„Szilágyi”

 

Hivatalosan („muzeológikusan”, az ő számára talán legcsikorgóbbnak hangzó diskurzussal szólva, „intézményesen”) Szilágyi tanár úrnak nevezik. Gyakran, például munkahelyén a portán, csak a tanár úrnak. Bár hosszan kanyargó pályáján nem szignifikáns a tanári státus. Talán inkább a mentori – Mentór-i –, mint azt vele egykorú barátai már ifjúkorában is megtapasztalhatták. Mások, egyszerre tisztelgőn és ironikusan, a monarchikus felhangú János György (első? vagy hányadik?) néven emlegetik. Nem is egészen méltatlanul. Hiszen a maga szinte megközelíthetetlen szakmájában bekerített magának legalábbis egy kiskirályságot. Amelynek pátenseit (az ő /többnyire/ magisztrális közleményeit) Szilágyi János György néven szignálja. Van, aki egyszerűen csak Jánosnak titulálja. E sorok írója (régebben nagyszámú, ma már csak fájdalmasan leszűkült ifjúkori baráti körével együtt) még egyszerűbben, csak és kizárólag Jancsinak szólítja – ha nem éppen Szilinek. Ama egykor különcnek (vagy – miért is ne hóbortosnak? vagy vásottnak?) mondhatott baráti együttesben, amely Budapesten a harmincas évek végefelé verődött össze, részben gimnáziumi osztálytársakból, részben a valaha ugyancsak ifjan a „Balkán-társaság”-ot alapító neves írók, Kosztolányi, Karinthy, valamint e sorok írójának apja (vö. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Ötödik fejezet. [Esti, Kaniczky, Sárkány]), valamint az ő további baráti körük gyermekeiből, s ez utóbbiak környezetéből (apáról fiúra, fiúktól lányokig, égszakadás-földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás!), akik pedig egytől-egyig az éppen had- vagy munkaszolgálat-köteles évjárathoz tartozván, nemigen nézhettek elébe vajmi fényes jövőnek. Még a legközelebbi jövőt illetően sem. Sőt. Éppen akkor nem. És éppen ezért: mintegy, hogy, ha félöntudatlanul is, de meghosszabbítsák gyorsan elillanó gyerekkorukat; és többnyire ilyesféle (az anyakönyvi kivonatokban nem található) nevekre hallgattak, mint: Buba, Debebe, Cini, Csala, Csicsa, Giovi, Szili, Vili, Vanyek stb. csak egy-egy normális Gabi vagy Ádám kíséretében. Miközben, mintha ez lett volna magától értetődő (holott magától egyáltalán nem volt érthető), igyekeztek egyetemi (ha nem, akkor az egyetemről kiszorított) tanulmányaikat végezni, már megkezdett tudományos, zenei vagy írói tevékenységüket folytatni; vagyis, konokul – ha nem is, távolról sem dédelgethetve magukban olyan auspíciumokat, mint apáik – az élet nagy palesztrájára készülve (miként Juhász Gyula remélte volt annakidején egy Kosztolányinak írt levelében). (L. Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula levelezése, Bp. 1959 – megjelenésekor hatóságilag elkobozva); és, akiknek, mellesleg, a fenti mondatokban szereplő, hozzájuk – „közeli” nagy személyiségek voltak az isteneik; egyikük későbbi megfogalmazása szerint, a Lágymányosi istenek (ha azok nem is voltak mindig lágymányosiak). (L. Devecseri Gábor hasoncímű könyvét, Bp. 1967.)

 

(Valami hirtelen megállít az írásban. Egyszerre felrémlik bennem, milyen vegyes /vagy nagyon is egységes/ érzéseket kelthet ez a néhány bevezető szó a BUKSZ igen tisztelt szerkesztőbizottságának első olvasatában. Amilyenhez hasonló feltehetően nem igen került még asztalukra. Dehát, ha e sorok íróját tisztelték meg azzal, hogy nyilatkozzon Szilágyi János György személyiségéről /méghozzá személyes hangvételben/, bizonyára felkészültek erre a próbatételre, és tudták, mit kell majd /jajszó nélkül! legfeljebb néhány sóhaj kíséretében/ elviselniük.)

 

Így hát megpróbálom újrakezdeni. Komolyabban. Ha nem is egész komolyan. Pontosabban: olyan komolyan, amiképpen az öregedő(?) emberek az ifjúságukat veszik. De olyan komolytalanul is, ahogyan mi „vettük” a magunk ifjúságát. Amelyet nem lehetett komolyan venni. Vagy csak a legeslegeslegkomolyabban, a folyamatos „élet vagy halál!” felszólításokra válaszolóan. Erre pedig nem voltunk hajlamosak. Szilágyi János György első fontos műve, egyben doktori disszertációja, az ATELLANA. Tanulmányok az antik színjátszásról – erről szólt. Pontosabban: rólunk. A mi társaságunkról. Amelyet legalább olyan komolyan vettünk, mint Boka Jánosék vagy Ács Feriék a „Grundot” vagy a „Füvészkertet”. Vagy mint az Atellana- vagy egyéb komédiajátszók, flüakesz, szatüroi, ferük, hisztriók, personák, vagy, ha éppen szilveszter van, és a „filológus legyintéssel” közbeszóló barátunk arra kér, hogy ne bolondozzunk, hiszen Szilveszter eredendően gyásznap, akár dikélisztai is (L. Örkény István: Szilveszter, in: Novellák 1. Bp. 1998. 212.).

Ez utóbbi kijelentéseket, igen remélem, senki sem fogja komolyan venni, egy az egyben. Szilágyi – társaságának minden frivolitása ellenére, és amellett, amit körünkben maga is hasonlóképpen osztott – kezdettől fogva, már a gimnáziumban, amelyet mintaszerű eredménnyel végzett, a legkomolyabban vette a tudományt, aminek mindenestül elszánta magát. Mindent meg akart tanulni, amit – egyébként a maguk módján kiváló – tanáraitól megtanulhatott. Az akkori viszonyok közt kitűnő, liberális szellemű református gimnáziumban éppúgy, mint később a Pázmány Péter Tudományegyetemen a konzervatív szemléletű magyar ókortudomány akkori vezető alakjaitól, Moravcsiktól, Alfölditől, Husztitól. Csak egy kicsit (vagy nagyon) másképp kívánta felhasználni az ő tudományukat, mint azok, hogy az ő tudományuk alapján is a maga más tudományát alakítsa ki. Pontosabban: „a szokottnál egy kicsit tovább, még a régész vagy ókorkutató érdeklődőktől szokottnál is tovább megállni” egy kultuszhely, egy már régóta megcsökött szóértelmezés vagy eredet-meghatározás előtt. Amiről már legelső műve, az Atellana is született. (Vö. Előszó: Delphoi, 1976 október. In: Paradigmák, Bp. 1982. 5.) Ebben szerencsésen rátalált választott tudományának arra a magyar univerzitásban akkor a perifériára kényszerített egyetlen olyan művelőjére, aki ebben vezérlő társa lehetett. S akit mindmáig rettenthetetlenül (mert sokszor nem kis bátorság kellett hozzá) mesterének választott. Természetesen Kerényire. Ez a találkozás – bár az életben minden „véletlen” is –, ahogy mondani szokás, nem lehetett véletlen. Így kellett lennie. Ha egészen ki merem tekerni az élet emez úgyis kiegyenesíthetetlen dilemmáját: a véletlen csak egyik megjelenési formája a törvényszerűségnek.

 

***

 

Doktori disszertációja, az említett Atellana-probléma eredetének mélykutatása megfelelt a korabeli tudományosság minden „protokolljának”, minden formai követelményének és (amennyire a magunkfajta kívülálló megengedheti magának a minősítést, ám akkori fogadtatása tanúsága szerint is) a korabeli ókortudomány hagyományaiba építi eredeti kutatási eredményeit. De már ebben a kezdetben benne van a többlet is, amit már itt maga is megfogalmaz a munka összegező legutolsó bekezdésében, méghozzá úgy, hogy ezt a modern(ebb) tudomány már itt magáévá tett célkitűzését nem egyenesen önmagára és tudományára vonatkoztatja, hanem magának a kutatásának tárgyára, a római komédiára: „az önmagán túllépésnek /…/ lehetőségére”. (Atellana, Bp. 1941, 60.) Vagyis: a tudománynak a művészettől, az egyes szaktudományoknak a többi tudománytól való merev elzárkózása helyett mindezek egymással való interferenciáját akarja és meri választani. A századvég és a századelő „tudásra-nem-érdemes” tudományának ebben a korszakában, amely kivált a német egyetemi tudományosságra (és persze, a magyarra) rányomta bélyegét, s ami ugyanakkor éppen ezért a német gondolkodásban vált a modern szellemtudomány válságának kirobbantójává is, és ha tréfálni akarnánk, azt is mondhatnánk, ezért vált a klasszikafilológus Nietzschéből Nietzsche, a filozófus. Ezt a folyamatot elemzi remek módon a tanítvány Szilágyi, a magyar tudományosság körében szinte máig méltánytalanul el nem ismert mesterének (kései) teljes elégtételt nyújtva (azzal a kritikát sem mellőző elfogulatlansággal is, amely Szilágyi minden munkáját jellemzi), a „Kerényi-évben” („Religio Academici”, in: Mitológia és humanitás – Kerényi Károly 100. születésnapjára, 37–46. uo.: Kerényi-év, 12–28.).

 

Szilágyi tanár úr nem annyira tanár, mint inkább örök tanítvány, és nemhiába van birtokában, nemcsak tudománya tárgyaiként, hanem inkább összetevőiként, a mindenfajta és mindenkori (nemcsak ókori) művészet iránti érzékenységnek és fogékonyságnak; ebben az érzékenységben merítkezik meg tudománya is – mármint azokon a réseken, ahol lehetséges kilépni a szaktudomány szűk köréből a tágabb szellemi élet tájaira. Anélkül, hogy átvenné mesterének ő maga által is kritikusnak tekintett nemcsak ki-, hanem átlépéseit az epika és a lélekelemzés távolabbi tájaira. Miközben, akár tudományának stratégiájában is meg tudja jeleníteni „művészi” hajlamait; netán komédiaelemzéseibe bújtatott szubjektív gyakorlatával.

Ha már ennyire megragadtam legelső művénél, hadd folyamodjam újra ehhez – egy lehet, hogy csak légből kapott, bizonyíthatatlan feltevésem felvetése okából (bár tudom, menyire nem tűri a bizonyíthatatlan vagy nem bizonyított ábrándozásokat a tudomány terén – dehát én nem a nemlétező tudományom, hanem a tudós barát „közelisége” ürügyén nyertem el megtisztelő felkéretésemet). Nekem még az anekdotizmus sincs eltiltva (bár azt magam sem kedvelem). De hátha… Amikor társaságunkban elterjedt baráti dedikációkkal kísérve Jancsi barátunk régóta várt doktori disszertációja, az éppen aktuális „szombatesténken” brutális frivolitásunk, amely mindig az éppen sikeres barát pellengérre állítását követelte meg a teljesítmény előtti hódolat helyett, a kiállhatatlanul kamasz közröhej mocsarába taposta az Atellánát (pedig nem voltunk már éppen kamaszok). A dolog persze nem volt meglepő. Barbár törzsi törvényeink nem is vezethettek máshoz. Ez volt az ősi rituálé. Valóságos kis „atellana”. Jancsi nem bánta. Részt vett benne. Tudta jól, mindig könyvektől duzzadó örökös aktatáskájában őrzött számos opera-, koncert- és színház-bérletei révén, hogy a túlság önmaga ellentétébe fordul, a nagy viháncolás sírásba omlik, a túlságos komolyság pedig komikummal jár. És ő is a gaya scienzát kedvelte, nem a morcosat.

Mi (kicsit sandán) azt szimuláltuk, hogy azt gondoljuk: a több száz L.-ekkel, v.ö. -kkel, i. m. -ekkel, .-okkal és ;-kkel, feloldhatatlan rövidítésekkel, számtalan ismeretlen névvel kiszögezett lábjegyzet-megtalpalta szöveg a legszakállasabb ósdi száraz tudákosságon, talán még legómódibb (közösen ócsárolt) tanárainak poros munkáin is túltesz.

Most, írás közben nem restelltem megszámolni: a dolgozat ötvenöt oldalt kitevő szövege öt fejezetének külön-külön számozott lábjegyzetei mindösszesen 454-re rúgnak; vagyis oldalanként kb. 9-re. De még többre is, ha számításba vesszük, hogy az 55 oldal jelentős részét éppen ezek a jegyzetek töltik ki. Az a nyilvánvalóan téves feltevés ötlött eszembe: hátha éppen ezzel az elsöprő dokumentációtömeggel akarta elkápráztatni, akár elkábítani tanárait (illetve azok epigon tanítványait), s eltitkolni előttük azt a szakítást, amit már ezzel az első diplomamunkával is elkövetett velük szemben: egész további életművének előzményeként. (Efféle tudománystratégiai manipulációk nem álltak távol tőle később, más szorongatott ideológiai körülmények között sem. Disszertációjának ezzel a megszokottnál és megköveteltnél is „kicsit” nagyobb apparátusával mért ne tévessze meg a magyar ókortudomány akkori vezetőinek azt a részét, amelyik még ennek a tudománynak tárgyát is a „nemzeti témák” szintjén kívánta tartani? Miközben mi körülbelül a megtévesztettség és a megtévesztettség szimulakriája között félúton ingadoztunk.)

 

***

 

Szilágyi az Atellana ványadt kis szürke füzetével kezdődő és egyelőre az etruszk vázafestészet embernagyságú, csak a nagy középkori könyvművészethez, almagesztákhoz, portulánokhoz, bestiáriumokhoz hasonlítható formidábilis katalógusával (1996) és a Kerényi-év hazai és külföldi konferenciáin való pótolhatatlan részvételével, majd az ezekre épülő emlékkönyv szerkesztésével (1999) tetőző „életművének” méltatását bizonyára nem e sorok írójától várják. Legközelebbi barátai sem értették már az Atellanát sem (legfeljebb magasztalással elegy pocskondiázásához értettek). De őhozzá, személyiségéhez sokan értettünk. Kiváltképp azok, akiket egy-egy alkalomra, vagy hosszabb tervek beváltására munkatársául választott. Pontosabban szólva: akiket ő ösztönzött kisebb vagy nagyobb közös munkákra, amelyekben látszólag – visszahúzódva – szinte másodhegedűsnek szegődött. Holott azok nélküle sem elkezdődni, sem létrejönni nem tudtak volna. S ezt megértetni, mégis hozzá kell szólnom, ha csak egy szóval is, az „életműhöz”, ha nem is annak tartalmához, csak mintegy a külső szerkezetéhez. Eszerint, kanyargó pályája három nagy fordulattal járta be ritka egyenes és egységes útját. A mindenekelőtt a görög–latin auktorok (elsősorban költők) filológusa és irodalomtörténésze körülbelül két évtized után lassan átlépett a görög művészettörténetnek, majd a görögség történészetének a porondjára, hogy végül, mindezek gyökeréig hatolva, tudományterének legkétesebb, legtitokzatosabb, bizonyos szempontból (azt hiszem) legaktuálisabb problémáját válassza: azt, amely legmesszebbre esik kezdeteitől, hiszen a filológust, a nyelv és a logosz értőjét a történelem néma gyereke, az etruszk művészet világának kutatójává tette. De úgy, hogy ezzel is hatalmas ívben visszatalált a kezdetekhez. Hiszen a vázakatológus megalkotója publikációinak legelső lapján mit látunk? Egy akkor nemrégiben Bisenzióban talált etruriai vázaképet.

 

***

 

Pályakezdésekor, környezete, baráti köre többnyire fiatal, ugyancsak kezdő írókból állt. Talán ez is magyarázza hogy a csak szöveg nélkül ismeretes komédia-téma után következő munkássága (a háború alatt és hadifogságát követően) a filológia, mindenekelőtt a görög és latin költészet felé fordult. Részben szoros kötelékben említett költőbarátaival, akiket szinte mágneses erővel vonzott mestere körébe, aki (ameddig nem kellett elhagynia hazáját) nagyszerű mitológiai kutatásai és tanulmányai mellett Kétnyelvű klasszikusok című könyvsorozatának megindításával merőben új lendületet adott, azt lehet mondani, új korszakot nyitott a görög–latin költészet magyar fordításának. Ebben Devecseri Gábornak jutott a legnagyobb feladat. Kezdődött, prooimonként a teljes Catullusszal, amelyet még maga Kerényi bevezetője kísért, folytatódott Kallimakhosszal, a homéroszi Himnuszokkal, hogy a teljes magyar Homéroszban tetőződjön. Mindezek munkájának szerves segítője, tudós kísérője Szilágyi volt. Másik költőbarátját kedvenc Ovidiusának teljes Amores-fordítására sarkallta (1943). Ez utóbbinak már kísérő tanulmányát is ő írta, s ezzel megkezdődött az a fontos tanulmánysorozat, amely negyven-harminc-húsz évvel később Paradigmák című tanulmánykötetének nagyobb részét tölti ki (1982), a másik nagy Ovidius-tanulmánnyal, amely Devecseri teljes Metamorphoses-fordításának értelmezője (1964) és a szintén Devecseri által fordított Plautus-vígjátékok utószavavával. Amelyeket a kötetben még a Horatius-tanulmány és Seneca Játék Claudius haláláról című szatírájának kettős megközelítése követ.

 

***

 

Szilágyi mindig szigorúan, sokszor gorombán képes megvédeni idejét: munkájának alapját. De soha nem sajnálta ezt az időt ott, ahol tudására igazán szükség látszott lenni. S kiváltképp barátaitól nem. A magyar szellemi életben az antik kultúra terjesztésében mindenre készen állt. Nemcsak a maga látható hatalmas munkásságával, hanem mások munkájában való, akár bújtatott részvételével. Kiváltképp, ha barátairól volt szó. A fent említett munkákról, amelyek valóságos fordulatot hoztak a klasszikus irodalomnak magyar nyelvű olvashatóságában.

Íróbarátai is megpróbálták – a maguk módján (módjain) – viszonozni azt a szellemi ösztönzést, amit tőle kaptak. Különféle formák közt. A prózaírók – Örkény István és Karinthy Ferenc – elbeszéléseik hőseivé avatták. Ha nem is éppen hősi minőségében. De hiszen csak az Atellánál tartottak. Ha komédiáról értekezik, ők is komédiában léptetik fel őt – gondolták. Méghozzá – az írói szokásjogot is megtörve – a saját becses nevén mutatják be hősünk nem hősi oldalát. Örkény a Szilágyi és Hajmási párbeszédes novelláiban, Karinthy a Szellemidézés (1946) című regényében ugyanúgy, ahol „a szélestermetű filológus” Peti barátjával másról se hajlandó beszélni, mint hogy mi mindent fognak bekebelezi a vendégségben, ahová igyekeztek, miképpen Örkény novellisztikus életművének első darabjában (L. Matematika, in: Novellák 1, 1998. 7) úgy szerepel, mint aki „ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást”.

Hát igen. A tudományt nehéz novellákban ábrázolni. A nagyétkű, tömött aktatáskáját ügyetlenül lóbáló tudóst annál inkább. A prózaírók csúnya, rossz, hálátlan emberek. Visszaélnek a barátsággal. Lelepleznek és leábrázolnak. Bezzeg a költők. Ők csak dicsérnek. „O sag mir, Dichter, was tust Du? – Ich rühme!” Ahogy posztumusz versei egyikében Rilke írta. Mi, költőbarátai, már vásott ifjúkorunk idején is csak dicsértük Szilágyit. Verseket intéztünk hozzá, ajánlottunk neki. S mikoron végre azt a könyvét kiadta, amelyet már mi is megérteni véltünk, „emberközelinek” éreztünk, azonnal egyszeriben, mintegy parancsolatra, rákaptunk a dicséretére. Devecseri Gábor és e sorok írója egyidejűleg lelkesen rezonált A görög művészet világa (1962) két kötetére. (L. D. G.: A görög művészet világa; In: Antik tanulmányok, 1981. S. Gy.: Antik művészet – emberközelben. In: A költészet évadai 2, 1968). Az előbbi így tapint rá a könyv (és egyben Szilágyi egész) antiktudományi munkásságának aktuális lényegére: „egy felkészültségében, módszerében bonyolultan felvetődő kérdések egyszerűen előadott megsejtésében és megfejtésében egyaránt mai, legmaibb tudós értekezéseivel segít […] a görög művészet egészének élményéhez”. Magam a saját régóta izgató problémám leshelyéből (amely a könyvvel egyidőben íródott Piero della Francesca című költeményem nézőpontja is volt) próbáltam értelmezni Szilágyit; „A művelt magyar […] Berzsenyi megszentelt szavainak izzó hőfokán tanulta meg, mint szórja s temeti a nagy Örök keze a világ hangyabolyi műveit. Sokkal kevésbé égette azonban tudatunkba eddig a költészet […] azt, hogy miként jöttek létre a pusztulásra ítélt művek, a legendás és szimbólummá emelt pusztulás előfeltételét: az alkotást; a romok leronthatatlan alapját: az emberi munkát.”

 

***

 

Szilágyinak költőbarátaival kezdeményezett társulásai, mondjuk, „bt.”-i minden alantas érdek nélkül, csak az egymást tükröző eredmény „profitjára” alakultak és alapultak. A kétoldali nosztalgia, a tudomány szomjazása a költészetre, a költészeté a tudományra egyformán ki tudott elégülni ebben. Elsősorban Devecseri hatalmas antik-költészet-fordítói műve csak így születhetett meg, de Szilágyi korai (majd későbbi) pazar antik költészeti tanulmánysorozata is ezeknek a fordításoknak közös munkálataira épült. A lassan (mindnyájunk szeme előtt fájdalmasan) elboruló elméjű Karinthy Gabi utolsó nagy munkáját, az Ovidius-fordítást Szilágyi szinte terápiaként kínálta fel barátjának. De ez egyben az ő nem is csupán tudományos érdeklődését és kutatását segítette elő, akkori személyes életprobémáiból is született.

Később, már érettebb férfikoruk idején, e sorok íróját is ösztönözte arra, hogy a Görög Antológiából lefordított néhány epigrammájából kerekítsünk együtt egy kisebb antológiát – és ez a terv sem nélkülözött mindkettőnk esetében valamiféle életrajzi késztetettséget. Az 1980-ban megjelent Míg élők közt leszel élő című közös antológiánk nemcsak azért közös, mert a könyvet Szilágyi János György „szerkesztette és a képeket válogatta”, hanem mert az ő válogatási, értelmezői, kontrollálói segítsége nélkül a fordítások sem születhettek volna meg. Valamint: ez a közös munkánk örömtelien visszahozta számomra Jancsi kerek negyven évvel előbbi „görög óráink” feledhetetlen baráti légkörét, amikor is a „törvényesen” (?) az egyetemi polgárságtól megfosztott barátot az egyeteminél sokkal magasabb szinten három hónap leforgása alatt annyira megtanította görögül, hogy leérettségizhetett belőle (azzal a naiv illiúzióval, hogy talán mégis elnyerheti az áhított /és tiltott/ egyetemi felvételt). „Kilenc mély bók a nevének.”

És hadd írjam még ide végül azt a kissé sánta görög disztichont, amit egy szép balatoni levlapon küldtem neki, boglári nyaralásomból, mintegy „diplomamunkaként” a görög órák után, 1940 nyarán:

 

Ω τε διδασκαλε, αθανατε μεν ανηρ πολυμαησ, Αιδουμενη ψυχη τιμα σε και αγαπα.