„Bennem élnek”

„Ki olvasta a Klopstock Messiását?, szerette kérdezni hajdani diákélcünk”, írja, a diákélc felelevenítésének érezhető örömével, Az európai irodalom történetében Babits. És ugyanolyan örömmel adja is rá a frivol választ: „Én nem olvastam”.

Werther és Lotte mégis e „ki-olvasta?” költő nevével és nevében találnak először egymásra az erkélyen azon a viharos báli éjszakán. Nem állítom, hogy Werther (Goethe) sem olvasta a Messiást, ám Klopstock varázsnevét itt, e pillanatban felismert szerelmét megvallandó, nem ő, hanem a tizenhét éves falusi Lotte ejti ki, aki feltehetően csak hallomásból ismerte. De azért varázsa „benne élt”.

Borges, A tigrisek aranya („El oro de los tigres”, 1972) előszavában ezt írja: „Ami azt illeti, kik voltak rám hatással e kötet írása közben… Mindenekelőtt azok az írók, akiket legjobban szeretek – Robert Browningot már említettem –; aztán azok, akiket olvastam és újra meg újra olvasok; végül azok, akiket sohasem olvastam, de mégis bennem élnek.”

Mindezt azért említem, mert engem is zavar (akárcsak Csoóri Sándort, nemrég megjelent Készülődés a számadásra című tanulmánykötetének tanúsága szerint) az az eltúlzott fontosság, amit mostanában annak tulajdonítanak, hogy a költőket (a verseket) egy bizonyos időszakban (mint néhány év óta nálunk) többen vagy kevesebben olvassák/vásárolják-e. A költők, érthetően panaszolva a példányszámok látványos csökkenését (ami nem csak megélhetés, mintegy létükben is veszélyeztetni látszik őket); az irodalom különféle bábái pedig hol őszinte sajnálattal, hol őszinte örömmel elparentálva a költészetet, kritikailag számba véve és elméletileg konstatálva – Csoórit idézem – „a századokon át líraközpontú magyar irodalomban lejátszódott hierarchiabomlást”. Ebben is, mint annyi másban, a költészet lényegének, titkos természetének végzetes félreértését érzem megnyilvánulni. Nyugodtan mondom tehát együtt Csoórival: „Mondjanak csak le a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla.”

Nem mintha ellensége volnék magamnak. Vagy a költészet mazochistája. Magam is, mint költő, és mint minden költő, azt szeretném, ha minél többen olvasnának; mint a költészet (és az emberek) barátja pedig, azt szeretném, ha általában minél többen olvasnának verseket; én magam, azt hiszem, életem legnagyobb részét versek olvasásával töltöttem el. Csak tudom – s éppen a költészettel való sokrétű kapcsolatom nem enged ebben semmiféle illúziónak, se dezillúziónak –, hogy a költészet legfőbb értelme, sőt jelenléte a társadalom, az emberek életében nem aktuális olvasóinak számán mérhető le; nem azon volt lemérhető sosem; sem a kortársak, sem az utókor vonatkozásában.

Nemcsak a Klopstock Messiásáról lehet vásott diákélccel kérdezgetni: „Ki olvasta?” A nála sokkal nagyobb hatású és egyetemesebb értékű művekről is lehet. Csak nem tanácsos. Nem javasolnám, hogy irodalomtörténeti „mélyinterjúkat”, szociológiai felméréseket és statisztikai kimutatásokat készítsenek arról, létrejöttünk óta hányan olvasták valóban Homéroszt, Vergiliust, Dantét, a Faust második részét, Racine és Shakespeare legfontosabb drámáit, Vörösmarty eposzait, Shelley nagy költeményeit; sőt, tovább kell mennem: akár a legnépszerűbb, nemzetek üdvöskéje költők legfontosabb nagy műveit, Az apostolt, a Századok legendáját, az Elveszett paradicsomot. Egyáltalán nem biztos, hogy a legfontosabb költeményeket olvassák a legtöbben; és végül nem biztos, hogy azok a költemények érik el fennmaradásuk ideje alatt a legnagyobb hatást, amiket a legtöbben olvasnak.

A költészetet nem elsősorban a könyvterjesztés terjeszti. Rejtélyes „kvantákban” terjed, sugárzása – akár a kozmikus sugárzás a légkörben, az atomsugárzás a felhőkben – ellenőrizhetetlenül hatol át a környezeten, beleépül a mindenütt jelenlevő nyelvi közegbe, „benne él” a nyelvben, amely mindnyájunké.

Csoóri fentebb idézett tanulmányában, alighanem a költészet alapvető természetére tapint rá, és jó, hogy szinte brutálisan, az érző központig tapint. Mert, igen, nemcsak az olvasóknak, még költőknek sem áll hatalmában lemondani a költészetről. A költészet a maga lényegében nyelv; a nyelv a maga lényegében költészet. És, mint Csoóri Heiddegertől idézi, „nem csupán mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is rendelkezik velünk”. A költő talán mindenekelőtt ebben nyilatkozik meg: ő az, aki a nyelv rendelkezésére áll. Ez a státusa. „Donner un sens plus pur aux mots de la tribu”, ahogy Mallarmé mondja: „tisztább értelmet ad a törzs szavainak.” És erről a tisztább értelemről semmilyen „törzs” nem tud lemondani.

„Valahányszor csak stílusra tett erőfeszítéssel találkozunk, verselésre bukkanunk”, írja másutt Mallarmé, „a versnek nevezett alakzat egyszerűen maga az irodalom. Mihelyt a szólam felerősödik, már vers lesz, ahol stílus van, ott ritmus is van… ha álcázza magát, nevezzük prózának, akkor is ő az, amíg csak megmarad a zenének valami titkos keresése a Beszéd tartalékában.” Minden általunk ismert irodalom a költészettel kezdődött. Költészet volt a regény, a dráma, a filozófia. Ez az eredet, mint az irodalom értékskálájának mértékegysége, az irodalom minden további diferenciáltságában is megmarad.

Más kérdés, hogy ebben az elpusztíthatatlanságában a költészetnek mégis védelemre van szüksége. Mindig is szüksége volt rá; nemcsak ebben a mai „ínséges állapotában”. Shelley az angol romantika csúcsidejében 1821-ben írta a Költészet védelme című tanulmányát, akkor, az angol irodalom közönsége szinte csak a versre figyelt, az angol regény tizennyolcadik századi nagy kezdete és tizenkilencedik századközépi nagy fellendülése között. Mert a költészet státusa sosem egyértelmű. Mindenkié és senkié. Mint a latin sacer szó, egyszerre áldott és átkozott. Magasztalt és tilalmas. Nem mindig azért magasztalják, ami igazi valója; de többnyire igazi valója miatt tilalmas. Máig is valamiképpen tabu. Érinthetetlensége a legerőszakosabb reakciókat hívja ki maga ellen.

A költészetet védelmezni kell. De félteni nem kell. Aki védelmezni akarja, nem félti. S aki félti, nem biztos, hogy igazán védelmezi. Mert, mint ahogy Csoóri írja: „A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újjáteremtésének személyes titkát.” Vagy, ahogy Shelley mondta: „A költők a világ el nem ismert törvényhozói.” Azok is maradnak.