Füst Milán

Akinek tiszteletére ma összegyűltünk, „horgaselméjű s szikár aggastyán” kívánt lenni, s e magában is rendhagyó óhajhoz még azt sem átallotta hozzáfűzni: „olyan, mint maga az Úr”. Nem kis mértékkel mérte hát magát. S ugyanezt a mértéket alkalmazta, meglehetősen alkalmatlan módon, másokra is. Másokhoz éppoly könyörtelen tudott lenni, mint magához. De mindenekelőtt magához volt az. Viszont e könyörtelenségét kortársairól kiterjesztette az utánajövőkre is. Mihozzánk se volt könyörületes, akik ma itt állunk az emlékét megörökítő tábla előtt.

Mert soha semmilyen üres vigasznak nem engedett. Annak a „vén, jó költő-vigasznak” se, amely pedig annyit tiktakolt a meg nem értett nagyok fülébe hosszú századokon át: hogy „majd jő a kor, amelynek visszadöbben / felénk szíve…” Félelmetesen illúziótlan világából a bölcsen megértő, mindent jóvátevő, „hálás” utókor illúziója is teljességgel hiányzik. Tőle a hálás utókor hiába vár előzetes hálát kései jóvátételekért. Nem valami hízelgő szerepben állunk hát itt előtte, részben még volt kortársai, az általa jó előre „átkozottként” aposztrofált utókor képviselőjeként. Hallgassuk csak hozzánk szóló szavát:

Tudunk-e felelni erre a kérdésre? Miért kellett az elismerés és a megértés alamizsnáját kérnie – ilyen megvető alázattal (hogy magatartásának paradox formáját mi is egész paradoxonában próbáljuk megragadni)? Mert pályájának ebben rejlik a legfőbb tanulsága és művei igazi, a sok részlegesség után éppen ritka egységében való megértésének kulcsa. A Füst Milán-i mű kialakulásának korában és közvetlen környezetében, a magyar irodalomban az írók – ahogy Kosztolányi élesen megvilágította a két végletet – „homo ethicus”-ra és „homo aestheticus”-ra oszlottak. Füst Milán írói magatartása és műve viszont kezdettől fogva ezen ellentét áthidalásának, e kettősség egységbe foglalásának eszméjével indult. Végletesen esztétikus beállítottsága szemmel látható volt; sokáig nem volt látható azonban, legfeljebb a legérzékenyebbek számára sejthető, hogy ez az esztétikai beállítottság, éppen mániákusnak látszó végletességében, milyen etikus, sőt politikai indítású volt. Hogy nála a tiszta esztétikum oltárán a mű megalkotásáért hozott áldozat etikai, sőt politikai erővé vált; s ez az erő változott aztán magában a műben új, különleges esztétikai minőséggé. Tanulmányaiban többször is visszatér, Osvát tanítására hivatkozva, arra, hogy „írónak lenni nem foglalkozás, nem is hivatás – több ennél! Írónak lenni annyit tesz, mint írónak való életet élni, ez pedig annyit tesz, hogy minden egyebet alárendelni ennek a kedvtelésnek vagy tébolynak, szépségnek vagy nyomorúságnak…”

Nos, ez a végletesen és egyszeri módon sajátos írói „életmód” különcnek és korszerűtlennek mutatta őt, és ezt ki-ki kedve és hajlama szerint vagy kedvtelésnek, vagy tébolynak, szépnek vagy nyomorúságosnak tartotta… Füst Milán szinte élete végéig mint az irodalom „normális”, „valódi” porondjának peremén kóválygó különc helyezkedett el. Csakhogy lassan még a mi irodalmunk szemszögéből nézve is, mely az európai átlagnál jobban ragaszkodik nemzeti hagyományainak nemcsak lényegéhez, hanem a külsőségeihez is, világos kezd lenni, hogy a század irodalmának legnagyobb megújítói, tehát központi alakjai – vagy ezeknek jelentős része – mindenütt éppen az ilyen „különcök” közül kerültek ki; egyre jobban látszik, hogy a század első felének normális alakjai ezek a rendhagyó, a XIX. századi normáktól eltérő élet- és alkotásmóddal kitűnő „csodabogarak”, mint Füst Milán kortársai közül a legnagyobb európaiak egész sora: Joyce és Kafka, Eliot és Saint-John Perse, Fernando Pessoa vagy Konsztantinosz Kavafisz. Mert a hagyományok csak úgy és annyiban alakíthatják a jelent, ahogy és amennyiben a mindenkori jelent hagyománnyá tudják alakítani.

Ily módon nem leszünk kénytelenek Füst Milánt újra meg újra felfedezni, és aztán megint újra meg újra félretenni, mint aki nem illik be a sorba. Mert ez a fajta újrafelfedezés jellemzi a róla írottakat, még a legértőbbeket is, vagy éppen ezeket, és egészen a legutóbbi időkig. Mintha „ihletének forrása” még mindig „ismeretlen” maradt volna, ahogy 1941-ben a IV. Henrik király kilenc évet késő megjelenésekor írta róla a művet magasztaló kritikusa. Holott az életmű hatalmas egysége csakis ebből a forrásból kiindulva közelíthető meg igazán. Amelynek kútfője az európai irodalom földrajzán annyi más forrással közös.

A klasszikus ókor nagy himnuszköltőjének, Alkmannak sírversében olvassuk: „A költőt több anya szüli, nem egy.” Még ugyanazt az egyet is. Ne kérjük hát számon minden költőn mindig ugyanazt az anyát.

E rövid beszéd kezdetén, a szokás hatalmának engedve, az „emlékét megörökítő tábláról” beszéltem. De nem, emlékét nem e tábla örökíti meg. Csakis az, ha megkeressük azt az ihletforrást, amelyből műve egyedülálló szépségét és egységét merítette.

De azért valamit ez a tábla is megörökíthet. Ha nem az élők amúgy is eleve elutasított alamizsnáját jelenti a halottnak, akinek már nincsen szüksége rá. Hanem a magunk gazdagodását az ő ránk hagyott kincsével, amire nekünk, az élőknek és az élni fogóknak van szükségünk.