Emlékezés Curzio Malapartéra

Mikor a novoszibirszki repülőtér éttermében megismerkedtem vele, a világért se hittem volna, hogy alig másfél esztendő múlva már emlékeznem kell rá. Második napja repültünk, kis megszakításokkal, éjjel-nappal keletnek, mindig csak keletnek. Azóta figyeltem – ahogy ilyen hosszú, izgalmas úton útitársait figyeli az ember. Mindig a gép leghátsó ülésén ült, egyedül, egyetlen szót se szólva, az idő nagy részét békés közönnyel átaludva. Olyan ember volt, aki felhívja magára a figyelmet. Nem azzal, amit cselekszik. Inkább azzal, amit nem cselekszik. De nem tudtam elképzelni, ki lehet.

Az ilyen hosszú, ismeretlen tájak fölött vivő repülőút általában feszültté, izgékonnyá s éppen ezért közlékennyé, társassá teszi az embert. A repülőtéren mindenki izgatottan várja az indulást s a levegőben még nyugtalanabbul a leszállást. Eszik, kinyitja, majd elcsavarja a szellőztetőt, kibámul az ablakon, hogy az alant kirajzolódó föld látványából – modern Anteuszként, akinek már a látás is elég – új biztonságot merítsen, aztán megrettenve a földet hirtelen eltakaró ködtől, visszafordul az ablaktól, és mélyen belemerül valami olvasnivalóba, abba az illúzióba ringatva magát, hogy nem is háromezer méternyire fönt a támasz nélküli levegőben, hanem a szobájában ül nyugalmas fotelében, aztán társainak arcát kutatja, szóba elegyedik ezzel, azzal, és nem szűnik mindig ugyanazokkal a kérdésekkel zaklatni a fel-feltűnő stewardesst vagy navigációs tisztet. A leghátul ülő választékos eleganciájú, simára fésült, őszülő férfi mindezt nem cselekedte. Mindvégig ugyanazzal a tétlen egykedvűséggel ült kétsoros sötétkék ruhájában, melyben akár a monte-carlói kaszinóba is beléphetett volna, és ahhoz furcsa módon nem illő bolyhos, világosdrapp, bőrsujtásos, nagykapucnis rövid kanadai kabátjában – akár az Ural hegyei húzódtak alattunk, akár a tajga vég nélküli lapálya, akár a felhők fölött szikrázó napsütés vakított, akár a csillagtalan éj sötétlett, akár a köd ólma futotta be súlyosan a gép ablakait, akár simán suhantunk a levegőégben, akár kenetlen szekérként zötyögtünk a felhők durva göröngyein.

Nem szólt egy szót se senkihez. Nem kérdezte a pilótát, mikor érünk földet, és nem kérdezte a repülőtéri tisztviselőt, mikor szállunk fel. Nem evett, és nem olvasott. Aludt. S mikor sok ezer kilométer és két kialvatlan éjszaka után mind úgy szálltunk ki a gépből – nála jóval fiatalabbak –, mint akiket mozsárban törtek meg, ő olyan volt, mint aki épp most készült el estélyi öltözékével. Így kerültünk egymás mellé Novoszibirszkben az éjszakai vacsoránál.

Örömmel fedeztük fel, hogy utunknak nemcsak földrajzi, de ha lehet így mondani, eszmei célja is közös: mindketten a pekingi Lu Hszin-emlékünnepségekre igyekszünk. S a szótlan, közömbösen egykedvűnek látszó utasból az első pohárka vodka után egyszeriben a legelragadóbb csevegő vált, akivel valaha találkoztam. Az út hátralevő csaknem két napját és éjszakáját, most visszatekintve, már el sem tudom képzelni az ő társasága nélkül. Mindenki egyre kimerültebbé és ingerültebbé vált. Csak ő maradt változatlanul pihent, elegáns, választékos, beszédes és szórakoztató. Ettől fogva két párhuzamosan futó tájékon gyönyörködhettem és borzonghattam: az alattunk elhúzódó tajgán, tundrán, Bajkál-tón, Góbi-sivatagon, kínai szirthegységen – és Malaparte elbeszélésének kifogyhatatlan hegy-völgyein. Olasz létére tüneményes franciasággal beszélt (mint Irkutszkban kiderült, kitűnő oroszsággal is), és volt mit beszélnie: bejárta csaknem az egész világot, részt vett két világháborúban, s nem is mindennapos szolgálatokban, megjárta az olasz fasizmus legfelső köreit és legalsó bugyrát, a Lipari-szigeti koncentrációs tábort egyaránt, és szinte mindenkit személy szerint ismert, aki a két háború közötti és a múlt háborút követő Európa politikai vagy szellemi életében számított valamit. Az út hátralevő két napja alatt mind világosabb lett, hogy ez a különös világfi, aki látszólag oly ingerlően tétlen és figyelmetlen egykedvűséggel ült magában, a legizgatottabb megfigyelők és legszenvedélyesebben tevékeny emberek közé tartozik. S a személyes érintkezésnek minden percében a vakmerő kalandornak és humanista gondolkodónak azt a különleges keverékét mutatta, amelyet Kaputt című könyvéből, ebből a „szörnyűségesen vidám és kegyetlen” könyvből ismerhet meg az olvasó. Azok közé az írók közé tartozott, akik nem érik be azzal, hogy a számukra önkéntelenül adódó élmények elmélyítésében próbálják tetten érni korukat; azok közül való volt, akik nem lankadó izgalommal igyekeznek nyomon követni korunk bonyolult eseményeit, mindig ott lenni, ahol történik valami, versenyt futni az utolérhetetlen idővel, jelen lenni az események örvénylésében. Nem riadt vissza semmitől, se fáradtságtól, se veszélytől – érthető hát, hogy nemegyszer áldozatul is esett a semmitől vissza nem riadókra leselkedő veszélynek: olyan helyzetekbe keveredett, amelyek lényétől, alkatától, szellemi rendeltetésétől és szándékaitól idegenek voltak. Könnyű a veszteg maradóknak tisztán megőrizni magukat. Akit a sarkalló idő hajt, arra útközben könnyen ráfreccsen a sár. Malaparte szellemi arcán és írói pályáján nem egy folt éktelenkedik; minderről maga vall nagy erkölcsi bátorsággal megírt önéletrajzában. Az elnyomottak ügye mellé állt, a malaparte-t választotta; ugyanakkor e maga választotta írói neve nem véletlenül rímel kancsalul éppen a Buonaparte névvel. Életének vezérfonala azonban végül is mindig újra meg újra visszavezette korunk haladó eszméihez.

Ez vitte 1956 őszén a népi Kínába is. Bár kívülről láthatatlanul, negyven évvel ezelőtt szerzett első háborús sebesülése óta ott hordta már szervezetében a betegség csíráit, amely nem sokkal Kínából való hazatérte után látszólag olyan váratlan gyorsasággal végzett vele. De még most, életének ez utolsó hónapjaiban is ő volt az összes íródelegátusok közül az, aki a legtöbbre vállalkozott. Egész Kínát be akarta járni – ami nem kis szó –, fel egészen Tibet titokzatos fennsíkjaiig és le az Egyenlítőig, s még Hongkongba is át akart ugrani, mert, mint mondta, a mai Kínát csak úgy lehet megérteni, ha az ember látja kicsit a tegnapit is. Nem tudom, mennyit sikerült végül is megtennie a tervezett sok ezer kilométerből. Csak két pekingi hetet töltöttünk együtt, aztán elváltak útjaink. Ő rögtön délnek indult, én a keleti tengerpart felé kezdtem meg kínai körutamat. Azt sem tudom, el tudott-e készülni tervezett nagy könyvével, amelynek a L’uomo di Peking (A pekingi ember) sokat ígérő címet szánta. (De amely végül a rá még jellemzőbb Io in China címen jelent meg, kevéssel halála után.) Első fejezeteit még Kínában láttam a Vie Nuove hasábjain. Mert kínai tartózkodása első napjaitól kezdve, legalábbis amíg tanúja lehettem, bármilyen zsúfolt napi programot bonyolított is le, két-három éjszakai vagy kora reggeli órát írással töltött. Ebben a mindig új kalandra kész életművészben megvolt a vérbeli író kemény mindennapos munkafegyelme is.

Tele volt tervvel, írói, kulturális szervező és utazási tervekkel egyaránt. Most is hallom a tevékeny emberekre oly jellemző, kicsit hivalgó, vidám önelégültséggel csengő hangját, utolsó együtt töltött napunkon a pekingi Ég Templomának lépcsőin: „Je fais toujours un tas d’choses!” Valóban, mindig tele volt tennivalóval.

Épp ezért is ért oly érthetetlen váratlansággal halálhíre, nem sokkal Kínából való hazatérésem után.

Azt olvasom, hogy Capri-szigeti házát, amelybe elválásunkkor oly szeretettel invitált meg, fiatal kínai íróknak és művészeknek hagyta örökül. Méltó köszönetül élményekben oly gazdag élete utolsó nagy kalandjáért.

Így hát, ha egyszer odajutok, hogy feltárcsázhatom telefonszámát, amelyet saját kezűleg írt be kínai jegyzetfüzetembe, a Capri 14–12-t, már nem az ő hangja fog beleszólni a készülékbe. S talán már senkié sem…