„Kis Ádám”

Barátunk, akitől búcsúznunk kell, súlyos útravalóval indult az életnek. Egy halhatatlan vezetéknév és egy jelképes keresztnév kettős terhe nehezedett már első lépéseire. És nem is vált el tőle egész életén át. A Kosztolányi név egyre hatalmasabb árnyként magasodott fölébe. Az ő neve volt, és mégsem őt jelentette. Az a név pedig, amelyet apjától, a „rímelő apostoltól” nemcsak az anyakönyvben, hanem versben is kapott, mintegy mindenkié volt és senkié, magáé a szinte névtelen Emberé. Csoda-e, ha mindvégig roskadozott e súlyos jelképek alatt, ha nomen-jének ómen-je baljós fényt vetett útjára, s e baljós fénnyel kísérte útján végig? És nemcsak nevében kapott szinte első lépteitől kezdve szinte betölthetetlen szerepet, nevével együtt mindjárt szinte elvégezhetetlen feladatot is kapott apai örökségül:

 

Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm és csomagolom csöndesen a ládám. De te maradj itt és beszélj helyettem, kit embernek neveztelek, kis Ádám.

 

A korán cihelődő s oly fájdalmasan korán el is költözött varázslatos beszédű apa helyett beszélni, és magának az embernek a nevében: Kosztolányi Ádám megpróbálta vállalni a vállalhatatlant. Ha talán nem kellett volna olyan korán, olyan fiatalon a nagy apa helyett beszélnie és helytállnia, akkor talán, talán… Így el kellett buknia. Nem volt más lehetősége, mint menekülni a rá mért, de nem rá szabott szerep elől. Menekülni – ahová lehet. Először a stúdiumokba, az írásba, később már az alkoholba és az extravaganciába – másoknak olykor mulattató, magának gyötrelmes rögeszmékbe, magát olykor talán megvédő, másokat gyakran zaklató bizarr ötletekbe. De mindez végül is nem segíthetett. Magára maradt egyszerre betölthetetlen és levethetetlen szerepével. Elhagyatott volt, és önmagára sosem találó. Végig, még késő férfikorában is árva, saját nevének árvája maradt. Születésekor embernek nevezték. Megpróbált ember lenni. S ha most, ez utolsó pillanatokban fájdalommal azt kell mondanunk: ez csak töredékesen sikerült neki – gondoljunk arra: nem mindnyájan ezzel a feladattal élünk-e, és nem bukunk-e bele többé-kevésbé mindnyájan ebbe a feladatba? S akkor, végső számadásként mégis azt mondhatjuk: sorstársunk volt és felebarátunk; ember, akit embernek neveztek, mint mindannyiunkat, Kis Ádám.