Fényes és sötét ünnepek

A költő egyedülálló rang, amely nem kíván minősítést. S én magam nem is vagyok illetékes rá, hogy minősítsem. Nem vagyok a szerb költészet szakértője, még csak behatóbb ismerője sem. Miodrag verseit is csak magyar vagy francia fordításból ismerem, úgy-ahogy, s amennyire fordításból lehet, s bizonyára még annyira se teljesen. De a költők között van valami racionálisan és tényszerűen nem okadatolható, rejtélyes ismeretség is. „A költők könnyen felismerik egymást (…) ahogy Elektra azonnal ráismert Oresztészre…” Amint Ritszosz gyönyörű verse mondja. Talán e rejtélyes ismeretség nevében szólhatok. Hiszen ezt éreztem réges-rég, első találkozásunkkor a budapesti nemzetközi költőtalálkozón. S bár azóta alig találkoztunk személyesen, máig is őrzöm ezt az érzést. Azt már előzőleg is tudtam, hogy ő a modern szerb líra egyik vezető alakja. S tudom, hogy mára még inkább az lett.

S itt, egy percre nem feledkezhetem el arról a többes számról, amelyet az előbbi mondatomban használtam. Mert a szerb líra a háború után meghatározó modernizációjában Miodrag méltó és egyenrangú társa Vasko Popa volt. „Volt”, így kell mondanom, személyes fájdalommal is, hiszen neki már csak műve tartja tovább az időben azt a magas posztot, amelyet életében elért. Személyében már sosem köszönthetjük magunk között.

 

De mivel jellemezhetném Miodrag Pavlović költészetét? – megint csak, másodszor is hangsúlyozva csekély illetékességemet e tárgyban. Egyetlen mentségem marad, hogy egyszerű olvasói élményemből idézzek valamit. „Egyszerű” – ez úgyis Miodrag nagyon is bonyolult költészetének egyik kulcsszava.

Nemrég magyarul megjelent válogatott verskötete, a Fényes és sötét ünnepek egy új tárgyiasság költészetének nagyszabású ívét rajzolja elénk. Örömmel látom viszont benne első magyarul megjelent verseit is, melyeknek egy-egy sora máig is visszhangzik bennem. Mint az itt most új fordításban olvasható Requiem e szekvenciája:

 

csak a halál maradt az üres szobában s behúzta függönyét Tudjátok egy ember agyával könnyebb a világ

 

Itt nem a nagy szavak döngetik a halál nagy némaságának falát. Hanem a majdnem-némaság. A tompa semmi, szinte a hiány hiánya, amely ott marad, ahol már nincs, s ami mélyebben érint, mint a jajgatás.

Nem találom az új kötetben viszont a Nocturnót, melynek e másfél sora pedig:

 

az éjszakáknak más életük van és külön csodáik –,

 

ha eszembe jut, a Mozart-zongoraszonáták Notturno-tételeit és a bartóki Éjszaka zenéjét juttatja eszembe.

Rátalálok azonban a szintén régről ismert nagy pátosztalan történelmi freskórészletre. A Knosszoszi kutyák kara a rég várt és hirtelen jött történelmi fordulatok éljenei és éljenzői, meghunyászkodói és ellenzői helyett, az emberi sors változatlan mélyvilágát szólaltatja meg – megint csak a legtárgyilagosabb látlelet szavaival, de úgy, hogy magát a történelmi létet érezzük nyögni és vinnyogni alattunk.

 

Nem volt mit vesztenünk, Alig vártuk, hogy elfoglaljanak már, különben félő volt, hogy gazdáink felfalnak.

 

Záradékul pedig csak ennyi:

 

Jobb életet reméltünk az új urak alatt.

 

Ezt a verset, ha sor kerülne rá, bátran odaemelném Kavafisz remeke, A barbárokra várva mellé.

Az új magyar kötet utolsó előtti darabja ezzel a hasonlóan végtelenül egyszerű, s mégis végtelen bonyolultságot sejtető szentenciával ér véget:

 

Valaha megtudhatjuk-e ki bízta ránk a küldetést?

 

Egyszerű? persze. Hiszen közvetlenül előtte maga is erre szólít fel minket (és persze önmagát) –, de egy váratlanul torz nyelvtani fordulattal, amely egyszerre bonyolulttá teszi.

 

(legyetek egyszerű legyetek egyszerű)

 

A kérdésben benne van a felelet. Az egyszerű és súlyos szó a vers végén a költő „küldetéséről” beszél, de – úgy tetszik – nem a vátesz, hanem az ellenvátesz küldetéséről. Aki nem tudja, ki küldte őt. És aki tudja, hogy igenis a költőnek küldetése van, de jaj mindkettőnek, a költőnek és a költészetnek egyaránt, ha a költő mindenáron nevesíteni akarja azt a rejtélyes, belső, nevesincs küldetést, amivel nem tudjuk – és nem is szabad tudnunk –, ki bízott meg minket. A daimónnak nincs neve.

Köszöntsük hát körünkben a költőt, aki nem ismeri megbízóját, s éppen ezzel teljesíti a megbízatást.