá „nemzeti” és „világirodalmi” keretben egyaránt, a kortárs magyar költészetnek összefoglaló tárgyalása máig sem született meg. A két, immár irodalomtörténeti kivétel egyike Lengyel Balázsnak köszönhető, aki Komlós Aladár 1928-ban (!) megjelent Az új magyar líra című könyve után húsz évvel, éppen az Újhold intézményes megszüntetése pillanatában adta közre az azóta is folytatás nélkül maradt könyvét, A mai magyar lírát. Nem őrajta múlott, hogy ezt a nyilvánvalóan egy hosszabb kritikai munkásság előhangjaként jelentkező kísérletet sokáig nem volt módja folytatni. De mikor újra felvehette tollát, csaknem újabb húsz év múltán, egy rövid évtizedre megint csak ő volt az Élet és Irodalom hasábjain az akkori „új” magyar költészet induló vagy már befutott hajóinak folyamatos kísérete.

Kritikai szemléletének – csak képletesen szólva – „csúcsa” egyik újabb tanulmányának ritka telitalálatként értékelhető hasonlata, amely szerint „az irodalom értékek szerinti alakrajza olyan, mint a gúláé. A csúcs körül elhelyezkedők, bármely oldalról jutottak is a magasba, közelebb vannak egymáshoz, mint a gúla alján lévő társaikhoz, akik közül felkerültek”. Ennél ábrázolhatóbb és perspektivikusabb képét az irodalom megítélésének nemcsak egy kritikus, egy egész irodalmi közeg sem találhat magának.