Gabriela Mistral

Tisztelt Nagykövet Úr!

Señor Embajador!

Mikor hazája és kormánya képviseletében, ám a saját bensőséges szavainak kíséretében átadta nekem a Gabriela Mistral Emlékérmet, megkülönböztetett udvariassággal Ön is a köszönetet tartogatta befejezésül.

Számomra nem marad más, minthogy az Ön szavaiba kapcsolódva, mintegy Önt idézve, magam is köszönetet mondjak e magas kitüntetésért, amely a lehető legváratlanabbul, ahogy mondani szokás, szinte villámcsapásként ért. Mint egy jótékony villámcsapás – ha ilyen létezik, és valóban a „derült égből” csap le. Méghozzá ezúttal egy olyan pillanatban, amikor az érintett, a sors forgandóságai között, éppen nem derült eget érez a feje fölött.

Ha nem is kívánok egy stilisztikai formulának túlzott jelentőséget tulajdonítani – bár szakmai ártalomként, bevallom, olykor hajlamos vagyok ilyesmire –, engedtessék meg úgy éreznem, hogy a köszönet, amivel az adományozó él a megajándékozott irányában, azt is kifejezi, hogy ajándékot adni is éppoly öröm, mint az ajándékot elfogadni. S hogy ez az öröm csak tetézi az elfogadó örömét. Muchas gracías tehát. A chilei kormánynak és személy szerint Őexcellenciájának is.

Mindjárt ezután pedig azok emlékének, akik (jó okom van úgy gyanítani) e nemvárt kitüntetés gyanútlan forrásai.

Annak a meghatározó élménynek, amelyet Pablo Neruda hétmérföldes csizmákkal a világot járó költészete jelentett számomra, s, ha szabad így mondanom, fordítói munkám révén a magam költészetének is mintegy részévé vált. De annak a huszonöt éven keresztül tartó töretlen barátságnak is, amely az emberhez, e feledhetetlen kedvességű, lassú járású, lassú beszédű, de sokszor tündérjátékosságú személyéhez fűzött.

Valamint annak a távoli fénynek, amely a messzeségen át Gabriela Mistral fájdalmas költészetéből sugárzott felém. S amely egyszerre oly rokonsággal szökött a közelembe, mikor azt olvastam, hogy a maga sorsos szavait éppúgy az „átkozott” jelzővel ruházta fel (palabra maldita), miként apám, aki „átkozott költőnek” nevezte magát – „mert rossz szókkal barátkozott”.

Visszatérve azonban a közvetlen adományozóhoz, a chilei kormányhoz, amely ilyen szép módon ápolja nagy – és hazájuknak nagy dicsőséget szerző – költőinek emlékét. Költői módon. Milyen szép gondolat is: hogy egy költőnek juttatott kiemelkedő nemzetközi elismerés félszázados évfordulója további nemzetközi költői elismeréseknek szolgálhat alapul. Gabriela Mistral Nobel-díja emlékező elismeréssel lep meg más költőket, „a világ legkülönbözőbb tájain” – ahogy az adományozó levél szavakba foglalja.

Ezt a gondolatot és a gyakorlatba átültetett formáját emblematikusnak érzem. Arra a titokzatos testvériségre nézve, amely minden művészetek közül e legmagányosabbnak, a leginkább magára zárultnak, mert mindig egyetlen nyelvhez kötöttnek a művelőit köti össze a szétszórt világban, mint valami ártatlan titkos összeesküvés tagjait. Akiknek féltett titkuk az, amit egy társuk, a görög Jannisz Ritszosz Testvériség című versében óvatlanul el is árul a világnak. Mikor is idéznénk ezt, ha nem ilyen alkalmakkor, mint ez a mai?

Ennek a felismerésnek egyszerre kínzó és megnyugtató démonát véltem hallani magam is nem egyszer. S ezt érezte, tudom, Pablo Neruda is, a világ szinte másik végének, a fagyos Tűzföldnek szülötte. Ennek a láthatatlan, olykor mégis láthatóvá váló láncnak egyik kis szeme volt a mi barátságunk is. Amíg meg nem szakította – nemcsak a mindig kegyetlen halál, hanem az a kegyetlenebbnél is kegyetlenebb, amely úgyis már halálos ágyán – mégis váratlan csapásként érte.

Ugyanezt a láncot érzem kezeim közt most is, ha arra gondolok, hogy e megtisztelő kitüntetés olyan írók társaságába sorolt, mint – többek között – Ernesto Cardenal, Mario Benedetti, Václav Havel, s hogy közöttük ott találhatók olyan közeli-távoli barátaim is, mint a finn Pentti Saaritsa, a mai költők nagy öregjei sorában is talán a legöregebb nagy költő, Rafael Alberti, s végül Octavio Paz, akivel hasonlóképpen a kölcsönös fordítás köteléke is összefűz, ahogy régebben Nerudával.

Végül: nem mondok sokat, se újat azzal, hogy Chile és Magyarország messze esik egymástól. Alig van annál nagyobb fesztáv a földkerekségen, mint ami a Balaton szelíd partját, ahol születtem, elválasztja Tierra del Fuego fergeteges tengerpartjaitól. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, soha eddig magyar művész chilei elismerést, se chilei magyarországit nem mondhatott magáénak. S azt, hogy ez a költészet kisebbfajta csodájának tudható be. A távoli kapcsolatok a nemzetek között éppolyan fontosak lehetnek, mint a szomszédok közöttiek. Azt is meg kell köszönnöm ez alkalommal, talán szerénytelenség nélkül az egész magyar költészet nevében, hogy egy effajta kapcsolat médiuma lehettem.

Befejezésül, és minden hivatalos ünnepi szerepünkből kivetkezve, pusztán költői lényünkre csupaszodva, leadó szólaltassam meg azt a „homályt”, amely Neruda fiatalkori Ars Poétikájának szavai szerint „bennünk él, mint egy szüntelen remegés, mint egy ismeretlen név” („un movimiento sin tregue y un nombre confuso” – Arte Poético – 1925–1931).

Ennek az ismeretlen névnek a nevében is még egyszer: Muchas gracías.