Borges, a költő

Aki ismeri is Jorge Luis Borges nevét, meglepheti e cím, pontosabban: benne e név mellett álló értelmező jelző. Nevéről bizonyára inkább a fantasztikus, kém-, sőt sci-fi-elbeszélések, vagy a zseniálisan talányos novellák, esetleg a briliáns kis esszék írója jut először az eszünkbe. És valóban: a század talán legjelentősebb latin-amerikai írója ez utóbbi műveivel lett világhírű, s e világhír során már-már elfelejtődött pályájának kezdete, mely az első háborút követően versekkel indult, a századelő nagy latin-amerikai fordulatának, a modernismonak legfigyelemreméltóbb kezdeményezői között. S valóban, egy időre maga is mintha elfeledkezett volna a versről. Igaz, a költészetről sosem. Prózájának épp az a titka, hogy minden sora álcázott költészet.

Így aztán visszatekintve – szükségszerűnek látszik, pályája utolsó negyedszázadában szinte kizárólagos visszakanyarodása a vershez. Költői pályája szinte két egymástól elszigetelt szakaszra oszlik, melynek első fele, fellépésétől, a húszas évek elejétől mindössze egy évtizedre nyúlik, hogy hosszú élete utolsó negyedszázadában újuljon meg, valóságos megújulással, úgy, hogy e második pályarész külön egy költő pályájának is felfogható. Itt a modernismo költőjéből a legmaibb, szintetikus és klasszikus modernség költőjévé vált, egyedülálló alakká, aki semmilyen iskolába nem sorolható be.

Nem hiába szól válogatott versei 1977-es kiadásának előszavában az irodalomtörténet ama „rossz szokása” ellen, hogy másban sem tud gondolkodni, csak – „klikkekben, iskolákban, elődökben, manifesztumokban, vitákban, nemzedékekben, dátumokban és elsőbbségi disputákban”. Összes versei gyűjteményének előszavában pedig mindenekelőtt azzal a kritikai (és persze, meg kell engedni, olvasói) szemlélettel és divattal perel, amely még a legnagyobb költőket is lehetőleg csak versei mellőzésével hajlamos érdeklődésével kitüntetni. Talán ezért is van, hogy míg elbeszélés- és tanulmányköteteit nem szokása bevezetővel kísérni, verseskötetei alkalmából ezt sosem mulasztja el, a legtöbbet még utószóval is ellátja. Hogy a költészet e hét szűkesztendején, amelyet korunkban élünk, sose felejtse el – ha már a prioritásokról szóló vitákat annyira nem szíveli – egyetlen prioritás, a költészeté mellett kiállni.

 

Mert Borges tudja, vagy ő úgy tudja, hogy „az élet minden pillanata, minden történés a világban költői lehet, hiszen lényegében az is”. Ahogy Hölderlin gondolta: „Az ember költőien lakja a földet”. Csak ez a tény többnyire sajnálatosan rejtve van előttünk. A költő arra való – azt lehetne mondani: arra tartja az emberiség, mégpedig mindenfajta emberi közösség, amelyről tudunk, mindig arra is tartotta –, hogy a létnek ezt az alapvető költőiségét újra meg újra felfedezze és legalább olykor, egy-egy ritka pillanatban átélhetővé tegye számunkra. Borges, a költő, mindent tud, amit előtte a költők tudtak, amit a költészetről, mesterségről és technikájáról, az arsról és a technéről összegyűjtöttek a századok. De ezenfelül azt is, amit csak a legnagyobbak tudnak; azt a titkát a költészetnek, amit nem lehet tudni. Hogy feloldjam ezt a paradoxont, azt mondhatnám: azt, amit lehet tudni, csak azt nem lehet tudni róla, hogy mi. Borges ennek a valaminek a rendkívüli tudója.

Nem lehet itt meg nem említeni, hogy költői pályájának második szakasza egybeesik a költő szemevilágának előbb lassú, majd rohamos romlásával, végül hosszú-hosszú időre teljes elvesztésével. Legszebb verseinek sok kötetét teljesen vakon írta – vagyis, nem írta, hanem fejben komponálta, csak le kellett diktálnia. Vakon – de nem világtalanul. Hanem egy vakságon nyert világgal telítve. Több versében panaszkodik vakságáról; még többen hálát ad érte. A végtelen rózsa című kötetéhez írt előszavában így: „Egy könyv korrektúralapjait átfutva, némi rosszérzéssel állapítottam meg, hogy a vakság fájdalmas szerepet játszik benne, olyan, amilyet az életemben nem játszik. A vakság korlát, de szabadság is, az invenciónak kedvező magány, kulcs és algebra egyben”.

 

Eszembe jut, hogy az európai történet első ismert és mindmáig legnagyobbnak tartott költője, Homérosz a későbbi elképzelésekben és ábrázolásokban mindig a „vak lantos” képében áll előttünk. S ez a megdöbbentő mondat is, amit nem is oly régen, Picasso írt le: „A festőket talán meg kellene vakítani, mint a tengelicéket, hogy szebben énekeljenek”. Lehet, hogy azt a belső szemmel való látást, amellyel Borges macskasimaságú és macskatitokzatosságú verssoraiban sorra kinyitja előttünk az emberi történelem legzártabb zugait, csak a külső látás hiánya hozhatja meg? Ez a kulcs és ez az algebra. Mindenesetre; mikor halála előtt néhány évvel találkozhattam vele egy mexikói költőfesztiválon, s ott ült velünk szemben egy hatalmas színpad közepére kitett egyetlen széken, egyes-egyedül, és hosszú-hosszú időn át könyv nélkül mondta a verseit, az volt az érzésem, ő maga a megtestesült költő, a mindig közöttünk levő Homérosz. Mert mi más a költő? Egy vak ember, aki mindent lát. Ha önmagát nem is láthatja sosem.