Paul Valéry halálára

Minden nagy alkotóművész a művészetnek egy új lehetőségét, a világnak egy új szemléletét, az alkotásnak új módszerét hozza magában. Az a törékeny, mélyen barázdált arcú, izgatott mosolyú öreg úr, akit most 74 éves korában egy Villejuste utcai kis szobában font körül az utolsó ünnepély, melyet fiainak megád e föld – annak a végletességét valósította meg életében, ami embervoltunk legfőbb ismérve, s ami egyben mégis, épp az ő kedvelt szavával élve, a „legembertelenebb”: a tiszta szellemnek és abszolút gondolkodásnak. S ebből a paradoxiából következik művének minden további ellentmondása. Mert csupa ellentét és ellentmondás ez a titokzatos és ragyogó mű, és éppen tökéletes egységében az. Még beszélni is csak paradoxonokban lehet róla; mindig csak több oldalról fogható meg, ha egyfelől nyúlunk utána, menthetetlenül kisiklik kezünk közül másfelé. Ha azt mondanók róla, hogy a világot teljességgel a művészet szemszögéből tekinti – mindjárt kajánul felötlik előttünk, hogy nincs, aki kevesebbre tartaná azt a „homályos” és „határozatlan” forrongást, ami általában művészetnek és kivált költészetnek tartatik és dicsértetik minden korokban, mint éppen ő. Ő a „tiszta”, az „abszolút” költészet megvalósítója, aki minden idegen anyagot száműz a költészetből, mindent, ami csupán „élet”, a teljes konkrét valóságot csakúgy, mint a szellem ismereteit és elmélkedését. De nem ő-e a filozófus költő, talán egyetlen e nemben – s nem a legkábítóbb érzékiséggel, a legkonkrétabb víziókkal támadnak-e ránk káprázatos verssorai? Nem ő-e az, aki költészetté emelte a gondolkodást és gondolkodássá a költészetet, mindegyiket a másik segítségével emelve mintegy önmaga fölé? – Nem az elkészültség, a teljes befejezettség, a szinte lehetetlen tökély jut-e eszükbe nevének hallatára? S nézzük csak műveit. Befejezetlen versek, „poème abandonné”, „études”, „fragments”, előszavak, hozzászólások, felkérésre tartott előadások, megemlékezések, feljegyzések, kommentárok, levelek, széljegyzetek: „változatok”; csupa töredék, egy virtuális roppant mű szilánkjai. Nem rejti-e egész beállítottsága egy menthetetlenül „szellemi”, s ezáltal kissé üres szemlélet veszélyét? S viszont, ki érti, ki veszi számba nála biztosabban és hidegebben a dolgok leganyagibb magatartását, a mívesség, a megmunkálás legapróbb módozatait? Nem érzékelteti-e minden szellemi dolog szakadatlan anyagi frekvenciáit? Mindenki tudja, hogy ő a legvilágosabb, a legszabatosabb kifejezés utánozhatatlan titkú mestere; de azt is, hogy könyvtárnyi irodalom foglalkozik műve rejtelmeinek feltárásával; s versei homályosságukról és „érthetetlenségükről” híresek, s aligha találni nála „nehezebb” olvasmányt; és tőle származik az a rejtelmes kérdés: „Mi titokzatosabb a világosságnál?” Ki más az, aki mindenütt dilettáns voltával és tájékozatlanságával tüntet, aki Goethéről szóló emlékbeszédét azzal kezdi, hogy „mélységes sajnálkozására” nem ért németül, aki Proustról úgy ír, hogy csupán egy kötetét „volt alkalma” olvasni, s akinek híres Leonardo-tanulmányában alig fordul elő Leonardo neve? S ki az, aki mégis mélyebb és sokoldalúbb hozzáértést árul el mindeme dolgokban, s hozzá még a tudomány, művészet és élet megannyi kérdésében, megvalósítva minden téren specializált korunkban az egyetemes ember, a polihisztor antik és renaissance eszményét? – És művének külső sorsa nem kevésbé paradox, mint belső felépítése. Ő az, aki csak kényszernek engedve publikálja munkáit, akkor is csak korlátozott példányszámban és a leghozzáférhetetlenebb helyeken és formákban, csak a kiválasztottak, szinte csak barátai számára – és ő a XX. század világhírű költője, akinek egy kéziratáért amerikai gyűjtők százezreket fizetnek; ő az, aki akadémiai székfoglalója alkalmával kezével lefedte a mikrofont, nehogy a rádió közvetíthesse beszédét – és ő, akinek a Collège de France-on tartott előadásaira nem találtak elég nagy termet. Ő az, aki teljességgel lemond a népszerűségről – és a francia válogatott rugby-csapat, amikor vereséget szenvedett az angoloktól, az ő híres verssorait szavalva vonult le a pályáról: „Patience, patience, patience dans l’azur!”

Valéry műve így a legmélyebb ellentmondásokat rejti magában. S épp ezáltal lesz oly hallatlanul ellenállóvá, oly időtállóan szilárddá. Az emberi lét megoldhatatlan kérdéseinek örvényei és forgói fölött hatalmas ellentétpárok közt ível ragyogó és biztos műve. Mint a híd, mely nem egy, mindig csak két pilléren állhat biztosan és hibátlanul.

Élet és művészet kapcsolatai talán soha nem álltak előttünk olyan teljes élességükben és teljes titokzatosságukban, mint Valéry szavainak világában, megoldatlanul is a megoldások ezer színével kápráztatón. Nem ő írta-e Goethéről: „Az emberi szellem egyik legnagyobb sikerű kísérlete volt arra, hogy istenekhez váljék hasonlóvá.”