Az első órákban

Miért hat ránk oly megrázóan a hír, hogy meghalt egy nyolcvanéves ember? Mi egyebet is várhattunk? Nyolcvan esztendőt élni, maga mögött egy dolgos és sikeres élet művével s maga előtt a bizonyos halhatatlansággal – mi több juthat bárkinek is, aki ember?

Mégis, egy egész világon átrezgő megrendülés érzésével ültem le vasárnap délután a mikrofon elé, hogy a világ minden táján megszólaló hangszórókkal együtt elmondjam a Magyar Rádió hallgatóinak a még magamnak is érthetetlen hírt: Thomas Mann halott.

Mert ez a kivételes emberi és művészi pálya úgy összefonódott azzal a világgal, amelyben élünk, hogy hiánya éppoly hihetetlennek tűnik, mintha egyszer csak nem találnánk ott a Balaton partján a Badacsony hegyét. Nevét a világon mindenütt ismerik – s ha nem is mindenütt ugyanazért és ugyanúgy, de mindenütt egyaránt tisztelet és megbecsülés övezi.

Akik néhány hónapja személyesen láthatták a weimari Schiller-ünnepségeken, bámulattal adóznak annak a töretlen testi és szellemi tartásnak, amellyel a nyolcvanesztendős aggastyán mindvégig állva és egy pillanatra sem lankadó lélegzettel olvasta fel több mint egyórás ünnepi beszédét. Nemcsak a pazar tehetség, a kivételes önfegyelem és tökéletesen rendszerezett munkaerő adatott meg neki, hanem, mint a nagyok közül is csak a legszerencsésebbeknek, tehetségének és munkaerejének teljes kifejtése is: a megpróbáltatásaiban is derűs, szenvedéseiben is felemelő, hosszú élet. Életműve, amely nemrégiben tizenkét vaskos, bibliapapírra nyomtatott kötetben látott napvilágot – olvasmánynak is elég szinte egy élet kitöltésére, s életének és művének tudományos feldolgozóitól bízvást egy-egy egész élet megfeszített kutatómunkáját fogja követelni.

Kora ifjúságától csaknem utolsó napjáig egy hivatalnok rendszerességével, egy hős elszántságával és egy csodálatos óramű pontosságával ült hajnalonta íróasztalához, hogy az emberi agy és a természet e legtisztább óráit használva fel, papírra vesse, mindig kézzel és mindig tintával, jellegzetesen szálkás betűit, melyeknek rajza alig változott egy fél évszázad alatt. A mi századunknak úgyszólván nem volt napja, amely meg ne termette volna a maga néhány Thomas Mann-i oldalát. A XX. századot immár nem lehet elképzelni e hajnali órákban teleírt papírlapok nélkül; nélkülük kevésbé volna érthető, s kevésbé lenne szép.

Az északnémet patríciusház utolsó sarja, aki már kora gyermekségében eljegyezte magát a szépséggel, az igazság és emberség keresésével, a szenvedély és mértéktartás gyönyörű egységével, aki később, már neves íróként, az első világháború zavarában egy időre utat tévesztett, hogy a hazájára és Európára zúduló fasiszta embertelenség idején annál hangosabban kiáltsa el a maga „vigyázz, Európá!”-ját, s a nagy emberség kíméletlenül szép szavait vágja az emberi kultúra leggyalázatosabb hóhérának, Hitlernek az arcába; aki vállalva az önkéntes száműzetést, élete nyolcadik évtizedében még ahhoz is elég erős volt, hogy levonja a világ legújabb fejlődésének következtetéseit, még egyszer felkerekedjék családjával, elhagyja Amerikát, s nyilatkozataiban és személyes fellépéseivel egyaránt hitet tegyen az emberiség ügye mellett, és segítse megvalósítani tragikus sorsú hazája egységét – puszta létével, emberi magatartásával, közéleti szerepével is az emberség tiszta fényében ragyog előttünk. De művével ennél is messzebbre és magasabbra mutat. Korunkban páratlan méretű és mélységű összefoglalása az ember problémáinak, s a polgári életforma és polgári művészet monumentális bukásának ábrázolásával túlmutat önmagán egy új emberség felé. S műve, mint ilyen, minden tragikus pompájában sem pesszimista. Ebben a vonatkozásban nem méltatlanul hasonlítja művének egyik legjelentősebb bírálója, Lukács György Shakespeare-hez.

Halhatatlanságának ezek az első órái nem arra valók, hogy akár csak meg is próbálkozzunk roppant életműve értékelésével. Ezeket az első órákat a veszteség nagysága tartja lenyűgözve.

1955. augusztus 12-e óta az egymásra következő hajnalok nem találják többé Thomas Mannt művének készülő új s új lapjai fölé hajolva. De az elkészült mű tízezernél több lapja az emberek egyre növekvő seregének ujjai között fog napról napra felzizegni. Ha Thomas Mann egyedülálló élete és munkássága azok számára, akik a világot nemcsak megérteni, de megváltoztatni akarják, nem is lehet teljes értékű példakép – korunk problémáinak mélységes átélésében, elévülhetetlen emberségében, nagy felismeréseiben és szavának csodálatos bájában mérték és példa marad minden gondolkodó ember számára. S különösen mindazok számára, akik méltóképp akarják betölteni azt a hivatást, amelynek ő utolérhetetlen mestere volt.