Tristan Tzara emlékezete

Aki az ötvenes évei derekán találkozott a dadaizmus hírhedt felfedezőjével, a minden feltűnést kerülő s kerülés nélkül is nélkülöző, szerény eleganciával öltözött, alacsony, szemüveges, ősz férfiban alig ismerhetett rá a költészetnek arra a veszedelmes terroristájára, aki minden verssorában szinte dinamitot csempészett be a költészet sok ezer éve épülő palotájába.

Íme, ilyenek a kivénhedt oroszlánok, gondolhatta, minden tisztelete mellett is kissé szánakozva. És teljesen tévesen. Annak az általános tévedésnek esvén áldozatul, amely nagy neveket a köztudatban sokszor csak életük egyetlen korszakával, e korszakuknak is csak igen felületes ismeretével kapcsol össze. Tzarával is hosszú időn keresztül az történt, ami annyi mással: hiába hozott létre évtizedek kitartó, áldozatos munkájával egy jelentős, a klasszikus jelleget sem nélkülöző életművet – nevének kimondásával mindannyiszor már csak egy régi tűzijáték megfakult petárdája röppent magasba.

Egy másik Tzarát kellett volna hát ismernünk, aki feledteti a dadaizmus botrány övezte hősét? Távolról sem. Mert a jól szabott szürke zakós férfi haláláig ugyanaz maradt, aki e háború szörnyű színjátékának hátterében, az 1916-os Zürichben „a kamaszkor ködében” elkezdte viharos pályáját. Életművén ritka egység uralkodik; ugyanaz az elsőrendűen morális indulat és tragikus tisztaságigény küldte harcba egykor a költészet ellen, ami később a költészetért. „A DADA – írja Tzara – morális követelményből született, abból a kiolthatatlan szándékból, hogy elérkezzünk valami erkölcsi abszolútumhoz, annak a mély átérzéséből, hogy az ember a szellem mindennemű tevékenységének középpontjában elsőbbségét biztosítja az ember lényegéről alkotott szegényes nézetekkel, a halott dolgokkal és rosszul megszerzett javakkal szemben.”

Nincs semmiféle törés a között, aki értelmetlen szavak halmazatát rakta egymásra, vagy botrányos kérdések durva provokációit röppentette szét első verseiben („megkérdezhetjük-e egy öreg hölgytől / egy bordélyház címét?” – ezzel a két sorral kezdődik válogatott verseinek kötete), s a között a költő között, aki egy rendkívül sajátosan szerkesztett, tömör és mélyhangú nyelvet alkotott, melyet a mai francia költői nyelv egyik vívmányának tekintenek, a között a kihívóan hitetlen ifjú között, aki a dadaisták bemutatkozó előadóestjén nyílt színen szertartásosan megborotválkozott, majd e sajátos „produkció” után elhagyta a színpadot, s a között a felelősségérzettől áthatott előadó között, aki 1947-ben a Sorbonne hatalmas Richelieu Amfiteátrumában mélyenszántó, dialektikus analízisét adta – példás magatartást tanúsítva az előadást botrányba fullasztani akaró, elkésett szürrealista ifjak handabandái közepette – a dadaizmus és szürrealizmus történeti szerepének, a között, aki az 1918-as Dadaista Kiáltványban leszögezte: „Ellene vagyok minden rendszernek, a legelfogadhatóbb rendszer még: elvből nem fogadni el semmiféle rendszert…” – és a között, aki teljes tudatossággal magáévá tette a marxizmus gondolati rendszerét; a között, aki mindenestül megtagadta az irodalmat, és a között, aki élete második felében a régi költői szövegek legáhítatosabb gondozója, nyomtatási hibák alázatos korrigálója, nagy költői művek tisztaságának féltő és odaadó ápolója lett.

Neki köszönhető Rimbaud összes verseinek egyik első kiadása, ő állította helyre Apollinaire korszakalkotó művének, az Alcools-nak harminc éven keresztül mindig hibásan közreadott eredeti szövegét.

Jelentős szerepet vállalt idegen forradalmi költők francia megszólaltatásában is. Az ő nevéhez fűződik Nazim Hikmet első francia nyelvű kötetének kiadása. De ami számunkra különösen becses: az 1955-ben megjelent Hommage des poètes français à Attila József, József Attila első méltó francia megszólaltatása az ő sokat jelentő prezentációjával jelent meg. Érdemes idemásolnunk ennek a – tudomásom szerint magyarul még ismeretlen – szövegnek legalább egy bekezdését:

„Így ismertem meg Attilát, csillaggal a homlokán, ebben a Párizsban, ahol Villontól Apollinaire-ig, az enciklopédistáktól a Kommünig minden diadalmas szenvedés szinte az utcakövekbe vésődött, mint eleven tanítást a szeretetnek a lázadás érzésével párosult erejéről. Gyönge vállain azt a roppant reménységet hordozta, amely alatt az Attilák milliói roskadoznak, fel se mérve valódi nagyságát, mert csupán egy-egy szavát birtokolják annak az egyetemes költeménynek, amelyről Gorkij beszél, s amelynek ő teljes súlyát átérezte, tömör és tiszta vigaszául az embereknek.”

Utolsó éveit csaknem teljesen egy rendkívülinek ígérkező irodalomtörténeti, esztétikai és poétikai felfedezésnek szentelte, amely merőben új világításba helyezné Villon életművét. Kutatásainak közrebocsátását egyre halogatta, mindig újabb összefüggések, újabb adatok bizonyságát keresve aggodalmas szenvedéllyel, mígnem műve, fájdalom, befejezetlen és posztumusz maradt. Erről a felfedezéséről beszélt utolsó találkozásunkkor is, Budapesten, 1956 kora őszén, órákon keresztül, lankadatlanul. Ekkor adta át legújabb, nyomtatásban még meg nem jelent hosszú költeményének, az Haute Flamme-nak a kéziratát is azzal a megtisztelő kéréssel, fordítanám le. Azóta többször is nekigyürkőztem e kedves munkának, mindeddig mégis csak részletei készültek el. S e részleteket sem éreztem véglegesnek, nem éreztem közlésre érettnek őket. E „felcsapó lángok” most már az élő költő előtti tiszteletadás helyett csak a halott előtti hódolatul szolgálhatnak.