Hikmet szíveAz ünnepség első percétől kezdve nem tudtam róla levenni a szememet a helsinki Sibelius Akadémia nagytermében. Láttam, ahogy arcán csorog a verejték a szépen kikerekített beszédek alatt, és fönt az emelvényen a gépek most még a szokottnál is idegesítőbb kattanása-villanása közepette egyre új pirulát tol a nyelve alá remegő, krétaszínű ajkaival, s arcán a körbefutó finom érhálózat lassan mintha különválna a bőr sápadt felhámjától, szinte önállósodva a pangás paradox feszültségében: ijesztő lila anatómiai preparátum. Miért nem megy ki? Mért nem hívat azonnal orvost? Én is alig bírtam ülve maradni. De ő már állt is fel, hogy elmondja ünnepi beszédét. Azt, amelyben a magyar küldöttségnek átnyújtotta a Bartóknak ítélt posztumusz Nemzetközi Békedíjat. Életének – költészetének is – egyik titka volt ez. A halálos betegséggel vívott szakadatlan küzdelem. Nem az orvos, nem a pihenés tette fölötte oly sokáig győztessé. A maga-meg-nem-adás. Mint a börtön fölött is. Micsoda sors jutott neki! Majdnem két évtizedig: a börtön betegsége. Aztán a fennmaradó másfél évtizedre: a betegség börtöne. Egyik se tudta foglyul ejteni. Hogy ez, miképp lehet? Azzal a rejtélyes egyszerűséggel, amely költészetének titka árulja el nekünk életének e legfőbb titkát:
Akkor nem tudtam, most már tudom, ha egy pillanatra átadja magát a szívrohamnak, és elhagyja a termet, már ott diadalmaskodott volna fölötte az, amit – fájdalom – most immár nem lehetett tovább késleltetni. Hiszen az orvosi valószínűségszámítás rideg matematikája szerint a halál már tizenöt esztendeje erősebb volt nála. Ezért érezni most oly hihetetlennek, hogy végül mégis sikerült letepernie.
Verseinek két leggyakoribb szava: halál és szív. Ezeknek számtalan változatával fejezte ki sosem szűnő hitét az életben. Szívében hordozta a halált. De a halál ellentétét is ott. Az emberi nyelveknek ez a talán legtitokzatosabb, legszélsőbb ellentéteket sűrítő szava, melyet az aljaköltészet oly jelentéstelenné koptatott, talán soha nem volt eredendőbb, ellentéteitől oly pattanásig feszülő, mint nála. Mindig egyszerre mindkét értelmével, a merőben biológiaival és a tisztán szellemivel teljes. Mindazzal, ami az emberben veszendő, s mindazzal, ami halhatatlan.
igen, akkor lehet ily érintetlenül megőrizni börtönön és leselkedő halálon túl az ártatlan gyermekmosolyt és a bölcs gyöngédséget – akkor is, ha ez a szív – másik értelmében – már csak egy tönkreroncsolt izomköteg. Nemcsak neki volt ez kedves szava, őt is e szóval lehet legjobban jellemezni. Nincs e szónak olyan képzett alakja, olyan árnyalata, amely ne rá illenék. Jószívű volt és nagyszívű, szíves és szívélyes, ha kellett, tudott szívrabló is lenni és szívderítő, és igen, olykor szívfájdító, szívet facsaró is, ha roham közben látta az ember – saját szívének küzdelmét saját szívével. Aki ismerte, ezt a „szívességet” vitte magával tőle mind, amit az ajándékozás mozdulata nélkül adott. S aki költő, olykor ezt is adta neki vissza ajándékul. A hozzá írt versek sokaságával. Mert oly mértékben megtestesülése volt a „lírai hős”-nek, hogy nemcsak saját költészetének szolgált modellül, más költőkének is. Kötetet lehetne formálni a csaknem minden európai, sőt ázsiai nyelven hozzá írt költeményekből. S mindegyiknek ihlető témája ugyanaz. Akár Charles Dobzynskinak hívják a költőt, aki a „Jóságról” intéz hozzá hosszú verses levelet; akár az új spanyol költőnemzedék egyszeriben új hangot teremtő vezéralakja, Blas de Otero legyen az, aki így kezdi versét:
Tragikusan görnyesztő sorsot kevesen viseltek nála sudárabban. Egyébként is, a sudárság éppúgy jellemzi belső tartását, ahogy első látásra oly fényesen kitüntette termetét. Nemcsak emberi, apai, hazafiúi sorsa volt tragikus. Még inkább költői sorsa. Igaz, ha száműzött volt is, nem hazátlan, ha nem is adatott hazájában halnia, de mint előre megírta:
Ám, ami költőnek talán nem is második, de hazája előtti hazája, abból csaknem egész életén át s élete végéig száműzve volt: az anyanyelvből. Vannak költők – kevesen –, akik körülményeik folytán meg tudnak maguknak hódítani egy másik, új nyelvet. Hikmet mindvégig törökül írt (néhány franciául írt versét leszámítva). De az olvasók hatalmas többségéhez csak más nyelveken jutott, mintha valaki mindig csak kölcsönruhában jelenhetne meg az emberek között. Nyelvi „illegalitása” soha, egy pillanatra sem szűnt meg. Minden költő álma – az, hogy versei minél több nyelven hódítsanak, minél több metamorfózison eshessenek át, minél több emberi variáción keresztül valósíthassák meg teljes önmagukat – nála fájdalmas csonkítottsággá változott. Nemcsak szívében volt sebzett, nyelvében, e második szívünkben is. Mióta a börtönből szabadult – mióta ismerhettük –, élete merő erőfeszítésből állt. Gyöngédsége kemény volt, mint a gyémánt. Mint mindenki, aki közeli halálának biztos tudatával él, ő is folyton végrendelkezett. Legtöbb verse kimondatlanul vagy nyíltan is: testamentum. Nem tudom, 1955-ben írt Végrendeletének szelíd óhaja mikor teljesülhet:
de ezé a legújabban írotté, hiszem, máris beteljesült:
[1963] |