Egy magyar francia költő – Lorand Gaspar

Erdélyben született magyar, aki francia költő; francia költő, aki egy nagy afrikai kórház sebészfőorvosa; sebészfőorvos, aki a sivatag anatómusa, aki a tenger költője; a tenger költője, aki… Íme egyetlen életben azok a „binarizmusok”, amelyekben Roman Jakobson minden költészet fő alapját, hogy úgy mondjuk, őstalaját véli látni. Alapjában véve a költészetnek szánt élet, amely azonban a legkevésbé sem „költői”, épp ellenkezőleg. Miközben nemzedéke többi költői, az ő költő barátai mindenfelé a világban költőtalálkozókra járnak, versekről értekeznek és verseket olvasnak fel, ő nemzetközi sebészkongresszusokra jár, ahol új műtéti eljárásokról beszélnek. Így hát két irányban is a legrejtettebb rétegekbe száll alá, az őstalajt keresve. Mindig az anyag három dimenziójának titkos kapcsolatait, szekrécióit kutatva az emberi szervezetben, egyúttal továbbra is az anyagnak azt a másik, azt a negyedik halmazállapotát követi nyomon, amiként, úgy tetszik, a nyelvet képzeli el.

Szeretem azokat az írókat, akiket a saját írásaik segítségével lehet leírni; akiket legjobban, közvetlenül a saját szavaik jellemeznek. Lorand Gaspar közülük való. Még kedvelt helyszíneinek a neve is rímel egymással az ő kedvéért: Égée – Judée (Égei-tenger – Júdea), egyik kötetének címében.

Pedig ő nem keresi a rímeket. Más, titkos kapcsolatokat keres a szavak között, más, meglepő rokonságokat. Nem keres szavakat sem. A beszédet keresi. Nem is keresi. Csak „megközelíti”. Mintha a beszéd minden eleme megszentelt név volna, isten neve. Mintha tudná, hogy nem megfoghatók; csak megérezhetők a közelünkben; a lehető legközelebb magunkhoz. Ahogy talán az ő Patmosza, e nagy hontalan számos hazája közül az egyik, sugallja neki, Hölderlin szavait visszhangozva:

 

Nah ist Und schwer zu fassen der Gott. (Közel van De megfogni nehéz az Istent)

 

Ez a „közel” és az a „megfogni nehéz” s a kettő dialektikája, nem ez képezi-e minden „emberi” és egyéb tudományunk alapját? Nem ugyanaz a közelség-e, mint a szóé? Beszéd és csend, csend és beszéd között, „a soha el nem érhető szónak ebben az izzó közelségében”, nem ott van-e a költészet igazi székhelye? A költészet mindig az a szó, amely „már-már a nyelvünkön van”, és mégse találunk rá; s amelyet mégis kimondunk – de amely „mint nyelv” nem mondható ki, csak mint költészet. Mallarmé híres bonmot-ja szerint, a verseket nem eszmékből, hanem szavakból csinálják. Az azóta eltelt idő azonban arra mutat – s ez minden modern poétika alapja –, hogy a verseket nem is szavakból csinálják, hanem azokból a pszeudószavakból, látszatszavakból, nem-szavakból, szóálarcokból, amelyeknek a szavak a versben csupán a szerepét játsszák. „Mi a színek sorsa mikor nincsenek ott a szemek?”, kérdezi egyik versében Lorand Gaspar. Hát a szavak sorsa, mikor nincs ott a hang? – kérdezi a költészet. A modern költészet forrásánál első posztulátumként „minden érzékek összezavarását” találjuk (mint Rimbaud mondja), vagy, Valéry fogalmazásában, „a fül beszél, a szem hallgat” stb. „De mit kezdesz azzal ami hallgat?”, kérdezi, őket követve és őket folytatva Lorand Gaspar. „Megtanulja” hát „meghallgatni / Hasunkkal, mellünkkel, kezünkkel / Ha valahol hullnak a jázminok”; mert

 

Ha nem tudod körmöddel és bőröddel meglátni a tüzet, akkor akkor semmit se.

 

És „megérzed majd a szomjúság utolsó szavának ízét”. Ebben az eljárásban már nem a nyelv lesz az ember szerve, hanem az ember lesz „szapora szerve a nyelvnek”.

Meglehetősen régóta nyílt vita tárgya a „két kultúra” problémája, korunkban annak a feltétlen szükségessége, hogy ez a kettő egy és ugyanazzá váljon. És valóban, a legegzaktabb, legelvontabb tudományok se lehetnek meg többé a költészet módszerei, sőt eszközei nélkül. Az a kép, amit az atomról alkotunk, alkotni tudunk magunknak, valóban kép (ha úgy tetszik, költői kép); az anyagi világ alapját tehát csak metaforikusan tudjuk elképzelni. A század legnagyobb biológiai felfedezését nem lehet másképp érthetővé tenni, mint a „fordítás”-sal, amelyet a dezoxiribonukleinsav a belerótt „írással” végez. Másrészről, már Proust azt mondta, hogy mikroszkóppal ír. Ma pedig, az írás legjelentősebb törekvései már a nyelv molekuláris szintjén mennek végbe. A köznapi élet és tudás számára a kultúra szintjén ez az egyesítés elsődleges fontosságú. De az alkotás szintjén még többről van szó: ezt az egyesítést még mélyebben, az egzisztenciális szinten kell létrehozni. Ebből a szempontból, Lorand Gaspar könyve, A szó megközelítése, elhatározó és nélkülözhetetlen könyv; a nyelv biológiai és biológusi, a nyelv-mint-költészet, a nyelv-mint-alkotás, végül a nyelv-mint-„halmazállapot” feltárásával, valamint, megfordítva (vagy inkább párhuzamosan) az élet problémáinak nyelvi szerkezetekkel való átvilágításával, valósággal a megközelítés nyelve. „Ki tett valaha is többet a közelítésnél?” De ki alkotott valaha is hasonló mondatot: „a fény természete az ige a szem mondatában”? (Az én kiemelésem)

 

Mallarmé szerint „az egész-újítás” (tudniillik a modern költészeté, a szabad versé, in statu nascendi) a vers „polimorf” jellegéhez fűződik. Ez már előrejelzése annak, ami általában a modernség legfőbb újítása lesz: az emberi személyiség polimorf voltának. Lorand Gaspar esetében a személyiség e polimorf mivolta egyedülálló vagy legalábbis igen ritka módon jelenik meg; nem a több költőre való hasadásban – mint például Pessoa esetében –, hanem a költőre és biológusra, és biológus-költőre való hasadásban. A személyiség benső feszültsége így talán még hevesebb, olyan, amely még több intellektuális energiát termel; még nehezebb kibírni és elviselni is. Képzeljük el azzal a különös érzékenységgel, amely a költő sajátja, a naponta végzett élveboncolást a mások testén, amely mindig a mi magunk teste is; és ezzel a különleges tudással a saját magunk élveboncolását, amely mindig a másoké is. Ez valóban olyan lehet, mint „sehol semmikor lakni”, mint az az „éjszaka mindenütt / De itt is, ott is lakhatatlan”. E „végzetes lakni nem tudása” (hogy Rimbaud legutóbbi Frénaud által felelevenített „végzetes alkalmazkodni nem tudás”-ával eljátszottunk), mégis inkább több helyen való lakás, mint ami általában kijut az embernek. Szülötti Magyarországától (sőt: Erdélytől) és magyarságától szerzett Franciaországáig és franciaságáig; Tuniszától, amely egyidejűleg (vagy inkább másodidejűleg) egyben Karthágó is, Patmoszáig, amely még mindig a prehistorikus Kükládok is; a mai sivatagtól a héberek mindbarjáig és az asszírok mudbarujáig, „ez egyszerre szent és szörnyűséges helyekig”, ahol nem csak „vadállatokkal” találkozik az ember, hanem – „saját szívével” is.