Díj

Aki díjat kap, mindig gyanús. Hát még, ha nem ismerjük a díjra okot vagy – hogy ne vágjunk a dolgok elébe – alkalmat szolgáltató érdemeket.

Egy fiatal író azzal a többszörösen zavarba ejtő kérdéssel közölte velem a legújabb Nobel-díj rádióban hallott hírét: mondjam meg, de őszintén, nem tartom-e magam nagyobb írónak Miguel Ángel Asturiasnál. A tapintatlan kérdést – mert hiszen melyik író köteles arra válaszolni, kinél tartja magát nagyobb írónak? – nyilván még a bíróság se kényszerítené ez ügyben vallomásra – viszontkérdéssel ütöttem el: mit olvasott Asturiastól?

– Egyetlen sort se – hangzott a büszke válasz.

Ez persze könnyűvé teszi a világirodalmi (vagy bármilyen más) értékrend leginkább kedvünk szerinti kialakítását. Mondhatnám: nincs is erre jobb módszer, mint lehetőleg minél több írótól minél kevesebb számú sort olvasni. A nem túl biztató az, hogy ezt a mi szellemi életünkben túlságosan is sokan ismerik fel. S e felismeréssel az ifjú író sem csupán önmagát, szellemi életünk egy egész irányzatát képviseli. A szellemi tájékozódást mi sem teszi könnyebbé, mint a tájékozatlanság. S hogy az ítélkezésben mennyire zavaró az ügyre vonatkozó dokumentumok sokszor oly bonyolult szövevénye, azt minden rossz bíró tudja.

Enyhítő körülményként kell persze felhozni (ami azonban annál terhelőbb irodalmi tájékoztató szerveinkre), hogy senki sem róható meg azért, mert nem olvas spanyolul, a szóban forgó, frissen Nobel-díjas, ám már régóta világhírű szerző művei közül azonban mindeddig egyetlenegy jelent meg magyarul, az is méltatlanul gyenge fordításban, méltatlanul szürke köntösben és méltatlanul jelentéktelen kritikai visszhang kíséretében.

Ha semmi más, a Nobel-díj csaknem évenként megújuló sokkja egymaga is felhívhatná figyelmünket világirodalmi tájékozottságunk elmaradottságaira és egyoldalúságaira. Az ideges reagálás, amivel fogadjuk.

Nem mintha fetisizálnunk kellene a Nobel-díj-bizottság illetékességét, s nem ismernénk az immár hatvanhét éve sorjázó névsor gyengéit, sőt, kiáltó hiányait. S magam is megírtam néhány évvel ezelőtt: a huszadik század néhány, minden mezőnyben versenyképes nagy magyar írójának teljes mellőzése még a verseny finisében is, nemcsak a célban, legalábbis szubjektíve indokolja a mi saját gyanúperünket, amellyel élünk.

Csakhogy nem a Nobel-díjról van szó, hanem arról, aminek az csupán jele – olyankor, amikor valóban jelez valamit. Számunkra többek között nemegyszer azt, hogy látszólag sokoldalú, s valójában is nagy eredményeket mutató világirodalmi tájékoztatásunk egyes fontos jelenségektől vészesen elmarad, s ami ezzel szorosan összefügg, buzgó sznobizmussal nagyon is „up to date” nem egy futó divat tekintetében. A divatokkal, bármily sebesen váltják is egymást, tűnnek fel és el, elég szuflánk van együtt loholni, a valódi nagy értékeket, bár természetüknél fogva sokkal nagyobb táv- és térközzel követik egymást, gyakran nincs elég lendületünk messziről sem nyomon kísérni.

A Nobel-díjnak is többnyire csak hibás választása találkozik helyeslésünkkel, vagy egyezik meg a mi értékrendünkkel. 1901-ben például a Nobel-díj nagyon is kétes kiosztása bizonnyal a szűkebben vett korabeli magyar irodalmi közvélemény teljes helyeslésével találkozott, hiszen a Kisfaludy Társaság ugyanabban az évben (de még a díj kiosztása előtt) kiadott kétkötetes nagy francia antológiája a legtöbb verssel éppen azt a Sully Prudhomme-ot szerepelteti, akire a Svéd Akadémia is szavazott. Ám, ha helyette – mint ahogy mai és sokak akkori megítélése szerint is nyilván helyes lett volna – mondjuk Swinburne, Verhaeren vagy Pascoli kapja a díjat?…

Nálunk ugyanaz lett volna a helyzet, mint – hogy ne menjünk régebbre vissza – 1946-ban, mikor Hermann Hesse kapta, vagy két évre rá, mikor T. S. Eliot, vagy amikor egy évvel azután Faulkernek, 1958-ban Paszternáknak, s utána Salvatore Quasimodónak, majd Saint-John Perse-nek ítélték a díjat, mint tavaly, amikor Nelly Sachs szerény neve került a pompázatos listára (hányan tudták nálunk, hogy él egyáltalán?). S végül most, amikor…

Vannak persze nagy nemzeti írók, köztük egyedülálló zsenik is – ki tudná ezt keserűbb tapasztalatokból, mint éppen mi? –, akik egy zárt világ legbensőbb szirtjeihez láncolva a nyelv legtitkosabb kötelékeivel, amelyekből egyébként legnagyobb erőiket is nyerik, sehogy sem tudnak kitörni a világba. De a keserű tapasztalatokon okulva, nem éppen nekünk szabad-e legkevésbé az ilyen állapotot véglegesnek tekintenünk – már csak a magunk érdekében is? Nem kell-e mindig újra mindenfajta, közvetlen és közvetett módon tiltakoznunk ellene? S még inkább: nem adni további okot vagy ürügyet a magunk elzártságára azzal, hogy éppen mi magunkhoz hasoníthatatlannak ítélünk olyan nagy írókat – azért, mert túlságosan nemzetükhöz kötöttek –, akiknek pedig mégis sikerült a kitörés a nagyvilágba.

Az alig hárommillió lelket számláló kis, közép-amerikai Guatemala – Asturias hazája – egy félelmetes méretű prekolombiánus – maya és kecsua – művelődés mélyvilágát rejti kopár hegyei, káprázatos madárvilága, anakronisztikusan elmaradott társadalmi viszonyai, kis barbár diktátorai, s a United Fruit Co. kifinomult, modern elnyomási rendszerei alatt. Asturias ennek az elsüllyedt kultúrának feltámasztója és szószólója, a legmodernebb európai irodalmi törekvések hangján s a legmodernebb politikai gondolatok jegyében. A szájhagyományokból, hieratikus és hieroglifikus szövegekből összegyűjtött és megfejtett nagy maya mitológia, a Popol Vuh mágikus ősvilága, a kendőzetlen imperialista elnyomás társadalmi körülményei s a szürrealisztikus próza időtálló vívmányai ötvöződnek hasonlíthatatlan egységbe Asturias szövegében, amely a latin-amerikai – vagyis illetékes – kritika szerint, ez irodalmilag és politikailag egyre izgalmasabb földrész irodalmának legjelentősebb teljesítményei közé tartozik.

Tartalmi és formai, társadalmi és nyelvi felfedezésének jelentőségét semmi sem foglalhatja össze néhány szóban jobban, mint a másik Nobel-díjas dél-amerikai költő, a chilei Gabriela Mistral elemzése az Elnök Úr sok viszontagság után végre nagy késéssel megjelent első kiadása után. „Nem tudom – írja ő –, honnan bukkant elő ez az egyedülálló, a lélegzetvétel könnyedségével és a vérkeringés természetességével írt regény. A híres »beszélt nyelv«, amelyet Unamuno, szegényes és önhitt retorikánkba belefáradva, kiáltva követelt, itt olyan fokot ért el, aminőt don Miguel nem is sejthetett. A tiszta és még érintetlen indiánok e rejtelmes Guatemalája ezt a fenomenális művet tárja (egyesek által »hazafiságnak« nevezett) képmutatásunk elé: felér egy gyógykúrával, alapos belső megtisztulással, valóságos penitencia.”

Igen, ha van is Asturias művében valami a Móricz fájdalmasan helyhez kötött zsenijéből, a módszer és az eredmény, a fogantatás és a megvalósítás mégis sokkal inkább bartóki jellegű és minőségű.

Már bartóki volt az indulás is. Asturias a húszas évek közepén a maya folklórról, az akkor még zömében ismeretlenről írt alapvető dolgozattal disszertált a Sorbonne-on, a nagy prekolombiánus kutató, Georges Raynaud professzor közvetlen munkatársaként. S első, 1930-ban írt műve, a Guatemalai Legendák, e folklór bartóki struktúrájú feldolgozása, a legmodernebb, sőt bizonyos értelemben modernista költői szemlélet és technika jegyében; egy nagy prózai „Tánc-szvit”, amelyet Paul Valéry elragadtatott előszava az életmű egész további alakulását előlegező mély kritikai belátásból jellemzett a „történelem-álom-költemény” hármas kulcsszavával. Asturias egész életműve – amelyet távolról sem kísérlek meg itt ismertetni – a Guatemalai Legendáktól az Elnök Úrig, a „banántrilógiától” a Guatemalai Week-endig és az Egy bizonyos mulatt nőig, költészetben a Pacsirták halántékától a Claravigilia primaveralig sosem hagyja el a hármas kiszögellési pont vagy három dimenzió terét: tárgya mindig történelmi, sőt, kis hazájából kiindulva is mindig világtörténelmi, világa mindig az álomig, az egyén és kollektív rejtélyekig lenyúló, szövege, versben és prózában egyaránt, mindig a költészetbe emelkedő.

Személyesen életem egy válságos pillanatában ismertem meg; olyan pillanatban, amikor csak igazi barátokat lehet találni. Hazámtól tízezer kilométer távolságban, amikor tízezer kilométerre onnan egyszerre minden élet és halál kérdésévé vált, az egész országnak és legközvetlenebb hozzátartozóimnak egyaránt, amikor hibámon kívül is szégyenkeznem kellett látszólagos nyugalmat és biztonságot jelentő távollétem miatt, amely azonban éppen ezért kétségbeejtő, egyedül szinte elviselhetetlen erőpróbát rótt lélekre és idegekre – Miguel Ángel és Blanca, a frissen megismertek, a minden köznapi szempontból ítélve idegenek, valóságos szülői melegséggel vettek körül. Ma is őrzöm – annyi fontosabb holmim gondatlan elvesztése után is – azt a bordó alapon zöldmintás selyemsálat, amelyet Miguel Ángel saját nyakáról oldozott le, hogy magányos születésnapom kora reggelén azzal köszöntsön rám pekingi hotelszobámban.

Asturias honfitársainak fele tiszta indián ma is; ő maga, mintegy önmagában egész népét megtestesítve, félindián. Mozdulatlan, maga mögé titokzatos rendeltetésű ősi kőépítményeket idéző, bálványszerű lényének az emberi érintkezésben éppoly ősi és titokzatos módon felolvadó kedvességét – minden emberi értékek közül ez egyik legritkábbat – érezve, a vele szemközt ülő még elkeseredettebben gondol a történelemnek arra a gólemi mozdulatára, amely egy csapásra eltörölte a föld színéről ezt a népet, vagy önmaga pusztuló árnyává silányította a századokon át.

Köszönetül, e pillanatban, úgy éreztem, tartozom neki a hála e természetes mozdulatával.

Amivel pedig nem neki, hanem magunknak tartozunk: talán műve megismerésével és számbavételével sem maradunk sokáig adósok.

[1967]