»Ha meghal, a barátod…«

Mi querido Pablo:

 

– Kezdeném, ahogy annyiszor tettem, aztán franciára fordítanám a szót, úgy könnyebb. Most már ezt se volna miért. Folytathatnám (folytathatom) magyarul is. Úgyis visszajönne a levél. (Ha oda jutna egyáltalán.) Címzett ismeretlen. Nem található többé azon a listán, ahol azok találhatók, akikhez a postai küldemények kikézbesíthetők a földön. Hogy egy másik listára már régen fölkerült? A halhatatlanság vigasza akkor a legelfogadhatatlanabb, mikor egy valóban halhatatlan elvesztéséért akarna megvigasztalni.

Mi querido Pablo: mostanig halogattam hát a választ márciusban kelt leveledre. Közben egy-két üdvözlő lapot, egyiken Knósszosz, másikon Szigliget látképével, így fejeztem be: Levél megy. (Az ember szereti jelezni, hogy legalább tudatában van mulasztásainak.) De a levélírás sehogy se ment. Mert akkor már tudnom kellett, hogy a te leveledbe foglalt meghívás 1974 júliusára Santiagóba, ahol az Állami Egyetem és a Katolikus Egyetem közösen rendezendő nemzetközi kollokviummal készült megünnepelni 70. születésnapodat – „me gustaría mucho que tu experiencia en Hungría en éste sentido se diera a conocer en Chile” – fájdalmasan illuzórikus. Hiszen ugyanebben a levélben magad írtad: „…ez alatt az utolsó párizsi évem alatt háromszor operáltak, és szinte megszakítás nélkül a kétségbeejtő betegség állapotában éltem, ágyban, vérátömlesztések és ápolónők között töltve csaknem minden időmet”. Nem volt erőm a színleléshez, válaszomban hálásan nyugtázni a meghívást és örömmel tekinteni a közelgő viszontlátás elé – mikor tudtam, hogy emberi számítás szerint soha többé nem látjuk egymást viszont, annak a majdnem negyedszázados barátságnak a végén, amelyet, mint ugyanebben a leveledben írod, „egyetlen felhő nélkül őriztünk meg magunk között”. S amely egy hasonló – és hasonlóan teljesíthetetlen – meghívással kezdődött a legelején. Hiszen éppen vérdíjjal a fejeden, magad is számkivetve hányódtál, távol a „fagyos kis hazától”. Világ vendégeként, igaz; s a vendégség viszonzásának reményével. Mert akkor, 1949-ben, a gyermekes rajz és a gyerekírás – egy gyermeki óriás rögtönzött játéka –, amellyel fényképed köré rajzoltad Chile kanyargó partvidékét, s mellé írtad: „que te espero quando liberemos a Chile y al Pacífico” – mégis milyen komoly történelmi ígéretet hordozott. S most milyen tragikus történelemmel lett teljes. Ha rátéved szemem a szobám falán lógó képre, azonnal elkapom tekintetem; mintha a fakuló tintán átütne a vér.

Már márciusban tudtam, hogy emberi számítás szerint nem látjuk többé egymást, hogy Chile és a Csendes-óceán ezúttal hiába vár rám, ha te már nem várhatsz. Tudtam, hogy nem látom meg Isla Negrát, a „házat a fövenyen”, amelynek kerítését „ősöreg éj és csapzott só döngeti”, s amelynek kertjében a magasra felvont zászlón a sose nyugvó szél lobogtatja felségjeledet, a neved betűiből kirakott körbe zárt halat, ezt a gyermekded ábrát, ezt a primitív rovást, amely már régóta egy öntörvényű, hatalmas világ varázslatát idézi. Nem léphetek be veled a Matilde tiszteletére La Chasconának („A borzas”-nak) nevezett házad kapuján, a santiagói Avenida Lynchen, amelynek nevét annyiszor írtam fel a levélborítékokra, hogy néha ismerősebbnek vélem sok utcánál, amit számtalanszor bejártam; se a másikba, Valparaísóban, hogy együtt nézzük ott: „miként kel – a tenger és a só közt a szabadság. – Valparaíso, magányos királynő – egyedül az elhagyott Óceáni – Dél magányán…”

Tudtam, hogy házaid küszöbétől nem tágít többé a halál. De ha a halhatatlansággal nem is, valamivel mégis vigasztaltam magam. A ritka módon beteljesült élettel. Azzal, hogy mindenen túl, a beteljesült teljes éneken is túl, túl a fejedre kitűzött vérdíjon és a melledre feltűzött irodalmi díjakon valóban megláthattad Valparaísóban a tenger és a hó közt kelő szabadságot, s hogy a száműzött mélységesen nosztalgikus sóhajára – „Ó Chile, tenger és bor – s hó óriási kelyhe – mikor lesz – mikor, ó jaj, mikor lesz – hogy újra rád találok – s hogy földjeid fölött – költészetem kibomlik?” – pontos dátummal felelt végül a történelem. S ezen is túl: ama ritka tüneménnyel, hogy egy ilyen ritka nagyságrendű emberi jelenségnek a világ lehetővé tette, hogy benne minden irányban betölthesse nagyságát. A világ adott lehetőségei – bármily korlátlanok is általában – az egyes esetekben nem szokták ezt megengedni. A szokásosnál, csaknem azt mondtam, a megengedettnél nagyobb sorsokat – jó szava van erre a franciának: plus grande que nature – a világ tágulni nem akaró eresztékei össze szokták roppantani. A te rendkívüli tevékenységed méreteihez engedelmesen tágult körötted a történelem. (Néhányszor, igaz, csapdaként, kicsit túl könnyen, kocsonyás ingoványokra csalva is.) Egy földrész – amilyen csak hat található ezen az óriás-parányi földtekén – egy egész földrész költőjének lenni: ez eddig nemcsak latin-amerikai, de egyetlen európai, ázsiai vagy észak-amerikai költőnek sem sikerült. E nemben, műved, úgy látszik, páratlanul áll a világban. (Ennek bővebb kifejtésére itt most nincs hely és idő.) Mindenesetre: egy, a történelemben eddig még nem adódott elhivatás talált rá az elhivatottra és viszont; egy feladat – ritka tünemény – a lehetőségig tökéletes betöltést nyert, s úgy, hogy közben a feladat vállalóját sem zúzta össze, hanem annak személyes életét és művét is sikerült kiteljesítene. A Húsz szerelmes vers és egy kétségbeesett dal ifjúi reménytelenségétől a kései szerelem csodáját éneklő Száz szerelmes szonettig; az Ittlétünk a földöntől, mely egy lakhatatlan föld irtózatos látomását tárja föl, a belakható föld gyönyörű emberi tervrajzáig, amelyet az Elemi ódák, az Isla Negra-i emlékiratok, a Ház a fövenyen kínál külön-külön is minden embernek, közepütt a Teljes ének egyedülálló monumentumával: ritka költői beteljesülés. Nem a nagy mártírok, hanem a győztes nagyok közé látszottál hát tartozni; a legritkábbak közé. „Boldog ember?” Ha egy évvel ezelőtt teszik fel a kérdést, bizonnyal a te meghitt és híres neved jut elsőnek eszembe. S erre nemcsak a magam elképzelése jogosított volna föl – könnyű a külső képzelgőnek! –, hanem te magad is, egy elejtett szavaddal, amelyre egy perccel utóbb talán már nem is emlékeztél. Mikor utoljára Magyarországon jártál, hirtelen kiújult régi súlyos tromboflebitiszed, látva szállodai ágyadon ebben az állapotban, sürgettem, hogy vitesd kórházba magad. Nem hallgathattam el, hogy hasonló esetben én csupa hipochondria és halálfélelem volnék. „De nekem már nincs mitől félnem – mondtad –, nekem már minden megadatott, amit az élet adhat.”

Mégis a mártírok sorában kellett végezned. E rettentő sorba már rég belépett barátaid, Lorca, Vallejo, Hernández között. Úgy látszik, az emberi kondíció még kivételképpen sem viseli el a happy endinget. Ahogy Lorcáról mondtad híres párizsi emlékbeszédedben, most te voltál „a spanyol nyelv mai angyala”. S mint akkor, megint az angyal valóságos és jelképes meggyilkolásával kezdődik az, amit az ördögök uralmának kellene hinnünk, ha nem tudnók közelebbről is megmondani, kiké. Többek közt és mindenekelőtt a te szavaiddal. Az elárult aréna döbbenetes freskóival, amelyekhez hasonló nagysággal csak Jerémiás, Dante, Shakespeare vagy Goya állította elénk az emberi kicsiséget. Százszor felidézett gyilkos tábornokocskáid utóda, Pinochet merészelt „Chile büszkeségé”-nek nevezni a mindenre kész televízióban, miközben egész rohamosztagot vezényelt magányos halálos ágyad ellen.

Mióta először meghallottam a rádióban oly sietve cáfolt halálhíred, amely oly hamar mégis igaznak bizonyult (hogy is lehetett volna másképp?), nem szabadulhatok egyik versed első soraitól; mindenféle napi tevékenységem mögött ott kísértenek, minden gondolatom rései közé beveszik magukat, kiűzhetetlenül, akárcsak máskor valami hasonlóan makacsul kísérő könnyű sláger:

 

Quando muere tu amigo en ti vuelve a morirse. Te busca hasta encontrarte para que tú lo mates. (Ha meghal a barátod, tebenned újra meghal. Addig-addig keres, míg rád nem talál, hogy öld meg.)

 

Bennem is újra meghalsz, Pablo Neruda, mint annyi barátodban e napokban szerte a világon. És én is meg kell hogy öljelek magamban. Önmagam egy részével együtt.