Kassák – profilból

Köszöntöm a nézőket, s ebben a néhány percben, amit a nézőktől ellopok, a hallgatókat. Nem tagadhatom, hogy ez a néhány ellopott perc nem az én számlámra írandó, hanem a kiállítás rendezőjének, Csaplár Ferencnek köszönhető, aki ez ideileg legjobb ismerője a kiállítás alanyának, a magyar „ávantgárd” vezéralakjának, úgyis, mint annak műve fölötti kettős értelemben is vehető „múzeumi őrzője”.

„Ávant-gárd” (így mondom, és így is írtam le, szándékos provokációval, a magyar művészeti közéletben oly gyakran mellőzni és lesajnálni kívánt fogalmat használók csúnyán magyarított, három súlyos és hangsúlyos tompa magyar a-val terhelt artikulációja helyett, sőt annak ellenében.) Jelezve, hogy ez az artikuláció már a szó ejtésével is eltorzítja és mintegy kifordítja magából a szó jelentését. A magyar „avangard” kifejezés, akarva-akaratlanul egymagában méltatlan visszatartása és lefokozása a sokágú, sokszálú, ám sokszorosan együvé tartozó összeurópai avant-garde, benne természetesen a magyar avantgarde („előőrs, élcsapat, legmodernebb” stb.) szótári jelentéseinek.

A múzeumigazgató és kiállításrendező, kiváló Kassák-szakértő, Csaplár Ferenc, keresve sem találhatott volna nálam illetéktelenebb személyt éppen a Kassák Lajos, a könyv- és reklámművész című kiállítás megnyitójául. Azon kívül, hogy magam is kedvelem a szép kiállítású könyveket, és mindig örültem, ha a kiadónak sikerült valamelyik könyvemet a szöveghez domesztikált, értelmesen tervezett formában megjelentetni, sosem foglalkoztam tüzetesebben a könyvművészettel; a Kassákéval sem; a reklámozástól (bármily anakronizmusnak tűnhet is ez manapság) még a netán a művészettel érintkező kivitelezésében is egyenesen idegenkedem (sőt, mostanában méginkább, mint azelőtt, hiszen napjainkban nincs olyan áru, amely irgalmatlanabbul elárasztaná a nyilvánosságot, vagy nevezzük a nevén, a piacot, mint a „reklám-mint-áru”, önállósult áruként). Márpedig, úgy gondolom – ez esetben Kassákkal szöges ellentétben –, hogy lehet, hogy a reklám, grafikai minőségében olykor érintkezik, sőt szándékában vetekedhet is a művészettel, szellemében azonban még akkor is merő ellentéte a művészetnek. A művészet – legalábbis indítékaiban és törekvéseiben – mindenekelőtt minőséget jelent, szellemi, etikai és esztétikai, vagyis az érdektől elvált, megfosztott minőséget. És nemcsak a kanti axióma, hanem, ilyen vagy amolyan megközelítéssel, minden utána következő meghatározási kísérlet szerint.

A reklám, ezzel szemben, bármilyen „szép” is, azt hirdeti (mielőtt még az általa hirdetni kívánt árut hirdetné), hogy az ő áruja minden más kategóriájabeli árunál jobb, szebb, alkalmasabb arra, amire alkalmas (vagy nem alkalmas); és a jogszabályt, ami ezt tiltja, furfangos, sötét, ám átlátszó módon, respektíve a jogszabályt magát is megcsúfolva [amit természetesen maga a szabályozás is többnyire könnyedén lehetővé tesz], könnyed tánclépésekben megkerüli). Hasztalan tartja maga fölé azt a nagyon is könnyen áteresztő anyagból szőtt ideológiai ernyőt, miszerint a magahirdetés nem csupán az áru fogyasztásának növekedése érdekében történik, hanem a fogyasztó felvilágosításának érdekében is. Valójában mindenki tudja (akinek egy csöpp esze van), hogy minden tényállással kontroverz az, ha mondjuk, egy tévé-reklámszekvenciában egymásután ötféle mosóporról vagy mosogatóléről a fogyasztó (néző) azt a felvilágosítást szerzi be, hogy ezek mindegyike jobb a másik négynél. Ez tudniillik legalább olyan logikai abszurdum, mint a kör négyszögesítése vagy a négyszög körkörösítése. Az információ lényege itt merő dezinformáció. Nem az áru „jobbságának” bizonyítéka, hanem az esetleg (illetve ez esetben négy esetben biztosan) a rosszabb áru „jobb” formában való megjelenítése. Ha verseny, olyan verseny, amely nem teljesítményével, hanem látszatával, valamilyen szimulatriával törekszik a (minden alkalommal a „másik”, meg nem nevezett) ellenfél fölötti győzelemre. Nem minőségével, hanem önkényes és ellenfelét leminősítő önminősítésével.

A művészet, ezzel szemben, csakis tartalmát és formáját hirdeti, mint egyedi minőségét, amely semmi mást nem minősít semmivel, és főként semminek az ellenében nem. A művészet nem legyőzni akarja (erre nem is képes), hanem valódi versenyre hívja ki a művészetet. Egyre magasabb egyedi művészi értékeivel mind magasabbra emelve az igazi művészet egészét. (Amiért egyébként kevesen harcoltak olyan hévvel, mint éppen Kassák.)

Egyetlen javaslatom mégis volna – inkább csak lenne –, ha nem tudnám, hogy merő derültséget kelthetek vele, nem is csupán az érdekeltek, hanem, mondjuk, az itt összegyűlt érdeklődők körében is – a reklám és a művészet valódi jungtímba hozására. Ez egy olyan művészi reklám lenne, amely azt hirdetné, hogy az eddigi hirdetőket, vagyis árutermelőket arra buzdítanák, hogy a mostanáig reklámra elkülönített összegeiket arra különítsék el, hogy árujukat, egyrészt, magasabb technikával (ez volna az igazi hightech) a lehető legértékesebbé tegyék, másrészt arra, hogy ezt a még értékesebbé vált árat egyúttal olcsóbban is árulják. Ez lenne az igazi gazdasági verseny, amelyben mind szellemi, mind esztétikai erejével a művészet is részt vehetne.

De, komolyságunkat visszaszerezve: mielőtt folytatnám (már nem sokáig), világossá szeretném tenni, hogy nem a reklámmal mint olyannal kívánok vitatkozni; ez nem az én dolgom. (Különben sem volna kedvem fejjel a falnak menni.) Csak azt szeretném tisztázni, hogy a reklám és a művészet exisztenciális és in sich alaptulajdonságaikban összeegyeztethetetlenek egymással.

Mindez természetesen nem érvényes mindenkor a könyv-művészetre. De, hogy mégsem olyan könnyű a „könyv-művészetet” sem a „művészettel” mindig „összetéveszteni”, azt maguk a „könyvművészet mint művészet” feltalálói és művelői is tudták. Az 1929–30-ban több német, holland és svájci városban megismételt nagy közös kiállításukat (amelynek Kassák is fontos résztvevője volt) már akkor ezzel a minősítéssel kísérték: „Typographie kann unter Umständen Kunst sein”. Az erre emlékező kiállítást 1990-ben már ezzel a címmel nyitották meg. Vagyis: lehet „művészet” – bizonyos adott körülmények között.

De hát Kassák végül is nemcsak „könyv- és reklámművész”. Sőt. És ha van valaki, aki ezekben a tevékenységekben eljutott a művészettel való érintkezéshez, akkor bizonyosan ő az egyik legsikeresebb e téren. Hatalmas életművébe, az irodalom szinte minden műfajában és -nemében, és ezzel szoros kapcsolatban kialakult képzőművészeti munkásságába szervesen beleépültek a művészetnek ezek a határesetei és határértékei is. Úgy, hogy ez utóbbiak nélkül az előbbiek sem képzelhetők el. Egyik átúszik a másikba, a másik az előbbibe, mint képein vagy könyvborítóin az egymásba hatoló és ékelődő geometrikus ábrák vagy éppen antigeometrikus foltok és foszlányok. Az sem feledhető, hogy mindezt egy más korban művelte, fedezte föl és segítette magas szintre emelkedni. Egy olyan társadalomban, amelyben felizzott egy másik társadalom álma. Ahol minden emberi tevékenység egy magas szint felé törekedhet. S aminek a modern művészeti gondolkodás forrásaiban számos előde van. Gondoljunk csak Lautréamont híres szlogenjére: A költészetet nem egynek, hanem mindenkinek kell művelnie. Álmok, amelyek csak álmok maradtak. Sőt, álomként is szertefoszlónak bizonyultak. A szándék konkrétsága helyett illó illúziók voltak és lettek. Mint minden életművet, Kassákét is a maga korába kell helyeznünk ahhoz, hogy megtaláljuk helyét a magunkéban és a jövőben is. Többszörös metamorfózisokon keresztül, amelyek az időtálló művek maradandóságának purgatóriumi előfeltételei. Ezt szolgálja – a hozzá mellékelt gazdag katalógussal, valamint egyéb pompás kiadványaival együtt – ez a kiállítás.

Jelenlegi rengeteg folyóirat-irodalmunkban nemrég megjelent egy újabb művészeti szemle, amely magát alcímében Mindenművészetnek nevezi.

Kassák maga volt ennek a mindenművészetnek a megtestesülése. Már pályakezdésének szinte első pillanatában tudatában is volt ennek, legelső verseskötete, az Eposz Wagner maszkjában címadásakor – 1915-ben. A „Gesamtkunst” fergeteges törzsi múltkultuszának nemcsak maszkja, hanem rikító palástja alól emelkedett ki az ő MA-kultusza éppoly fergeteges – hogy botrányosan mai szóval éljek – „globalizmusába”. Ezzel a hatalmas fordulattal lépett be – a magyar szellemtörténetben ritka egyidejűséggel – a korszak legújabb, egész Európát átfogó mozgalmaiba. Szinte minden kifejezési mód terepén – nyitottan és felszabadultan. Például, újfajta versben így:

Bartók mellett (akit ugyancsak ő helyezett az elsők között a magyar művészet élvonalába, má-jába, a MÁ-ban) a magyarok közül máiglan Kassák az, aki a legtermészetesebb módon szervült egyidejűleg a legmodernebb európai mozgalmakba, a maga aktív- és konstruktivista, képépítő munkáját is beleégetve ebbe az egész lángolásba. Kettős szerepben is. Egyformán továbbította a magyar művészetbe, szinte percnyi késedelem nélkül, a legújabb külhoni kísérleteket (ha úgy tetszik, olykor azok szélsőséges tévelygéseivel együtt), és emelte át ebbe a közösbe a korabeli legújabb magyar művészi kísérleteket. Egy, a műveltség szempontjából nézve a legalacsonyabb rétegekből kilépő autodidakta ifjú titán ennél magasabb szerepre nem is vállalkozhatott volna sehol. Más kérdés (vagy ugyanaz), hogy nemcsak szerepe volt jótékonyan kettős, hanem személyisége is (olykor kevésbé jótékonyan, ambivalens értékekkel terhelten is). Egyszerre volt nyitott és zárt, összetartó és kirekesztő is, akárcsak azok a tömör körök és derékszögű négyzetek, illetve, másrészt, messzire tartó nyílegyenes gerendavastag vonalak, csillagos égboltokhoz hasonlóan szétszórt betűkonstellációk, amelyek plakátjain és könyvborítóin, „könyv- és reklámművészetében” emblematikusan és emlékezetesen megjelentek.

És most újra megjelennek előttünk.