Antik művészet – emberközelben

Arra, hogy a nagy századok érckeze felforgat mindent, s hogy minden kődarabon mindig meglássuk intő példaként Théba kevély tornyait omlani – s a márvány Babylon falát, a modern kor emberét jókor és kellőképp megtanította a nagy, romantikus költészet, egyik főtémájává téve az emberi gondolkodás új, modern dimenzióját, a történeti tudatot. A művelt magyar is csaknem egy százada kisiskolás kora óta tudhatta – s nem is akárhogy –, Berzsenyi megszentelt szavainak izzó hőfokán tanulta meg mint szórja s temeti a nagy Örök keze a világ hangyabolyi míveit. Sokkal kevésbé égette azonban tudatunkba eddig a költészet – az emberi művek mulandóságának több évszázados főtémája után csak a legutóbbi időben emelve főtémái közé a művek születésének folyamatát is – azt, hogy miként jöttek létre a pusztulásra lett művek, a legendás és szimbólummá emelt pusztulás előfeltételét: az alkotást; a romok leronthatatlan alapját: az emberi munkát. Megrázó és látomásos szavak nyomán mindnyájan magunk elé tudjuk képzelni a költői pusztaságot, amely a nemes Ilion, a büszke Karthago s erős Babylon ledöntött csodái után maradt; de el szoktuk-e képzelni ugyanígy azt a másik, ősi pusztaságot is, amely Trója és Babylon, Róma és Athén létrejötte előtt e városok helyén tátongott az idők kezdete óta? Megrendülten nézzük az athéni Olümpiaion kiásott köveit, de nézzük-e éppoly megrendülten azt a földet, ahol valaha oszlopainak helyét kimérték, első köveit lerakták? Az oszlopfőkön a vonalhálót, amely a majdan kőbe öltözködő, csodás arányoknak még csupán az emberi agyban megfogamzott, puszta geometriai álma volt?

Ha nem csalódom, ebben vagy ilyesféle gondolatban és törekvésben kell keresnünk a kitűnő klasszika-archeológus, Szilágyi János György tudós és élvezetes művének alapeszméjét. A feltűnést kerülő, szerény, tudományos szokványcím mögött – A görög művészet világa – egy nagyon is sajátos tartalmú és felépítésű könyv rejtőzik, antológia, esszé és monográfia sajátos keveréke, mely ritka egységben adja az igényes fordítói művészetet és mélyreható tanulmányt, népszerű magyarázatot és tudományos apparátust.

A magunk gondolkodásának milyen ritkán látogatott területeire jutunk, ha egy antik műemlékről, amelyet eddig csupán megmaradt romjaiból szoktunk képzeletben kiegészíteni, most fordított képzelőerővel a romjait is lebontva, egészen alapjáig leásunk, ezt olvasva az i. e. III. században élt Hérakleidész Krétikosz iratainak e könyvbe emelt szemelvényében: … az Olümpiaion, amely csak félig készült el, de az épület alaprajza is csodálatos – a legszebb épület lett volna, ha teljesen elkészül. Egyszerre ráeszmélünk, milyen ritkán jut eszünkbe, hogy az antikvitás tökéletességünkben öröktől fogva valónak képzelt műalkotásainak az épségben-volt s a rommá-vált állapota mellett van egy másik, izgalmas pillanatuk is: amikor még-nem léteztek, amikor kigondolták, megtervezték, alapjait lerakták, építeni kezdték, sőt, mint a fenti idézetből kitűnik, amikor nagyon is emberi, politikai-gazdasági okok miatt építését félbehagyták. Amikor a helybeli turista vagy az útleíró nem azon ujjongott, hogy milyen szép, nem is azon merengett, hogy milyen szép lehetett, mikor még megvolt, hanem arról elmélkedett, milyen szép lett volna, ha nem hagyják félbe. Néhány oldallal továbblapozva a könyvben (a lapalji utalások pontos irányító-hálózatában), egyszerre még mélyebbre kerülünk a mű „történetében”: genezisének pillanatáig; Vitruvius hozzá képest kései, mitőlünk nagyon is távoli tudósításával: Athénben Antisztatész, Kallaiszikhrosz, Antimakhidész és Périnosz építészek vetették meg a Peiszisztratosz által az Olümposzi Zeusznak épített templom alapjait, halála után azonban az állam közbelépésére befejezetlenül hagyták. S miután megismerkedtünk így a tervezett és félbehagyott művel, a megrendelővel, a kivitelező művészekkel s a társadalmi akadályokkal, egy újabb utalás pontos útmutatóját követve, több századot átugorva, de még mindig nem lépve ki a lazábban felfogott kortársi világból, az antikvitásból, egyszeriben elénk áll a romjaiban ránk maradt Zeusz-szentély, kész és befejezett formájában is, amelyről ezúttal Pauszaniasz híres könyvének, a Görögország leírásá-nak egy helye tudósít: Az Olümposzi Zeusz templomát s benne a csodálatra méltó szobrot Hadrianus római császár ajánlotta fel. A szobor nagysága a rhodoszi és római kolosszus kivételével valamennyi istenszoborét felülmúlja…

Ez az egyetlen kiragadott téma, úgy érzem, alkalmas arra, hogy a hasonló példák egész sorát nyújtó könyvnek ne csak tartalmáról, hanem tudományos módszeréről is fogalmat alkossunk, amely a témavariációk szinte zenei játékával a különböző időknek a modern regény módszereire emlékeztető egymásba fonódásával visz közelebb és közelebb tárgyához, hogy teljes sokoldalúságában állítsa elénk. Egyszerre ismerjük meg az egyetemes művészettörténet egyik legnagyszerűbb korának remekműveit a mesterek és a megrendelők, a kultusz és az esztétika, a nézők és a kutatók, a kortársak és az utódok, az őgyelgő utcai nép és a törvényalkotó filozófusok nézőszögéből.

A figyelmes és némi fáradságot sem kímélő olvasó minden felmerülő témának több dimenziójába hatol be egymás után; az egyik észrevétlenül nyitja meg előtte a következőt. Az Olümpiaion példájánál maradva, megismerkedünk a szentély és a szobor alkotóival és élvezőivel, a munka több századra terjedő sorsával – Peiszisztratosz athéni türannosztól, aki áldozni kívánt vele az isteneknek, Hadrianus császárig, aki végül bemutathatta áldozatul –, megismerkedtünk három ritkán olvasott antik – író, Pauszaniasz, Vitruvius, Hérakleidész egy-egy érdekes szövegével s a jegyzeteken keresztül működésük vázlatos képével is. S mindezek a sokrétű ismeretek, mint a szőnyegminták, pontosan és világosan megtalálják helyüket az antik művészet egy-egy fő problémájának előrerajzolt kanavászán, színesen beleszövődnek a fejezetek előtt álló bevezető kommentárok gondolatmenetébe.

A több mint húsz esztendővel ezelőtt tőle vett görög leckék, évtizeddel későbbi közös kószálásaink Róma és Nápoly görög emlékei között, a máig folytatott vitáink munkahelyén, a Szépművészeti Múzeum antik osztályán s az általa gondozott görög kiállítási anyag termeiben – szóval a szinte elsősorban az ő barátságának köszönhető ismereteim az ókori művészet világából a szerzővel szemben éppoly kevéssé jogosítanak fel munkája tudományos bírálatára, mint az olvasók előtt. Ezt át is engedem a nálam hozzáértőbbeknek, tudós kartársainak. De az érdeklődő olvasó elismerését nyugodt szívvel tolmácsolhatom szép művéért, amellyel a teremtés és megvalósítás oly ritkán megfigyelt, holott mind között talán a legemberibb aspektusában hozza közelünkbe a görög művészet alkotásait és környezetét, alkotóit és befogadóit. Művét az antik istenek közül bizonyára annak az oltárára szánta áldozatul, akit, többek között, Erganénak is neveztek, a Műves Athénénak, akinek maguk a görögök is annyi remekkel áldoztak, mivelhogy, Szicíliai Diodórosz e könyvben idézett szép szavai szerint: …a fuvola készítését is, meg az általa létrehozott zenét, és egyáltalán a művészi munkák sok fajtáját ő találta fel és tanította meg az embereknek.