Hommage à Illyés

A francia kormány ösztöndíjából akkor nemigen futotta dúsabb lakomákra. Háború vége volt, a győztes országokban is ínséges idő. Még akkor is, mikor néhány hónappal később Illyés Gyula is megjelent ifjúkora hősi színterén. Kitüntető pártfogásába vette a még otthontalanul ténfergő ifjú Párizs-lakót. Mindjárt ki is faggatta, eredményes volt-e az eddigi itt-tartózkodása. Pallérozódott-e valamicskét? „Osztrigát ettél-e már?” Nem, vallottam be, némi lelkifurdalással; én inkább a tojásos galuskát szeretem, meg általában olyasmit, ami nagymama dunántúli konyháján főtt. „Hát akkor mit csináltál itt egy fél évig?”, förmedt rám a pusztafi. És máris „ingyen lakomára” invitált egy kis bárba a boulevard Saint Michelen. Tökéletes bennszülöttként már tárgyalta is meg a pincérrel, az utcára kirakott rücskös kagylókat gusztálva, hogy „ma” a fines claire-jük jobb-e, vagy esetleg a portuguaise-ből kellene válogatni, netán a belon borostyánszínű ékköveinek titkát feszegessük-e. Végül is elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, ott állt előttem szőlőleveleken csillogó jég közt egy fél tucat csonthéjában szemérmetlenül remegő, eleven szürkeállomány. Alig tudtam elképzelni, hogy fogok én ennek nekilátni. „Vagy a nyanya főztje, vagy az éhhalál”: kicsit így voltam én is, ahogy ő harminc évvel később, képletesen, az „ismeretlen fogásoktól húzódozókról” írta. Valami biztatást vártam, „étvágygerjesztést” „íztaglalást”, valami olyasmit, hogy „hidd el, hogy jó, sőt ez a jó” (megint csak az ő harminc évvel későbbi szavait sejdítve). De miközben elhűlve néztem, ahogy a kétágú kis villa beavatott mozdulatával kipergeti házából a kocsonyás élő gyöngyöt és egyetlen hörpöléssel felszippantja, csak ezt vetette oda: „Na mire vársz? Olyan, mint a fagyott takony.” Azóta imádom az osztrigát.

Meg talán akkor jöttem rá először, hogy nagy szavakat ne használjak, az illyési titokra. Bár már előbb is rájöhettem volna, egy másfajta „ingyen lakoma” kapcsán, amelyre még régebben látott vendégül. Akkoriban, a háború elején, Illyés, miután kora reggel a nemzeti bankbeli hivatalában két órán keresztül kompendiumot készített a legfrissebb nagy francia tőzsdei és pénzügyi szaklapok cikkeiből, majd a szomszédos kávéházban további néhány órát a randevúra mindig pontosan érkező múzsáját udvarolta, nyaranta kora délután leballagott az Erzsébet-híd alatti Duna-uszodába. Így akadtunk össze egyszer, a forró deszkákon heverve. Ez az akkor is, azóta is herkulesi munkavégző, aznapi két elvégzett munkája után, s ki tudja, hány elvégzendő előtt (ő szerkesztette a Nyugat-ot is), azon nyomban hajlamos volt parázs vitába bocsátkozni a kezdő, egészen kezdő pályatárssal; s mi fölött? Egy Mallarmé-vers volt a tárgy, amelynek fordításával véletlenül mindketten azokban a napokban készültünk el. A napon kezdtük, a vízben folytattuk, de már rég újra a napon sülve sem jutottunk túl a vers híres első során:

 

La chair est triste, hélas! et j’ai lu tous les livres.

 

A vita nem is az első félsoron volt olyan késhegyig menő, amelyet erősen eltérő megoldással ültettünk át, hanem a második hémistiche-en, ahol pedig a két fordítás között csapán egy szónyi s abban is csak egy árnyalatnyi különbség mutatkozott. Nem több, még annyi se, mint az a híres madáchi ióta: „…s olvastam minden könyvet”: így az illyési változat; „… s olvastam annyi könyvet”: így a másik. Hogy a sor utolsó jambusának, penultimának a tisztasága fontosabb-e itt, vagy inkább a tous („minden”) szónak kell-e megadni a legelső és legpontosabb szótári jelentését – ez a kérdés a rendre kidőlő érvek és ellenérvek hadsorai helyébe lépő új meg új tartalékok bevetése után sem dőlt el. A két fordítás ma is változatlanul akkori alakjában olvasható. De közben a harc, mellesleg, más csataterekre is átcsapott. Észrevétlenül is. Illyés akkoriban a Francia Irodalom Kincsesházá-nak összeállításán és fordításán dolgozott, amelyet „tisztelgés-gyűjteménynek” szánt „a francia népnek, sorsa nehéz pillanataiban”; s azzal párhuzamosan naplójegyzetein és röpiratain, amelyek egy másik néphez fordultak, nem kevésbé nehéz pillanatában; meg nagy párizsi regényén (a Hunok…), meg nagy hazafias versein. Egyszerre.

 

Nagysága abban is áll, hogy mindig össze tudta egyeztetni a nemzeti „sorskérdéseken” való töprengést egy – bármily ezoterikus és bármily messze született – verssor fölötti töprengéssel. Se illuzórikus túlzásokba nem esett az irodalom megítélésében; se elszánt bagatellizálásba. Íróként nem tetszelgett abban (mint annyian), hogy az irodalom „elhanyagolható mennyiség” az „élet” mellett (s hogy egyáltalán az élet „mellett” volna a helye). Egész pályáját a közélet porondján való vívással töltve, mindig tudta, mint legutóbb is vallotta, hogy „az élet összes területén elért előrejutásait az irodalommal való foglalkozásának köszönheti”. De persze ezt is: „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni.” A kettő közt nincs semmi ellentmondás; csak az érez benne ilyet, aki nem élni, hanem visszaélni akar az irodalommal.

Valamit már ott a Dunán is éreztem ebből. A sajátos illyési kettősségek ez egyik változatából; s azon keresztül a többi változatból, a változatok változataiból is. S hogy ez a kettősség, amely a költő pályáján annyiszor hívta ki a minden oldalú támadást, voltaképp egy nagy egység szinte támadhatatlan belső rendszere. Olyan egy, mint a magyar nyelvben az ember két keze, amely egymás nélkül csak fél volna.

 

(Csak mellékesen: felfigyeltek-e már az egyik ágon kézművessarj Illyés művében a kéz jelentőségére? Komputerrel talán ki lehetne mutatni a szó és fogalom különösen gyakori előfordulásit. Mindenesetre a sok egyforma szerkezetű és egyforma kiindulású-kimenetelű kritikai vizsgálódás helyett javasolnék egyszer egy ilyesféle című doktori értekezést: „A kéz jelentése Illyés költészetében, a Két kéz-től a Kézfogások-ig, Az agy kezei-től a Hírszerzőim-ig, »a két hüvelyk- és mutatóujj eszmecseréi«-ből fakadó »legtündöklőbb érvelés«-től addig a kézig, amelyet »követve juthatunk… – az emberhőmérsékletű határba, hol – átláthattuk egymást, tudod?«”.)

 

Van Illyésnek egy apró játékos motívuma, amit többször is megforgat, hol dévaj indulattal, hol könnyed élccel, hol nagyon is komolyan.

Amikor épp otthon tartózkodik egyszer a pusztán, már neves költőként, úri falukutatók szállnak ki autójukból, s melegen érdeklődnek a szemlátomást betűvetéssel foglalatoskodó legény rigmusai után. Az készséggel áll rendelkezésükre: Megmutatja nekik a verset, amelyet, mint írja, „az imént fordítottam Valéry Pál verseiből”. Igen, ez aztán a „csizma az asztalon”, a legjavából. Aki „szívének minden düh ismerős”, formát is tud dühének adni. Mint ahogy jókedvének is tud. Fordítva is megcsinálja a viccet. Ezúttal vendégségbe érkezett nagy barátjával, Paul Éluard-ral. Hogy az lássa, milyen művelt országba érkezett, a vendéglátó másik barátját, Szabó Lőrincet veti be a játékba; hogy aztán tihanyi körsétájuk alkalmával ráakadhassanak a legelésző juhok közt békésen heverésző magyarra, aki közben verseskönyvet tart a kezében. S minőt! A neves idegen szíves érdeklődésére készségesen megmutatja. A változatlanság okából megint csak ama Valéry Pál verseit, eredetiben. Kinek ámulata lehetett nagyobb? A megszégyenítetteké? A felvidítotté?

De van a naplójegyzetek között erre a témára komoly variáció is. A költő megint csak otthon dolgozik, a pusztán. Be-benéznek hozzá érdeklődve az öregek. „Mit olvasol, ecsém?” És ő nem üti el tréfával a kérdést. Teljes komolysággal válaszol, mégpedig a pusztán nem kevéssé meghökkentő valóságot. Hogy éppen Catullus és Verhaeren verseit olvassa, illetve jegyzeteli. És nemcsak válaszol. Be is avatja őket a dolgába: „Rutebeuf angyali verseiről és pokoli életéről” beszél nekik. Mert tudja, kit mivel kell megtisztelni. A néphez leereszkedő nagyképűeket – megszégyenítő gúnnyal. A népet a természetes egyenlőséggel, még oly területen is, ahol az egyelőre nem valósulhat meg. A nagy szürrealista költőtársat sajátosan hazai szürrealista tréfával. „Ne csak dolgozni tudjunk tehát, viselkedni is”, int sokkal később egy „öninterjújában”. Ő valóban tud viselkedni, mint ahogy tud dolgozni is. Egész műve úgy is tekinthető, mint egy hatalmas viselkedéstan. A nemzeti és nemzetek közötti emberi együttélés nagy, képes ábécéje. Műve – arányainál fogva – a legmonumentálisabb kortársai között. De a legotthonosabb is – hangulatánál fogva.

 

Kettősségének ez is egyik változata. De otthonossága önmagában is kettős. Közhely, hogy az egyformán jellemzi őt Ozorán és Párizsban. Ő maga a közhelynél mélyebb vallomást tesz. „E sorokat – (és nem csak e sorokat, minden sorát) – … olyan ember írja, aki látásmódjának, de még talán temperamentumának kialakulását is a magyar szellemiség jellemalkotó ereje után a latinoknak köszönheti. Ahogy testi életét az apától és anyától: szellemiségét e két szellem, a latin és magyar párosodásából kapta.” A magyarság kérdéseit legáltalánosabban, legfáradhatatlanabbul kutató író első megjelent prózai írása franciául, párizsi hetilapban látott nyilvánosságot; első megjelent versei egyikét franciául írta, Éluard-nak szóló ajánlással. Hazája, sőt szülőpusztája felfedezését – bármily meglepő is – egy szürrealista módszernek köszönheti. Ezt első komolyabb recenziójából olvashatjuk ki, amelyet 1927-ben Aragon Paysan de Paris című könyvéről írt. Sorra véve, a szürrealizmus vezéregyéniségei hogyan keresik tovább „az igazi, a logikával megközelíthetetlen valósághoz vezető utat”, ezzel végzi: „Aragon, a legmerészebb, Párizsban maradt… és mint távoli vidékekről jött paraszt, megtisztult fejjel járja be szülőföldjét, a várost.” Ennek pontosan fordítottját – de értelem és helyzet szerint pontos megfelelőjét is – teszi majd maga a recenzió írója. Csak az ő szülőföldje a puszta, ahová világjáróként, és nem parasztként jön vissza „Párizsból… Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az – irodalom iránt”. Mindkettejüket csodák fogadják. Mindkettőjüket más csodák – de hát ez éppen a módszer alkalmasságát bizonyítja. „A körülöttünk látszólag élettelenül heverő tárgyak, a materiális és társadalmi tények őrzik a valóság misztériumát” – írta volt Aragon könyvéről. Írhatta volna a Puszták népe ars poeticájaként is. Egyáltalán: micsoda filológiai, stíluskritikai, szemiotikai csemege volna, lehetne a Párizs parasztja és a Ceux du Puszta párhuzamos elemzése.

Mert a Puszták népé-ben az is kioldhatatlanul benne van, hogy szerzője Párizs (magyar) parasztja is. Talán Apollinaire óta a legfesztelenebb „kószálója a két partnak”. Magyarként bizonyára az. Ady hozzá képest távoli romantikus nosztalgiával rótta az „embersűrűs gigászi vadont”. Megállva a Saint Michel és a Saint Germain keresztezésénél, e „világ közepén”, Illyés leírásában olyan az, mint egy dunántúli kisváros főtere: pékség, gyógyszertár, trafik, tajtékpipaműhely, az érintkezéshez mindenütt szükséges emberi intézmények. És bakák korzóznak, „pontosan úgy, mint Dombóváron, a Korona előtt”.

 

„Ahhoz, hogy visszatérjünk a házunkba, előbb meg kell kockáztatni, hogy elhagyjuk. Csak a tékozló fiúk térhetnek haza” – írja Illyéssel körülbelül egyívásúan, de a föld másik felén Octavio Paz, és a hispano-amerikai író alaphelyzetét a „tékozló fiúéban” véli felfedezni. De úgy látszik, ez nem csak a hispano-amerikaiakra érvényes, hanem minden olyan népre, amely korunkban még nem jutott el az emberi fejlődés centrumába. Ahhoz, hogy beljebb kerüljön – a világhoz és ezáltal önmagához is közelebb –, vagyis meglelje végre nemzeti önmagában nembeli önmagát s ezáltal nemzeti mivoltának is teljességét, leküzdje azt a görcsös történelmi időzavart, amely legsikeresebb kombinációiban is gátolja, legjobb fiainak „tékozló” magatartására van szükség. Igazi problémáihoz csak a kerülő utakon lehet eljutni. A folyamatosan újra meg újra kezdetteken. Az ilyen népek – és irodalmak – fiai, ha igazán nekiindulnak, a nagyvilág terhével a hátukon érkeznek haza. Illyés hazatérése – hazatérései – példásan és mélyértelműen ilyenek.

És persze távollétei is. „Ismét párizsi lettem – kiált fel egyik ilyen kerülő útján lelkesülten –, vagyis lelkileg csodálatosan megkönnyebbült; kihevertem a múltat; be üdítő volt!” De alig néhány oldallal később már kikottyantja, dehogyis heverte ki; azért „úti olvasmányul” Zrínyit hozta magával. És a vonaton, „Orléans után” róla kezd értekezni, hamarjában szabatos kis tanulmányt kanyarítani. Amivel egyenesen az aktuális politikának, a küszöbönálló második világháborúnak legáltalánosabb és legotthonibb kérdéseibe nyúl.

Saját magáról beszél, ha önkéntelenül is, mikor a húsz év utáni találkozás alkalmával így írja le az első – és örök – nőideált – úgy, hogy az egyben egész élet-, költői forma-, szellemi magatartás-, nemzeti és emberi szolgálateszményét is jelképbe foglalja:

„Az előbb úgy beszélt, szavait oly kecses fejtartással is ékítve, mint egy Étoile-negyedbeli grófnő. Aztán úgy beszélt, mint egy parasztlány, polyvahordás közben, mert magyarul egy kicsit hangosabban beszélt. Kísérteties és elbűvölő volt ez a kettőség. Fejtartását és leheletfinom mozdulatait megtartotta polyvahordás közben is… Cserélgette a két nyelvet, egész lénye csillogott és vakított, mint napsütésben a tenger.”

Illyés is folyton cserélgeti a két nyelvet, s nemcsak a magyart a franciával, hanem léte és lénye két anyanyelvét is. Írásban és szóban egyaránt. Mint e sorok kezdetén megmutatni szerettem volna, még legköznapibb életmegnyilvánulásaiban is.

Így lehet mai leghagyományőrzőbb nagy írónkként pályája kezdete óta minden avantgarde törekvésnek sokszor kezdeményezője, de mindig legalább részese. Vannak, nem éppen a legértőbbek, akik talán nagyon is sokallják, ő ellenkező nézeten van: „Még mindig keveslem pályám cikcakkjait. Lustasággal és hazugsággal vádolom magam; lustasággal, épp azért, mert a megszokott útról még mindig nem vezettem félre a világot azokra a területekre, melyekről, igaz, csak sejtelmem van. Akit egy korszak közönsége utolér, megérint, annak az írónak a neve éppúgy »nem ér«, mint a gyermekjátékban; igazság szerint tehát ki is kellene állnia a játékból, hadd gyűjtsön új erőt a futásra. Fejlett, egészséges irodalmi élet ott van, ahol ezt az olvasók tudják; nálunk nem tudják.” Illyés sokat tett azért, hogy nálunk is megtudják. Nem eleget. Még sok tennivalója maradt. Ezen a téren is. Mint annyi más téren, ahol ő a legilletékesebb.

„Változni, azt hiszem, az a legnehezebb” – írta ugyanakkor. Önmagunknak maradni – a kor önmagunkból is kiforgató forgatagaiban –, az sem kevésbé nehéz. Neki többnyire ez is, az is sikerült. Méltán mondhatná el magáról:

 

Igen, reám vall minden művem minden sorával!

 

De mégse ezt mondja. Már verse következő sorában indulatosan visszavonja, helyesbíti az elsőket:

 

Nem úgy, nem úgy! Úgy, úgy, mint őrjöngő tanúk.   Ők, igen, ők, a régiek, a hűségesek, a hencegők azzal ahogy most vicsorognak, mondanák végül ki a jobbat, a többé meg nem lelhetőt.

 

Azt teszi most, legutóbb készült műveiben. Rálelve a többé meg nem lelhetőre is. Az ő „megtalált idejére”.