Babits esztergomi emlékműve előtt

„Vörösmartyról beszélni, Vörösmarty napján, s minden városok közt épp Vörösmarty városában: oly feladat, amely előtt az ember valósággal megint diák lesz.”

Elnézésüket kérem, hogy idézettel kezdtem. Abban a zavarban, amelybe tisztem ejt – hogy arról kell szólanom, akire mindig csalt úgy tudtam gondolni, mint a Mesterre, aki nemcsak engem, az emberöltőkkel fiatalabbat tett magától értetődően tanítványává, hanem a vele egyívásúakat is –, csak az menthet meg a dadogástól, ha mindjárt elöljáróban az ő szavaiba fogózom.

Babitsról beszélni – Babits emlékművének leleplezésekor s éppen itt, abban a városban, amelyet Babits maga választott magának –, kit nem tenne e feladat diákká, újból éppoly félszeggé és megilletődötté, mint azt, aki valaha először kaptatott fel hozzá azon a kis ösvényen, amely ma az ő nevét viseli?

S akinek számára Babits Mihály neve és műve valóban a saját diákéveivel forrt össze. Mikor Babits Mihályt megismertem, s mindaddig a rövid ideig, amíg ismerhettem, diák voltam még társadalmi helyzetemet illetően is, még inkább az életben és a költészetben, s fájdalmas diákként, egy kicsit az ő halálán tanultam meg azt is, milyen a halál.

Diákként állok most is e kő előtt, alig azonosíthatva magamat azzal, akinek itt beszélnie kell, s akinek szavai után feltárul előttünk az ő arcmása. Megint diákként, immár azt igyekezve megtanulni tőle, milyen a halhatatlanság.

„Életem egy kis vidéki városban kezdődött a múlt század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám” – írta 1939-es rövid önéletrajzában.

S huszonöt évvel ezelőtt, a második világháború legválságosabb időszakainak egyikében, egy másik magyar kisvárosban fejezte be életét, itt, Esztergomban, amelyet szabad választás útján avatott élete, s úgy kell hinnünk, halála székhelyévé is. Sokaknak ez is bizonyára úgy hangzik már, mint egy regény epizódja, az utánajötteknek, a legtöbbnek az itt jelen levők közül is, azoknak, akik már csak a halhatatlant ismerték meg. Nekem, akinek még az élőt és a halottat volt alkalmam ismerni, mindez eleven valóság, a saját életem része, s alig hihető, hogy negyedszázaddal ezelőtt történt.

Hogy éppen negyedszázada annak a nyári napnak, amelyen temették. Már a vonaton, amelyre egy balatoni állomáson szálltam Devecseri Gáborral együtt, az a hiedelem keríthette hatalmába az embert, hogy egy országos találkozóra tart: ünnepre – a gyász helyett. A többi kocsiban is egyre-másra ismerősöket fedeztünk fel, Jankovich Ferencet, Takáts Gyulát, másokat, akik ugyanazért szakították meg nyári aranyidejüket, ugyanoda tartottak, ahova mi, s ugyanazzal az érzülettel telve. Azóta sem vettem részt temetésen, ahol kevesebb szó esett volna a halálról és több az életről: a példáról, amely ránk maradt, a feladatról, amely ránk szakadt, s a fogadalomról, hogy nem leszünk hozzájuk hűtlenek.

E temetés egyedülálló hangulatát, azt a szinte bevallhatatlanul rendhagyó érzést, amelynek megfogalmazásával még most, huszonöt év múltán is olyan kínosan küszködök, s amely akkor mindnyájunkat eltöltött ott, Hunyady Sándornak, a nem sokkal később már szintén oly korai halottunkak volt bátorsága kimondani, szinte még helyben, abban az alig pár sornyi, mégis feledhetetlen írásban, amellyel a Babits Emlékkönyv zárul:

„A temetésen tele voltam részvéttel. De volt bennem valami más érzés is. Kerestem magamban, hogy mi az? És megdöbbenve ébredten rá, hogy jól érzem magam. Nem kellett soká tűnődnöm, hamar világossá vált, hogy miért. Azért éreztem jól magamat, mert mindenkit szerettem, aki a temetőben összegyűlt.” S néhány sorral alább: „A csillag eltűnik, de fénye világít. Megnyugtat, fölemel. Vonzása összegyűjti azokat, akik szeretik egymást. Egymásra nézhetnek a ravatal körül. Azt gondolhatják, hogy nincsenek egyedül. És olyasfélét érezhetnek valami megfoghatatlan iránt, mint a szerelem.”

Hogy mit jelentett az, nem lenni egyedül, s mindenkit szeretni tudni, akit magunk körül látunk… Magát a babitsi életmű titkát jelentette akkor. De ehhez legalább néhány mondat erejéig fel kell idézni a pillanatot, amelyről szó van. Magyarország gyászos hadba lépésének első hónapjait éltük, a magyar társadalomban hosszú ideje fövő mérgek lassan kikezdték már a legmegbízhatóbbnak látszó, a legjobbakat egybefűző kapcsolatokat is (Fő-e új méreg, mely közénk hatol? – Emlékszünk a kor másik nagy költőjének fájdalmas kérdésére.) A Babits által oly előszeretettel nagybetűsen írt „Szellem” egyre kevésbé bizonyult ellenállónak a külső és belső barbárság romboló erejével szemben, egyre inkább felfedte önnön természetét – éppen azt az egyetlent, amelyet Babits nem tudhatott benne felfedezni –, hogy csupán függvénye a tőle nagyon is távol esőnek látszó anyagi viszonyoknak. Babits mégsem egészen hiába bízott erejében. Az ő szellemének ritka csillagvonzását éppen ezért mi sem bizonyítja jobban, mint ez a még halálából is sugárzó erő: hogy még ebben a pillanatban, a nemzeti és emberi értékek katasztrofális zuhanásának idején is a legigazabb értékek jegyében tudta koporsója köré gyűjteni a legigazabbakat.

Hogy mindnyájan, közülünk még azok is, akik – mint Kassáknak az alkalomra írt verse mondja – egy életen át harcban állottak vele, egy pillanatra ugyanazt a kérdést éreztük feltolulni magunkban, azt, amelyet Illyés Gyula fogalmazott meg:

„Ki tudja, nem az lesz-e életünk értelme, hogy láttuk őt? Nem az lesz-e a legnagyobb mondandónk a jövőnek, hogy szemtanúk voltunk?”

Ha most, egy negyedszázad – s milyen negyedszázad! – múltán, az idő annyi megrázó tanulságával felnőve, némiképp eltúlzottnak érezzük is e szavakat, az, hogy valaki ilyen túlzásra késztette – nem egy kortársát és tanítványát, hanem mindannyiunkat, a magyar irodalom akkori nagymestereit és kisinasait egyaránt –, nem tanúskodik-e éppen ez mindennél inkább a nagyságról? A kikerülhetetlen hatásról, amelynek bűvöletében oly magától értetődően tekintettük őt csillagvilágunk közepének, mint a Kopernikusz előttiek a földet?

A Babits Emlékkönyvnek, e páratlan dokumentumnak minden egyes közleménye erről tanúskodik. Arról, hogy Babits, mindenen túl és mindenekelőtt az emberi nagyság élményével ajándékozott meg minket, ki tudja, nem legnagyobb ajándékával-e az életnek – ahogy ugyanebben a könyvben Szerb Antal kérdezte magától és mindnyájunktól.

Ha ez ünnepi percben nem felelhetünk is rá részletesen, legalább a kérdés feltevése elől nem lehet kitérnünk: mi maradt mára e nagyságból? Mit hagytak meg belőle a mi életünkben valóban évekkel versenyt álló napok, századokkal versengő esztendők?

Futó feleletül megint nem fordulhatunk jobbhoz, mint ahhoz, amivel kezdtük, az ő Vörösmarty-beszédéhez. „Mintha ő is keresztülment volna – írja itt – a világháborún és az emberiség minden válságán, amit mi későbbi olvasók megértünk.”

Babits halála óta is véget ért egy új, mindennél pusztítóbb világháború, s az emberiség nem egy válságon ment és megy át azóta is. S Babits költészete is mintha velünk együtt esett volna át mindezeken, s ma is úgy szólna, mintha ma szólalna meg. Az olyan sokakkal cseppet sem teketóriázó idő az ő művének nem át-, hanem aláhúzta értelmét és jelentőségét.

De nemcsak műve, művének sorsa is részt vett történelmünk reményt szegő és reményt adó kataklizmáiban. S műve posztumusz értékelésének még ma sem oldódott válságai tükrei a mi válságainknak.

Hol másutt kellene, hol másutt lehetne perbe szállni, mint itt, a hamis legendával, amely egy ideig leginkább állta útját a babitsi mű valódi értékelésének?

Akik a babitsi „elefántcsonttorony” legendáját szőtték, nem hatoltak sem a babitsi mű, sem a babitsi élet mélyére; még csak abba a házba se léptek be kellő figyelemmel, amely itt fölöttünk néz le a nagy folyóra, kis városra, s tekintett le egykor Babits tekintetével, országra-világra. Különben olvashatták volna a jelmondatot, amelyet Babits mintha csak jó előre nekik szánt volna válaszul, mikor háza falára véste: NON EBUR NEQUE AUREUM… Sem elefántcsontból, sem aranyból…

Valóban elefántcsontból épült volna az előhegyi ház?

Magának is feltette a kérdést:

 

Kis ház, börtönöm vagy-e? csillagnéző   tornyom-e? Barlang kell a medvének…

 

Igen, börtöne is volt, melybe a betegség zárta; barlangja is, amelybe túl érzékeny sebeivel húzódott. De mindenekelőtt „csillagnéző torony” volt, az európai szellem egyik legkimagaslóbb korabeli őrhelye, roppant obszervatórium, amelyben egy ritka nagyságrendű emberi nyugtalanság mikroérzékeny műszerei fogták fel az őrült népek nyugtalanságának már-már a jövőből rezgő tremolóit. És félelmetes versenytér is volt ez a ház, ez a kert a domboldalon, ahol lihegő tüdővel és ziháló torokkal állta a versenyt az esztendőkkel.

A pompás esztergomi homlokzat felett, melyet épp a legutóbb kellett számunkra is felfedeznie az itt járt kiváló angol építészettörténésznek, Nikolaus Pevsner-nek, de amelyet Babits már régen felfedezett, mindig az emberiség legfőbb gondjai rémlettek számára, szökevény, renitens idilljei rendre az özönvíz látomásaiba torkolltak. S a visszahúzódás kísérletei mindig újra ilyen felismerésekbe:

 

mert egyetlen életbe kötve száz távoli táj, ami az egyik oldalon történt, a másik tájon is fáj.

 

A költő, aki ezen a hegyen várta a postát mindegyre nyugtalanabbul, egyre bűnösebbnek tartva a nyugalmat, míg végül, mint nagy versében írta, már maga is csak posta lett, hír az időből az időn át az időbe, ilyen híreket hoz nekünk a gyarmati háborúk, vietnami bombázások, indiai éhínségek, a mindenütt fenyegető pusztítás és ugyanakkor a világ nagy részében soha nem látott szociális erőfeszítések korába. Senki megszívlelendőbbeket és fontosabbakat: Fényt és több fényt, és mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zug a földön! Még a csirkeház mellől is ilyen prófétai üzenetet:

 

Nem! nem! menni, cselekedni kell, Harcot a Harc ellen!

 

S milyen látványokkal gyötri magát – annyi gyötrelme közben? Olyanokkal, amelyek még csak a jövőből rémlenek felé. Összeomlott városok, maguk gyilkosává lett emberek látomásával. S miközben szervezete már nem bírhatott a sejtek szörnyen burjánzó vad bozótjaival, őt az izgatta, miképp lehet emberi törvényt a vad bozótnak szabni.

S végül, ki tett szebb hitet minden emberi dolgok végleges összetartozása mellett, mint ez a lábadozó, mint ez a haldokló, akit még legutolsó mozdulatával is így látunk magunktól távolodva is egyre közeledni felénk:

 

Én megyek… Indulok s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul, ha én meggyógyulok.

 

Saját magának emelt síremlékében írta:

 

Engem nem látott senki még. S az évek suhantak. Minden évben egy-egy fátyol hullott le rólam: mégis csupa fátyol a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

 

Még távolról sem hullott le arcáról és művéről minden fátyol. Sok idő és munka, nemzet és világ hosszú fejlődése kell ahhoz, hogy a lángész torzítatlanul az embereké legyen. Meg is elégedhetünk azzal, ha legalább évenként egy-egy fátylat sikerül eltávolítanunk emlékéről. Ennyit azonban remélhetünk, remélnünk kell ettől a lepeltől is, amely most Borsos Miklós faragta szép dombormű-képmásáról lehull előttünk.