„Ez”? Vagy „Az”? – Nem tudom

Én nem anekdotákban látom az életet, mint ő látta. Nem az anekdotákat látom meg a dolgokban. S ha netán meglátom is, nincs hozzá finom kis irodalmi lombfűrészem, hogy azzal kiemelhessem közülük. Már diákkoromban is nagyokat ügyetlenkedtem a lombfűrésszel. Pedig igyekeztem, hogy másokat, ügyesebbeket utánozzak. Most őt próbálom utánozni. Bár az anekdotaírásba – említett sikertelenségemen okulva – bele se kezdtem soha. Maradtam a komolykodó, latinos végződésű írásoknál. Palinódia, paródia, elégia, teória, tragédia. Ezekkel – talán olykor – még tudtam valamit kezdeni. Most a tragédia, és akivel történt, mégis ebbe az -ota végződésű műfajba sodor. Ha csak egy fájdalmas pillanatra is.

Cinit fél ország anekdotákból ismerte, az övéiből meg a róla szólókból. A fél ország azt a markáns profilt ismerte, amelyet neki sikerült magáról – olykor apró lombfűrész-mozdulatokkal is – kiformálnia ország-világ előtt. Már gyerekkorában azt a „mi-fiunkat” ismerték, akit „az én fiam meg a te fiad ver”, aztán a nagy országos csínytevőt, telefonbitangot és tréfamestert, a lábtengósztárt, a ferencvárosi szív halhatatlan megörökítőjét, a kis bogárhátúval mindig kátyúba kerülő, de abból mindig fényesen kiugrató világcsavargót, és a pesti éjszakában vagy a delelő Dunán mindenütt barátra-hódolóra-cimborára találó, hol elérzékenyült, hol kíméletlen szellemidézőt. Titkos kalandok nem túlságosan titkolózó hősét. És sok minden egyebet. Mi, közeli, gyerekkortól kezdve barátai, még többet is. A gyámoltalanságát is.

Én a hirtelen, majdnem egy időben apjuk nélkül maradt fiúk közös apai örökségül ránk hagyott diákkori barátságunkra emlékszem legszívesebben. Üres téli vasárnap délutánokra az elhagyatott Üllői úti lakásban, kétoldalt ülve Frici bácsi gunyorosan ránk néző lilával erezett, fehérmárvány szoborportréja mellett. Vagy álmos boglári nyárdélutánokra, a mi kertünkben, olykor elnyúlva a nyugszékeken a leánder alatt.

 

De apáink nemcsak a barátságot hagyták ránk, egyéb viszonylatokat is. Többek között Imre bácsit. A híres (majd hírhedt) bécsi (majd budapesti) újságcézárt, aki nekem távolabbi rokonom, Frici bácsinak odaadó (a sokszor kis pénzeket sem megvető nagy írónak egyebet is adó) barátja volt. Apám és Frici bácsi gyors egymásutánban bekövetkezett hirtelen halála után gondolt egy nagyot (nagyokat szeretett gondolni), s érettségink évében közölte velünk, hogy ezentúl minden hónap első vasárnapján hivatalosak vagyunk hozzá egy kis „irodalmi” ebédre. Ferenc József rakparti pompázatos lakásán. Ilyet úgyse láttunk még soha. (Később se igen fogunk látni.) Az első ebéd azzal kezdődött, hogy a fehérkesztyűs inas betessékelt a boltíves dolgozószobába, amelynek félkörbe hajló nagy fala a mennyezetig rakva volt könyvvel (apámnak jószerint csak íróbarátaitól kapott, dedikált könyvei szegénykedtek egy kis üvegajtós szekrényben, Frici bácsinak se volt valami nagy íróra valló könyvtára), megkért, foglaljunk helyet a dohányzóasztal melletti bőrfotelekben, felpattintotta az ezüst szivarosdoboz fedelét és udvariasan elénk tolta. „A főszerkesztő úr – sajnos – még nem érkezett haza, de kéreti az ifiurakat, helyezzék magukat kényelembe”, szólt, és hyppoliti fölénnyel magunkra hagyott. Mindketten kivettünk a dobozból egy-egy kisebbfajta szépgyűrűs Havanna-szivart, tanácstalanul kezdtük tapogatni, majd Cini egy hirtelen elhatározással felkapta a nagy arany öngyújtót, és lángját alálobbantotta az éppen számhoz emelni próbált szivarnak. Fergeteges köhögés és Cini fergeteges röhögése közepette köptem ki a szőnyegre, pontosabban szőnyegekre, amelyek úgy hajlottak egymásra, mint anyám finom levelestésztáinak rétegei. Cini segített a szőnyeg sérülését egy másik szőnyeg alá bújtatni. Mire Imre bácsi, szélesre tárt karjával megjelent a nagy üvegajtóban, a két méltatlanul felhasználatlan maradt élvezeti cikk elnyomva hevert a kristály hamutartóban. Imre bácsi szélesre tárt karjait üdvözlés után le se eresztve, mintha éppúgy takarékoskodna mozdulataival, amilyen nagyvonalúan közeledett velük hozzánk, ugyanazzal az öleléssel már terelt is az ebédlő felé. Egyetlen perc vesztegetnivaló ideje sem volt. Az ebédlő másik oldalajtóján ugyanabban a pillanatban megjelent Bianka néni (nagymamám testvére, innen a rokonság), mintha az egész egy remekül megrendezett jelenet volna egy vígszínházi társasági darabból. A teríték olyan volt, amilyen (mondanom se kell, csak képzeletünkben) a Ritzben lehetett. Aranyszegélyű lapostányéron aranyszegélyű kistányér, kistányéron aranyszegélyű csésze, kés, halkés, kiskés, kisvilla, nagykanál, kiskanál, jobboldalt elefántcsont gyűrűbe sodorva a damasztszalvéta. A szalvéta alatt téglalap alakú márványzöld alátét hevert. Rögtön láttuk, de nem hittük el, amit láttunk, amíg csak, vendéglátóink rutinos mozdulatait követve, mi is ki nem bontottuk nagy üggyel-bajjal a gyűrűből a szalvétát. Nem mertünk oldalra nézni, de odasandítva mindketten kétségkívül megbizonyosodtunk benne, hogy jól sejtettük. Egy-egy vadonatúj petőfis tízpengős maradt az elvett szalvéta helyén. Az ebéd számos, gyors egymásutánban sorjázó fogásból állt, csupa számunkra ismeretlenből. Idegen aromájú tejszínes krémleves, valami tengeri gyümölcsökkel kibélelt vajhúsú körteféle, dupla bélszín, amelyhez madár alakú edényből kellett csurgatni az azonosíthatatlan zöldesszürke pettyes mártást, végül szecessziós tejszínhabcirádákkal homlokzatán, a tortasarokház. A vendéglátók alig csipegettek az ételekből, de nekünk se jutott sok a rendkívüli falatokból, alig jelent meg az inas fehér kesztyűje vállunk felől az enyhén lebillentett tállal, máris újra ott volt, s ugyanazokkal a kesztyűkkel nyúlt is jobbról a tányérunkért, hogy elvigye. S közben még irodalmi beszélgetést is kellett folytatni. Annyira el voltunk foglalva azzal, hogy a sokrétű evőeszköz-kollekcióból jól válasszuk ki az éppen aktuálisat, s olyan gyorsan változott előttünk a gasztronómiai szituáció, hogy éhesebben keltünk fel a minden előttünk eddig feltáruló asztalnál gazdagabb asztaltól, mint bármilyen otthoni ebéd után. Ez érthetően Cinit zavarta jobban. Ő általában két pofára szeretett enni, sokat és illetlenül, közben lehetőleg gusztustalan történetek mesélésével igyekezve elrontani a többiek étvágyát. Az ebédtől való felkelés hirtelenül, abban a pillanatban következett be, hogy Imre bácsi kihörpintette az aranyszegélyes kis kávéscsészét. Mondtam már, hogy egyetlen vesztegetnivaló pillanata sem volt, most éppen az ebéd utáni sziesztája előtt. Ölelő karjával máris terelt bennünket a hall felé. Még mentünkben mindkettőnket arcon csókolt. Az előszobába már nem jött velünk. Ott az inas várt, előre elkészített kabátjainkkal már kesztyűtlen kezében. Hogy el ne felejtsem: az asztaltól való felállás közben Imre bácsi csak úgy odavetette: „A tízest miért nem teszitek el, talán nem kell? Jól fog jönni délutánra.”

A kapuval szemben kihajoltunk a korláton a Duna fölé, úgy néztünk rá – fölülről –, mintha azt is meg tudnánk vásárolni magunknak – ha akarnánk. De nem akartuk. „Valami nagy dolgot kellene csinálni”, mondta Cini. Mint már annyiszor, mikor majd’ megölt bennünket az unalom, de nem volt egy vasaunk se eloszlatására.

 

Most aztán van. Ennyi egy összegben még sose volt a zsebünkben. Sőt, a kezünkben, mert még mind a ketten ott szorongattuk. Mintha nem mernénk kiengedni belőle. Mintha csak ott volna biztonságban. De hiába, nem jutott eszünkbe semmi, ami méltó lett volna ekkora megtiszteltetésre. „Hazasétálunk, ejtőzünk egy kicsit – mondta Cini –, majd otthon kitalálunk valami nagy dolgot.” Megint ott ültünk Frici bácsi gunyoros mosolyának két oldalán. „Menjünk móba”, mondtam, nem valami túl nagy találékonysággal. „Ne bomolj – förmedt rám Cini –, tíz pengőkkel a zsebünkben! Egy pengővel már a Royal Apollóba is elmehetünk.” „Tudsz jobbat?” – kérdeztem. „Én ne tudnék?” – kérdezte vissza megvetően. De nem közölte, mit tud. Csak ugyanazt, amit már annyiszor. „Valami nagy dolgot kellene csinálni.” Ebben hallgatólagosan megegyeztünk. Egyre kilátástalanabbul. Lassan ránk szállt az este. Villanyt se gyújtottunk. Egyre üresebb lett minden. Egyre üresebbek voltunk. Igen, egy pengővel el lehetett volna menni a Royal Apollóba, kettőt, hármat, na, mondjuk, fejenként nagy nehezen ötöt elkölthettünk volna az Angol Parkban is. De tízet, kétszer tízet? Egyszerre felpattant az ajtó. „Mit koslattok itt, mi? Ahelyett, hogy elmennétek a széplányokhoz!”, csattant ránk Aranka néni, aki hazajött. Nemcsak hazajött, már be is töltötte az egész lakást. Hát igen, erre nem is gondoltunk. (Erre még sohasem gondoltunk, ezt Aranka néni is nagyon jól tudta, csak ilyen volt a stílusa.) Talán ha most eszünkbe jutott volna… Akkor most én is elmondhatnám, amit Fréderic Moreau az Érzelmek iskolája (egyik kedvenc regényünk) legvégén: „Talán az volt az egészben a legjobb!” Csak éppen nem lenne már mellettem Delauriers, hogy rábólintson: „Igen, lehet, hogy igaz? talán ez volt az egészben a legjobb.” És lehet – talán –, hogy mégis ez, ez a délután volt a legjobb az egészben?…

 

Éreztem, Aranka néni már alig várja, hogy szedjem a sátorfámat. Tétován felálltam. A tíz pengővel a zsebemben. „Hát akkor szervusz, Cini, majd holnap a jégen” – mondtam, és elindultam. Szervusz… Cini…