„Magunkat fordítani…”
|
|
És íme Deguy egyik (ugyancsak kettős, ha nem éppen „összekötött”) arcképe körülbelül ugyanazon időből:
Most is látom a délutáni homályba burkolt szobát. Egy kis utcában a Saint Germain des Près közelében, egy harmadik költő lakásában, aki azonban éppen nincs jelen. Egyikük az íróasztal előtti fotelben, a másik félig-ülve, félig-elterülve a falhoz támasztott kanapén: „szembenéznek egymással”. Alig lehet látni az elszürkült szobában, nem gyújtottak lámpát (elfelejtették?, vagy így jobban érzik magukat?). Talán jobb lenne, ha birkóznának, mint a tatárok? De nem birkóznak, békésen költészetről beszélgetnek, nem kerülgetik egymást, viszont egyre inkább úgy érzik, mintha elvarázsolták volna őket. Két baráttá. Máig tartó barátságban.
Igaz, ha „birkózók” volnának, ebben a „tatár” birkózásban nagyon is egyenlőtlenek lennének. Nem is a köztük lévő távolság miatt, nem is eltérő életkörülményeik okán, inkább egymás felől való ismereteik túlságosan különböző mértékénél fogva. Nyelvükben, s ebből következően olvasmányaikban. Az olvasásban, amely egy (külföldön ugyancsak kevéssé ismert) nagy magyar író szerint, még a beszédnél is inkább egyedül az emberek világához tartozik. „Olvasni csak az ember tud.” A költőt pedig egyedül csak az olvasása (olvasottsága) testesíti és eleveníti meg.
Én addigi (és eddigi) életem javarészét a költészet olvasásával és „tanulmányozásával” töltöttem, mindenfajta költészetével, amit csak szerény – olykor nem is oly szerény – nyelvismeretem meg tudott közelíteni. Köztük is mindenekelőtt a francia költészetével, a Szent Eulália kantilénájától kezdve Michel Deguy-ig, és tovább. Az ő számára viszont, minden valószínűség szerint én voltam az első, a legelső magyar költő, akivel személyesen találkozott. És egyben (feltehetően) az első is, akitől valamit olvashatott (annak a kis francia nyelvű kötetemnek köszönhetően, amely a Seghers kiadó sorozatában akkoriban megjelent). Ami ezt az „elsőt” illeti, nem tudok nem gondolni Borges meglepő költeményére, amelyet (hasonló címen) Az első magyar költőhöz „intézett”. Borges számára ez az „első” azt a virtuális legeslegelső költőt idézi meg, aki valaha magyarul verset írt – ki tudja, hol, mikor és hogyan; egy olyan titkot tárva fel tehát, amelyet a történelem elzárt előlünk s amelyet a térben és időben oly távoli mai költő elképzel vagy elgondol; miközben (idézem) „egy árny-céltábla felé lődözi / egyre e képtelen nosztalgiát” (magyarul az én fordításom szerint; Deguy számára, ha olvasta, Ibarra francia fordításában). Mert minden tudáson és még inkább nem-tudáson túl úgy érzi (megint idézem), hogy „valami megfoghatatlanul / összeköt, a szavak titkos szerelme”.
Most is látom, ahogy Michel könnyedén hátradől a kanapén, rámnéz a homálybaborult szobában, és nem lát engem jobban, mint ahogy Borges láthatta a roppant idők sötétségén át ezt a láthatatlan költőt, ezt az elképzelt „első” költőt, akiről csak azt lehet tudni, hogy élnie kellett. Lehet, hogy én nem éreztem magamat ilyen „titoknak”, de annyi bizonyos, hogy életemben megint egyszer úgy kellett megélnem egy pillanatot, ahogy az, akivel oly módon ismerkednek meg, amely híján van a megismerésnek.
Mert, igaz, hogy (Deguy egyik legújabb könyvének címe szerint) a költészet nincs egyedül: de a költő, költészete nélkül olyan, mintha nem volna arca. Mint Jabèsnél az az „Idegen”, akit az, aki látja, amint útját követi, csak „megkísérelheti” kitalálni az arcát, minthogy folyvást „csak hátulról látja”.
Csakhogy „a költők könnyen fölismerik egymást, ahogy Elektra felismerte Oresztészt…”, írja Janisz Ritszosz. És valóban, még akkori helyzetemben is éreztem, éreznem kellett ezt a Borges feltárta „valamit”, ami minden költők sajátja, és ami „megfoghatatlanul összeköt” minket.
Azért is, mert Michel nemcsak (kétségkívül kiváló) „mestere” a katedrának (maître de conférence), hanem mestere az összekötésnek is (jumelage). Nemcsak az egymásba nem illeszkedő szavak részeit tudja összekötni, hanem az emberi viselkedés „részeit” is.
Az „összeköttetések” e mestere mester a varázsló értelmében is, akit ezen az első találkozásunkon is felismertem benne, jóval előbb, minthogy egyik kötetének ezt a remekül eltalált címet adta volna, amely ma esti összejövetelünk témája lett.
Ennek a varázslómesternek jöttem ide tiszteletet adni, „összekötődő” baráti körébe, hogy tanúságot tegyek iránta való barátságom és költészete iránti csodálatom felől.
Hozzáfűzném, hogy az a „választékos /kiváltságos?/ válság” (cette exquise crise – Mallarmé), amelyben több mint egy százada él az európai költészet, talán seholsem mutatkozik meg mélyebbre hatolva, mint Michel Deguy poétikájában, ebben a filozófiába mártott költészetben és költészetbe mártott filozófiában. Ami még az „összekötöttségen” is fölül áll. Deguy sajátos írásmódját illetően leginkább szervátültetésről lehetne beszélni, a költészet egyes szerveinek átszervezését érintő új metodológiáról.
Mégegyszer visszatérve az összeköttetéshez, ennek megnyilvánulásai a legmagasabb szinten a költői fordításban jelennek meg. „A fordítás – szertartás”, mondja Deguy. Mond többet is. Folyóirata, a PO&SIE indító számában (20 évvel ezelőtt) a fordítás „egy-a-kettőben”-jére hívja fel a figyelmet, mint a „költői írásmód összeforrásának és szétválásának munkájára”. És ha azt találnánk mondani: „kettő-az-egyben”? Nem csak a másik oldala lenne-e ez annak a Janusnak, ami minden lefordított vers? Borges „El otro, el mismo”-ja. Ezen a ponton Deguy egy rendkívül fontos megállapításhoz érkezik el, azt mondván, hogy a költői fordítás igazi feladata és nagy lehetősége az, hogy „magunkat fordítsuk az idegen mű nyelve és szelleme felé”. Nem tudom, ennek az írásakor ismerte-e Goethe kis (és „nagy”) szentenciáját (lásd: Sprüche), amely oly közel esik az övéhez: „A fordításban el kell mennünk a lefordíthatatlanig, mert csak akkor jutunk el az idegen nemzet és idegen nyelv megértéséig.” Nem, fordítani nem annyi, mint „ferdíteni”. Ellenkezőleg: „túlmenni magunkon, a másikig, és ott találni újra magunkra”. Mond, azt is mondhatnánk, megkockáztat majd később, nem sokkal e kis köszöntő elhangzása után – teszem hozzá –, még ennél határozottabb, lakonikusabb kijelentést is, folyóirata huszadik évfordulójára megjelent különszámának (No. 80) előszavában. „Minden csak fordítás… ez programmként is hangozhat… A költészet többszörösen is kifejezheti magát… Amit egy költemény tesz, azt mások, tudjuk, másképpen is megtehetik. A »poiészisz« általános értelmében véve.”
Végezetül, kedves barátaim, kérem, fogadjanak el tőlem egy kis ajándékot. Kolumbiában, fent a Központi Kordillerák között, Medellin városában hosszú idő óta létezik egy Prometeo című költői folyóirat. A nemrég hozzám eljuttatott legutóbbi számának borítóján csupa nagy betűvel írva ez áll: LA POESIA RIE DE ULTIMA. Micsoda könnyed és játékos párja, nemde? Hölderlin súlyos és komor szentenciájának: „Was bleibet aber, stiften die Dichter.” De ami megmarad, azt a költők teremtik. A költészet nincs egyedül. A költészet az, aki utoljára nevet. Csakazért is. És mindennek ellenére.