Előszó – félszázad után

Ez a 2000 év végén megjelenő könyv 1958-ban, negyvenkét évvel ezelőtt született; most érkezett (csekély, jelentéktelen, többnyire stiláris javítástól eltekintve) változatlan negyedik kiadásáig. De, ha úgy tetszik, „Rimbaud összes művei” magyarul, az említetteken kívül, a bevezető tanulmány és a „Jegyzetek” kivételével a Lyra Mundi sorozatban (1981), illetve a Sziget Kiadónál (2000) megjelent további két kiadással együttvéve, a hatodik kiadásánál tart. E csaknem félszázados teljes „magyar Rimbaud” látványos stabilitása, mondhatnánk „standardizációja” nyilván azoknak a mélyreható élményeknek is köszönhető, amelyek a századelő nagy magyar költőinek és versfordítóinak szórványos, de maradandóan remek fordításaival megalapozták a szűkkörű, ám annál intenzívebb magyar Rimbaud-kultuszt. Nevesítve: Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, majd utánuk Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula. További alapul szolgált két ugyancsak kitűnő fordító, Kardos László, illetve Rónay György immár válogatott Rimbaud-kötete, amely – érdekes módon és talán nem egészen véletlenül – olyan súlyos években készült, aminőkről az a szólás terjedt el az európai történelem századaiban, hogy „fegyverek közt hallgatnak a Múzsák”: mindkettő a huszadik század legsötétebb évében, 1944-ben látott napvilágot.

A rimbaud-i mű hazai, majd azt követően összeurópai utókora csak híven követni látszik az eredeti létrejöttének körülményeit. Hiszen markáns dátumok tanusítják, hogy az európai irodalomban egyedülálló gyermek-költőzseni Múzsája sem a szállóigés trendet követte. Költészetének legfontosabb része maga is egy elkeseredett háború, majd polgárháború szennyes országútjain, félhalott falak alatt… sok-fájdalmú város kövezetén harsant fel először, a szabadság erős csókjától halovány holtak között, az európai költészetben addig ismeretlen sajgású, mutáló kamaszhangon. Nem véletlen, hogy utókora is hasonló időszakban emelte fel hangját. Összes Művei-nek – és máiglan összes műveinek tekintett – hagyatéka több mint félévszázados kallódások, kárára és „javára” elkövetett hamisítások viszontagságai után, közvetlenül a második világháború végén jelent meg először: 1946-ban, a nevezetes Pléiade-sorozatba, Rolland de Renéville és Jules Mouquet szöveggondozása és kommentárja kíséretében. Ennek az úttörő (ám azóta ugyanannál a kiadónál, Antoine Adam korrekcióival helyesbített) gyűjteménynek 1954-es második kiadása szolgált alapul a nem-kevésbé „történelmi” pillanatban, 1958-ban A részeg hajó címen megjelent első magyar nyelvű összes költői műveinek.

*

Az azóta eltelt csaknem félszázad kérdések tömegével vette körül a „Rimbaud-mítoszt”. Monográfiák és tanulmányok egész könyvtárával. Amelyekre a mi könyvünk (természeténél, illetve létrejötténél fogva) nem kereshet választ. De éppen e sajátságánál fogva, fel kell tennie a maga kérdéseit – legalábbis amennyire itt e néhány sorban lehetséges. Rimbaud világirodalmi ismertsége, nemcsak a modern költészet, hanem az egész modern irodalmi gondolkodás ügyében a róla szóló könyvek és tanulmányok rengetegében realizálódik. De egyben további ismeretlensége is. A nevezetes párizsi Europe folyóiratnak a költő halála centenáriumának alkalmából szerkesztett különszáma (1991. június–július) egyik érdekes közleményében Rimbaud-t máig is „fenségesen ismeretlennek, még mindig az ismeretlenségben mesterkedőnek” tünteti föl, mint aki „továbbra is a lehetetlent kísérti”.

Vagyis – legalábbis ez a megállapítás – (némi öniróniával s a hatalmas Rimbaud-irodalommal szembeni némi /alaptalan/ tiszteletlenséggel) úgy értelmezhető, hogy Rimbaud „ismeretlenségében” a mi könyvünk csaknem fél százados botorkálása csak egyike a máig tartó általános botorkálásnak. Amely az utóbbi nyomán, a mi megközelítésünk (a fordításokban éppúgy, mint a könyv előszavában és kommentárjaiban) éppolyan érvényességgel bírhat, mint az azóta rendelkezésre álló számtalan más megközelítés. A „helyzet” (azt lehet mondani) lényegében nem változott. Rimbaud egész költői hagyatéka, a tizennégyéves korában írt legelső, iskolai dolgozatul szolgáló latinnyelvű hexameteres versétől kezdve, amelynek címe A költő megválasztása, az Egy évad a Pokolbanig, amely megírása után negyven évvel került csak nyilvánosságra, szinte megnevezhetetlen, s így számtalan alakban megnevezett talány. Könyvtárra rúgó összkiadásainak egyike, amely bő dokumentumokkal és kommentárokkal kíséri a szövegeket, Pascaline Mourier-Casile összeállításában, 1990-es dátummal hat oldalon sorolja a Rimbaud-ra ragasztott jelzők és meghatározások véget nem érő katalógusát. Benne természetesen a legélesebb ellentmondásúakat is. A Voyant-t („látnok”) a Voyou („csavargó”) mellett. Jacques Rivière szerint: „a tisztaság szörnyetege”. Verlaine szerint: „trágár gépezet”. Talán maradjunk csak René Charnál: „elég annyi, hogy a Költő, vagyis végtelen”.

*

Nyilvánvaló, hogy ez a „magyar” Rimbaud ennek a végtelennek egy részét követi. Első megjelenésekor ugyanúgy, mint, mindent összevéve, ez a hatodik kiadás. Amely – lényegében és egészében – változatlan. Nem is lehet más. Több okból. Elsősorban, mert fordítói (tehát szerzői), egyetlen kivétellel, már nincsenek köztünk. Ha lehetne se tudnának változtatni rajta. Többségükben a múlt század magyar klasszikusai. Nekik köszönhetjük, ha mostanáig sem vesztette el érvényességét. A fentiek értelmében természetesen, a viszonylagosat. Külön kérdés a szerkesztő, előszó- és kommentáríróé. De ő úgy érezte, néhány apró stiláris korrekción, néhány nyilvánvalóan avult megállapítás elhagyásán kívül nem nyúl hozzá. Ugyanakkor: fordításaimon néhány helyen komolyabb javításokat is szükségesnek és lehetségesnek éreztem. Nem is ez új kiadás számára, hanem már időközben, részben az 1984-ben Az utazás címen megjelent versfordításkötetemben, majd később összegyűjtött versfordításaim második kötetének összeállításakor (Szélrózsa 2, 1995). Ezeket a javításokat itt is megtartottam.

*

Mostani munkám során több ízben küzködtem azzal a kérdéssel (és ez valóban csak a „magyar” Rimbaud kérdése): hogy lehet, hogy e hosszú majdnem-félszázadban, amely Rimbaud világirodalmi térnyerésének, a legújabb és még újabb irodalmi, főként poétikai irányzatok soknyelvű kiválóságai által állandó témává vált életmű (együttvéve számtalan mindennyelvű fordításaival) olyannyira nem érintette a magyar irodalom ha elméleti szinten nem is, de a költészetben és költői fordításban oly gazdag változásokon átment nemzedékeit. Ennek a könyvnek különféle kiadásain kívül csak egyetlen jelentősebb Rimbaud-kiadvány jelent meg: Napfény és hús, 1989, Bárdos László szerkesztésében és mintegy két oldalnyi utószavával. A kötet nagyrészében és legfőbb anyagában majdnem azonos a mi könyvünkével (bár mára Pléiade későbbi, 1972-es Antoine Adam szerkesztette változatára támaszkodik). Fontos hozadéka, hogy a költő afrikai levelezéséből is válogatást közöl (bár, mint a „Jegyzetek” is megjegyzi, „irodalmi vonatkozása e levelezésének úgyszólván egyáltalán nincs”). Néhány fontos versnek az itt olvashatók mellett több (és többnyire már ismert) fordítása is megtalálható. A magyar Rimbaud-irodalom igazán jelentős új eseményét azonban Határ Győző: Egy évad a Pokolban fordítása képviseli.

*

Akármi legyen is az oka a Rimbaud-fordítás (újrafordítás) magyar absztinenciájának – több évtizeden át sokszor iparosmunkává kényszenített versfordítódömping, vagy másrészről a legújabb nemzedékek (bár koraérettségük, kamaszvillanásaik Rimbaud-ra emlékeztetnek) átmeneti elfordulása a „modern” költészet kútfőitől, azzal a reménnyel indítom útnak ezt a régi-új magyar Rimbaud-t (amelynek kimunkálása ifjúkorom máig kedves emléke marad), hogy nemcsak az olvasókat hozza újra olvasásközelbe az európai költészetnek ezzel az unikális alakjával, aki annyifelé nyitott új utat, talán a mai magyar irodalom előtt is megnyitja megint az utat, amely ő hozzá (is) vezet.