Rekviem – Devecseri Gáborra

Pályáját csodagyerekként kezdte. Húszéves korára mesterek fogadták kedvenc tanítványukul; s már voltak, akik őt tekintették mesterüknek. Első versei arieli, mozarti tündérléptekkel libbentek a kor egyre ördögibb örvényei fölött.

S a csoda élete utolsó szakaszában újra visszapártolt hozzá. Nem is akármilyen – a maga teremtette, az egyetlen igazi, az emberi csoda. Ha pályájának kezdete elbűvölő volt – befejezése lenyűgöző lett. Égy éven át viaskodott a szörnyű betegséggel – mondaná beidegzett szóhasználatunk. De ő nem viaskodott a betegséggel, amelyet úgysem lehetett legyőznie. Hanem fölébe emelkedett. Ugyanazzal a mozarti tüneményességgel, amellyel első versei a mélységek fölé.

Az alkotással sem kellett soha küzdenie, mint annyi más alkotónak. Nem a harc, a barátság volt közös sorsuk; nem birokra kelt, kart karba öltve járt vele. Mintha nem létezett volna számára ellenálló anyag.

Nem állhatott ellent neki a betegség sem. Utolsó pillanatáig alkotóerőtől duzzadt; mikor testének már mozdulásnyi ereje sem maradt. Minden napja évekre szóló tervekkel volt tele; mikor már napjai is alig voltak hátra. Kórházi szobája szakadatlanul működő szellemi műhellyé és a barátság szép gyűlőhelyévé változott. Látogatói nem betegápolásra, szellemi tornára jártak hozzá. A vizitre érkező orvosok sosem előzhették meg – mindig ő kérdezte őket először hogylétük felől. A betegség tünetei, folyamata és elkerülhetetlen kimenetele helyett elkészült, készülő, munkába vett és tervezett művei foglalkoztatták.

Nem vette észre a halált – ahogy még végzetes betegsége előtt több versében is írta:

 

Nem vesszük észre, hogy véges a létünk, mikor belőle táncosan kilépünk.

 

E táncos léptekhez a munka mellett a barátság volt állandó edzése. A barátság, amelyet ő a műalkotás rangjára, művei sorába emelt. Külön sajátos barátság-koncepciót alakított ki. Külön barátság-esztétikát és barátság-etikát. Mindenestül társas lény volt, igazi életformája a baráti együttlét. Legszívesebben annak szentelte minden idejét. Még az alkotáshoz se kereste az elhúzódó magányt. A papíron szinte akadály nélkül suhanó, nagy, artisztikus betűi is legtöbbször és legkészségesebben a baráti társaság kellős közepén, viták, tréfák, sőt, az elkerülhetetlen civódások zsivaja közt fonódtak alkotássá. Barátaimhoz – így címezte első igazán érett kötetét. Legtöbb versét azóta is barátaihoz intézte. Rajtuk keresztül intézte a világhoz. Minden álszemérmes titkolózás nélkül. Versei, prózai írásai tele vannak baráti keresztnevekkel: Peti, Cini, Gabi, Tomi, Jancsi, Vili, Buba, Csala egy kis mitológia gyermeki titánjaiként élnek soraiban. Különös tehetsége volt a barátsághoz, ehhez a kényes, vérségi kötelékkel nem béklyózott, de a vérségi együvé tartozásnál is eltéphetetlenebb kapcsolathoz. Koncentrikus körökként vonta maga köré a barátok gyűrűit, amelyek közül hozzá a legtávolabbiak is közel estek. Ritka módon tudta megőrizni a legfontosabb, de egyben legtörékenyebb, a gyerekkori barátságokat – és nemcsak megőrizni tudta, meg is tudta őriztetni másokkal, mások között is. Segít megőriznünk ezután is, mint saját lényünk legjobb részét. Általa mindnyájunkban megmaradt és megmarad valami az ifjúság csodájából.

 

Életem könyvében a jó oldalon is legelöl áll az, hogy e legszűkebb barátságába engem is bevont. Én, a testvértelen, testvéremet vesztettem el benne. Mondjam-e, hogy pótolhatatlanul?

Pályánk kezdete óta egymás tükrében tekintettünk önmagunkba. Ellentéteink csak erősítették bennünk az összetartozást. Ikertársként nemegyszer a másik sikerei kárpótoltak a magunk kudarcaiért. Amit sikerült megvalósítanunk – s itt elsősorban magamra gondolok –, nem kis részben egymásnak is köszönhetjük. Mindkettőnk munkájában ott a másiknak nemcsak keze, de egész élete nyoma.

 

Édes Gabika – hadd szólítlak az élőket és a halhatatlanokat megillető második személyben –, emlékszel? Talán épp ma harminc éve, egy tündöklő július végi vagy augusztus eleji délutánon a Balaton tükrére prédájáért lecsapó sirály félelmes cikázását bámultuk. S a létezés gyönyörűségének és iszonyatának e fényben szikrázó jelképe arra indított, hogy eljátsszunk a költői verseny régi szép hagyományával. Akkor született versed sorai tolulnak most elém, amelyben a pusztulásra ítélt halacska:

 

menthetetlenül forog a földdel és rohan a nappal. Ész oszlik az idővel. Morzsolódik. S a létezésben mozdulatlan áll. És születik agyamban. Forgolódik a színek és szavak közt. A halál megsokszorozza, míg sötétbe ejti. Szivem az álmélkodást is felejti.

 

Őt már a halált megelőző idő csodája megsokszorozta. S meggyőződésem: most a halál, míg sötétbe ejti, egyre teljesebb fénybe emeli majd.

S a mi szívünkkel a gyászban a gyász sem feledtetheti el az álmélkodást. Az ámulatot példája csodaszerű tüneménye előtt.