Végh György is ötvenéves

Végh Györggyel akkor találkoztam először, mikor a találkozások még szikráznak, mint a frissen bekapcsolt áramkörök. És azonnal működni kezdenek; valami történik bennük, általuk. Húszéves korunk előtt. A biztos halhatatlanság és szüntelen halálfélelem övezetében.

Naphosszat róttuk a körutakat, Végh Gyurka „előkészületben” álló munkáinak végtelen listáját sorolta, taglalta, értelmezte és értékelte is mindjárt (olyasféleképpen, ahogy az nem sokkal később megjelent könyvei, a Pillangós őszök és Auguste Corbeille csudálatos kalandjai élén nyilvánosságra is hozatott), és közben körülbelül kisszakasznyi távolságokban előszedte valamelyik zsebéből a hőmérőt, minden teketória nélkül, séta közben hónaljába dugta (ami nem is volt egyszerű művelet, mert körülbelül két kabáton, két sálon és két pulóveren keresztül kellett eszközölni, forró nyári napokon is), majd ugyanolyan teketória nélkül megnézte, visszahelyezte a zsebébe, hogy a következő sarkon újra kezdje az egészet. Pillanatnyi szünet nélkül veszélyeztetve érezte az életét (és vele az előkészületben levő zseniális műveket). Én szakadatlan fölénnyel röhögtem ezen a bolondérián, kegyetlenül ugratva a fiút (ami hozzátartozott tízpercenként szükséges önmegnyugtatásához), ám csak azért, mert magamban ugyanilyen félelmek gyötörtek engem is, és ugyanilyen előkészületben álló munkák sorozatát éreztem magamban is szakadatlan fenyegetettségben; csakhogy, míg én szégyelltem mindkettőt, a félelmeket is, a terveket is, ő mindkettővel hivalkodott. Én a kezdő kispolgári entellektüel tipikus szokványformáját mutattam, viszonylag rendezett külsőmmel és környezetemmel, és minden ízemmel a bohémságra vágytam – ő maga volt a megtestesült bohémság, titokzatosan arisztokratikus származásával, és már tizennyolc évesen, külvárosi nyomortanyákon meghurcolt ágyrajáró árvaságával s ennek megfelelően bizarr, provokálóan egyedi külsejével („melyben Végh György, ha röviden is, de mosakszik” – szól az Auguste Corbeille „Első B. fejezet”-ének régieskedő előzetes összefoglalása), de közben titokban minden vágya valamiféle polgári családi környezet vetett ágya és mindennapos reggeli-ebéd-vacsorája volt. Nyújtottunk tehát egymásnak elég negatív és pozitív pólust kölcsönösen, hogy ne is egy, több áramkör szikrázzon rajtunk keresztül.

 

Folytathatnám ebben a hangnemben, de azt a kevés helyet, amit ez ünnepi alkalom etikettje itt számomra engedélyez, nem szeretném tovább is átengedni az ilyenkor szokásos, már-már előírásos kedélyesség vagy komolykodás könnyű kibúvójának. Arra szeretném fordítani, minél tárgyilagosabban, ami ez ünnepi alkalomtól függetlenül már régóta kimondásra vár.

Végh György, nem sokkal egyformán megnyerő és sikeres egykori indulása után, s immár húsz éve, a félreismert író rákényszerített nyugtalanító szerepében kóvályog irodalmunk szélein. Vagy emlékszünk ifjúkori költészetének szétfoszlott bájára, elakadt sajátos dallamára, vagy sem; felfigyelünk olykor egy-egy meséskönyvének talányos kedvességére, megpillantjuk egy-egy szellemes rajzfilm szerzőlistáján, s talán emlékszünk még tizenkét éve megjelent első önéletrajzi kötetére, és annak kedvező kritikai visszhangjára, majd a fura irodalmi botrányra, amelyet egyik íróbarátja róla ábrázolt regénye kavart körülötte. De aki mindezeket ismeri is, ugyanúgy nem ismeri az életmű fontosabb részét, mint aki már ezeket is elfeledte.

Mert legjelentősebb – s véleményem szerint valóban jelentős – munkái kéziratban halmozódnak, saját gépéltetésű hatalmas piros és zöld vászonkötéses albumok egyedi példányaiba zárva. Nem figyeltünk fel pályájának ama elhatározó fordulatára, amelyről pedig maga számol be a Mostoha éveim „Közbevetett tanulmány a hazugságról” című fejezetében. Röviden – hisz csak néhány sor áll rendelkezésemre –, a Vojtina aranyi ars poétikájának a József Attiláéval („az igazat mondd, ne csak a valódit”) való felváltásáról van szó. Oly megrázó erővel, a maga számára, hogy saját vallomása és a tények szerint, ettől a felismeréstől kezdve (1948 – nem lényegtelen a dátum sem) hat éven keresztül „egyetlen eredeti sort” nem tudott leírni. Egészen addig, míg 1954 telén, alig két hét alatt papírra vetette önéletrajzának első – eddig egyetlen megjelent, fent idézett – kötetét.

E fordulat mögött komoly és tanulságos paradoxon rejlik. Bármily virtuozitással és varázsos dallamvezetéssel kezelte is a fiatal Végh György a verset, elementárisan lírai temperamentumát, az paradoxon módon éveken keresztül nem felfedte, hanem eltakarta; szerep volt, nem sors; öltözék inkább, mintsem lemeztelenülés. E végletes líraiság kibomlását a próza hozta meg számára; már a megjelent Mostoha éveim, de főként folytatása, a Garabonciás éveim, az Eszter szeszélyes kitérője s a Gonosz angyal a magyar irodalomban egyedülálló teljességgel és kendőzetlenséggel tár fel egy egyedülálló, rendhagyó sorsot, jellemet és környezetet. Lehet, az exhibicionizmus sem a maga, sem a mások érzékenységét nem kímélő gátlástalanságával, de az exhibicionizmusban rejlő művészi és lélektani erővel is. Hosszan elemezhetném e – még kiadásra váró – vaskos könyveket; de a pillanat csak köszöntőt engedélyez.

Hadd köszöntsem hát az ötvenévest azzal az elsősorban nem is neki, magunknak szóló kívánsággal, hogy e munkákat mielőbb megismerhessük; s hogy az ezután következő, reméljük, termékeny évei se „mostohák” ne legyenek többé, annyi mostohaság után, se „garabonciásoknak” ne kelljen immár lenniük.