A dolgok magánya

Az embert nem lehet elképzelni a tárgyai nélkül. Hiszen az általa alkotott dolgok – ő maga. Eddigi tudásunk szerint, ezek létrehozásának folyamatában vált emberré.

És a tárgyakat – emberek nélkül? Ez még elképzelhetetlenebb. Mert kilátástalanabb. A tárgyaitól megfosztott ember mindig újra képessé válhat tárgyai létrehozására. Ahogy valaha mintegy saját maga létrehozásának folyamatában képes lett rá. A Robinson-i lehetőség a minden létfontosságú tárgyától megfosztott ember előtt is ott áll. Elvben mindnyájunkkal megeshet az emberi mivoltot szinte elölről vállalni kényszerítő katasztrófa. Ezért is lehet a világirodalom egyik standard műve a Robinson Crusoe. De a tárgyak? A tárgyak sohase lesznek képesek létrehozni a hozzájuk tartozó embereket. S így mindörökre megszűnnek tárgyak is lenni. Hiszen csak az őket létrehozó emberek által váltak azzá. A tárgyak – az ember tárgyai. Mi több: az emberi világ részei. De létezhetnek-e egész nélkül? A tárgyak – ember nélkül: vannak és nincsenek. Létezésük formája a nemlétezés. Nemlétezésként való létezés. Maga az abszurdum.

Ezt az abszurdumot – képtelenséget – hozza elképzelhető, megképezhető, képi közelségbe a XX. század második felének embere számára az általa teremtett tárgyak egy merőben új együttese, az, amely képes mindenestül elpusztítani a földön élő embereket és más élőlényeket, különösen kifinomult formáiban esetleg csakis ezeket, a tárgyakat „megkímélve”.

A „magukra maradt” tárgyak ez immár elképzelhető világát veszi számba Mándy Iván, új, kis prózai művében (Magukra maradtak), amelyet az elbeszélő műfajok egyetlen ismert nemébe se sorolhatunk.

Soha ilyen hókuszpókusz-nélküli Apokalipszist, ilyen túlfűtöttség nélküli Jelenéseket; ilyen nagy gesztusok nélküli Próféciát; ilyen (ál)tudományos fantazmagóriák nélküli sci-fit. Holott mindezeknek az ősi és modern műfajoknak szinte észrevétlen ötvözete.

Mintha csak – abszurd tárgyának megfelelően – ad absurdum vitte volna az egyik modern poétika fontos felismerését és gyakorlatát: az elioti „objective correlative” módszerét: az emberi viszonyoknak és érzületeknek nem közvetlenül ezeken, hanem a róluk beszélő tárgyakon és a tárgyak által való közvetett ábrázolását. Csakhogy, a tárgyak viszonylatai itt már nem az emberi élet, hanem az emberi élet megszűnésének kifejezői. A „vonatkozó tárgyak” vagy „tárgyi vonatkozások” nem e tárgyakkal együtt élő emberekre vonatkoznak, hanem a tárgyaikat „magukra hagyott” emberekre. Mándy tárgyai immár nem az emberek tárgyai, nem az embereket kifejező tárgyak, hanem azoké, akik többé nincsenek; olyan tárgyak, amelyeknek nincsenek többé „embereik”; amelyek – mint annyiszor az emberek – „magukra maradtak”. S ennyiben – magukra maradásuk tényében – persze mégis az embereket példázzák. Az emberek által magukra hagyott tárgyak a pusztulással szemben magukra maradt embereket. Ezek a tárgyak már nem az emberek viselkedését helyettesítik; hanem maguk viselkednek úgy, mint az (eltűnt) emberek. Az elveszett tárgyaikat életükben annyit kereső emberek helyett, itt a tárgyak keresik az elvesztett embereket. „A szobák még hallják egy öreg nő hangját…”

„A Duna-parti székek nézik a Dunát…” A szakállas óriás (szobor) a ház sarkában állva olvassa a kezében tartott könyvet, „a könyvek könyvét”, amelyben „semmi sincs”. „A súgólyuk hátra fordul. Arctalan arcával a nézőtér felé…”, amely üres. A halottak „várják” (hiába) a sírok látogatóit; „benéznek egy kapualjba…” A papírlap, amit (az írója által eleresztett) írógép eleresztett magától, repül. A „végtelenbe”? A kislány (eltűnt) kezéből kiengedett léggömb „tűnődve lóg a levegőben… Arra vár, hogy a gazdája előbukkan?”

„Nem, ez reménytelen.” Mikor bukkanna elő? Mikor tincs többé „mikor”. Az újságokban „idejétmúlt hírek. Idejétmúlt? Ostobaság! Hiszen már nincs is idő…” „Utcai órák. Megállt bennük az idő, és ők megőrizték.”

És itt az író kiszalasztja a száján, ez egyetlen alkalommal, nemcsak elbeszélése tárgyának, hanem elbeszélésének magának legfőbb karakterisztikumát, amely a tárgyat és a módot elválaszthatatlanul egybekapcsolja. Elbeszélése? Lehet valamit elbeszélni, aminek nincs ideje? Így egy olyan újfajta elbeszélés-forma jön létre, amely az elbeszélés formájában nem-elbeszélés; mert, akárcsak az elbeszélt világban, az elbeszélésben is megszűnt az idő; az idő, minden epikus műfaj lételeme. Az órákban ott áll a megállt idő – méghozzá nem is ugyanaz az idő. Az órák különböző időket „őriznek”, mutatva, hogy ennek a „megőrzött” időnek már nincs értelme; már nem idő. „Fél öt múlt egy perccel. Háromnegyed hat. Negyed egy. Fél tíz. Tizenegy múlt tíz perccel.” Ez a sokféle idő már ugyanazt az egyet jelenti; hogy nincs. Mikor az „elbeszélés” (amit immár idézőjelbe kell tenni) végére érünk, egyetlen perc sem telt el az elbeszélés kezdete óta. Az elbeszélés – különös bravúrral – az el nem beszélhetőt beszéli el.

Nem könyvkritikát írok. Isten őrizz. Ezekben a sorokban nem a kritikára, hanem – ellenkezőleg – „egy kis irodalomra” esküdtem föl. S talán Mándy Iván remek írása is csupán egyfajta „objective correlative” itt. Amin szintén kimutatható a költészet üldözött és kiirthatatlan, minden lukba bebújó szellemének leleménye. Mert mi más is ez, a „Rakéta regénytár” sorozatában megjelent Mándy-próza, mint a legautochtonabb költészet? Nem „prózavers”, nem is „vers prózában”, hanem mintegy próza versben, vers és próza megannyi modern kereszteződésének egy újabb hibridje, amely eddig ismeretlen, előre ki nem következtethetett tulajdonságokkal rendelkezik. Mert a narráció különféle formái az emberi lét időbeliségének műfajai; időtlenségéé a líra.