Köszönet Octavio Paznak – akinek szó a háza

Költőről csak a verseiből kiindulva s a verseire visszautalva lehet érdemlegesen szólni. Vagyis olyan közegben, amelynek van akusztikája. Így hát Octavio Pazról a magyar irodalom környezetében alig lehet szólni. Költészetét nem ismerjük. Bár valamennyire ismerhetnénk. Pontosan negyedszázada jelent meg (fordításomban) talán máig legjelentősebb költeménye, a Napköve, amely 584 egybevágó és önmagába visszatérő sorával megfelel a maya időszámítás évének, mely utóbbi pedig megfelel a Vénusz bolygó keringési idéjének. A költemény így eleve összekapcsolja a világ több ősi kultúráját; Quetzalcoatlt Aphroditéval és Istárral: e szerkezetében rejlő szimbólummal egész költői-gondolkodói művének szimbólumaként. Ezt követően Fekete sugarak címen megjelentek válogatott versei is (1970-ig bezárólag). De ezekhez a kis kötetekhez réges-rég nem lehet hozzájutni; bár rövid idő alatt egy szálig elfogytak, újrakiadásukra azóta sem kerülhetett sor. Kritikai ösvényt nem vágtak nekik a magyar irodalom világába. A művészeti kultúra szinte minden (képletesen és valósan értett) égtája felé szétágazó, medúzai terjeszkedésű tanulmányírói és gondolkodói műve még ennyi figyelmet se kapott nálunk. Első ilyen irányú könyve, szerencsés (bár előrelátható) véletlenként, épp a Nobel-díj kiosztásának napjaiban jelent meg magyarul, Meztelen jelenés címen: Marcel Duchamp (egy másik, nálunk még név szerint is alig ismert, meghatározó alakja a század művészetének) műve mentén járja körül a modern művészet ősi problémákhoz visszanyúló mai dilemmáit. A költő most Nobel-díjat kapott. Ez a (gyanús) tény sem fog a javára válni (bár lennék rossz jós) a magyar irodalom belsőbb köreiben.

A magyar irodalmi élet rosszban van önmagával. Ez elrontja viszonyát a külföldi irodalommal is; magával az irodalommal.

E helyzet számos okra vezethető vissza; vannak változó okai és vannak invariánsai. Mindez részletesen itt nem tárgyalható. Bár Európához való – nem „csatlakozásunk”, ahogy mostanság mindenféle média gondolkodás nélkül naponta szajkózza, hanem – hozzátartozásunk állandóan problematikus volta nagyon is időszerűvé tenné, nemcsak a politika és gazdaság, hanem egyszer a kultúra szálait is fölfejteni. Itt csak annyit, hogy fenti helyzet egyik fő invariánsa a magyar irodalom fájdalmas kimaradása abból a pontosan meg nem határozható, de Goethe próféciája óta mindjobban kirajzolódó, száz és száz erővonallal kialakult erőtérből, amely – ha nem is a nemzeti irodalmak fölött – de azokból kiválva – és többnyire nem a nemzeti irodalmak belsőleg kialakult értékrendjei szerint – ha lehet azt mondani, egy soknyelvűen egységes, külön „nemzetét” alakítja ki a világ irodalmának: ez a „világirodalom” egyben a modern irodalom világa: a mindinkább közös irodalmi gondolkodás soknyelvű tárgya. Hogy a magyar irodalom itt mindeddig oly méltatlanul kis helyre szorult, abban a magyar nyelv rokontalansága mellett éppúgy közrejátszott az is, hogy a különféle politikai változások mindig torzító erőitől megnyomorodott ízlés befolyása alatt s a belső irodalmi értékrend sem az egyetemes értékek irányában, többnyire azok ellenében alakult ki; másrészt az a tény, hogy a világ is mindig e politikai változások esetlegességei szerint fordult szondáival (ha fordult) ez amúgy is eltorzult belső kiválasztás felé. A magyar irodalom valósan jelentős, „konvertibilissé” tehető értékei így nagyrészt itthoni olvasói és/vagy politikai szekták féltve őrzött, de nem mozdítható kincseinek maradtak meg. S ez a mozdíthatatlan, itthon is csak nagy nehezen, majdnem titokban értékesülő, s a világban nem értékesíthető kincs az idők során valóságos traumává változott át. A Nobel-díj erre a traumára mintegy még egy külön traumát épít rá. Még sose kapta meg magyar író. (Igaz, portugál se, román se, perui se, szlovák se stb., stb.) Ha meghalljuk, hogy megint kiosztották (s ez a megpróbáltatás legalább évente egyszer elkerülhetetlen a magyar irodalmi élet számára), sosem az jut eszünkbe, aki kapta (akár viszonylagosan érdemtelenül, akár vitathatatlan joggal, mint ez idén), hanem mindig azok az arra érdemes magyar írók, akik halálukig sosem kapták meg, vagy akik netán ma is joggal megkaphatnák.

De hát most éppen Octavio Paz kapta. Róla kellene írnom, hosszú évek óta tartó személyes baráti viszonyunk pecsétjeként is; s íme, az említett trauma foglyaként, magam sem tudok szabadulni e téma hazai fojtogatásától.

A költőről persze, nemcsak versei, élete valamelyes ismerete nélkül is nehéz szólni. De hát arról (még magyar nyelvű) lexikonokból is megtudhat valamit, aki akarja; s utána lehet nézni a Fekete sugarak című kötet általam írt utószavában is; igaz, az csaknem húsz évvel ezelőtti; de a költőnek azóta amúgy is inkább munka-rajza vagy mű-rajza van, mint életrajza: egyre sorjázó vers- és tanulmánykötetei, s a róla szólók, a saját nyelvén kívül sok más nyelven is; ahogy az illik.

Lássuk hát inkább lírai önéletrajzát – öt (a címmel együtt hat) verssorban, amelyet kézírásával írva küldött el nekem 1980-ban, az ARION 12. száma részére:

A váltakozó szótagszámú öt sor, az egyszerű kezdő tulajdonnévtől, a bölcső megnevezésétől eljut a valóság és képzelet között metaforaként lebegő sírig; s mindez egy nemlétező kő felirata. A két, tartalmát és kifejezésmódját tekintve egyaránt szorosan összefüggő, ám végletesen ellentétes mozzanat között – a nagy reneszánsz festők bravúros skurcaihoz mérhető rövidülésben – ott feszül a költő egész élete, tőmondatokba, szinte tőszavakba foglalva: származása, gyökerei, identitása és egyben identitásának kétes egzotikuma, majd „tékozló fiúként” való többszörös „világgá menése” és hazatérése: hazája és hazátlansága fölött, s azon túl igazi léte: a költői, a szóból épült és a szóban meglelt „háza”. Ez a még lírai mértékkel mérve is rövidke vers szinte egyetlen költői szóba sűríti Paz költészetének minden fontos szavát. Már pályája első szakaszának (1939–1959) összegyűjtött verseit e különös szóösszetétel „alatt” jelenteti meg: Libertad bajo palabra – amit, ha szó szerint fordítjuk, bizarr módon visszhangozhat a magyar (irodalmi) fülekben; Szabadság a szó alatt; ami azonban spanyolul valami olyant jelent, hogy „Szavamra, szabadság”; mögöttes költői értelme pedig valahogy így volna megfogalmazható: szabadságunk a szó; vagy: (minden igazi) szavunk szabadságot jelent. S ennél pontosabb megfogalmazását magának a költészetnek aligha találhatunk. (Bár Paz tanulmányai bővelkednek a költészet mivoltának különböző megfogalmazási kísérleteiben.) Hiszen az ember legfőbb nembeli sajátossága fonódik itt szétválaszthatatlanul egybe: szabadság nélkül nincs emberi szó, és szó nélkül nincs emberi szabadság.

De a kis versben ott van másik kulcsszava is, az álarc (melyet hol „artifaz”, hol a „máscara” szóval jelöl). A mexikanizmusról szóló ifjúkori tanulmánya „Mexikói maszkok” című fejezetében írta: (a mexikói számára) „maszk az arc és maszk a mosoly is… a mexikói mindig távol van, távol a világtól, és távol a többiektől. Távol önmagától is.” És ugyancsak fiatal korában egyenesen kimondta élete – ebből következő – legfőbb törekvését is: „egyre mexikóibbá és egyre egyetemesebbé válni”. E méltán bartókinak nevezhető vezérfonal mentén talál el ebből a távolságból ahhoz az imaginárius ponthoz, ahol létének e mexikói „távolsága”, anélkül hogy e távolságtól eltávolodnék, az egész világ kultúrájához való közelséggel párosul. Művében egyedülálló módon fonódik egybe a maya és azték mitológia az európai modernséggel éppúgy, mint az ősi ázsiai tantrikus hagyománnyal. Ha ő írta a „mexicanidad” eddigi legfontosabb elemzését (A magány labirintusai, 1959), ő írta a legfontosabb tanulmányt a modern európai művészet talányos anti-művészéről, Marcel Duchamp-ról is (Meztelen jelenés, 1978), de ugyanúgy a buddhista tantrikus kultúra egyik nem kevésbé talányos főalakjáról, a Ramajana Hanumán majmáról (A nyelvtudós majom, 1972).

Költészetének naparcán árnyék-álarc, de árnyék-álarca alatt naparc rejlik. Elkapta a forgószél (mint egy másik versében írja, „a forgószélként kavargó szavak”), amely a legnagyobbakat sorsuk meghaladásának nagy kalandjába veti. Világgá ment, és világgá lett, anélkül, hogy bármit is el kellett volna hagynia. Így lelte meg tartós házát a szóban; tünékeny létünket pedig, a fekete sugarak verésében, kő és tény között; a levegőben, a megfoghatatlanban. Elemi költő, akinek „eleme”, hogy mindenben az elemi dolgok sugárzásira találjon. Olyan aki tudja: „nem mi mondjuk a vers szavait – a vers mond minket”, Mintha csak Babitstól tanulná („Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”) De sajnos minden bizonnyal nem tőle tanulta. A költők a földkerekségen mindenütt ugyanazokat az igazságokat ássák ki más és más földeken.

[1990]