In memoriam

Babits esztergomi emlékműve előtt

„Vörösmartyról beszélni, Vörösmarty napján, s minden városok közt épp Vörösmarty városában: oly feladat, amely előtt az ember valósággal megint diák lesz.”

Elnézésüket kérem, hogy idézettel kezdtem. Abban a zavarban, amelybe tisztem ejt – hogy arról kell szólanom, akire mindig csalt úgy tudtam gondolni, mint a Mesterre, aki nemcsak engem, az emberöltőkkel fiatalabbat tett magától értetődően tanítványává, hanem a vele egyívásúakat is –, csak az menthet meg a dadogástól, ha mindjárt elöljáróban az ő szavaiba fogózom.

Babitsról beszélni – Babits emlékművének leleplezésekor s éppen itt, abban a városban, amelyet Babits maga választott magának –, kit nem tenne e feladat diákká, újból éppoly félszeggé és megilletődötté, mint azt, aki valaha először kaptatott fel hozzá azon a kis ösvényen, amely ma az ő nevét viseli?

S akinek számára Babits Mihály neve és műve valóban a saját diákéveivel forrt össze. Mikor Babits Mihályt megismertem, s mindaddig a rövid ideig, amíg ismerhettem, diák voltam még társadalmi helyzetemet illetően is, még inkább az életben és a költészetben, s fájdalmas diákként, egy kicsit az ő halálán tanultam meg azt is, milyen a halál.

Diákként állok most is e kő előtt, alig azonosíthatva magamat azzal, akinek itt beszélnie kell, s akinek szavai után feltárul előttünk az ő arcmása. Megint diákként, immár azt igyekezve megtanulni tőle, milyen a halhatatlanság.

„Életem egy kis vidéki városban kezdődött a múlt század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám” – írta 1939-es rövid önéletrajzában.

S huszonöt évvel ezelőtt, a második világháború legválságosabb időszakainak egyikében, egy másik magyar kisvárosban fejezte be életét, itt, Esztergomban, amelyet szabad választás útján avatott élete, s úgy kell hinnünk, halála székhelyévé is. Sokaknak ez is bizonyára úgy hangzik már, mint egy regény epizódja, az utánajötteknek, a legtöbbnek az itt jelen levők közül is, azoknak, akik már csak a halhatatlant ismerték meg. Nekem, akinek még az élőt és a halottat volt alkalmam ismerni, mindez eleven valóság, a saját életem része, s alig hihető, hogy negyedszázaddal ezelőtt történt.

Hogy éppen negyedszázada annak a nyári napnak, amelyen temették. Már a vonaton, amelyre egy balatoni állomáson szálltam Devecseri Gáborral együtt, az a hiedelem keríthette hatalmába az embert, hogy egy országos találkozóra tart: ünnepre – a gyász helyett. A többi kocsiban is egyre-másra ismerősöket fedeztünk fel, Jankovich Ferencet, Takáts Gyulát, másokat, akik ugyanazért szakították meg nyári aranyidejüket, ugyanoda tartottak, ahova mi, s ugyanazzal az érzülettel telve. Azóta sem vettem részt temetésen, ahol kevesebb szó esett volna a halálról és több az életről: a példáról, amely ránk maradt, a feladatról, amely ránk szakadt, s a fogadalomról, hogy nem leszünk hozzájuk hűtlenek.

E temetés egyedülálló hangulatát, azt a szinte bevallhatatlanul rendhagyó érzést, amelynek megfogalmazásával még most, huszonöt év múltán is olyan kínosan küszködök, s amely akkor mindnyájunkat eltöltött ott, Hunyady Sándornak, a nem sokkal később már szintén oly korai halottunkak volt bátorsága kimondani, szinte még helyben, abban az alig pár sornyi, mégis feledhetetlen írásban, amellyel a Babits Emlékkönyv zárul:

„A temetésen tele voltam részvéttel. De volt bennem valami más érzés is. Kerestem magamban, hogy mi az? És megdöbbenve ébredten rá, hogy jól érzem magam. Nem kellett soká tűnődnöm, hamar világossá vált, hogy miért. Azért éreztem jól magamat, mert mindenkit szerettem, aki a temetőben összegyűlt.” S néhány sorral alább: „A csillag eltűnik, de fénye világít. Megnyugtat, fölemel. Vonzása összegyűjti azokat, akik szeretik egymást. Egymásra nézhetnek a ravatal körül. Azt gondolhatják, hogy nincsenek egyedül. És olyasfélét érezhetnek valami megfoghatatlan iránt, mint a szerelem.”

Hogy mit jelentett az, nem lenni egyedül, s mindenkit szeretni tudni, akit magunk körül látunk… Magát a babitsi életmű titkát jelentette akkor. De ehhez legalább néhány mondat erejéig fel kell idézni a pillanatot, amelyről szó van. Magyarország gyászos hadba lépésének első hónapjait éltük, a magyar társadalomban hosszú ideje fövő mérgek lassan kikezdték már a legmegbízhatóbbnak látszó, a legjobbakat egybefűző kapcsolatokat is (Fő-e új méreg, mely közénk hatol? – Emlékszünk a kor másik nagy költőjének fájdalmas kérdésére.) A Babits által oly előszeretettel nagybetűsen írt „Szellem” egyre kevésbé bizonyult ellenállónak a külső és belső barbárság romboló erejével szemben, egyre inkább felfedte önnön természetét – éppen azt az egyetlent, amelyet Babits nem tudhatott benne felfedezni –, hogy csupán függvénye a tőle nagyon is távol esőnek látszó anyagi viszonyoknak. Babits mégsem egészen hiába bízott erejében. Az ő szellemének ritka csillagvonzását éppen ezért mi sem bizonyítja jobban, mint ez a még halálából is sugárzó erő: hogy még ebben a pillanatban, a nemzeti és emberi értékek katasztrofális zuhanásának idején is a legigazabb értékek jegyében tudta koporsója köré gyűjteni a legigazabbakat.

Hogy mindnyájan, közülünk még azok is, akik – mint Kassáknak az alkalomra írt verse mondja – egy életen át harcban állottak vele, egy pillanatra ugyanazt a kérdést éreztük feltolulni magunkban, azt, amelyet Illyés Gyula fogalmazott meg:

„Ki tudja, nem az lesz-e életünk értelme, hogy láttuk őt? Nem az lesz-e a legnagyobb mondandónk a jövőnek, hogy szemtanúk voltunk?”

Ha most, egy negyedszázad – s milyen negyedszázad! – múltán, az idő annyi megrázó tanulságával felnőve, némiképp eltúlzottnak érezzük is e szavakat, az, hogy valaki ilyen túlzásra késztette – nem egy kortársát és tanítványát, hanem mindannyiunkat, a magyar irodalom akkori nagymestereit és kisinasait egyaránt –, nem tanúskodik-e éppen ez mindennél inkább a nagyságról? A kikerülhetetlen hatásról, amelynek bűvöletében oly magától értetődően tekintettük őt csillagvilágunk közepének, mint a Kopernikusz előttiek a földet?

A Babits Emlékkönyvnek, e páratlan dokumentumnak minden egyes közleménye erről tanúskodik. Arról, hogy Babits, mindenen túl és mindenekelőtt az emberi nagyság élményével ajándékozott meg minket, ki tudja, nem legnagyobb ajándékával-e az életnek – ahogy ugyanebben a könyvben Szerb Antal kérdezte magától és mindnyájunktól.

Ha ez ünnepi percben nem felelhetünk is rá részletesen, legalább a kérdés feltevése elől nem lehet kitérnünk: mi maradt mára e nagyságból? Mit hagytak meg belőle a mi életünkben valóban évekkel versenyt álló napok, századokkal versengő esztendők?

Futó feleletül megint nem fordulhatunk jobbhoz, mint ahhoz, amivel kezdtük, az ő Vörösmarty-beszédéhez. „Mintha ő is keresztülment volna – írja itt – a világháborún és az emberiség minden válságán, amit mi későbbi olvasók megértünk.”

Babits halála óta is véget ért egy új, mindennél pusztítóbb világháború, s az emberiség nem egy válságon ment és megy át azóta is. S Babits költészete is mintha velünk együtt esett volna át mindezeken, s ma is úgy szólna, mintha ma szólalna meg. Az olyan sokakkal cseppet sem teketóriázó idő az ő művének nem át-, hanem aláhúzta értelmét és jelentőségét.

De nemcsak műve, művének sorsa is részt vett történelmünk reményt szegő és reményt adó kataklizmáiban. S műve posztumusz értékelésének még ma sem oldódott válságai tükrei a mi válságainknak.

Hol másutt kellene, hol másutt lehetne perbe szállni, mint itt, a hamis legendával, amely egy ideig leginkább állta útját a babitsi mű valódi értékelésének?

Akik a babitsi „elefántcsonttorony” legendáját szőtték, nem hatoltak sem a babitsi mű, sem a babitsi élet mélyére; még csak abba a házba se léptek be kellő figyelemmel, amely itt fölöttünk néz le a nagy folyóra, kis városra, s tekintett le egykor Babits tekintetével, országra-világra. Különben olvashatták volna a jelmondatot, amelyet Babits mintha csak jó előre nekik szánt volna válaszul, mikor háza falára véste: NON EBUR NEQUE AUREUM… Sem elefántcsontból, sem aranyból…

Valóban elefántcsontból épült volna az előhegyi ház?

Magának is feltette a kérdést:

Igen, börtöne is volt, melybe a betegség zárta; barlangja is, amelybe túl érzékeny sebeivel húzódott. De mindenekelőtt „csillagnéző torony” volt, az európai szellem egyik legkimagaslóbb korabeli őrhelye, roppant obszervatórium, amelyben egy ritka nagyságrendű emberi nyugtalanság mikroérzékeny műszerei fogták fel az őrült népek nyugtalanságának már-már a jövőből rezgő tremolóit. És félelmetes versenytér is volt ez a ház, ez a kert a domboldalon, ahol lihegő tüdővel és ziháló torokkal állta a versenyt az esztendőkkel.

A pompás esztergomi homlokzat felett, melyet épp a legutóbb kellett számunkra is felfedeznie az itt járt kiváló angol építészettörténésznek, Nikolaus Pevsner-nek, de amelyet Babits már régen felfedezett, mindig az emberiség legfőbb gondjai rémlettek számára, szökevény, renitens idilljei rendre az özönvíz látomásaiba torkolltak. S a visszahúzódás kísérletei mindig újra ilyen felismerésekbe:

A költő, aki ezen a hegyen várta a postát mindegyre nyugtalanabbul, egyre bűnösebbnek tartva a nyugalmat, míg végül, mint nagy versében írta, már maga is csak posta lett, hír az időből az időn át az időbe, ilyen híreket hoz nekünk a gyarmati háborúk, vietnami bombázások, indiai éhínségek, a mindenütt fenyegető pusztítás és ugyanakkor a világ nagy részében soha nem látott szociális erőfeszítések korába. Senki megszívlelendőbbeket és fontosabbakat: Fényt és több fényt, és mindig több fényt! Ne maradjon egy homályos zug a földön! Még a csirkeház mellől is ilyen prófétai üzenetet:

S milyen látványokkal gyötri magát – annyi gyötrelme közben? Olyanokkal, amelyek még csak a jövőből rémlenek felé. Összeomlott városok, maguk gyilkosává lett emberek látomásával. S miközben szervezete már nem bírhatott a sejtek szörnyen burjánzó vad bozótjaival, őt az izgatta, miképp lehet emberi törvényt a vad bozótnak szabni.

S végül, ki tett szebb hitet minden emberi dolgok végleges összetartozása mellett, mint ez a lábadozó, mint ez a haldokló, akit még legutolsó mozdulatával is így látunk magunktól távolodva is egyre közeledni felénk:

Saját magának emelt síremlékében írta:

Még távolról sem hullott le arcáról és művéről minden fátyol. Sok idő és munka, nemzet és világ hosszú fejlődése kell ahhoz, hogy a lángész torzítatlanul az embereké legyen. Meg is elégedhetünk azzal, ha legalább évenként egy-egy fátylat sikerül eltávolítanunk emlékéről. Ennyit azonban remélhetünk, remélnünk kell ettől a lepeltől is, amely most Borsos Miklós faragta szép dombormű-képmásáról lehull előttünk.

Kassák – profilból

Köszöntöm a nézőket, s ebben a néhány percben, amit a nézőktől ellopok, a hallgatókat. Nem tagadhatom, hogy ez a néhány ellopott perc nem az én számlámra írandó, hanem a kiállítás rendezőjének, Csaplár Ferencnek köszönhető, aki ez ideileg legjobb ismerője a kiállítás alanyának, a magyar „ávantgárd” vezéralakjának, úgyis, mint annak műve fölötti kettős értelemben is vehető „múzeumi őrzője”.

„Ávant-gárd” (így mondom, és így is írtam le, szándékos provokációval, a magyar művészeti közéletben oly gyakran mellőzni és lesajnálni kívánt fogalmat használók csúnyán magyarított, három súlyos és hangsúlyos tompa magyar a-val terhelt artikulációja helyett, sőt annak ellenében.) Jelezve, hogy ez az artikuláció már a szó ejtésével is eltorzítja és mintegy kifordítja magából a szó jelentését. A magyar „avangard” kifejezés, akarva-akaratlanul egymagában méltatlan visszatartása és lefokozása a sokágú, sokszálú, ám sokszorosan együvé tartozó összeurópai avant-garde, benne természetesen a magyar avantgarde („előőrs, élcsapat, legmodernebb” stb.) szótári jelentéseinek.

A múzeumigazgató és kiállításrendező, kiváló Kassák-szakértő, Csaplár Ferenc, keresve sem találhatott volna nálam illetéktelenebb személyt éppen a Kassák Lajos, a könyv- és reklámművész című kiállítás megnyitójául. Azon kívül, hogy magam is kedvelem a szép kiállítású könyveket, és mindig örültem, ha a kiadónak sikerült valamelyik könyvemet a szöveghez domesztikált, értelmesen tervezett formában megjelentetni, sosem foglalkoztam tüzetesebben a könyvművészettel; a Kassákéval sem; a reklámozástól (bármily anakronizmusnak tűnhet is ez manapság) még a netán a művészettel érintkező kivitelezésében is egyenesen idegenkedem (sőt, mostanában méginkább, mint azelőtt, hiszen napjainkban nincs olyan áru, amely irgalmatlanabbul elárasztaná a nyilvánosságot, vagy nevezzük a nevén, a piacot, mint a „reklám-mint-áru”, önállósult áruként). Márpedig, úgy gondolom – ez esetben Kassákkal szöges ellentétben –, hogy lehet, hogy a reklám, grafikai minőségében olykor érintkezik, sőt szándékában vetekedhet is a művészettel, szellemében azonban még akkor is merő ellentéte a művészetnek. A művészet – legalábbis indítékaiban és törekvéseiben – mindenekelőtt minőséget jelent, szellemi, etikai és esztétikai, vagyis az érdektől elvált, megfosztott minőséget. És nemcsak a kanti axióma, hanem, ilyen vagy amolyan megközelítéssel, minden utána következő meghatározási kísérlet szerint.

A reklám, ezzel szemben, bármilyen „szép” is, azt hirdeti (mielőtt még az általa hirdetni kívánt árut hirdetné), hogy az ő áruja minden más kategóriájabeli árunál jobb, szebb, alkalmasabb arra, amire alkalmas (vagy nem alkalmas); és a jogszabályt, ami ezt tiltja, furfangos, sötét, ám átlátszó módon, respektíve a jogszabályt magát is megcsúfolva [amit természetesen maga a szabályozás is többnyire könnyedén lehetővé tesz], könnyed tánclépésekben megkerüli). Hasztalan tartja maga fölé azt a nagyon is könnyen áteresztő anyagból szőtt ideológiai ernyőt, miszerint a magahirdetés nem csupán az áru fogyasztásának növekedése érdekében történik, hanem a fogyasztó felvilágosításának érdekében is. Valójában mindenki tudja (akinek egy csöpp esze van), hogy minden tényállással kontroverz az, ha mondjuk, egy tévé-reklámszekvenciában egymásután ötféle mosóporról vagy mosogatóléről a fogyasztó (néző) azt a felvilágosítást szerzi be, hogy ezek mindegyike jobb a másik négynél. Ez tudniillik legalább olyan logikai abszurdum, mint a kör négyszögesítése vagy a négyszög körkörösítése. Az információ lényege itt merő dezinformáció. Nem az áru „jobbságának” bizonyítéka, hanem az esetleg (illetve ez esetben négy esetben biztosan) a rosszabb áru „jobb” formában való megjelenítése. Ha verseny, olyan verseny, amely nem teljesítményével, hanem látszatával, valamilyen szimulatriával törekszik a (minden alkalommal a „másik”, meg nem nevezett) ellenfél fölötti győzelemre. Nem minőségével, hanem önkényes és ellenfelét leminősítő önminősítésével.

A művészet, ezzel szemben, csakis tartalmát és formáját hirdeti, mint egyedi minőségét, amely semmi mást nem minősít semmivel, és főként semminek az ellenében nem. A művészet nem legyőzni akarja (erre nem is képes), hanem valódi versenyre hívja ki a művészetet. Egyre magasabb egyedi művészi értékeivel mind magasabbra emelve az igazi művészet egészét. (Amiért egyébként kevesen harcoltak olyan hévvel, mint éppen Kassák.)

Egyetlen javaslatom mégis volna – inkább csak lenne –, ha nem tudnám, hogy merő derültséget kelthetek vele, nem is csupán az érdekeltek, hanem, mondjuk, az itt összegyűlt érdeklődők körében is – a reklám és a művészet valódi jungtímba hozására. Ez egy olyan művészi reklám lenne, amely azt hirdetné, hogy az eddigi hirdetőket, vagyis árutermelőket arra buzdítanák, hogy a mostanáig reklámra elkülönített összegeiket arra különítsék el, hogy árujukat, egyrészt, magasabb technikával (ez volna az igazi hightech) a lehető legértékesebbé tegyék, másrészt arra, hogy ezt a még értékesebbé vált árat egyúttal olcsóbban is árulják. Ez lenne az igazi gazdasági verseny, amelyben mind szellemi, mind esztétikai erejével a művészet is részt vehetne.

De, komolyságunkat visszaszerezve: mielőtt folytatnám (már nem sokáig), világossá szeretném tenni, hogy nem a reklámmal mint olyannal kívánok vitatkozni; ez nem az én dolgom. (Különben sem volna kedvem fejjel a falnak menni.) Csak azt szeretném tisztázni, hogy a reklám és a művészet exisztenciális és in sich alaptulajdonságaikban összeegyeztethetetlenek egymással.

Mindez természetesen nem érvényes mindenkor a könyv-művészetre. De, hogy mégsem olyan könnyű a „könyv-művészetet” sem a „művészettel” mindig „összetéveszteni”, azt maguk a „könyvművészet mint művészet” feltalálói és művelői is tudták. Az 1929–30-ban több német, holland és svájci városban megismételt nagy közös kiállításukat (amelynek Kassák is fontos résztvevője volt) már akkor ezzel a minősítéssel kísérték: „Typographie kann unter Umständen Kunst sein”. Az erre emlékező kiállítást 1990-ben már ezzel a címmel nyitották meg. Vagyis: lehet „művészet” – bizonyos adott körülmények között.

De hát Kassák végül is nemcsak „könyv- és reklámművész”. Sőt. És ha van valaki, aki ezekben a tevékenységekben eljutott a művészettel való érintkezéshez, akkor bizonyosan ő az egyik legsikeresebb e téren. Hatalmas életművébe, az irodalom szinte minden műfajában és -nemében, és ezzel szoros kapcsolatban kialakult képzőművészeti munkásságába szervesen beleépültek a művészetnek ezek a határesetei és határértékei is. Úgy, hogy ez utóbbiak nélkül az előbbiek sem képzelhetők el. Egyik átúszik a másikba, a másik az előbbibe, mint képein vagy könyvborítóin az egymásba hatoló és ékelődő geometrikus ábrák vagy éppen antigeometrikus foltok és foszlányok. Az sem feledhető, hogy mindezt egy más korban művelte, fedezte föl és segítette magas szintre emelkedni. Egy olyan társadalomban, amelyben felizzott egy másik társadalom álma. Ahol minden emberi tevékenység egy magas szint felé törekedhet. S aminek a modern művészeti gondolkodás forrásaiban számos előde van. Gondoljunk csak Lautréamont híres szlogenjére: A költészetet nem egynek, hanem mindenkinek kell művelnie. Álmok, amelyek csak álmok maradtak. Sőt, álomként is szertefoszlónak bizonyultak. A szándék konkrétsága helyett illó illúziók voltak és lettek. Mint minden életművet, Kassákét is a maga korába kell helyeznünk ahhoz, hogy megtaláljuk helyét a magunkéban és a jövőben is. Többszörös metamorfózisokon keresztül, amelyek az időtálló művek maradandóságának purgatóriumi előfeltételei. Ezt szolgálja – a hozzá mellékelt gazdag katalógussal, valamint egyéb pompás kiadványaival együtt – ez a kiállítás.

Jelenlegi rengeteg folyóirat-irodalmunkban nemrég megjelent egy újabb művészeti szemle, amely magát alcímében Mindenművészetnek nevezi.

Kassák maga volt ennek a mindenművészetnek a megtestesülése. Már pályakezdésének szinte első pillanatában tudatában is volt ennek, legelső verseskötete, az Eposz Wagner maszkjában címadásakor – 1915-ben. A „Gesamtkunst” fergeteges törzsi múltkultuszának nemcsak maszkja, hanem rikító palástja alól emelkedett ki az ő MA-kultusza éppoly fergeteges – hogy botrányosan mai szóval éljek – „globalizmusába”. Ezzel a hatalmas fordulattal lépett be – a magyar szellemtörténetben ritka egyidejűséggel – a korszak legújabb, egész Európát átfogó mozgalmaiba. Szinte minden kifejezési mód terepén – nyitottan és felszabadultan. Például, újfajta versben így:

Bartók mellett (akit ugyancsak ő helyezett az elsők között a magyar művészet élvonalába, má-jába, a MÁ-ban) a magyarok közül máiglan Kassák az, aki a legtermészetesebb módon szervült egyidejűleg a legmodernebb európai mozgalmakba, a maga aktív- és konstruktivista, képépítő munkáját is beleégetve ebbe az egész lángolásba. Kettős szerepben is. Egyformán továbbította a magyar művészetbe, szinte percnyi késedelem nélkül, a legújabb külhoni kísérleteket (ha úgy tetszik, olykor azok szélsőséges tévelygéseivel együtt), és emelte át ebbe a közösbe a korabeli legújabb magyar művészi kísérleteket. Egy, a műveltség szempontjából nézve a legalacsonyabb rétegekből kilépő autodidakta ifjú titán ennél magasabb szerepre nem is vállalkozhatott volna sehol. Más kérdés (vagy ugyanaz), hogy nemcsak szerepe volt jótékonyan kettős, hanem személyisége is (olykor kevésbé jótékonyan, ambivalens értékekkel terhelten is). Egyszerre volt nyitott és zárt, összetartó és kirekesztő is, akárcsak azok a tömör körök és derékszögű négyzetek, illetve, másrészt, messzire tartó nyílegyenes gerendavastag vonalak, csillagos égboltokhoz hasonlóan szétszórt betűkonstellációk, amelyek plakátjain és könyvborítóin, „könyv- és reklámművészetében” emblematikusan és emlékezetesen megjelentek.

És most újra megjelennek előttünk.

Füst Milán

Akinek tiszteletére ma összegyűltünk, „horgaselméjű s szikár aggastyán” kívánt lenni, s e magában is rendhagyó óhajhoz még azt sem átallotta hozzáfűzni: „olyan, mint maga az Úr”. Nem kis mértékkel mérte hát magát. S ugyanezt a mértéket alkalmazta, meglehetősen alkalmatlan módon, másokra is. Másokhoz éppoly könyörtelen tudott lenni, mint magához. De mindenekelőtt magához volt az. Viszont e könyörtelenségét kortársairól kiterjesztette az utánajövőkre is. Mihozzánk se volt könyörületes, akik ma itt állunk az emlékét megörökítő tábla előtt.

Mert soha semmilyen üres vigasznak nem engedett. Annak a „vén, jó költő-vigasznak” se, amely pedig annyit tiktakolt a meg nem értett nagyok fülébe hosszú századokon át: hogy „majd jő a kor, amelynek visszadöbben / felénk szíve…” Félelmetesen illúziótlan világából a bölcsen megértő, mindent jóvátevő, „hálás” utókor illúziója is teljességgel hiányzik. Tőle a hálás utókor hiába vár előzetes hálát kései jóvátételekért. Nem valami hízelgő szerepben állunk hát itt előtte, részben még volt kortársai, az általa jó előre „átkozottként” aposztrofált utókor képviselőjeként. Hallgassuk csak hozzánk szóló szavát:

Tudunk-e felelni erre a kérdésre? Miért kellett az elismerés és a megértés alamizsnáját kérnie – ilyen megvető alázattal (hogy magatartásának paradox formáját mi is egész paradoxonában próbáljuk megragadni)? Mert pályájának ebben rejlik a legfőbb tanulsága és művei igazi, a sok részlegesség után éppen ritka egységében való megértésének kulcsa. A Füst Milán-i mű kialakulásának korában és közvetlen környezetében, a magyar irodalomban az írók – ahogy Kosztolányi élesen megvilágította a két végletet – „homo ethicus”-ra és „homo aestheticus”-ra oszlottak. Füst Milán írói magatartása és műve viszont kezdettől fogva ezen ellentét áthidalásának, e kettősség egységbe foglalásának eszméjével indult. Végletesen esztétikus beállítottsága szemmel látható volt; sokáig nem volt látható azonban, legfeljebb a legérzékenyebbek számára sejthető, hogy ez az esztétikai beállítottság, éppen mániákusnak látszó végletességében, milyen etikus, sőt politikai indítású volt. Hogy nála a tiszta esztétikum oltárán a mű megalkotásáért hozott áldozat etikai, sőt politikai erővé vált; s ez az erő változott aztán magában a műben új, különleges esztétikai minőséggé. Tanulmányaiban többször is visszatér, Osvát tanítására hivatkozva, arra, hogy „írónak lenni nem foglalkozás, nem is hivatás – több ennél! Írónak lenni annyit tesz, mint írónak való életet élni, ez pedig annyit tesz, hogy minden egyebet alárendelni ennek a kedvtelésnek vagy tébolynak, szépségnek vagy nyomorúságnak…”

Nos, ez a végletesen és egyszeri módon sajátos írói „életmód” különcnek és korszerűtlennek mutatta őt, és ezt ki-ki kedve és hajlama szerint vagy kedvtelésnek, vagy tébolynak, szépnek vagy nyomorúságosnak tartotta… Füst Milán szinte élete végéig mint az irodalom „normális”, „valódi” porondjának peremén kóválygó különc helyezkedett el. Csakhogy lassan még a mi irodalmunk szemszögéből nézve is, mely az európai átlagnál jobban ragaszkodik nemzeti hagyományainak nemcsak lényegéhez, hanem a külsőségeihez is, világos kezd lenni, hogy a század irodalmának legnagyobb megújítói, tehát központi alakjai – vagy ezeknek jelentős része – mindenütt éppen az ilyen „különcök” közül kerültek ki; egyre jobban látszik, hogy a század első felének normális alakjai ezek a rendhagyó, a XIX. századi normáktól eltérő élet- és alkotásmóddal kitűnő „csodabogarak”, mint Füst Milán kortársai közül a legnagyobb európaiak egész sora: Joyce és Kafka, Eliot és Saint-John Perse, Fernando Pessoa vagy Konsztantinosz Kavafisz. Mert a hagyományok csak úgy és annyiban alakíthatják a jelent, ahogy és amennyiben a mindenkori jelent hagyománnyá tudják alakítani.

Ily módon nem leszünk kénytelenek Füst Milánt újra meg újra felfedezni, és aztán megint újra meg újra félretenni, mint aki nem illik be a sorba. Mert ez a fajta újrafelfedezés jellemzi a róla írottakat, még a legértőbbeket is, vagy éppen ezeket, és egészen a legutóbbi időkig. Mintha „ihletének forrása” még mindig „ismeretlen” maradt volna, ahogy 1941-ben a IV. Henrik király kilenc évet késő megjelenésekor írta róla a művet magasztaló kritikusa. Holott az életmű hatalmas egysége csakis ebből a forrásból kiindulva közelíthető meg igazán. Amelynek kútfője az európai irodalom földrajzán annyi más forrással közös.

A klasszikus ókor nagy himnuszköltőjének, Alkmannak sírversében olvassuk: „A költőt több anya szüli, nem egy.” Még ugyanazt az egyet is. Ne kérjük hát számon minden költőn mindig ugyanazt az anyát.

E rövid beszéd kezdetén, a szokás hatalmának engedve, az „emlékét megörökítő tábláról” beszéltem. De nem, emlékét nem e tábla örökíti meg. Csakis az, ha megkeressük azt az ihletforrást, amelyből műve egyedülálló szépségét és egységét merítette.

De azért valamit ez a tábla is megörökíthet. Ha nem az élők amúgy is eleve elutasított alamizsnáját jelenti a halottnak, akinek már nincsen szüksége rá. Hanem a magunk gazdagodását az ő ránk hagyott kincsével, amire nekünk, az élőknek és az élni fogóknak van szükségünk.

Paul Valéry halálára

Minden nagy alkotóművész a művészetnek egy új lehetőségét, a világnak egy új szemléletét, az alkotásnak új módszerét hozza magában. Az a törékeny, mélyen barázdált arcú, izgatott mosolyú öreg úr, akit most 74 éves korában egy Villejuste utcai kis szobában font körül az utolsó ünnepély, melyet fiainak megád e föld – annak a végletességét valósította meg életében, ami embervoltunk legfőbb ismérve, s ami egyben mégis, épp az ő kedvelt szavával élve, a „legembertelenebb”: a tiszta szellemnek és abszolút gondolkodásnak. S ebből a paradoxiából következik művének minden további ellentmondása. Mert csupa ellentét és ellentmondás ez a titokzatos és ragyogó mű, és éppen tökéletes egységében az. Még beszélni is csak paradoxonokban lehet róla; mindig csak több oldalról fogható meg, ha egyfelől nyúlunk utána, menthetetlenül kisiklik kezünk közül másfelé. Ha azt mondanók róla, hogy a világot teljességgel a művészet szemszögéből tekinti – mindjárt kajánul felötlik előttünk, hogy nincs, aki kevesebbre tartaná azt a „homályos” és „határozatlan” forrongást, ami általában művészetnek és kivált költészetnek tartatik és dicsértetik minden korokban, mint éppen ő. Ő a „tiszta”, az „abszolút” költészet megvalósítója, aki minden idegen anyagot száműz a költészetből, mindent, ami csupán „élet”, a teljes konkrét valóságot csakúgy, mint a szellem ismereteit és elmélkedését. De nem ő-e a filozófus költő, talán egyetlen e nemben – s nem a legkábítóbb érzékiséggel, a legkonkrétabb víziókkal támadnak-e ránk káprázatos verssorai? Nem ő-e az, aki költészetté emelte a gondolkodást és gondolkodássá a költészetet, mindegyiket a másik segítségével emelve mintegy önmaga fölé? – Nem az elkészültség, a teljes befejezettség, a szinte lehetetlen tökély jut-e eszükbe nevének hallatára? S nézzük csak műveit. Befejezetlen versek, „poème abandonné”, „études”, „fragments”, előszavak, hozzászólások, felkérésre tartott előadások, megemlékezések, feljegyzések, kommentárok, levelek, széljegyzetek: „változatok”; csupa töredék, egy virtuális roppant mű szilánkjai. Nem rejti-e egész beállítottsága egy menthetetlenül „szellemi”, s ezáltal kissé üres szemlélet veszélyét? S viszont, ki érti, ki veszi számba nála biztosabban és hidegebben a dolgok leganyagibb magatartását, a mívesség, a megmunkálás legapróbb módozatait? Nem érzékelteti-e minden szellemi dolog szakadatlan anyagi frekvenciáit? Mindenki tudja, hogy ő a legvilágosabb, a legszabatosabb kifejezés utánozhatatlan titkú mestere; de azt is, hogy könyvtárnyi irodalom foglalkozik műve rejtelmeinek feltárásával; s versei homályosságukról és „érthetetlenségükről” híresek, s aligha találni nála „nehezebb” olvasmányt; és tőle származik az a rejtelmes kérdés: „Mi titokzatosabb a világosságnál?” Ki más az, aki mindenütt dilettáns voltával és tájékozatlanságával tüntet, aki Goethéről szóló emlékbeszédét azzal kezdi, hogy „mélységes sajnálkozására” nem ért németül, aki Proustról úgy ír, hogy csupán egy kötetét „volt alkalma” olvasni, s akinek híres Leonardo-tanulmányában alig fordul elő Leonardo neve? S ki az, aki mégis mélyebb és sokoldalúbb hozzáértést árul el mindeme dolgokban, s hozzá még a tudomány, művészet és élet megannyi kérdésében, megvalósítva minden téren specializált korunkban az egyetemes ember, a polihisztor antik és renaissance eszményét? – És művének külső sorsa nem kevésbé paradox, mint belső felépítése. Ő az, aki csak kényszernek engedve publikálja munkáit, akkor is csak korlátozott példányszámban és a leghozzáférhetetlenebb helyeken és formákban, csak a kiválasztottak, szinte csak barátai számára – és ő a XX. század világhírű költője, akinek egy kéziratáért amerikai gyűjtők százezreket fizetnek; ő az, aki akadémiai székfoglalója alkalmával kezével lefedte a mikrofont, nehogy a rádió közvetíthesse beszédét – és ő, akinek a Collège de France-on tartott előadásaira nem találtak elég nagy termet. Ő az, aki teljességgel lemond a népszerűségről – és a francia válogatott rugby-csapat, amikor vereséget szenvedett az angoloktól, az ő híres verssorait szavalva vonult le a pályáról: „Patience, patience, patience dans l’azur!”

Valéry műve így a legmélyebb ellentmondásokat rejti magában. S épp ezáltal lesz oly hallatlanul ellenállóvá, oly időtállóan szilárddá. Az emberi lét megoldhatatlan kérdéseinek örvényei és forgói fölött hatalmas ellentétpárok közt ível ragyogó és biztos műve. Mint a híd, mely nem egy, mindig csak két pilléren állhat biztosan és hibátlanul.

Élet és művészet kapcsolatai talán soha nem álltak előttünk olyan teljes élességükben és teljes titokzatosságukban, mint Valéry szavainak világában, megoldatlanul is a megoldások ezer színével kápráztatón. Nem ő írta-e Goethéről: „Az emberi szellem egyik legnagyobb sikerű kísérlete volt arra, hogy istenekhez váljék hasonlóvá.”

Előszó – félszázad után

Ez a 2000 év végén megjelenő könyv 1958-ban, negyvenkét évvel ezelőtt született; most érkezett (csekély, jelentéktelen, többnyire stiláris javítástól eltekintve) változatlan negyedik kiadásáig. De, ha úgy tetszik, „Rimbaud összes művei” magyarul, az említetteken kívül, a bevezető tanulmány és a „Jegyzetek” kivételével a Lyra Mundi sorozatban (1981), illetve a Sziget Kiadónál (2000) megjelent további két kiadással együttvéve, a hatodik kiadásánál tart. E csaknem félszázados teljes „magyar Rimbaud” látványos stabilitása, mondhatnánk „standardizációja” nyilván azoknak a mélyreható élményeknek is köszönhető, amelyek a századelő nagy magyar költőinek és versfordítóinak szórványos, de maradandóan remek fordításaival megalapozták a szűkkörű, ám annál intenzívebb magyar Rimbaud-kultuszt. Nevesítve: Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, majd utánuk Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula. További alapul szolgált két ugyancsak kitűnő fordító, Kardos László, illetve Rónay György immár válogatott Rimbaud-kötete, amely – érdekes módon és talán nem egészen véletlenül – olyan súlyos években készült, aminőkről az a szólás terjedt el az európai történelem századaiban, hogy „fegyverek közt hallgatnak a Múzsák”: mindkettő a huszadik század legsötétebb évében, 1944-ben látott napvilágot.

A rimbaud-i mű hazai, majd azt követően összeurópai utókora csak híven követni látszik az eredeti létrejöttének körülményeit. Hiszen markáns dátumok tanusítják, hogy az európai irodalomban egyedülálló gyermek-költőzseni Múzsája sem a szállóigés trendet követte. Költészetének legfontosabb része maga is egy elkeseredett háború, majd polgárháború szennyes országútjain, félhalott falak alatt… sok-fájdalmú város kövezetén harsant fel először, a szabadság erős csókjától halovány holtak között, az európai költészetben addig ismeretlen sajgású, mutáló kamaszhangon. Nem véletlen, hogy utókora is hasonló időszakban emelte fel hangját. Összes Művei-nek – és máiglan összes műveinek tekintett – hagyatéka több mint félévszázados kallódások, kárára és „javára” elkövetett hamisítások viszontagságai után, közvetlenül a második világháború végén jelent meg először: 1946-ban, a nevezetes Pléiade-sorozatba, Rolland de Renéville és Jules Mouquet szöveggondozása és kommentárja kíséretében. Ennek az úttörő (ám azóta ugyanannál a kiadónál, Antoine Adam korrekcióival helyesbített) gyűjteménynek 1954-es második kiadása szolgált alapul a nem-kevésbé „történelmi” pillanatban, 1958-ban A részeg hajó címen megjelent első magyar nyelvű összes költői műveinek.

*

Az azóta eltelt csaknem félszázad kérdések tömegével vette körül a „Rimbaud-mítoszt”. Monográfiák és tanulmányok egész könyvtárával. Amelyekre a mi könyvünk (természeténél, illetve létrejötténél fogva) nem kereshet választ. De éppen e sajátságánál fogva, fel kell tennie a maga kérdéseit – legalábbis amennyire itt e néhány sorban lehetséges. Rimbaud világirodalmi ismertsége, nemcsak a modern költészet, hanem az egész modern irodalmi gondolkodás ügyében a róla szóló könyvek és tanulmányok rengetegében realizálódik. De egyben további ismeretlensége is. A nevezetes párizsi Europe folyóiratnak a költő halála centenáriumának alkalmából szerkesztett különszáma (1991. június–július) egyik érdekes közleményében Rimbaud-t máig is „fenségesen ismeretlennek, még mindig az ismeretlenségben mesterkedőnek” tünteti föl, mint aki „továbbra is a lehetetlent kísérti”.

Vagyis – legalábbis ez a megállapítás – (némi öniróniával s a hatalmas Rimbaud-irodalommal szembeni némi /alaptalan/ tiszteletlenséggel) úgy értelmezhető, hogy Rimbaud „ismeretlenségében” a mi könyvünk csaknem fél százados botorkálása csak egyike a máig tartó általános botorkálásnak. Amely az utóbbi nyomán, a mi megközelítésünk (a fordításokban éppúgy, mint a könyv előszavában és kommentárjaiban) éppolyan érvényességgel bírhat, mint az azóta rendelkezésre álló számtalan más megközelítés. A „helyzet” (azt lehet mondani) lényegében nem változott. Rimbaud egész költői hagyatéka, a tizennégyéves korában írt legelső, iskolai dolgozatul szolgáló latinnyelvű hexameteres versétől kezdve, amelynek címe A költő megválasztása, az Egy évad a Pokolbanig, amely megírása után negyven évvel került csak nyilvánosságra, szinte megnevezhetetlen, s így számtalan alakban megnevezett talány. Könyvtárra rúgó összkiadásainak egyike, amely bő dokumentumokkal és kommentárokkal kíséri a szövegeket, Pascaline Mourier-Casile összeállításában, 1990-es dátummal hat oldalon sorolja a Rimbaud-ra ragasztott jelzők és meghatározások véget nem érő katalógusát. Benne természetesen a legélesebb ellentmondásúakat is. A Voyant-t („látnok”) a Voyou („csavargó”) mellett. Jacques Rivière szerint: „a tisztaság szörnyetege”. Verlaine szerint: „trágár gépezet”. Talán maradjunk csak René Charnál: „elég annyi, hogy a Költő, vagyis végtelen”.

*

Nyilvánvaló, hogy ez a „magyar” Rimbaud ennek a végtelennek egy részét követi. Első megjelenésekor ugyanúgy, mint, mindent összevéve, ez a hatodik kiadás. Amely – lényegében és egészében – változatlan. Nem is lehet más. Több okból. Elsősorban, mert fordítói (tehát szerzői), egyetlen kivétellel, már nincsenek köztünk. Ha lehetne se tudnának változtatni rajta. Többségükben a múlt század magyar klasszikusai. Nekik köszönhetjük, ha mostanáig sem vesztette el érvényességét. A fentiek értelmében természetesen, a viszonylagosat. Külön kérdés a szerkesztő, előszó- és kommentáríróé. De ő úgy érezte, néhány apró stiláris korrekción, néhány nyilvánvalóan avult megállapítás elhagyásán kívül nem nyúl hozzá. Ugyanakkor: fordításaimon néhány helyen komolyabb javításokat is szükségesnek és lehetségesnek éreztem. Nem is ez új kiadás számára, hanem már időközben, részben az 1984-ben Az utazás címen megjelent versfordításkötetemben, majd később összegyűjtött versfordításaim második kötetének összeállításakor (Szélrózsa 2, 1995). Ezeket a javításokat itt is megtartottam.

*

Mostani munkám során több ízben küzködtem azzal a kérdéssel (és ez valóban csak a „magyar” Rimbaud kérdése): hogy lehet, hogy e hosszú majdnem-félszázadban, amely Rimbaud világirodalmi térnyerésének, a legújabb és még újabb irodalmi, főként poétikai irányzatok soknyelvű kiválóságai által állandó témává vált életmű (együttvéve számtalan mindennyelvű fordításaival) olyannyira nem érintette a magyar irodalom ha elméleti szinten nem is, de a költészetben és költői fordításban oly gazdag változásokon átment nemzedékeit. Ennek a könyvnek különféle kiadásain kívül csak egyetlen jelentősebb Rimbaud-kiadvány jelent meg: Napfény és hús, 1989, Bárdos László szerkesztésében és mintegy két oldalnyi utószavával. A kötet nagyrészében és legfőbb anyagában majdnem azonos a mi könyvünkével (bár mára Pléiade későbbi, 1972-es Antoine Adam szerkesztette változatára támaszkodik). Fontos hozadéka, hogy a költő afrikai levelezéséből is válogatást közöl (bár, mint a „Jegyzetek” is megjegyzi, „irodalmi vonatkozása e levelezésének úgyszólván egyáltalán nincs”). Néhány fontos versnek az itt olvashatók mellett több (és többnyire már ismert) fordítása is megtalálható. A magyar Rimbaud-irodalom igazán jelentős új eseményét azonban Határ Győző: Egy évad a Pokolban fordítása képviseli.

*

Akármi legyen is az oka a Rimbaud-fordítás (újrafordítás) magyar absztinenciájának – több évtizeden át sokszor iparosmunkává kényszenített versfordítódömping, vagy másrészről a legújabb nemzedékek (bár koraérettségük, kamaszvillanásaik Rimbaud-ra emlékeztetnek) átmeneti elfordulása a „modern” költészet kútfőitől, azzal a reménnyel indítom útnak ezt a régi-új magyar Rimbaud-t (amelynek kimunkálása ifjúkorom máig kedves emléke marad), hogy nemcsak az olvasókat hozza újra olvasásközelbe az európai költészetnek ezzel az unikális alakjával, aki annyifelé nyitott új utat, talán a mai magyar irodalom előtt is megnyitja megint az utat, amely ő hozzá (is) vezet.

Az első órákban

Miért hat ránk oly megrázóan a hír, hogy meghalt egy nyolcvanéves ember? Mi egyebet is várhattunk? Nyolcvan esztendőt élni, maga mögött egy dolgos és sikeres élet művével s maga előtt a bizonyos halhatatlansággal – mi több juthat bárkinek is, aki ember?

Mégis, egy egész világon átrezgő megrendülés érzésével ültem le vasárnap délután a mikrofon elé, hogy a világ minden táján megszólaló hangszórókkal együtt elmondjam a Magyar Rádió hallgatóinak a még magamnak is érthetetlen hírt: Thomas Mann halott.

Mert ez a kivételes emberi és művészi pálya úgy összefonódott azzal a világgal, amelyben élünk, hogy hiánya éppoly hihetetlennek tűnik, mintha egyszer csak nem találnánk ott a Balaton partján a Badacsony hegyét. Nevét a világon mindenütt ismerik – s ha nem is mindenütt ugyanazért és ugyanúgy, de mindenütt egyaránt tisztelet és megbecsülés övezi.

Akik néhány hónapja személyesen láthatták a weimari Schiller-ünnepségeken, bámulattal adóznak annak a töretlen testi és szellemi tartásnak, amellyel a nyolcvanesztendős aggastyán mindvégig állva és egy pillanatra sem lankadó lélegzettel olvasta fel több mint egyórás ünnepi beszédét. Nemcsak a pazar tehetség, a kivételes önfegyelem és tökéletesen rendszerezett munkaerő adatott meg neki, hanem, mint a nagyok közül is csak a legszerencsésebbeknek, tehetségének és munkaerejének teljes kifejtése is: a megpróbáltatásaiban is derűs, szenvedéseiben is felemelő, hosszú élet. Életműve, amely nemrégiben tizenkét vaskos, bibliapapírra nyomtatott kötetben látott napvilágot – olvasmánynak is elég szinte egy élet kitöltésére, s életének és művének tudományos feldolgozóitól bízvást egy-egy egész élet megfeszített kutatómunkáját fogja követelni.

Kora ifjúságától csaknem utolsó napjáig egy hivatalnok rendszerességével, egy hős elszántságával és egy csodálatos óramű pontosságával ült hajnalonta íróasztalához, hogy az emberi agy és a természet e legtisztább óráit használva fel, papírra vesse, mindig kézzel és mindig tintával, jellegzetesen szálkás betűit, melyeknek rajza alig változott egy fél évszázad alatt. A mi századunknak úgyszólván nem volt napja, amely meg ne termette volna a maga néhány Thomas Mann-i oldalát. A XX. századot immár nem lehet elképzelni e hajnali órákban teleírt papírlapok nélkül; nélkülük kevésbé volna érthető, s kevésbé lenne szép.

Az északnémet patríciusház utolsó sarja, aki már kora gyermekségében eljegyezte magát a szépséggel, az igazság és emberség keresésével, a szenvedély és mértéktartás gyönyörű egységével, aki később, már neves íróként, az első világháború zavarában egy időre utat tévesztett, hogy a hazájára és Európára zúduló fasiszta embertelenség idején annál hangosabban kiáltsa el a maga „vigyázz, Európá!”-ját, s a nagy emberség kíméletlenül szép szavait vágja az emberi kultúra leggyalázatosabb hóhérának, Hitlernek az arcába; aki vállalva az önkéntes száműzetést, élete nyolcadik évtizedében még ahhoz is elég erős volt, hogy levonja a világ legújabb fejlődésének következtetéseit, még egyszer felkerekedjék családjával, elhagyja Amerikát, s nyilatkozataiban és személyes fellépéseivel egyaránt hitet tegyen az emberiség ügye mellett, és segítse megvalósítani tragikus sorsú hazája egységét – puszta létével, emberi magatartásával, közéleti szerepével is az emberség tiszta fényében ragyog előttünk. De művével ennél is messzebbre és magasabbra mutat. Korunkban páratlan méretű és mélységű összefoglalása az ember problémáinak, s a polgári életforma és polgári művészet monumentális bukásának ábrázolásával túlmutat önmagán egy új emberség felé. S műve, mint ilyen, minden tragikus pompájában sem pesszimista. Ebben a vonatkozásban nem méltatlanul hasonlítja művének egyik legjelentősebb bírálója, Lukács György Shakespeare-hez.

Halhatatlanságának ezek az első órái nem arra valók, hogy akár csak meg is próbálkozzunk roppant életműve értékelésével. Ezeket az első órákat a veszteség nagysága tartja lenyűgözve.

1955. augusztus 12-e óta az egymásra következő hajnalok nem találják többé Thomas Mannt művének készülő új s új lapjai fölé hajolva. De az elkészült mű tízezernél több lapja az emberek egyre növekvő seregének ujjai között fog napról napra felzizegni. Ha Thomas Mann egyedülálló élete és munkássága azok számára, akik a világot nemcsak megérteni, de megváltoztatni akarják, nem is lehet teljes értékű példakép – korunk problémáinak mélységes átélésében, elévülhetetlen emberségében, nagy felismeréseiben és szavának csodálatos bájában mérték és példa marad minden gondolkodó ember számára. S különösen mindazok számára, akik méltóképp akarják betölteni azt a hivatást, amelynek ő utolérhetetlen mestere volt.

Emlékezés Curzio Malapartéra

Mikor a novoszibirszki repülőtér éttermében megismerkedtem vele, a világért se hittem volna, hogy alig másfél esztendő múlva már emlékeznem kell rá. Második napja repültünk, kis megszakításokkal, éjjel-nappal keletnek, mindig csak keletnek. Azóta figyeltem – ahogy ilyen hosszú, izgalmas úton útitársait figyeli az ember. Mindig a gép leghátsó ülésén ült, egyedül, egyetlen szót se szólva, az idő nagy részét békés közönnyel átaludva. Olyan ember volt, aki felhívja magára a figyelmet. Nem azzal, amit cselekszik. Inkább azzal, amit nem cselekszik. De nem tudtam elképzelni, ki lehet.

Az ilyen hosszú, ismeretlen tájak fölött vivő repülőút általában feszültté, izgékonnyá s éppen ezért közlékennyé, társassá teszi az embert. A repülőtéren mindenki izgatottan várja az indulást s a levegőben még nyugtalanabbul a leszállást. Eszik, kinyitja, majd elcsavarja a szellőztetőt, kibámul az ablakon, hogy az alant kirajzolódó föld látványából – modern Anteuszként, akinek már a látás is elég – új biztonságot merítsen, aztán megrettenve a földet hirtelen eltakaró ködtől, visszafordul az ablaktól, és mélyen belemerül valami olvasnivalóba, abba az illúzióba ringatva magát, hogy nem is háromezer méternyire fönt a támasz nélküli levegőben, hanem a szobájában ül nyugalmas fotelében, aztán társainak arcát kutatja, szóba elegyedik ezzel, azzal, és nem szűnik mindig ugyanazokkal a kérdésekkel zaklatni a fel-feltűnő stewardesst vagy navigációs tisztet. A leghátul ülő választékos eleganciájú, simára fésült, őszülő férfi mindezt nem cselekedte. Mindvégig ugyanazzal a tétlen egykedvűséggel ült kétsoros sötétkék ruhájában, melyben akár a monte-carlói kaszinóba is beléphetett volna, és ahhoz furcsa módon nem illő bolyhos, világosdrapp, bőrsujtásos, nagykapucnis rövid kanadai kabátjában – akár az Ural hegyei húzódtak alattunk, akár a tajga vég nélküli lapálya, akár a felhők fölött szikrázó napsütés vakított, akár a csillagtalan éj sötétlett, akár a köd ólma futotta be súlyosan a gép ablakait, akár simán suhantunk a levegőégben, akár kenetlen szekérként zötyögtünk a felhők durva göröngyein.

Nem szólt egy szót se senkihez. Nem kérdezte a pilótát, mikor érünk földet, és nem kérdezte a repülőtéri tisztviselőt, mikor szállunk fel. Nem evett, és nem olvasott. Aludt. S mikor sok ezer kilométer és két kialvatlan éjszaka után mind úgy szálltunk ki a gépből – nála jóval fiatalabbak –, mint akiket mozsárban törtek meg, ő olyan volt, mint aki épp most készült el estélyi öltözékével. Így kerültünk egymás mellé Novoszibirszkben az éjszakai vacsoránál.

Örömmel fedeztük fel, hogy utunknak nemcsak földrajzi, de ha lehet így mondani, eszmei célja is közös: mindketten a pekingi Lu Hszin-emlékünnepségekre igyekszünk. S a szótlan, közömbösen egykedvűnek látszó utasból az első pohárka vodka után egyszeriben a legelragadóbb csevegő vált, akivel valaha találkoztam. Az út hátralevő csaknem két napját és éjszakáját, most visszatekintve, már el sem tudom képzelni az ő társasága nélkül. Mindenki egyre kimerültebbé és ingerültebbé vált. Csak ő maradt változatlanul pihent, elegáns, választékos, beszédes és szórakoztató. Ettől fogva két párhuzamosan futó tájékon gyönyörködhettem és borzonghattam: az alattunk elhúzódó tajgán, tundrán, Bajkál-tón, Góbi-sivatagon, kínai szirthegységen – és Malaparte elbeszélésének kifogyhatatlan hegy-völgyein. Olasz létére tüneményes franciasággal beszélt (mint Irkutszkban kiderült, kitűnő oroszsággal is), és volt mit beszélnie: bejárta csaknem az egész világot, részt vett két világháborúban, s nem is mindennapos szolgálatokban, megjárta az olasz fasizmus legfelső köreit és legalsó bugyrát, a Lipari-szigeti koncentrációs tábort egyaránt, és szinte mindenkit személy szerint ismert, aki a két háború közötti és a múlt háborút követő Európa politikai vagy szellemi életében számított valamit. Az út hátralevő két napja alatt mind világosabb lett, hogy ez a különös világfi, aki látszólag oly ingerlően tétlen és figyelmetlen egykedvűséggel ült magában, a legizgatottabb megfigyelők és legszenvedélyesebben tevékeny emberek közé tartozik. S a személyes érintkezésnek minden percében a vakmerő kalandornak és humanista gondolkodónak azt a különleges keverékét mutatta, amelyet Kaputt című könyvéből, ebből a „szörnyűségesen vidám és kegyetlen” könyvből ismerhet meg az olvasó. Azok közé az írók közé tartozott, akik nem érik be azzal, hogy a számukra önkéntelenül adódó élmények elmélyítésében próbálják tetten érni korukat; azok közül való volt, akik nem lankadó izgalommal igyekeznek nyomon követni korunk bonyolult eseményeit, mindig ott lenni, ahol történik valami, versenyt futni az utolérhetetlen idővel, jelen lenni az események örvénylésében. Nem riadt vissza semmitől, se fáradtságtól, se veszélytől – érthető hát, hogy nemegyszer áldozatul is esett a semmitől vissza nem riadókra leselkedő veszélynek: olyan helyzetekbe keveredett, amelyek lényétől, alkatától, szellemi rendeltetésétől és szándékaitól idegenek voltak. Könnyű a veszteg maradóknak tisztán megőrizni magukat. Akit a sarkalló idő hajt, arra útközben könnyen ráfreccsen a sár. Malaparte szellemi arcán és írói pályáján nem egy folt éktelenkedik; minderről maga vall nagy erkölcsi bátorsággal megírt önéletrajzában. Az elnyomottak ügye mellé állt, a malaparte-t választotta; ugyanakkor e maga választotta írói neve nem véletlenül rímel kancsalul éppen a Buonaparte névvel. Életének vezérfonala azonban végül is mindig újra meg újra visszavezette korunk haladó eszméihez.

Ez vitte 1956 őszén a népi Kínába is. Bár kívülről láthatatlanul, negyven évvel ezelőtt szerzett első háborús sebesülése óta ott hordta már szervezetében a betegség csíráit, amely nem sokkal Kínából való hazatérte után látszólag olyan váratlan gyorsasággal végzett vele. De még most, életének ez utolsó hónapjaiban is ő volt az összes íródelegátusok közül az, aki a legtöbbre vállalkozott. Egész Kínát be akarta járni – ami nem kis szó –, fel egészen Tibet titokzatos fennsíkjaiig és le az Egyenlítőig, s még Hongkongba is át akart ugrani, mert, mint mondta, a mai Kínát csak úgy lehet megérteni, ha az ember látja kicsit a tegnapit is. Nem tudom, mennyit sikerült végül is megtennie a tervezett sok ezer kilométerből. Csak két pekingi hetet töltöttünk együtt, aztán elváltak útjaink. Ő rögtön délnek indult, én a keleti tengerpart felé kezdtem meg kínai körutamat. Azt sem tudom, el tudott-e készülni tervezett nagy könyvével, amelynek a L’uomo di Peking (A pekingi ember) sokat ígérő címet szánta. (De amely végül a rá még jellemzőbb Io in China címen jelent meg, kevéssel halála után.) Első fejezeteit még Kínában láttam a Vie Nuove hasábjain. Mert kínai tartózkodása első napjaitól kezdve, legalábbis amíg tanúja lehettem, bármilyen zsúfolt napi programot bonyolított is le, két-három éjszakai vagy kora reggeli órát írással töltött. Ebben a mindig új kalandra kész életművészben megvolt a vérbeli író kemény mindennapos munkafegyelme is.

Tele volt tervvel, írói, kulturális szervező és utazási tervekkel egyaránt. Most is hallom a tevékeny emberekre oly jellemző, kicsit hivalgó, vidám önelégültséggel csengő hangját, utolsó együtt töltött napunkon a pekingi Ég Templomának lépcsőin: „Je fais toujours un tas d’choses!” Valóban, mindig tele volt tennivalóval.

Épp ezért is ért oly érthetetlen váratlansággal halálhíre, nem sokkal Kínából való hazatérésem után.

Azt olvasom, hogy Capri-szigeti házát, amelybe elválásunkkor oly szeretettel invitált meg, fiatal kínai íróknak és művészeknek hagyta örökül. Méltó köszönetül élményekben oly gazdag élete utolsó nagy kalandjáért.

Így hát, ha egyszer odajutok, hogy feltárcsázhatom telefonszámát, amelyet saját kezűleg írt be kínai jegyzetfüzetembe, a Capri 14–12-t, már nem az ő hangja fog beleszólni a készülékbe. S talán már senkié sem…

Hikmet szíve

Az ünnepség első percétől kezdve nem tudtam róla levenni a szememet a helsinki Sibelius Akadémia nagytermében. Láttam, ahogy arcán csorog a verejték a szépen kikerekített beszédek alatt, és fönt az emelvényen a gépek most még a szokottnál is idegesítőbb kattanása-villanása közepette egyre új pirulát tol a nyelve alá remegő, krétaszínű ajkaival, s arcán a körbefutó finom érhálózat lassan mintha különválna a bőr sápadt felhámjától, szinte önállósodva a pangás paradox feszültségében: ijesztő lila anatómiai preparátum.

Miért nem megy ki? Mért nem hívat azonnal orvost? Én is alig bírtam ülve maradni. De ő már állt is fel, hogy elmondja ünnepi beszédét. Azt, amelyben a magyar küldöttségnek átnyújtotta a Bartóknak ítélt posztumusz Nemzetközi Békedíjat.

Életének – költészetének is – egyik titka volt ez. A halálos betegséggel vívott szakadatlan küzdelem. Nem az orvos, nem a pihenés tette fölötte oly sokáig győztessé. A maga-meg-nem-adás. Mint a börtön fölött is. Micsoda sors jutott neki! Majdnem két évtizedig: a börtön betegsége. Aztán a fennmaradó másfél évtizedre: a betegség börtöne. Egyik se tudta foglyul ejteni. Hogy ez, miképp lehet?

Azzal a rejtélyes egyszerűséggel, amely költészetének titka árulja el nekünk életének e legfőbb titkát:

Akkor nem tudtam, most már tudom, ha egy pillanatra átadja magát a szívrohamnak, és elhagyja a termet, már ott diadalmaskodott volna fölötte az, amit – fájdalom – most immár nem lehetett tovább késleltetni. Hiszen az orvosi valószínűségszámítás rideg matematikája szerint a halál már tizenöt esztendeje erősebb volt nála. Ezért érezni most oly hihetetlennek, hogy végül mégis sikerült letepernie.

Verseinek két leggyakoribb szava: halál és szív. Ezeknek számtalan változatával fejezte ki sosem szűnő hitét az életben. Szívében hordozta a halált. De a halál ellentétét is ott. Az emberi nyelveknek ez a talán legtitokzatosabb, legszélsőbb ellentéteket sűrítő szava, melyet az aljaköltészet oly jelentéstelenné koptatott, talán soha nem volt eredendőbb, ellentéteitől oly pattanásig feszülő, mint nála. Mindig egyszerre mindkét értelmével, a merőben biológiaival és a tisztán szellemivel teljes. Mindazzal, ami az emberben veszendő, s mindazzal, ami halhatatlan.

igen, akkor lehet ily érintetlenül megőrizni börtönön és leselkedő halálon túl az ártatlan gyermekmosolyt és a bölcs gyöngédséget – akkor is, ha ez a szív – másik értelmében – már csak egy tönkreroncsolt izomköteg.

Nemcsak neki volt ez kedves szava, őt is e szóval lehet legjobban jellemezni. Nincs e szónak olyan képzett alakja, olyan árnyalata, amely ne rá illenék. Jószívű volt és nagyszívű, szíves és szívélyes, ha kellett, tudott szívrabló is lenni és szívderítő, és igen, olykor szívfájdító, szívet facsaró is, ha roham közben látta az ember – saját szívének küzdelmét saját szívével.

Aki ismerte, ezt a „szívességet” vitte magával tőle mind, amit az ajándékozás mozdulata nélkül adott. S aki költő, olykor ezt is adta neki vissza ajándékul. A hozzá írt versek sokaságával. Mert oly mértékben megtestesülése volt a „lírai hős”-nek, hogy nemcsak saját költészetének szolgált modellül, más költőkének is. Kötetet lehetne formálni a csaknem minden európai, sőt ázsiai nyelven hozzá írt költeményekből. S mindegyiknek ihlető témája ugyanaz. Akár Charles Dobzynskinak hívják a költőt, aki a „Jóságról” intéz hozzá hosszú verses levelet; akár az új spanyol költőnemzedék egyszeriben új hangot teremtő vezéralakja, Blas de Otero legyen az, aki így kezdi versét:

Tragikusan görnyesztő sorsot kevesen viseltek nála sudárabban. Egyébként is, a sudárság éppúgy jellemzi belső tartását, ahogy első látásra oly fényesen kitüntette termetét.

Nemcsak emberi, apai, hazafiúi sorsa volt tragikus. Még inkább költői sorsa. Igaz, ha száműzött volt is, nem hazátlan, ha nem is adatott hazájában halnia, de mint előre megírta:

Ám, ami költőnek talán nem is második, de hazája előtti hazája, abból csaknem egész életén át s élete végéig száműzve volt: az anyanyelvből. Vannak költők – kevesen –, akik körülményeik folytán meg tudnak maguknak hódítani egy másik, új nyelvet. Hikmet mindvégig törökül írt (néhány franciául írt versét leszámítva). De az olvasók hatalmas többségéhez csak más nyelveken jutott, mintha valaki mindig csak kölcsönruhában jelenhetne meg az emberek között. Nyelvi „illegalitása” soha, egy pillanatra sem szűnt meg. Minden költő álma – az, hogy versei minél több nyelven hódítsanak, minél több metamorfózison eshessenek át, minél több emberi variáción keresztül valósíthassák meg teljes önmagukat – nála fájdalmas csonkítottsággá változott. Nemcsak szívében volt sebzett, nyelvében, e második szívünkben is.

Mióta a börtönből szabadult – mióta ismerhettük –, élete merő erőfeszítésből állt. Gyöngédsége kemény volt, mint a gyémánt.

Mint mindenki, aki közeli halálának biztos tudatával él, ő is folyton végrendelkezett. Legtöbb verse kimondatlanul vagy nyíltan is: testamentum. Nem tudom, 1955-ben írt Végrendeletének szelíd óhaja mikor teljesülhet:

de ezé a legújabban írotté, hiszem, máris beteljesült:

Tristan Tzara emlékezete

Aki az ötvenes évei derekán találkozott a dadaizmus hírhedt felfedezőjével, a minden feltűnést kerülő s kerülés nélkül is nélkülöző, szerény eleganciával öltözött, alacsony, szemüveges, ősz férfiban alig ismerhetett rá a költészetnek arra a veszedelmes terroristájára, aki minden verssorában szinte dinamitot csempészett be a költészet sok ezer éve épülő palotájába.

Íme, ilyenek a kivénhedt oroszlánok, gondolhatta, minden tisztelete mellett is kissé szánakozva. És teljesen tévesen. Annak az általános tévedésnek esvén áldozatul, amely nagy neveket a köztudatban sokszor csak életük egyetlen korszakával, e korszakuknak is csak igen felületes ismeretével kapcsol össze. Tzarával is hosszú időn keresztül az történt, ami annyi mással: hiába hozott létre évtizedek kitartó, áldozatos munkájával egy jelentős, a klasszikus jelleget sem nélkülöző életművet – nevének kimondásával mindannyiszor már csak egy régi tűzijáték megfakult petárdája röppent magasba.

Egy másik Tzarát kellett volna hát ismernünk, aki feledteti a dadaizmus botrány övezte hősét? Távolról sem. Mert a jól szabott szürke zakós férfi haláláig ugyanaz maradt, aki e háború szörnyű színjátékának hátterében, az 1916-os Zürichben „a kamaszkor ködében” elkezdte viharos pályáját. Életművén ritka egység uralkodik; ugyanaz az elsőrendűen morális indulat és tragikus tisztaságigény küldte harcba egykor a költészet ellen, ami később a költészetért. „A DADA – írja Tzara – morális követelményből született, abból a kiolthatatlan szándékból, hogy elérkezzünk valami erkölcsi abszolútumhoz, annak a mély átérzéséből, hogy az ember a szellem mindennemű tevékenységének középpontjában elsőbbségét biztosítja az ember lényegéről alkotott szegényes nézetekkel, a halott dolgokkal és rosszul megszerzett javakkal szemben.”

Nincs semmiféle törés a között, aki értelmetlen szavak halmazatát rakta egymásra, vagy botrányos kérdések durva provokációit röppentette szét első verseiben („megkérdezhetjük-e egy öreg hölgytől / egy bordélyház címét?” – ezzel a két sorral kezdődik válogatott verseinek kötete), s a között a költő között, aki egy rendkívül sajátosan szerkesztett, tömör és mélyhangú nyelvet alkotott, melyet a mai francia költői nyelv egyik vívmányának tekintenek, a között a kihívóan hitetlen ifjú között, aki a dadaisták bemutatkozó előadóestjén nyílt színen szertartásosan megborotválkozott, majd e sajátos „produkció” után elhagyta a színpadot, s a között a felelősségérzettől áthatott előadó között, aki 1947-ben a Sorbonne hatalmas Richelieu Amfiteátrumában mélyenszántó, dialektikus analízisét adta – példás magatartást tanúsítva az előadást botrányba fullasztani akaró, elkésett szürrealista ifjak handabandái közepette – a dadaizmus és szürrealizmus történeti szerepének, a között, aki az 1918-as Dadaista Kiáltványban leszögezte: „Ellene vagyok minden rendszernek, a legelfogadhatóbb rendszer még: elvből nem fogadni el semmiféle rendszert…” – és a között, aki teljes tudatossággal magáévá tette a marxizmus gondolati rendszerét; a között, aki mindenestül megtagadta az irodalmat, és a között, aki élete második felében a régi költői szövegek legáhítatosabb gondozója, nyomtatási hibák alázatos korrigálója, nagy költői művek tisztaságának féltő és odaadó ápolója lett.

Neki köszönhető Rimbaud összes verseinek egyik első kiadása, ő állította helyre Apollinaire korszakalkotó művének, az Alcools-nak harminc éven keresztül mindig hibásan közreadott eredeti szövegét.

Jelentős szerepet vállalt idegen forradalmi költők francia megszólaltatásában is. Az ő nevéhez fűződik Nazim Hikmet első francia nyelvű kötetének kiadása. De ami számunkra különösen becses: az 1955-ben megjelent Hommage des poètes français à Attila József, József Attila első méltó francia megszólaltatása az ő sokat jelentő prezentációjával jelent meg. Érdemes idemásolnunk ennek a – tudomásom szerint magyarul még ismeretlen – szövegnek legalább egy bekezdését:

„Így ismertem meg Attilát, csillaggal a homlokán, ebben a Párizsban, ahol Villontól Apollinaire-ig, az enciklopédistáktól a Kommünig minden diadalmas szenvedés szinte az utcakövekbe vésődött, mint eleven tanítást a szeretetnek a lázadás érzésével párosult erejéről. Gyönge vállain azt a roppant reménységet hordozta, amely alatt az Attilák milliói roskadoznak, fel se mérve valódi nagyságát, mert csupán egy-egy szavát birtokolják annak az egyetemes költeménynek, amelyről Gorkij beszél, s amelynek ő teljes súlyát átérezte, tömör és tiszta vigaszául az embereknek.”

Utolsó éveit csaknem teljesen egy rendkívülinek ígérkező irodalomtörténeti, esztétikai és poétikai felfedezésnek szentelte, amely merőben új világításba helyezné Villon életművét. Kutatásainak közrebocsátását egyre halogatta, mindig újabb összefüggések, újabb adatok bizonyságát keresve aggodalmas szenvedéllyel, mígnem műve, fájdalom, befejezetlen és posztumusz maradt. Erről a felfedezéséről beszélt utolsó találkozásunkkor is, Budapesten, 1956 kora őszén, órákon keresztül, lankadatlanul. Ekkor adta át legújabb, nyomtatásban még meg nem jelent hosszú költeményének, az Haute Flamme-nak a kéziratát is azzal a megtisztelő kéréssel, fordítanám le. Azóta többször is nekigyürkőztem e kedves munkának, mindeddig mégis csak részletei készültek el. S e részleteket sem éreztem véglegesnek, nem éreztem közlésre érettnek őket. E „felcsapó lángok” most már az élő költő előtti tiszteletadás helyett csak a halott előtti hódolatul szolgálhatnak.

Díj

»Ha meghal, a barátod…«

Mi querido Pablo:

– Kezdeném, ahogy annyiszor tettem, aztán franciára fordítanám a szót, úgy könnyebb. Most már ezt se volna miért. Folytathatnám (folytathatom) magyarul is. Úgyis visszajönne a levél. (Ha oda jutna egyáltalán.) Címzett ismeretlen. Nem található többé azon a listán, ahol azok találhatók, akikhez a postai küldemények kikézbesíthetők a földön. Hogy egy másik listára már régen fölkerült? A halhatatlanság vigasza akkor a legelfogadhatatlanabb, mikor egy valóban halhatatlan elvesztéséért akarna megvigasztalni.

Mi querido Pablo: mostanig halogattam hát a választ márciusban kelt leveledre. Közben egy-két üdvözlő lapot, egyiken Knósszosz, másikon Szigliget látképével, így fejeztem be: Levél megy. (Az ember szereti jelezni, hogy legalább tudatában van mulasztásainak.) De a levélírás sehogy se ment. Mert akkor már tudnom kellett, hogy a te leveledbe foglalt meghívás 1974 júliusára Santiagóba, ahol az Állami Egyetem és a Katolikus Egyetem közösen rendezendő nemzetközi kollokviummal készült megünnepelni 70. születésnapodat – „me gustaría mucho que tu experiencia en Hungría en éste sentido se diera a conocer en Chile” – fájdalmasan illuzórikus. Hiszen ugyanebben a levélben magad írtad: „…ez alatt az utolsó párizsi évem alatt háromszor operáltak, és szinte megszakítás nélkül a kétségbeejtő betegség állapotában éltem, ágyban, vérátömlesztések és ápolónők között töltve csaknem minden időmet”. Nem volt erőm a színleléshez, válaszomban hálásan nyugtázni a meghívást és örömmel tekinteni a közelgő viszontlátás elé – mikor tudtam, hogy emberi számítás szerint soha többé nem látjuk egymást viszont, annak a majdnem negyedszázados barátságnak a végén, amelyet, mint ugyanebben a leveledben írod, „egyetlen felhő nélkül őriztünk meg magunk között”. S amely egy hasonló – és hasonlóan teljesíthetetlen – meghívással kezdődött a legelején. Hiszen éppen vérdíjjal a fejeden, magad is számkivetve hányódtál, távol a „fagyos kis hazától”. Világ vendégeként, igaz; s a vendégség viszonzásának reményével. Mert akkor, 1949-ben, a gyermekes rajz és a gyerekírás – egy gyermeki óriás rögtönzött játéka –, amellyel fényképed köré rajzoltad Chile kanyargó partvidékét, s mellé írtad: „que te espero quando liberemos a Chile y al Pacífico” – mégis milyen komoly történelmi ígéretet hordozott. S most milyen tragikus történelemmel lett teljes. Ha rátéved szemem a szobám falán lógó képre, azonnal elkapom tekintetem; mintha a fakuló tintán átütne a vér.

Már márciusban tudtam, hogy emberi számítás szerint nem látjuk többé egymást, hogy Chile és a Csendes-óceán ezúttal hiába vár rám, ha te már nem várhatsz. Tudtam, hogy nem látom meg Isla Negrát, a „házat a fövenyen”, amelynek kerítését „ősöreg éj és csapzott só döngeti”, s amelynek kertjében a magasra felvont zászlón a sose nyugvó szél lobogtatja felségjeledet, a neved betűiből kirakott körbe zárt halat, ezt a gyermekded ábrát, ezt a primitív rovást, amely már régóta egy öntörvényű, hatalmas világ varázslatát idézi. Nem léphetek be veled a Matilde tiszteletére La Chasconának („A borzas”-nak) nevezett házad kapuján, a santiagói Avenida Lynchen, amelynek nevét annyiszor írtam fel a levélborítékokra, hogy néha ismerősebbnek vélem sok utcánál, amit számtalanszor bejártam; se a másikba, Valparaísóban, hogy együtt nézzük ott: „miként kel – a tenger és a só közt a szabadság. – Valparaíso, magányos királynő – egyedül az elhagyott Óceáni – Dél magányán…”

Tudtam, hogy házaid küszöbétől nem tágít többé a halál. De ha a halhatatlansággal nem is, valamivel mégis vigasztaltam magam. A ritka módon beteljesült élettel. Azzal, hogy mindenen túl, a beteljesült teljes éneken is túl, túl a fejedre kitűzött vérdíjon és a melledre feltűzött irodalmi díjakon valóban megláthattad Valparaísóban a tenger és a hó közt kelő szabadságot, s hogy a száműzött mélységesen nosztalgikus sóhajára – „Ó Chile, tenger és bor – s hó óriási kelyhe – mikor lesz – mikor, ó jaj, mikor lesz – hogy újra rád találok – s hogy földjeid fölött – költészetem kibomlik?” – pontos dátummal felelt végül a történelem. S ezen is túl: ama ritka tüneménnyel, hogy egy ilyen ritka nagyságrendű emberi jelenségnek a világ lehetővé tette, hogy benne minden irányban betölthesse nagyságát. A világ adott lehetőségei – bármily korlátlanok is általában – az egyes esetekben nem szokták ezt megengedni. A szokásosnál, csaknem azt mondtam, a megengedettnél nagyobb sorsokat – jó szava van erre a franciának: plus grande que nature – a világ tágulni nem akaró eresztékei össze szokták roppantani. A te rendkívüli tevékenységed méreteihez engedelmesen tágult körötted a történelem. (Néhányszor, igaz, csapdaként, kicsit túl könnyen, kocsonyás ingoványokra csalva is.) Egy földrész – amilyen csak hat található ezen az óriás-parányi földtekén – egy egész földrész költőjének lenni: ez eddig nemcsak latin-amerikai, de egyetlen európai, ázsiai vagy észak-amerikai költőnek sem sikerült. E nemben, műved, úgy látszik, páratlanul áll a világban. (Ennek bővebb kifejtésére itt most nincs hely és idő.) Mindenesetre: egy, a történelemben eddig még nem adódott elhivatás talált rá az elhivatottra és viszont; egy feladat – ritka tünemény – a lehetőségig tökéletes betöltést nyert, s úgy, hogy közben a feladat vállalóját sem zúzta össze, hanem annak személyes életét és művét is sikerült kiteljesítene. A Húsz szerelmes vers és egy kétségbeesett dal ifjúi reménytelenségétől a kései szerelem csodáját éneklő Száz szerelmes szonettig; az Ittlétünk a földöntől, mely egy lakhatatlan föld irtózatos látomását tárja föl, a belakható föld gyönyörű emberi tervrajzáig, amelyet az Elemi ódák, az Isla Negra-i emlékiratok, a Ház a fövenyen kínál külön-külön is minden embernek, közepütt a Teljes ének egyedülálló monumentumával: ritka költői beteljesülés. Nem a nagy mártírok, hanem a győztes nagyok közé látszottál hát tartozni; a legritkábbak közé. „Boldog ember?” Ha egy évvel ezelőtt teszik fel a kérdést, bizonnyal a te meghitt és híres neved jut elsőnek eszembe. S erre nemcsak a magam elképzelése jogosított volna föl – könnyű a külső képzelgőnek! –, hanem te magad is, egy elejtett szavaddal, amelyre egy perccel utóbb talán már nem is emlékeztél. Mikor utoljára Magyarországon jártál, hirtelen kiújult régi súlyos tromboflebitiszed, látva szállodai ágyadon ebben az állapotban, sürgettem, hogy vitesd kórházba magad. Nem hallgathattam el, hogy hasonló esetben én csupa hipochondria és halálfélelem volnék. „De nekem már nincs mitől félnem – mondtad –, nekem már minden megadatott, amit az élet adhat.”

Mégis a mártírok sorában kellett végezned. E rettentő sorba már rég belépett barátaid, Lorca, Vallejo, Hernández között. Úgy látszik, az emberi kondíció még kivételképpen sem viseli el a happy endinget. Ahogy Lorcáról mondtad híres párizsi emlékbeszédedben, most te voltál „a spanyol nyelv mai angyala”. S mint akkor, megint az angyal valóságos és jelképes meggyilkolásával kezdődik az, amit az ördögök uralmának kellene hinnünk, ha nem tudnók közelebbről is megmondani, kiké. Többek közt és mindenekelőtt a te szavaiddal. Az elárult aréna döbbenetes freskóival, amelyekhez hasonló nagysággal csak Jerémiás, Dante, Shakespeare vagy Goya állította elénk az emberi kicsiséget. Százszor felidézett gyilkos tábornokocskáid utóda, Pinochet merészelt „Chile büszkeségé”-nek nevezni a mindenre kész televízióban, miközben egész rohamosztagot vezényelt magányos halálos ágyad ellen.

Mióta először meghallottam a rádióban oly sietve cáfolt halálhíred, amely oly hamar mégis igaznak bizonyult (hogy is lehetett volna másképp?), nem szabadulhatok egyik versed első soraitól; mindenféle napi tevékenységem mögött ott kísértenek, minden gondolatom rései közé beveszik magukat, kiűzhetetlenül, akárcsak máskor valami hasonlóan makacsul kísérő könnyű sláger:

Bennem is újra meghalsz, Pablo Neruda, mint annyi barátodban e napokban szerte a világon. És én is meg kell hogy öljelek magamban. Önmagam egy részével együtt.

Gabriela Mistral

Tisztelt Nagykövet Úr!

Señor Embajador!

Mikor hazája és kormánya képviseletében, ám a saját bensőséges szavainak kíséretében átadta nekem a Gabriela Mistral Emlékérmet, megkülönböztetett udvariassággal Ön is a köszönetet tartogatta befejezésül.

Számomra nem marad más, minthogy az Ön szavaiba kapcsolódva, mintegy Önt idézve, magam is köszönetet mondjak e magas kitüntetésért, amely a lehető legváratlanabbul, ahogy mondani szokás, szinte villámcsapásként ért. Mint egy jótékony villámcsapás – ha ilyen létezik, és valóban a „derült égből” csap le. Méghozzá ezúttal egy olyan pillanatban, amikor az érintett, a sors forgandóságai között, éppen nem derült eget érez a feje fölött.

Ha nem is kívánok egy stilisztikai formulának túlzott jelentőséget tulajdonítani – bár szakmai ártalomként, bevallom, olykor hajlamos vagyok ilyesmire –, engedtessék meg úgy éreznem, hogy a köszönet, amivel az adományozó él a megajándékozott irányában, azt is kifejezi, hogy ajándékot adni is éppoly öröm, mint az ajándékot elfogadni. S hogy ez az öröm csak tetézi az elfogadó örömét. Muchas gracías tehát. A chilei kormánynak és személy szerint Őexcellenciájának is.

Mindjárt ezután pedig azok emlékének, akik (jó okom van úgy gyanítani) e nemvárt kitüntetés gyanútlan forrásai.

Annak a meghatározó élménynek, amelyet Pablo Neruda hétmérföldes csizmákkal a világot járó költészete jelentett számomra, s, ha szabad így mondanom, fordítói munkám révén a magam költészetének is mintegy részévé vált. De annak a huszonöt éven keresztül tartó töretlen barátságnak is, amely az emberhez, e feledhetetlen kedvességű, lassú járású, lassú beszédű, de sokszor tündérjátékosságú személyéhez fűzött.

Valamint annak a távoli fénynek, amely a messzeségen át Gabriela Mistral fájdalmas költészetéből sugárzott felém. S amely egyszerre oly rokonsággal szökött a közelembe, mikor azt olvastam, hogy a maga sorsos szavait éppúgy az „átkozott” jelzővel ruházta fel (palabra maldita), miként apám, aki „átkozott költőnek” nevezte magát – „mert rossz szókkal barátkozott”.

Visszatérve azonban a közvetlen adományozóhoz, a chilei kormányhoz, amely ilyen szép módon ápolja nagy – és hazájuknak nagy dicsőséget szerző – költőinek emlékét. Költői módon. Milyen szép gondolat is: hogy egy költőnek juttatott kiemelkedő nemzetközi elismerés félszázados évfordulója további nemzetközi költői elismeréseknek szolgálhat alapul. Gabriela Mistral Nobel-díja emlékező elismeréssel lep meg más költőket, „a világ legkülönbözőbb tájain” – ahogy az adományozó levél szavakba foglalja.

Ezt a gondolatot és a gyakorlatba átültetett formáját emblematikusnak érzem. Arra a titokzatos testvériségre nézve, amely minden művészetek közül e legmagányosabbnak, a leginkább magára zárultnak, mert mindig egyetlen nyelvhez kötöttnek a művelőit köti össze a szétszórt világban, mint valami ártatlan titkos összeesküvés tagjait. Akiknek féltett titkuk az, amit egy társuk, a görög Jannisz Ritszosz Testvériség című versében óvatlanul el is árul a világnak. Mikor is idéznénk ezt, ha nem ilyen alkalmakkor, mint ez a mai?

Ennek a felismerésnek egyszerre kínzó és megnyugtató démonát véltem hallani magam is nem egyszer. S ezt érezte, tudom, Pablo Neruda is, a világ szinte másik végének, a fagyos Tűzföldnek szülötte. Ennek a láthatatlan, olykor mégis láthatóvá váló láncnak egyik kis szeme volt a mi barátságunk is. Amíg meg nem szakította – nemcsak a mindig kegyetlen halál, hanem az a kegyetlenebbnél is kegyetlenebb, amely úgyis már halálos ágyán – mégis váratlan csapásként érte.

Ugyanezt a láncot érzem kezeim közt most is, ha arra gondolok, hogy e megtisztelő kitüntetés olyan írók társaságába sorolt, mint – többek között – Ernesto Cardenal, Mario Benedetti, Václav Havel, s hogy közöttük ott találhatók olyan közeli-távoli barátaim is, mint a finn Pentti Saaritsa, a mai költők nagy öregjei sorában is talán a legöregebb nagy költő, Rafael Alberti, s végül Octavio Paz, akivel hasonlóképpen a kölcsönös fordítás köteléke is összefűz, ahogy régebben Nerudával.

Végül: nem mondok sokat, se újat azzal, hogy Chile és Magyarország messze esik egymástól. Alig van annál nagyobb fesztáv a földkerekségen, mint ami a Balaton szelíd partját, ahol születtem, elválasztja Tierra del Fuego fergeteges tengerpartjaitól. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, soha eddig magyar művész chilei elismerést, se chilei magyarországit nem mondhatott magáénak. S azt, hogy ez a költészet kisebbfajta csodájának tudható be. A távoli kapcsolatok a nemzetek között éppolyan fontosak lehetnek, mint a szomszédok közöttiek. Azt is meg kell köszönnöm ez alkalommal, talán szerénytelenség nélkül az egész magyar költészet nevében, hogy egy effajta kapcsolat médiuma lehettem.

Befejezésül, és minden hivatalos ünnepi szerepünkből kivetkezve, pusztán költői lényünkre csupaszodva, leadó szólaltassam meg azt a „homályt”, amely Neruda fiatalkori Ars Poétikájának szavai szerint „bennünk él, mint egy szüntelen remegés, mint egy ismeretlen név” („un movimiento sin tregue y un nombre confuso” – Arte Poético – 1925–1931).

Ennek az ismeretlen névnek a nevében is még egyszer: Muchas gracías.

Köszönet Octavio Paznak – akinek szó a háza

A festő és modellje

Picasso utoljára huszonöt éves korában festett önarcképet. Az 1906-os képen egy álarcos fiatal merénylő néz velünk szembe, aki éppen felrobbantani készül a századok óta szilárdan álló európai festői szemléletet, hogy a robbantás szétszóródott törmelékeiből egy új festészet világát építse fel. Ettől kezdve az önarckép mint önarckép, az európai festészet egyik leghagyományosabb témája, teljességgel hiányozni fog a minden elképzelhető és el sem képzelhető témára kiterjedő picassói festészetből. Illetve: egy másik, áttételes formában kezdi el újra megújuló, végtelen sorozatát – mint a festő önarcképe. A festőé, aki mint olyan, mindig a le-, meg- vagy átfestendő valósággal szembesül, s csakis e szembesülésben válik önmagává: azzá, ami. Az önarcképek tárgya és címe tehát ettől fogva A festő (olykor a szobrász) és modellje lesz.

Ilyen címen Picassónak számtalan vászna, kartonja, metszete, litográfiája, tiszta vagy vegyes technikájú rajza ismeretes nem is szólva a még ismeretlenekről, vagy azokról, amelyek más címek alá bujtatják ugyanennek a kimeríthetetlen és mindig megújuló viszonylatnak megannyi változatát; származzanak akár a legkoraibb időszakokból, akár a legutolsó évekből, mint például az a húsz rajz, amely – diszkréten – csupán létrejöttének sorozatos dátumait kapta címül, 1968/8/29-től 1968/9/7-ig. Ide tartozik az 1925-ben készült illusztrációsorozat Balzac Az ismeretlen remekmű című elbeszéléséhez, a húszas-harmincas években készült úgynevezett „Vollard-szvit” nagyobbik része, majd a 180 lapból álló 1953–54-es sorozat, amely az Emberi folyóirat címet viseli és a Verve folyóirat két különszámában került teljes egészében nyilvánosságra. S végül az a több tucat jobbára nagyméretű festmény, amelyet a festő, nyolcvanadik évén túl, 1963 néhány hónapja alatt minden fiatalt megszégyenítő rohammunkában hozott létre.

Azokkal a szériákkal ellentétben, amelyeknek példáját a Dora Maar-arcképeken és a Bika-litográfiákon láttunk, ez a képsor nem a különböző módszerek szimultán körforgása egyazon tárgy körül, hanem ugyanannak a tárgynak ugyanazzal a módszerrel, technikával és szemlélettel produkált végtelen variációiból áll. Itt az önmagába mindig másképp visszatérő tér helyett a folytatódó és múló idő képezi az egymásra következő képek terét; ám nem a külső idő, amelyet az impresszionisták egyes sorozatai – legismertebb módon Monet-nak a roueni székesegyházról festett képein – múlásának változó fényeiben érnek tetten, hanem az a „belső” idő, amely mind a modellt, mind a festőt önmagukon belüli, kölcsönös és megszakítatlan átalakulásukban mutatja. Picasso, miután már annyi áthághatatlan műfaji határt illegálisan átlépett, festészet és költészet, piktúra és plasztika, látható és láthatatlan, sík és tér határát, most az álló és mozgó kép közötti határt dönti le. Sorozata szinte az arc, a kéz, a póz minden egymásra következő mozdulatát rögzíti abban az eltéphetetlen kapcsolatban, amiben a festő és a modell áll egymással. Ebben a kapcsolatban, amely éppoly felbonthatatlan, és éppoly feszültséggel teli, mint a szerelem vagy mint az alkotás, amelyben a férfi és nő, nő és férfi, művész és valóság, valóság és művész egymással folyton behelyettesíthető, de egymástól el nem szakítható. Ahogy az angol írónő, Rebecca West írta az 1954-es sorozat egyik kiadásának előszavában: „Éppoly szükségszerű, hogy a modellt lefessék, mint az, hogy szeressék. A művészet éppolyan vitális funkció, mint a nemiség.”

S e kettősség egysége sokszoros. A kép maga a műalkotás – a képen nem látható festő műve; de egyben elleplezője is annak a másik műalkotásnak, a láthatatlan festménynek, amelyet a képen látható festő fest, s amely valójában a láthatatlan festő képének valódi tárgya. A képen látható festő – s az, aki a képen kívül, számunkra láthatatlanul, festi; a látható festmény, s a rajta láthatatlanul jelenlevő festmény – ugyanaz is lehet, és lehet más is, egyszerre ugyanaz és más, más és ugyanaz. Az egymás tükörképét tükröző tükörsorok mindegyik képe egyben a következő kép, amely újra egy következőben tükröződik vissza, végeérhetetlenül.

„Aki a legmélyebbet gondolja, a legélőbbet szereti” – írta Hölderlin. A festő, aki azt festi, amit gondol, állandóan annak a bűvöletében él, amit lát. S a látvány, a minden bűvöletes valóság a „legélőbb”-ben, a meztelen női testben inkarnálódik. A festői aktus így eredendően a szerelmi aktussal eggyé fonódva jelenik meg. A művész számára, a megragadás számára a valóság (mint a szerelem) állandóan a megközelíthetetlenség és a birtokbavétel megfoghatatlan határán inog, a megközelítésben is birtoklottan és a birtoklásban is megközelíthetetlenül.

Borges, a költő

Aki ismeri is Jorge Luis Borges nevét, meglepheti e cím, pontosabban: benne e név mellett álló értelmező jelző. Nevéről bizonyára inkább a fantasztikus, kém-, sőt sci-fi-elbeszélések, vagy a zseniálisan talányos novellák, esetleg a briliáns kis esszék írója jut először az eszünkbe. És valóban: a század talán legjelentősebb latin-amerikai írója ez utóbbi műveivel lett világhírű, s e világhír során már-már elfelejtődött pályájának kezdete, mely az első háborút követően versekkel indult, a századelő nagy latin-amerikai fordulatának, a modernismonak legfigyelemreméltóbb kezdeményezői között. S valóban, egy időre maga is mintha elfeledkezett volna a versről. Igaz, a költészetről sosem. Prózájának épp az a titka, hogy minden sora álcázott költészet.

Így aztán visszatekintve – szükségszerűnek látszik, pályája utolsó negyedszázadában szinte kizárólagos visszakanyarodása a vershez. Költői pályája szinte két egymástól elszigetelt szakaszra oszlik, melynek első fele, fellépésétől, a húszas évek elejétől mindössze egy évtizedre nyúlik, hogy hosszú élete utolsó negyedszázadában újuljon meg, valóságos megújulással, úgy, hogy e második pályarész külön egy költő pályájának is felfogható. Itt a modernismo költőjéből a legmaibb, szintetikus és klasszikus modernség költőjévé vált, egyedülálló alakká, aki semmilyen iskolába nem sorolható be.

Nem hiába szól válogatott versei 1977-es kiadásának előszavában az irodalomtörténet ama „rossz szokása” ellen, hogy másban sem tud gondolkodni, csak – „klikkekben, iskolákban, elődökben, manifesztumokban, vitákban, nemzedékekben, dátumokban és elsőbbségi disputákban”. Összes versei gyűjteményének előszavában pedig mindenekelőtt azzal a kritikai (és persze, meg kell engedni, olvasói) szemlélettel és divattal perel, amely még a legnagyobb költőket is lehetőleg csak versei mellőzésével hajlamos érdeklődésével kitüntetni. Talán ezért is van, hogy míg elbeszélés- és tanulmányköteteit nem szokása bevezetővel kísérni, verseskötetei alkalmából ezt sosem mulasztja el, a legtöbbet még utószóval is ellátja. Hogy a költészet e hét szűkesztendején, amelyet korunkban élünk, sose felejtse el – ha már a prioritásokról szóló vitákat annyira nem szíveli – egyetlen prioritás, a költészeté mellett kiállni.

Mert Borges tudja, vagy ő úgy tudja, hogy „az élet minden pillanata, minden történés a világban költői lehet, hiszen lényegében az is”. Ahogy Hölderlin gondolta: „Az ember költőien lakja a földet”. Csak ez a tény többnyire sajnálatosan rejtve van előttünk. A költő arra való – azt lehetne mondani: arra tartja az emberiség, mégpedig mindenfajta emberi közösség, amelyről tudunk, mindig arra is tartotta –, hogy a létnek ezt az alapvető költőiségét újra meg újra felfedezze és legalább olykor, egy-egy ritka pillanatban átélhetővé tegye számunkra. Borges, a költő, mindent tud, amit előtte a költők tudtak, amit a költészetről, mesterségről és technikájáról, az arsról és a technéről összegyűjtöttek a századok. De ezenfelül azt is, amit csak a legnagyobbak tudnak; azt a titkát a költészetnek, amit nem lehet tudni. Hogy feloldjam ezt a paradoxont, azt mondhatnám: azt, amit lehet tudni, csak azt nem lehet tudni róla, hogy mi. Borges ennek a valaminek a rendkívüli tudója.

Nem lehet itt meg nem említeni, hogy költői pályájának második szakasza egybeesik a költő szemevilágának előbb lassú, majd rohamos romlásával, végül hosszú-hosszú időre teljes elvesztésével. Legszebb verseinek sok kötetét teljesen vakon írta – vagyis, nem írta, hanem fejben komponálta, csak le kellett diktálnia. Vakon – de nem világtalanul. Hanem egy vakságon nyert világgal telítve. Több versében panaszkodik vakságáról; még többen hálát ad érte. A végtelen rózsa című kötetéhez írt előszavában így: „Egy könyv korrektúralapjait átfutva, némi rosszérzéssel állapítottam meg, hogy a vakság fájdalmas szerepet játszik benne, olyan, amilyet az életemben nem játszik. A vakság korlát, de szabadság is, az invenciónak kedvező magány, kulcs és algebra egyben”.

Eszembe jut, hogy az európai történet első ismert és mindmáig legnagyobbnak tartott költője, Homérosz a későbbi elképzelésekben és ábrázolásokban mindig a „vak lantos” képében áll előttünk. S ez a megdöbbentő mondat is, amit nem is oly régen, Picasso írt le: „A festőket talán meg kellene vakítani, mint a tengelicéket, hogy szebben énekeljenek”. Lehet, hogy azt a belső szemmel való látást, amellyel Borges macskasimaságú és macskatitokzatosságú verssoraiban sorra kinyitja előttünk az emberi történelem legzártabb zugait, csak a külső látás hiánya hozhatja meg? Ez a kulcs és ez az algebra. Mindenesetre; mikor halála előtt néhány évvel találkozhattam vele egy mexikói költőfesztiválon, s ott ült velünk szemben egy hatalmas színpad közepére kitett egyetlen széken, egyes-egyedül, és hosszú-hosszú időn át könyv nélkül mondta a verseit, az volt az érzésem, ő maga a megtestesült költő, a mindig közöttünk levő Homérosz. Mert mi más a költő? Egy vak ember, aki mindent lát. Ha önmagát nem is láthatja sosem.

A „mi” francia költőnk

Legutóbb megjelent új, kötetnyi költeményében, a Paroiban joggal írja a költő, hogy annyi mindent „megszólított”. Költészete szakadatlan kettős erőfeszítés: a lélek csöndjének megőrzésére és a dolgok csöndjének megtörésére. Sok mindent megszólított; s sok mindent megszólaltatott; ha kellett, gyöngéd, de makacs erőszakkal szóra bírt. Olyan dolgokat, amelyek nehezen, ritkán vagy eddig még sosem szólaltak meg, sosem voltak megszólaltathatók. S olyan titkaikról, amelyeket nehezen vallanak ki, s ha kivallanak is, mi nemigen merünk magunknak megvallani. Első kötetének legelső lapjain felteszi egész költészetének kulcskérdését, mintegy eleve próbára téve olvasóját:

Kezdettől fogva úgy beszéltek róla, mint a dolgok költőjéről, az után a cikluscím után, amelyet első kötetének, a Terraqué-nak első verssorozata elé írt, s amelyet aztán majd minden további kötetében megismételt. Azt azonban sokáig mintha figyelmen kívül hagyták volna, hogy ugyanebben az első kötetben egy másik ciklus a Tudat (Conscience) címet viseli, s hogy ez a cikluscím is visszatér kötetek egész során át. Mindkettő megtalálható a kései érett kötetek, a Sphère és az Avec ciklusai közt is. Guillevic költészete az élettelen dolgok s az élők legmagasabb rendű megnyilvánulása, a tudat között létesült mágneses térben teremti meg a maga sajátos szellemi és érzelmi feszültségét. A költő makacs tudatossággal faggatja a dolgok néma természetét. S ha valaki, ő biztosan elmondja a legmeglepőbbet is, amit észrevesz rajtuk.

Az új mű, a Paroi, egyenes folytatása s mintegy betetőzése, egy-két kitérőtől eltekintve, töretlen életművének, amely, egy másik, rokon nagy költő szavaival, véget nem érő költeménynek is tekinthető. De egyben valami fordulat felbukkanása is, amely már régóta ott lappangott az előbbiekben is. Ha a költő eddig a látható és megfogható dolgokat szólította meg, a tárgyakat, avítt zománcedényeket, ódon szekrényeket, egy darab nyers húst, az emberi testet vagy a geometria idomait, a sziklát, a kavicsot, a vizet, majd egy-egy nagy öleléssel (három nagyméretű költeményében) a tengert, a földet, a várost, úgy, hogy tapintható és látható mivoltukban kitapinthatatlan és láthatatlan eresztékei közé hatolt be – ezúttal a láthatatlant és tapinthatatlant szólítja meg, s teszi e megszólítással éppoly láthatóvá és tapinthatóvá, vagyis konkréttá, ahogy azelőtt a konkrét dolgokban felidézte a lebegőt, a sejtelmeset, a megfoghatatlant. A „fal”, e bennünk és körülöttünk mindenütt jelenlevő, ez a sokértelmű és megragadhatatlan, a modern tudomány sok ága által fürkészett, sokfelől megközelített és sokféleképpen elnevezni próbált jelenségnek ad egyetlen sokértelmű és sokoldalú nevet; költői valósággá sűríti a pszichológiai „gátlás”, társadalmi „elidegenedettség” fogalmait, az „örök” emberi kondíció és a folytonosan változó-fejlődő emberi lehetőségek jelen viszonyát.

Annak a fajta véget nem érő költeménynek, amely a Guillevic-féle költők ihletéből következik, szervesen adott formája a szvitszerű felépítés. Ha valaki a világot és önmagát egyetlen eleve kialakult viszony változatában éli át, s ennek a viszonynak megfelelő nyelvi-költői alakot talált, akkor ez a viszony, az élet folyamatában más-más oldalról mutatkozva is, mindig ugyanabban a folyamatosságban tud kifejezésre jutni. Így állnak kezdettől fogva ciklikus szvitekbe Guillevic kisebb versei is, így alakult ki pályája legutóbbi, kiteljesedő időszakában a nagyobb, átfogó költemények rendszere, amilyenek a Carnac, Elégie de la Forêt Sainte-Croix, En Cause, Euclidiennes, Ville s most a Paroi. A kis és nagy költeményekben, a kétsorosokban és az ötvenszer vagy százszor két- (illetve négy-, hat-) sorosokban egyaránt oly módon helyezkedve el a papíron, hogy bárki annak már külső képéből azonnal ráismerhet költőjükre.

Az írásbeliség kezdetétől fogva nem csupán azért tördelik sorokba a verset, hogy az időmérték egységeit, később a rímet kiemeljék s felismerésüket megkönnyítsék az olvasónak. A versnek ez az elrendezés, az értelmi és hangzási elemek mellett, már eleve képszerű elemet is kölcsönzött, amely eleinte inkább a különböző mű- vagy versfajokat, később a korízlés változásait tükrözte, majd egyre inkább az egyéni költői mondanivalók szolgálatába állt. Már az antik költészetben akad példa annak a felismerésére, hogy a versek leírásának ez az óhatatlan képszerűsége hangsúlyozottabban is felhasználható, a modern „calligramme”-ok „carmina figuratá”-nak nevezett őseiben. De a költészet több ősi elemének modern tudatosításával együtt, a papír és a betű látható viszonyának mint szerves versalkotó elemnek a szerepe is csak a költészet legutóbbi fejlődésében vált valóban tudatossá. A modern költészetben csaknem mindig jelenlevő, többé-kevésbé látványosan és hangsúlyozottan használt eleme a „feketék” és „fehérek” közötti, a maga korlátozottságában is gazdag változatokra képes kapcsolat; mintegy képi megfelelőjeként az új költészet kikerülhetetlen metafizikai dilemmájának, a csönd és a szó közé tolakvó aggodalomnak. Nem véletlen, hogy e két egymástól függetlenek látszó, az alkotás mélyrétegében azonban összefüggő költői probléma legélesebben ugyanannak a költőnek életművében kerül először előtérbe: Mallarmééban.

Mallarmé az utolsó talányos műve, az Un Coup de Dès… óta a versek azelőtt kevéssé változatos képe rendkívüli egyéni változatok sorát ölti, s egy-egy modern költőnél már az első pillantás valamelyik könyvének bármelyik lapjára éppúgy elárulja a szerző kilétét, mint versük elmélyült olvasása. Majakovszkij vagy Ezra Pound – hogy két szélső példát említsünk –, vagy Füst Milán, Kassák (ez utóbbi, ha tehette, még a betűtípust is maga választotta meg) egy felütött könyvből azonnal megismerszik. Ilyen Guillevic is. Bár ő nem folytat látványos játékot a tipográfiával, mint sokan mások. Éppen tipográfiai tartózkodásával egyénít. Ciklusokba sorakozó versei, folyton megismétlődő, főként egy-, két-, három-, négy-, ötsoros „tételeikkel”, melyekből olykor csak egyetlen sorpár kerül egy fehér lap közepére, mindenekelőtt arról a mindig megújuló konfliktusról beszélnek, arról a mallarméi „örök fehér küzdelemről”, amely a megszólalás és a csönd között tör ki a költőben, a fehér lap kísértésének és tilalmának állandó összeütközéséről. Ugyanarról az elűzhetetlen gyanúról, amelyről Jorge Guillén Lorca által is idézett sorai beszélnek:

Ugyanezzel a gyanúval perel Guillevic egyik legújabb „szvitjének”, az Harpe-nak (Hárfa) ez a kemény húrpendülése:

A költőt a hallgatás, a némaság, a semmi elbírhatatlansága kényszeríti ellenállhatatlanul szólásra. Ugyanaz, ami a szótól vissza is tartaná. Akár a mélység. Mely egyszerre csábít és taszít. A fehér lap a modern költő számára egyszerre van tele a baudelaire-i „örvény” és a pascali „végtelen terek” szorongásával. A Hárfá-nak e sorai, és általában a guillevici költészet ritka, nagy csöndek és nagy fehérségek közé ékelődő megszólalásai mintegy ellentétesen összecsengnek Mallarmé híres verssorával: „az üres papíron, mit fehérsége véd”.

Más oldalról nézve: a fehér lap közepén éppen csak megjelenő, de mindannyiszor élesen kirajzolódó sorok közeli rokonságot mutatnak korunk zenéjének azzal az áramával, amelyet a bartóki Éjszaka zenéi, Berg, Webern vagy Boulez mintegy a csöndbe beledobott, lebegő és szétszórt hangcsoportjai képviselnek. Több tartalmat utalnak maguk mögé, mint amit maguk előtt terelnek. Több rejlik köztük, mint bennük.

Nem mintha Guillevic könnyelműen hivalkodna a dolgok elmondhatatlanságával. Az elmondásra fordított maximális erőfeszítéssel mondja ki azt, hogy a legfontosabb mindig elmondhatatlan marad. Legjobb pillanataiban elmerészkedik az anyag végső határáig; de ott is érzékelteti, hogy azon túl is csak anyag van; a tudat végső határáig; de ott is csak azt találja, hogy azon túl nem a megismerhetetlen, csak a még ismeretlen rejtezik. Nem tud lélektelen dolgokról; sem tárgytalan tudatról. A dolgokat nem emberi tulajdonságokkal ruházza fel, csak emberi viszonyokkal; a tudatot nem eldologiasodott állapotában tárja fel, de nem is a vélt önállóság ábrándjában. Egyszóval: dialektikusan. Az emberi érzékenységnek abban a teljességében, ahol értelem és sejtelem nem kizárja, hanem feltételezi egymást.

Miután a versek kis faltörő kosainak nem szűnő ostromával körüldöngette a láthatatlan és tapinthatatlan falat, végső gesztusa nem a visszahőkölés, a meghátrálás előtte, de nem is a meztelen ököllel való kétségbeesett, esztelen dörömbölés. Hanem az egyetlen lehetőség: a magunkká hasonítás, az átlényegülés, a felismert sorssal való azonosulás. A Fal ezekkel a sorokkal végződik:

Ez a képeket, színeket, hasonlatokat szinte teljesen mellőző költészet, amely főként fogalmakkal és azok nyelvtani helyével fejezi ki magát, mintegy pontosan szerkesztett nyelvi idomokba foglalja a dolgok és az ember rejtett kapcsolatait. Egész költészetére jellemző, hogy feltehetően ő az első költő, aki a klasszikus geometria idomait idéző verssorozatot írt. Az Euclidiennes költője a hagyományos, kivált romantikusan értelmezett költészet rendjében talán kevéssé hat „költőinek”. De ha Lautréamont-nal hisszük, hogy „a költészet par excellence geometria”, akkor Guillevic költészetét, ha a maga sajátos módján is, „par excellence költészetnek” érezzük.

Minden költőben és minden költészetben ott él, ha másként nem is, hát mint nosztalgia, mint megvalósíthatatlan lehetőség, az összes költői megnyilatkozási forma kísértése. Talán ennek is köszönhető, hogy a magyar költészet fejlődésével és sokat emlegetett „fő vonalával” oly kevéssé rokon alkatú Guillevic lett éppen költészetünk egyik legfinomabb érzékenységű, legodaadóbb és legtöbbet vállaló tolmácsolója az élő világirodalomban. Hogy ő lett, tudomásunk szerint, az első jelentős külföldi költő, aki a magyar költészetből készített fordításait saját műve részeként, önálló kötetbe gyűjtve adta ki, Az én magyar költőim sokatmondó címe alatt.

E sorok íróját, akit szoros baráti szálak fűznek a költőhöz s az a megtiszteltetés, amely tőle két teljes kötetének francia megszólaltatása révén érte, a szemérem is visszatartja e rendkívüli jelentőségű fordítói tevékenység méltó taglalásától. És talán nem is volna ildomos nekünk túlzott fontoskodással magasztalni azt a pedig oly sok fáradsággal, idővel és művészi beleéléssel végzett munkát, amelyet ő maga, a rá jellemző szerénységgel és közvetlenséggel, a baráti érintkezés egy módjának, „a koccintás egy fajtájának” nevez könyve előszavában. Elég, hogy ha már ő megtisztelte a magyar költőket azzal, hogy a magáéinak nevezte őket, mi, a hozzánk baráti szálakkal fűződő sok francia költőtársunk között is megkülönböztetve, a mi francia költőnknek érezzük őt.

„Magunkat fordítani…”

Íme Michel Deguy egyik (kettős) önarcképe (zárójelben), az Actes („Aktusok”?, „Akták”?, „Tettek”?, „Határozatok”?, „Felvonások”? stb.) című kötetéből (1966):

És íme Deguy egyik (ugyancsak kettős, ha nem éppen „összekötött”) arcképe körülbelül ugyanazon időből:

Most is látom a délutáni homályba burkolt szobát. Egy kis utcában a Saint Germain des Près közelében, egy harmadik költő lakásában, aki azonban éppen nincs jelen. Egyikük az íróasztal előtti fotelben, a másik félig-ülve, félig-elterülve a falhoz támasztott kanapén: „szembenéznek egymással”. Alig lehet látni az elszürkült szobában, nem gyújtottak lámpát (elfelejtették?, vagy így jobban érzik magukat?). Talán jobb lenne, ha birkóznának, mint a tatárok? De nem birkóznak, békésen költészetről beszélgetnek, nem kerülgetik egymást, viszont egyre inkább úgy érzik, mintha elvarázsolták volna őket. Két baráttá. Máig tartó barátságban.

Igaz, ha „birkózók” volnának, ebben a „tatár” birkózásban nagyon is egyenlőtlenek lennének. Nem is a köztük lévő távolság miatt, nem is eltérő életkörülményeik okán, inkább egymás felől való ismereteik túlságosan különböző mértékénél fogva. Nyelvükben, s ebből következően olvasmányaikban. Az olvasásban, amely egy (külföldön ugyancsak kevéssé ismert) nagy magyar író szerint, még a beszédnél is inkább egyedül az emberek világához tartozik. „Olvasni csak az ember tud.” A költőt pedig egyedül csak az olvasása (olvasottsága) testesíti és eleveníti meg.

Én addigi (és eddigi) életem javarészét a költészet olvasásával és „tanulmányozásával” töltöttem, mindenfajta költészetével, amit csak szerény – olykor nem is oly szerény – nyelvismeretem meg tudott közelíteni. Köztük is mindenekelőtt a francia költészetével, a Szent Eulália kantilénájától kezdve Michel Deguy-ig, és tovább. Az ő számára viszont, minden valószínűség szerint én voltam az első, a legelső magyar költő, akivel személyesen találkozott. És egyben (feltehetően) az első is, akitől valamit olvashatott (annak a kis francia nyelvű kötetemnek köszönhetően, amely a Seghers kiadó sorozatában akkoriban megjelent). Ami ezt az „elsőt” illeti, nem tudok nem gondolni Borges meglepő költeményére, amelyet (hasonló címen) Az első magyar költőhöz „intézett”. Borges számára ez az „első” azt a virtuális legeslegelső költőt idézi meg, aki valaha magyarul verset írt – ki tudja, hol, mikor és hogyan; egy olyan titkot tárva fel tehát, amelyet a történelem elzárt előlünk s amelyet a térben és időben oly távoli mai költő elképzel vagy elgondol; miközben (idézem) „egy árny-céltábla felé lődözi / egyre e képtelen nosztalgiát” (magyarul az én fordításom szerint; Deguy számára, ha olvasta, Ibarra francia fordításában). Mert minden tudáson és még inkább nem-tudáson túl úgy érzi (megint idézem), hogy „valami megfoghatatlanul / összeköt, a szavak titkos szerelme”.

Most is látom, ahogy Michel könnyedén hátradől a kanapén, rámnéz a homálybaborult szobában, és nem lát engem jobban, mint ahogy Borges láthatta a roppant idők sötétségén át ezt a láthatatlan költőt, ezt az elképzelt „első” költőt, akiről csak azt lehet tudni, hogy élnie kellett. Lehet, hogy én nem éreztem magamat ilyen „titoknak”, de annyi bizonyos, hogy életemben megint egyszer úgy kellett megélnem egy pillanatot, ahogy az, akivel oly módon ismerkednek meg, amely híján van a megismerésnek.

Mert, igaz, hogy (Deguy egyik legújabb könyvének címe szerint) a költészet nincs egyedül: de a költő, költészete nélkül olyan, mintha nem volna arca. Mint Jabèsnél az az „Idegen”, akit az, aki látja, amint útját követi, csak „megkísérelheti” kitalálni az arcát, minthogy folyvást „csak hátulról látja”.

Csakhogy „a költők könnyen fölismerik egymást, ahogy Elektra felismerte Oresztészt…”, írja Janisz Ritszosz. És valóban, még akkori helyzetemben is éreztem, éreznem kellett ezt a Borges feltárta „valamit”, ami minden költők sajátja, és ami „megfoghatatlanul összeköt” minket.

Azért is, mert Michel nemcsak (kétségkívül kiváló) „mestere” a katedrának (maître de conférence), hanem mestere az összekötésnek is (jumelage). Nemcsak az egymásba nem illeszkedő szavak részeit tudja összekötni, hanem az emberi viselkedés „részeit” is.

Az „összeköttetések” e mestere mester a varázsló értelmében is, akit ezen az első találkozásunkon is felismertem benne, jóval előbb, minthogy egyik kötetének ezt a remekül eltalált címet adta volna, amely ma esti összejövetelünk témája lett.

Ennek a varázslómesternek jöttem ide tiszteletet adni, „összekötődő” baráti körébe, hogy tanúságot tegyek iránta való barátságom és költészete iránti csodálatom felől.

Hozzáfűzném, hogy az a „választékos /kiváltságos?/ válság” (cette exquise crise – Mallarmé), amelyben több mint egy százada él az európai költészet, talán seholsem mutatkozik meg mélyebbre hatolva, mint Michel Deguy poétikájában, ebben a filozófiába mártott költészetben és költészetbe mártott filozófiában. Ami még az „összekötöttségen” is fölül áll. Deguy sajátos írásmódját illetően leginkább szervátültetésről lehetne beszélni, a költészet egyes szerveinek átszervezését érintő új metodológiáról.

Mégegyszer visszatérve az összeköttetéshez, ennek megnyilvánulásai a legmagasabb szinten a költői fordításban jelennek meg. „A fordítás – szertartás”, mondja Deguy. Mond többet is. Folyóirata, a PO&SIE indító számában (20 évvel ezelőtt) a fordítás „egy-a-kettőben”-jére hívja fel a figyelmet, mint a „költői írásmód összeforrásának és szétválásának munkájára”. És ha azt találnánk mondani: „kettő-az-egyben”? Nem csak a másik oldala lenne-e ez annak a Janusnak, ami minden lefordított vers? Borges „El otro, el mismo”-ja. Ezen a ponton Deguy egy rendkívül fontos megállapításhoz érkezik el, azt mondván, hogy a költői fordítás igazi feladata és nagy lehetősége az, hogy „magunkat fordítsuk az idegen mű nyelve és szelleme felé”. Nem tudom, ennek az írásakor ismerte-e Goethe kis (és „nagy”) szentenciáját (lásd: Sprüche), amely oly közel esik az övéhez: „A fordításban el kell mennünk a lefordíthatatlanig, mert csak akkor jutunk el az idegen nemzet és idegen nyelv megértéséig.” Nem, fordítani nem annyi, mint „ferdíteni”. Ellenkezőleg: „túlmenni magunkon, a másikig, és ott találni újra magunkra”. Mond, azt is mondhatnánk, megkockáztat majd később, nem sokkal e kis köszöntő elhangzása után – teszem hozzá –, még ennél határozottabb, lakonikusabb kijelentést is, folyóirata huszadik évfordulójára megjelent különszámának (No. 80) előszavában. „Minden csak fordítás… ez programmként is hangozhat… A költészet többszörösen is kifejezheti magát… Amit egy költemény tesz, azt mások, tudjuk, másképpen is megtehetik. A »poiészisz« általános értelmében véve.”

Végezetül, kedves barátaim, kérem, fogadjanak el tőlem egy kis ajándékot. Kolumbiában, fent a Központi Kordillerák között, Medellin városában hosszú idő óta létezik egy Prometeo című költői folyóirat. A nemrég hozzám eljuttatott legutóbbi számának borítóján csupa nagy betűvel írva ez áll: LA POESIA RIE DE ULTIMA. Micsoda könnyed és játékos párja, nemde? Hölderlin súlyos és komor szentenciájának: „Was bleibet aber, stiften die Dichter.” De ami megmarad, azt a költők teremtik. A költészet nincs egyedül. A költészet az, aki utoljára nevet. Csakazért is. És mindennek ellenére.

Egy magyar francia költő – Lorand Gaspar

Erdélyben született magyar, aki francia költő; francia költő, aki egy nagy afrikai kórház sebészfőorvosa; sebészfőorvos, aki a sivatag anatómusa, aki a tenger költője; a tenger költője, aki… Íme egyetlen életben azok a „binarizmusok”, amelyekben Roman Jakobson minden költészet fő alapját, hogy úgy mondjuk, őstalaját véli látni. Alapjában véve a költészetnek szánt élet, amely azonban a legkevésbé sem „költői”, épp ellenkezőleg. Miközben nemzedéke többi költői, az ő költő barátai mindenfelé a világban költőtalálkozókra járnak, versekről értekeznek és verseket olvasnak fel, ő nemzetközi sebészkongresszusokra jár, ahol új műtéti eljárásokról beszélnek. Így hát két irányban is a legrejtettebb rétegekbe száll alá, az őstalajt keresve. Mindig az anyag három dimenziójának titkos kapcsolatait, szekrécióit kutatva az emberi szervezetben, egyúttal továbbra is az anyagnak azt a másik, azt a negyedik halmazállapotát követi nyomon, amiként, úgy tetszik, a nyelvet képzeli el.

Szeretem azokat az írókat, akiket a saját írásaik segítségével lehet leírni; akiket legjobban, közvetlenül a saját szavaik jellemeznek. Lorand Gaspar közülük való. Még kedvelt helyszíneinek a neve is rímel egymással az ő kedvéért: Égée – Judée (Égei-tenger – Júdea), egyik kötetének címében.

Pedig ő nem keresi a rímeket. Más, titkos kapcsolatokat keres a szavak között, más, meglepő rokonságokat. Nem keres szavakat sem. A beszédet keresi. Nem is keresi. Csak „megközelíti”. Mintha a beszéd minden eleme megszentelt név volna, isten neve. Mintha tudná, hogy nem megfoghatók; csak megérezhetők a közelünkben; a lehető legközelebb magunkhoz. Ahogy talán az ő Patmosza, e nagy hontalan számos hazája közül az egyik, sugallja neki, Hölderlin szavait visszhangozva:

Ez a „közel” és az a „megfogni nehéz” s a kettő dialektikája, nem ez képezi-e minden „emberi” és egyéb tudományunk alapját? Nem ugyanaz a közelség-e, mint a szóé? Beszéd és csend, csend és beszéd között, „a soha el nem érhető szónak ebben az izzó közelségében”, nem ott van-e a költészet igazi székhelye? A költészet mindig az a szó, amely „már-már a nyelvünkön van”, és mégse találunk rá; s amelyet mégis kimondunk – de amely „mint nyelv” nem mondható ki, csak mint költészet. Mallarmé híres bonmot-ja szerint, a verseket nem eszmékből, hanem szavakból csinálják. Az azóta eltelt idő azonban arra mutat – s ez minden modern poétika alapja –, hogy a verseket nem is szavakból csinálják, hanem azokból a pszeudószavakból, látszatszavakból, nem-szavakból, szóálarcokból, amelyeknek a szavak a versben csupán a szerepét játsszák. „Mi a színek sorsa mikor nincsenek ott a szemek?”, kérdezi egyik versében Lorand Gaspar. Hát a szavak sorsa, mikor nincs ott a hang? – kérdezi a költészet. A modern költészet forrásánál első posztulátumként „minden érzékek összezavarását” találjuk (mint Rimbaud mondja), vagy, Valéry fogalmazásában, „a fül beszél, a szem hallgat” stb. „De mit kezdesz azzal ami hallgat?”, kérdezi, őket követve és őket folytatva Lorand Gaspar. „Megtanulja” hát „meghallgatni / Hasunkkal, mellünkkel, kezünkkel / Ha valahol hullnak a jázminok”; mert

És „megérzed majd a szomjúság utolsó szavának ízét”. Ebben az eljárásban már nem a nyelv lesz az ember szerve, hanem az ember lesz „szapora szerve a nyelvnek”.

Meglehetősen régóta nyílt vita tárgya a „két kultúra” problémája, korunkban annak a feltétlen szükségessége, hogy ez a kettő egy és ugyanazzá váljon. És valóban, a legegzaktabb, legelvontabb tudományok se lehetnek meg többé a költészet módszerei, sőt eszközei nélkül. Az a kép, amit az atomról alkotunk, alkotni tudunk magunknak, valóban kép (ha úgy tetszik, költői kép); az anyagi világ alapját tehát csak metaforikusan tudjuk elképzelni. A század legnagyobb biológiai felfedezését nem lehet másképp érthetővé tenni, mint a „fordítás”-sal, amelyet a dezoxiribonukleinsav a belerótt „írással” végez. Másrészről, már Proust azt mondta, hogy mikroszkóppal ír. Ma pedig, az írás legjelentősebb törekvései már a nyelv molekuláris szintjén mennek végbe. A köznapi élet és tudás számára a kultúra szintjén ez az egyesítés elsődleges fontosságú. De az alkotás szintjén még többről van szó: ezt az egyesítést még mélyebben, az egzisztenciális szinten kell létrehozni. Ebből a szempontból, Lorand Gaspar könyve, A szó megközelítése, elhatározó és nélkülözhetetlen könyv; a nyelv biológiai és biológusi, a nyelv-mint-költészet, a nyelv-mint-alkotás, végül a nyelv-mint-„halmazállapot” feltárásával, valamint, megfordítva (vagy inkább párhuzamosan) az élet problémáinak nyelvi szerkezetekkel való átvilágításával, valósággal a megközelítés nyelve. „Ki tett valaha is többet a közelítésnél?” De ki alkotott valaha is hasonló mondatot: „a fény természete az ige a szem mondatában”? (Az én kiemelésem)

Mallarmé szerint „az egész-újítás” (tudniillik a modern költészeté, a szabad versé, in statu nascendi) a vers „polimorf” jellegéhez fűződik. Ez már előrejelzése annak, ami általában a modernség legfőbb újítása lesz: az emberi személyiség polimorf voltának. Lorand Gaspar esetében a személyiség e polimorf mivolta egyedülálló vagy legalábbis igen ritka módon jelenik meg; nem a több költőre való hasadásban – mint például Pessoa esetében –, hanem a költőre és biológusra, és biológus-költőre való hasadásban. A személyiség benső feszültsége így talán még hevesebb, olyan, amely még több intellektuális energiát termel; még nehezebb kibírni és elviselni is. Képzeljük el azzal a különös érzékenységgel, amely a költő sajátja, a naponta végzett élveboncolást a mások testén, amely mindig a mi magunk teste is; és ezzel a különleges tudással a saját magunk élveboncolását, amely mindig a másoké is. Ez valóban olyan lehet, mint „sehol semmikor lakni”, mint az az „éjszaka mindenütt / De itt is, ott is lakhatatlan”. E „végzetes lakni nem tudása” (hogy Rimbaud legutóbbi Frénaud által felelevenített „végzetes alkalmazkodni nem tudás”-ával eljátszottunk), mégis inkább több helyen való lakás, mint ami általában kijut az embernek. Szülötti Magyarországától (sőt: Erdélytől) és magyarságától szerzett Franciaországáig és franciaságáig; Tuniszától, amely egyidejűleg (vagy inkább másodidejűleg) egyben Karthágó is, Patmoszáig, amely még mindig a prehistorikus Kükládok is; a mai sivatagtól a héberek mindbarjáig és az asszírok mudbarujáig, „ez egyszerre szent és szörnyűséges helyekig”, ahol nem csak „vadállatokkal” találkozik az ember, hanem – „saját szívével” is.

Fényes és sötét ünnepek

A költő egyedülálló rang, amely nem kíván minősítést. S én magam nem is vagyok illetékes rá, hogy minősítsem. Nem vagyok a szerb költészet szakértője, még csak behatóbb ismerője sem. Miodrag verseit is csak magyar vagy francia fordításból ismerem, úgy-ahogy, s amennyire fordításból lehet, s bizonyára még annyira se teljesen. De a költők között van valami racionálisan és tényszerűen nem okadatolható, rejtélyes ismeretség is. „A költők könnyen felismerik egymást (…) ahogy Elektra azonnal ráismert Oresztészre…” Amint Ritszosz gyönyörű verse mondja. Talán e rejtélyes ismeretség nevében szólhatok. Hiszen ezt éreztem réges-rég, első találkozásunkkor a budapesti nemzetközi költőtalálkozón. S bár azóta alig találkoztunk személyesen, máig is őrzöm ezt az érzést. Azt már előzőleg is tudtam, hogy ő a modern szerb líra egyik vezető alakja. S tudom, hogy mára még inkább az lett.

S itt, egy percre nem feledkezhetem el arról a többes számról, amelyet az előbbi mondatomban használtam. Mert a szerb líra a háború után meghatározó modernizációjában Miodrag méltó és egyenrangú társa Vasko Popa volt. „Volt”, így kell mondanom, személyes fájdalommal is, hiszen neki már csak műve tartja tovább az időben azt a magas posztot, amelyet életében elért. Személyében már sosem köszönthetjük magunk között.

De mivel jellemezhetném Miodrag Pavlović költészetét? – megint csak, másodszor is hangsúlyozva csekély illetékességemet e tárgyban. Egyetlen mentségem marad, hogy egyszerű olvasói élményemből idézzek valamit. „Egyszerű” – ez úgyis Miodrag nagyon is bonyolult költészetének egyik kulcsszava.

Nemrég magyarul megjelent válogatott verskötete, a Fényes és sötét ünnepek egy új tárgyiasság költészetének nagyszabású ívét rajzolja elénk. Örömmel látom viszont benne első magyarul megjelent verseit is, melyeknek egy-egy sora máig is visszhangzik bennem. Mint az itt most új fordításban olvasható Requiem e szekvenciája:

Itt nem a nagy szavak döngetik a halál nagy némaságának falát. Hanem a majdnem-némaság. A tompa semmi, szinte a hiány hiánya, amely ott marad, ahol már nincs, s ami mélyebben érint, mint a jajgatás.

Nem találom az új kötetben viszont a Nocturnót, melynek e másfél sora pedig:

ha eszembe jut, a Mozart-zongoraszonáták Notturno-tételeit és a bartóki Éjszaka zenéjét juttatja eszembe.

Rátalálok azonban a szintén régről ismert nagy pátosztalan történelmi freskórészletre. A Knosszoszi kutyák kara a rég várt és hirtelen jött történelmi fordulatok éljenei és éljenzői, meghunyászkodói és ellenzői helyett, az emberi sors változatlan mélyvilágát szólaltatja meg – megint csak a legtárgyilagosabb látlelet szavaival, de úgy, hogy magát a történelmi létet érezzük nyögni és vinnyogni alattunk.

Záradékul pedig csak ennyi:

Ezt a verset, ha sor kerülne rá, bátran odaemelném Kavafisz remeke, A barbárokra várva mellé.

Az új magyar kötet utolsó előtti darabja ezzel a hasonlóan végtelenül egyszerű, s mégis végtelen bonyolultságot sejtető szentenciával ér véget:

Egyszerű? persze. Hiszen közvetlenül előtte maga is erre szólít fel minket (és persze önmagát) –, de egy váratlanul torz nyelvtani fordulattal, amely egyszerre bonyolulttá teszi.

A kérdésben benne van a felelet. Az egyszerű és súlyos szó a vers végén a költő „küldetéséről” beszél, de – úgy tetszik – nem a vátesz, hanem az ellenvátesz küldetéséről. Aki nem tudja, ki küldte őt. És aki tudja, hogy igenis a költőnek küldetése van, de jaj mindkettőnek, a költőnek és a költészetnek egyaránt, ha a költő mindenáron nevesíteni akarja azt a rejtélyes, belső, nevesincs küldetést, amivel nem tudjuk – és nem is szabad tudnunk –, ki bízott meg minket. A daimónnak nincs neve.

Köszöntsük hát körünkben a költőt, aki nem ismeri megbízóját, s éppen ezzel teljesíti a megbízatást.

Hommage à Illyés

A francia kormány ösztöndíjából akkor nemigen futotta dúsabb lakomákra. Háború vége volt, a győztes országokban is ínséges idő. Még akkor is, mikor néhány hónappal később Illyés Gyula is megjelent ifjúkora hősi színterén. Kitüntető pártfogásába vette a még otthontalanul ténfergő ifjú Párizs-lakót. Mindjárt ki is faggatta, eredményes volt-e az eddigi itt-tartózkodása. Pallérozódott-e valamicskét? „Osztrigát ettél-e már?” Nem, vallottam be, némi lelkifurdalással; én inkább a tojásos galuskát szeretem, meg általában olyasmit, ami nagymama dunántúli konyháján főtt. „Hát akkor mit csináltál itt egy fél évig?”, förmedt rám a pusztafi. És máris „ingyen lakomára” invitált egy kis bárba a boulevard Saint Michelen. Tökéletes bennszülöttként már tárgyalta is meg a pincérrel, az utcára kirakott rücskös kagylókat gusztálva, hogy „ma” a fines claire-jük jobb-e, vagy esetleg a portuguaise-ből kellene válogatni, netán a belon borostyánszínű ékköveinek titkát feszegessük-e. Végül is elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, ott állt előttem szőlőleveleken csillogó jég közt egy fél tucat csonthéjában szemérmetlenül remegő, eleven szürkeállomány. Alig tudtam elképzelni, hogy fogok én ennek nekilátni. „Vagy a nyanya főztje, vagy az éhhalál”: kicsit így voltam én is, ahogy ő harminc évvel később, képletesen, az „ismeretlen fogásoktól húzódozókról” írta. Valami biztatást vártam, „étvágygerjesztést” „íztaglalást”, valami olyasmit, hogy „hidd el, hogy jó, sőt ez a jó” (megint csak az ő harminc évvel későbbi szavait sejdítve). De miközben elhűlve néztem, ahogy a kétágú kis villa beavatott mozdulatával kipergeti házából a kocsonyás élő gyöngyöt és egyetlen hörpöléssel felszippantja, csak ezt vetette oda: „Na mire vársz? Olyan, mint a fagyott takony.” Azóta imádom az osztrigát.

Meg talán akkor jöttem rá először, hogy nagy szavakat ne használjak, az illyési titokra. Bár már előbb is rájöhettem volna, egy másfajta „ingyen lakoma” kapcsán, amelyre még régebben látott vendégül. Akkoriban, a háború elején, Illyés, miután kora reggel a nemzeti bankbeli hivatalában két órán keresztül kompendiumot készített a legfrissebb nagy francia tőzsdei és pénzügyi szaklapok cikkeiből, majd a szomszédos kávéházban további néhány órát a randevúra mindig pontosan érkező múzsáját udvarolta, nyaranta kora délután leballagott az Erzsébet-híd alatti Duna-uszodába. Így akadtunk össze egyszer, a forró deszkákon heverve. Ez az akkor is, azóta is herkulesi munkavégző, aznapi két elvégzett munkája után, s ki tudja, hány elvégzendő előtt (ő szerkesztette a Nyugat-ot is), azon nyomban hajlamos volt parázs vitába bocsátkozni a kezdő, egészen kezdő pályatárssal; s mi fölött? Egy Mallarmé-vers volt a tárgy, amelynek fordításával véletlenül mindketten azokban a napokban készültünk el. A napon kezdtük, a vízben folytattuk, de már rég újra a napon sülve sem jutottunk túl a vers híres első során:

A vita nem is az első félsoron volt olyan késhegyig menő, amelyet erősen eltérő megoldással ültettünk át, hanem a második hémistiche-en, ahol pedig a két fordítás között csapán egy szónyi s abban is csak egy árnyalatnyi különbség mutatkozott. Nem több, még annyi se, mint az a híres madáchi ióta: „…s olvastam minden könyvet”: így az illyési változat; „… s olvastam annyi könyvet”: így a másik. Hogy a sor utolsó jambusának, penultimának a tisztasága fontosabb-e itt, vagy inkább a tous („minden”) szónak kell-e megadni a legelső és legpontosabb szótári jelentését – ez a kérdés a rendre kidőlő érvek és ellenérvek hadsorai helyébe lépő új meg új tartalékok bevetése után sem dőlt el. A két fordítás ma is változatlanul akkori alakjában olvasható. De közben a harc, mellesleg, más csataterekre is átcsapott. Észrevétlenül is. Illyés akkoriban a Francia Irodalom Kincsesházá-nak összeállításán és fordításán dolgozott, amelyet „tisztelgés-gyűjteménynek” szánt „a francia népnek, sorsa nehéz pillanataiban”; s azzal párhuzamosan naplójegyzetein és röpiratain, amelyek egy másik néphez fordultak, nem kevésbé nehéz pillanatában; meg nagy párizsi regényén (a Hunok…), meg nagy hazafias versein. Egyszerre.

Nagysága abban is áll, hogy mindig össze tudta egyeztetni a nemzeti „sorskérdéseken” való töprengést egy – bármily ezoterikus és bármily messze született – verssor fölötti töprengéssel. Se illuzórikus túlzásokba nem esett az irodalom megítélésében; se elszánt bagatellizálásba. Íróként nem tetszelgett abban (mint annyian), hogy az irodalom „elhanyagolható mennyiség” az „élet” mellett (s hogy egyáltalán az élet „mellett” volna a helye). Egész pályáját a közélet porondján való vívással töltve, mindig tudta, mint legutóbb is vallotta, hogy „az élet összes területén elért előrejutásait az irodalommal való foglalkozásának köszönheti”. De persze ezt is: „Áruló lennék, ha csak író akarok lenni.” A kettő közt nincs semmi ellentmondás; csak az érez benne ilyet, aki nem élni, hanem visszaélni akar az irodalommal.

Valamit már ott a Dunán is éreztem ebből. A sajátos illyési kettősségek ez egyik változatából; s azon keresztül a többi változatból, a változatok változataiból is. S hogy ez a kettősség, amely a költő pályáján annyiszor hívta ki a minden oldalú támadást, voltaképp egy nagy egység szinte támadhatatlan belső rendszere. Olyan egy, mint a magyar nyelvben az ember két keze, amely egymás nélkül csak fél volna.

(Csak mellékesen: felfigyeltek-e már az egyik ágon kézművessarj Illyés művében a kéz jelentőségére? Komputerrel talán ki lehetne mutatni a szó és fogalom különösen gyakori előfordulásit. Mindenesetre a sok egyforma szerkezetű és egyforma kiindulású-kimenetelű kritikai vizsgálódás helyett javasolnék egyszer egy ilyesféle című doktori értekezést: „A kéz jelentése Illyés költészetében, a Két kéz-től a Kézfogások-ig, Az agy kezei-től a Hírszerzőim-ig, »a két hüvelyk- és mutatóujj eszmecseréi«-ből fakadó »legtündöklőbb érvelés«-től addig a kézig, amelyet »követve juthatunk… – az emberhőmérsékletű határba, hol – átláthattuk egymást, tudod?«”.)

Van Illyésnek egy apró játékos motívuma, amit többször is megforgat, hol dévaj indulattal, hol könnyed élccel, hol nagyon is komolyan.

Amikor épp otthon tartózkodik egyszer a pusztán, már neves költőként, úri falukutatók szállnak ki autójukból, s melegen érdeklődnek a szemlátomást betűvetéssel foglalatoskodó legény rigmusai után. Az készséggel áll rendelkezésükre: Megmutatja nekik a verset, amelyet, mint írja, „az imént fordítottam Valéry Pál verseiből”. Igen, ez aztán a „csizma az asztalon”, a legjavából. Aki „szívének minden düh ismerős”, formát is tud dühének adni. Mint ahogy jókedvének is tud. Fordítva is megcsinálja a viccet. Ezúttal vendégségbe érkezett nagy barátjával, Paul Éluard-ral. Hogy az lássa, milyen művelt országba érkezett, a vendéglátó másik barátját, Szabó Lőrincet veti be a játékba; hogy aztán tihanyi körsétájuk alkalmával ráakadhassanak a legelésző juhok közt békésen heverésző magyarra, aki közben verseskönyvet tart a kezében. S minőt! A neves idegen szíves érdeklődésére készségesen megmutatja. A változatlanság okából megint csak ama Valéry Pál verseit, eredetiben. Kinek ámulata lehetett nagyobb? A megszégyenítetteké? A felvidítotté?

De van a naplójegyzetek között erre a témára komoly variáció is. A költő megint csak otthon dolgozik, a pusztán. Be-benéznek hozzá érdeklődve az öregek. „Mit olvasol, ecsém?” És ő nem üti el tréfával a kérdést. Teljes komolysággal válaszol, mégpedig a pusztán nem kevéssé meghökkentő valóságot. Hogy éppen Catullus és Verhaeren verseit olvassa, illetve jegyzeteli. És nemcsak válaszol. Be is avatja őket a dolgába: „Rutebeuf angyali verseiről és pokoli életéről” beszél nekik. Mert tudja, kit mivel kell megtisztelni. A néphez leereszkedő nagyképűeket – megszégyenítő gúnnyal. A népet a természetes egyenlőséggel, még oly területen is, ahol az egyelőre nem valósulhat meg. A nagy szürrealista költőtársat sajátosan hazai szürrealista tréfával. „Ne csak dolgozni tudjunk tehát, viselkedni is”, int sokkal később egy „öninterjújában”. Ő valóban tud viselkedni, mint ahogy tud dolgozni is. Egész műve úgy is tekinthető, mint egy hatalmas viselkedéstan. A nemzeti és nemzetek közötti emberi együttélés nagy, képes ábécéje. Műve – arányainál fogva – a legmonumentálisabb kortársai között. De a legotthonosabb is – hangulatánál fogva.

Kettősségének ez is egyik változata. De otthonossága önmagában is kettős. Közhely, hogy az egyformán jellemzi őt Ozorán és Párizsban. Ő maga a közhelynél mélyebb vallomást tesz. „E sorokat – (és nem csak e sorokat, minden sorát) – … olyan ember írja, aki látásmódjának, de még talán temperamentumának kialakulását is a magyar szellemiség jellemalkotó ereje után a latinoknak köszönheti. Ahogy testi életét az apától és anyától: szellemiségét e két szellem, a latin és magyar párosodásából kapta.” A magyarság kérdéseit legáltalánosabban, legfáradhatatlanabbul kutató író első megjelent prózai írása franciául, párizsi hetilapban látott nyilvánosságot; első megjelent versei egyikét franciául írta, Éluard-nak szóló ajánlással. Hazája, sőt szülőpusztája felfedezését – bármily meglepő is – egy szürrealista módszernek köszönheti. Ezt első komolyabb recenziójából olvashatjuk ki, amelyet 1927-ben Aragon Paysan de Paris című könyvéről írt. Sorra véve, a szürrealizmus vezéregyéniségei hogyan keresik tovább „az igazi, a logikával megközelíthetetlen valósághoz vezető utat”, ezzel végzi: „Aragon, a legmerészebb, Párizsban maradt… és mint távoli vidékekről jött paraszt, megtisztult fejjel járja be szülőföldjét, a várost.” Ennek pontosan fordítottját – de értelem és helyzet szerint pontos megfelelőjét is – teszi majd maga a recenzió írója. Csak az ő szülőföldje a puszta, ahová világjáróként, és nem parasztként jön vissza „Párizsból… Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az – irodalom iránt”. Mindkettejüket csodák fogadják. Mindkettőjüket más csodák – de hát ez éppen a módszer alkalmasságát bizonyítja. „A körülöttünk látszólag élettelenül heverő tárgyak, a materiális és társadalmi tények őrzik a valóság misztériumát” – írta volt Aragon könyvéről. Írhatta volna a Puszták népe ars poeticájaként is. Egyáltalán: micsoda filológiai, stíluskritikai, szemiotikai csemege volna, lehetne a Párizs parasztja és a Ceux du Puszta párhuzamos elemzése.

Mert a Puszták népé-ben az is kioldhatatlanul benne van, hogy szerzője Párizs (magyar) parasztja is. Talán Apollinaire óta a legfesztelenebb „kószálója a két partnak”. Magyarként bizonyára az. Ady hozzá képest távoli romantikus nosztalgiával rótta az „embersűrűs gigászi vadont”. Megállva a Saint Michel és a Saint Germain keresztezésénél, e „világ közepén”, Illyés leírásában olyan az, mint egy dunántúli kisváros főtere: pékség, gyógyszertár, trafik, tajtékpipaműhely, az érintkezéshez mindenütt szükséges emberi intézmények. És bakák korzóznak, „pontosan úgy, mint Dombóváron, a Korona előtt”.

„Ahhoz, hogy visszatérjünk a házunkba, előbb meg kell kockáztatni, hogy elhagyjuk. Csak a tékozló fiúk térhetnek haza” – írja Illyéssel körülbelül egyívásúan, de a föld másik felén Octavio Paz, és a hispano-amerikai író alaphelyzetét a „tékozló fiúéban” véli felfedezni. De úgy látszik, ez nem csak a hispano-amerikaiakra érvényes, hanem minden olyan népre, amely korunkban még nem jutott el az emberi fejlődés centrumába. Ahhoz, hogy beljebb kerüljön – a világhoz és ezáltal önmagához is közelebb –, vagyis meglelje végre nemzeti önmagában nembeli önmagát s ezáltal nemzeti mivoltának is teljességét, leküzdje azt a görcsös történelmi időzavart, amely legsikeresebb kombinációiban is gátolja, legjobb fiainak „tékozló” magatartására van szükség. Igazi problémáihoz csak a kerülő utakon lehet eljutni. A folyamatosan újra meg újra kezdetteken. Az ilyen népek – és irodalmak – fiai, ha igazán nekiindulnak, a nagyvilág terhével a hátukon érkeznek haza. Illyés hazatérése – hazatérései – példásan és mélyértelműen ilyenek.

És persze távollétei is. „Ismét párizsi lettem – kiált fel egyik ilyen kerülő útján lelkesülten –, vagyis lelkileg csodálatosan megkönnyebbült; kihevertem a múltat; be üdítő volt!” De alig néhány oldallal később már kikottyantja, dehogyis heverte ki; azért „úti olvasmányul” Zrínyit hozta magával. És a vonaton, „Orléans után” róla kezd értekezni, hamarjában szabatos kis tanulmányt kanyarítani. Amivel egyenesen az aktuális politikának, a küszöbönálló második világháborúnak legáltalánosabb és legotthonibb kérdéseibe nyúl.

Saját magáról beszél, ha önkéntelenül is, mikor a húsz év utáni találkozás alkalmával így írja le az első – és örök – nőideált – úgy, hogy az egyben egész élet-, költői forma-, szellemi magatartás-, nemzeti és emberi szolgálateszményét is jelképbe foglalja:

„Az előbb úgy beszélt, szavait oly kecses fejtartással is ékítve, mint egy Étoile-negyedbeli grófnő. Aztán úgy beszélt, mint egy parasztlány, polyvahordás közben, mert magyarul egy kicsit hangosabban beszélt. Kísérteties és elbűvölő volt ez a kettőség. Fejtartását és leheletfinom mozdulatait megtartotta polyvahordás közben is… Cserélgette a két nyelvet, egész lénye csillogott és vakított, mint napsütésben a tenger.”

Illyés is folyton cserélgeti a két nyelvet, s nemcsak a magyart a franciával, hanem léte és lénye két anyanyelvét is. Írásban és szóban egyaránt. Mint e sorok kezdetén megmutatni szerettem volna, még legköznapibb életmegnyilvánulásaiban is.

Így lehet mai leghagyományőrzőbb nagy írónkként pályája kezdete óta minden avantgarde törekvésnek sokszor kezdeményezője, de mindig legalább részese. Vannak, nem éppen a legértőbbek, akik talán nagyon is sokallják, ő ellenkező nézeten van: „Még mindig keveslem pályám cikcakkjait. Lustasággal és hazugsággal vádolom magam; lustasággal, épp azért, mert a megszokott útról még mindig nem vezettem félre a világot azokra a területekre, melyekről, igaz, csak sejtelmem van. Akit egy korszak közönsége utolér, megérint, annak az írónak a neve éppúgy »nem ér«, mint a gyermekjátékban; igazság szerint tehát ki is kellene állnia a játékból, hadd gyűjtsön új erőt a futásra. Fejlett, egészséges irodalmi élet ott van, ahol ezt az olvasók tudják; nálunk nem tudják.” Illyés sokat tett azért, hogy nálunk is megtudják. Nem eleget. Még sok tennivalója maradt. Ezen a téren is. Mint annyi más téren, ahol ő a legilletékesebb.

„Változni, azt hiszem, az a legnehezebb” – írta ugyanakkor. Önmagunknak maradni – a kor önmagunkból is kiforgató forgatagaiban –, az sem kevésbé nehéz. Neki többnyire ez is, az is sikerült. Méltán mondhatná el magáról:

De mégse ezt mondja. Már verse következő sorában indulatosan visszavonja, helyesbíti az elsőket:

Azt teszi most, legutóbb készült műveiben. Rálelve a többé meg nem lelhetőre is. Az ő „megtalált idejére”.

Rekviem – Devecseri Gáborra

Pályáját csodagyerekként kezdte. Húszéves korára mesterek fogadták kedvenc tanítványukul; s már voltak, akik őt tekintették mesterüknek. Első versei arieli, mozarti tündérléptekkel libbentek a kor egyre ördögibb örvényei fölött.

S a csoda élete utolsó szakaszában újra visszapártolt hozzá. Nem is akármilyen – a maga teremtette, az egyetlen igazi, az emberi csoda. Ha pályájának kezdete elbűvölő volt – befejezése lenyűgöző lett. Égy éven át viaskodott a szörnyű betegséggel – mondaná beidegzett szóhasználatunk. De ő nem viaskodott a betegséggel, amelyet úgysem lehetett legyőznie. Hanem fölébe emelkedett. Ugyanazzal a mozarti tüneményességgel, amellyel első versei a mélységek fölé.

Az alkotással sem kellett soha küzdenie, mint annyi más alkotónak. Nem a harc, a barátság volt közös sorsuk; nem birokra kelt, kart karba öltve járt vele. Mintha nem létezett volna számára ellenálló anyag.

Nem állhatott ellent neki a betegség sem. Utolsó pillanatáig alkotóerőtől duzzadt; mikor testének már mozdulásnyi ereje sem maradt. Minden napja évekre szóló tervekkel volt tele; mikor már napjai is alig voltak hátra. Kórházi szobája szakadatlanul működő szellemi műhellyé és a barátság szép gyűlőhelyévé változott. Látogatói nem betegápolásra, szellemi tornára jártak hozzá. A vizitre érkező orvosok sosem előzhették meg – mindig ő kérdezte őket először hogylétük felől. A betegség tünetei, folyamata és elkerülhetetlen kimenetele helyett elkészült, készülő, munkába vett és tervezett művei foglalkoztatták.

Nem vette észre a halált – ahogy még végzetes betegsége előtt több versében is írta:

E táncos léptekhez a munka mellett a barátság volt állandó edzése. A barátság, amelyet ő a műalkotás rangjára, művei sorába emelt. Külön sajátos barátság-koncepciót alakított ki. Külön barátság-esztétikát és barátság-etikát. Mindenestül társas lény volt, igazi életformája a baráti együttlét. Legszívesebben annak szentelte minden idejét. Még az alkotáshoz se kereste az elhúzódó magányt. A papíron szinte akadály nélkül suhanó, nagy, artisztikus betűi is legtöbbször és legkészségesebben a baráti társaság kellős közepén, viták, tréfák, sőt, az elkerülhetetlen civódások zsivaja közt fonódtak alkotássá. Barátaimhoz – így címezte első igazán érett kötetét. Legtöbb versét azóta is barátaihoz intézte. Rajtuk keresztül intézte a világhoz. Minden álszemérmes titkolózás nélkül. Versei, prózai írásai tele vannak baráti keresztnevekkel: Peti, Cini, Gabi, Tomi, Jancsi, Vili, Buba, Csala egy kis mitológia gyermeki titánjaiként élnek soraiban. Különös tehetsége volt a barátsághoz, ehhez a kényes, vérségi kötelékkel nem béklyózott, de a vérségi együvé tartozásnál is eltéphetetlenebb kapcsolathoz. Koncentrikus körökként vonta maga köré a barátok gyűrűit, amelyek közül hozzá a legtávolabbiak is közel estek. Ritka módon tudta megőrizni a legfontosabb, de egyben legtörékenyebb, a gyerekkori barátságokat – és nemcsak megőrizni tudta, meg is tudta őriztetni másokkal, mások között is. Segít megőriznünk ezután is, mint saját lényünk legjobb részét. Általa mindnyájunkban megmaradt és megmarad valami az ifjúság csodájából.

Életem könyvében a jó oldalon is legelöl áll az, hogy e legszűkebb barátságába engem is bevont. Én, a testvértelen, testvéremet vesztettem el benne. Mondjam-e, hogy pótolhatatlanul?

Pályánk kezdete óta egymás tükrében tekintettünk önmagunkba. Ellentéteink csak erősítették bennünk az összetartozást. Ikertársként nemegyszer a másik sikerei kárpótoltak a magunk kudarcaiért. Amit sikerült megvalósítanunk – s itt elsősorban magamra gondolok –, nem kis részben egymásnak is köszönhetjük. Mindkettőnk munkájában ott a másiknak nemcsak keze, de egész élete nyoma.

Édes Gabika – hadd szólítlak az élőket és a halhatatlanokat megillető második személyben –, emlékszel? Talán épp ma harminc éve, egy tündöklő július végi vagy augusztus eleji délutánon a Balaton tükrére prédájáért lecsapó sirály félelmes cikázását bámultuk. S a létezés gyönyörűségének és iszonyatának e fényben szikrázó jelképe arra indított, hogy eljátsszunk a költői verseny régi szép hagyományával. Akkor született versed sorai tolulnak most elém, amelyben a pusztulásra ítélt halacska:

Őt már a halált megelőző idő csodája megsokszorozta. S meggyőződésem: most a halál, míg sötétbe ejti, egyre teljesebb fénybe emeli majd.

S a mi szívünkkel a gyászban a gyász sem feledtetheti el az álmélkodást. Az ámulatot példája csodaszerű tüneménye előtt.

Antik művészet – emberközelben

Arra, hogy a nagy századok érckeze felforgat mindent, s hogy minden kődarabon mindig meglássuk intő példaként Théba kevély tornyait omlani – s a márvány Babylon falát, a modern kor emberét jókor és kellőképp megtanította a nagy, romantikus költészet, egyik főtémájává téve az emberi gondolkodás új, modern dimenzióját, a történeti tudatot. A művelt magyar is csaknem egy százada kisiskolás kora óta tudhatta – s nem is akárhogy –, Berzsenyi megszentelt szavainak izzó hőfokán tanulta meg mint szórja s temeti a nagy Örök keze a világ hangyabolyi míveit. Sokkal kevésbé égette azonban tudatunkba eddig a költészet – az emberi művek mulandóságának több évszázados főtémája után csak a legutóbbi időben emelve főtémái közé a művek születésének folyamatát is – azt, hogy miként jöttek létre a pusztulásra lett művek, a legendás és szimbólummá emelt pusztulás előfeltételét: az alkotást; a romok leronthatatlan alapját: az emberi munkát. Megrázó és látomásos szavak nyomán mindnyájan magunk elé tudjuk képzelni a költői pusztaságot, amely a nemes Ilion, a büszke Karthago s erős Babylon ledöntött csodái után maradt; de el szoktuk-e képzelni ugyanígy azt a másik, ősi pusztaságot is, amely Trója és Babylon, Róma és Athén létrejötte előtt e városok helyén tátongott az idők kezdete óta? Megrendülten nézzük az athéni Olümpiaion kiásott köveit, de nézzük-e éppoly megrendülten azt a földet, ahol valaha oszlopainak helyét kimérték, első köveit lerakták? Az oszlopfőkön a vonalhálót, amely a majdan kőbe öltözködő, csodás arányoknak még csupán az emberi agyban megfogamzott, puszta geometriai álma volt?

Ha nem csalódom, ebben vagy ilyesféle gondolatban és törekvésben kell keresnünk a kitűnő klasszika-archeológus, Szilágyi János György tudós és élvezetes művének alapeszméjét. A feltűnést kerülő, szerény, tudományos szokványcím mögött – A görög művészet világa – egy nagyon is sajátos tartalmú és felépítésű könyv rejtőzik, antológia, esszé és monográfia sajátos keveréke, mely ritka egységben adja az igényes fordítói művészetet és mélyreható tanulmányt, népszerű magyarázatot és tudományos apparátust.

A magunk gondolkodásának milyen ritkán látogatott területeire jutunk, ha egy antik műemlékről, amelyet eddig csupán megmaradt romjaiból szoktunk képzeletben kiegészíteni, most fordított képzelőerővel a romjait is lebontva, egészen alapjáig leásunk, ezt olvasva az i. e. III. században élt Hérakleidész Krétikosz iratainak e könyvbe emelt szemelvényében: … az Olümpiaion, amely csak félig készült el, de az épület alaprajza is csodálatos – a legszebb épület lett volna, ha teljesen elkészül. Egyszerre ráeszmélünk, milyen ritkán jut eszünkbe, hogy az antikvitás tökéletességünkben öröktől fogva valónak képzelt műalkotásainak az épségben-volt s a rommá-vált állapota mellett van egy másik, izgalmas pillanatuk is: amikor még-nem léteztek, amikor kigondolták, megtervezték, alapjait lerakták, építeni kezdték, sőt, mint a fenti idézetből kitűnik, amikor nagyon is emberi, politikai-gazdasági okok miatt építését félbehagyták. Amikor a helybeli turista vagy az útleíró nem azon ujjongott, hogy milyen szép, nem is azon merengett, hogy milyen szép lehetett, mikor még megvolt, hanem arról elmélkedett, milyen szép lett volna, ha nem hagyják félbe. Néhány oldallal továbblapozva a könyvben (a lapalji utalások pontos irányító-hálózatában), egyszerre még mélyebbre kerülünk a mű „történetében”: genezisének pillanatáig; Vitruvius hozzá képest kései, mitőlünk nagyon is távoli tudósításával: Athénben Antisztatész, Kallaiszikhrosz, Antimakhidész és Périnosz építészek vetették meg a Peiszisztratosz által az Olümposzi Zeusznak épített templom alapjait, halála után azonban az állam közbelépésére befejezetlenül hagyták. S miután megismerkedtünk így a tervezett és félbehagyott művel, a megrendelővel, a kivitelező művészekkel s a társadalmi akadályokkal, egy újabb utalás pontos útmutatóját követve, több századot átugorva, de még mindig nem lépve ki a lazábban felfogott kortársi világból, az antikvitásból, egyszeriben elénk áll a romjaiban ránk maradt Zeusz-szentély, kész és befejezett formájában is, amelyről ezúttal Pauszaniasz híres könyvének, a Görögország leírásá-nak egy helye tudósít: Az Olümposzi Zeusz templomát s benne a csodálatra méltó szobrot Hadrianus római császár ajánlotta fel. A szobor nagysága a rhodoszi és római kolosszus kivételével valamennyi istenszoborét felülmúlja…

Ez az egyetlen kiragadott téma, úgy érzem, alkalmas arra, hogy a hasonló példák egész sorát nyújtó könyvnek ne csak tartalmáról, hanem tudományos módszeréről is fogalmat alkossunk, amely a témavariációk szinte zenei játékával a különböző időknek a modern regény módszereire emlékeztető egymásba fonódásával visz közelebb és közelebb tárgyához, hogy teljes sokoldalúságában állítsa elénk. Egyszerre ismerjük meg az egyetemes művészettörténet egyik legnagyszerűbb korának remekműveit a mesterek és a megrendelők, a kultusz és az esztétika, a nézők és a kutatók, a kortársak és az utódok, az őgyelgő utcai nép és a törvényalkotó filozófusok nézőszögéből.

A figyelmes és némi fáradságot sem kímélő olvasó minden felmerülő témának több dimenziójába hatol be egymás után; az egyik észrevétlenül nyitja meg előtte a következőt. Az Olümpiaion példájánál maradva, megismerkedünk a szentély és a szobor alkotóival és élvezőivel, a munka több századra terjedő sorsával – Peiszisztratosz athéni türannosztól, aki áldozni kívánt vele az isteneknek, Hadrianus császárig, aki végül bemutathatta áldozatul –, megismerkedtünk három ritkán olvasott antik – író, Pauszaniasz, Vitruvius, Hérakleidész egy-egy érdekes szövegével s a jegyzeteken keresztül működésük vázlatos képével is. S mindezek a sokrétű ismeretek, mint a szőnyegminták, pontosan és világosan megtalálják helyüket az antik művészet egy-egy fő problémájának előrerajzolt kanavászán, színesen beleszövődnek a fejezetek előtt álló bevezető kommentárok gondolatmenetébe.

A több mint húsz esztendővel ezelőtt tőle vett görög leckék, évtizeddel későbbi közös kószálásaink Róma és Nápoly görög emlékei között, a máig folytatott vitáink munkahelyén, a Szépművészeti Múzeum antik osztályán s az általa gondozott görög kiállítási anyag termeiben – szóval a szinte elsősorban az ő barátságának köszönhető ismereteim az ókori művészet világából a szerzővel szemben éppoly kevéssé jogosítanak fel munkája tudományos bírálatára, mint az olvasók előtt. Ezt át is engedem a nálam hozzáértőbbeknek, tudós kartársainak. De az érdeklődő olvasó elismerését nyugodt szívvel tolmácsolhatom szép művéért, amellyel a teremtés és megvalósítás oly ritkán megfigyelt, holott mind között talán a legemberibb aspektusában hozza közelünkbe a görög művészet alkotásait és környezetét, alkotóit és befogadóit. Művét az antik istenek közül bizonyára annak az oltárára szánta áldozatul, akit, többek között, Erganénak is neveztek, a Műves Athénénak, akinek maguk a görögök is annyi remekkel áldoztak, mivelhogy, Szicíliai Diodórosz e könyvben idézett szép szavai szerint: …a fuvola készítését is, meg az általa létrehozott zenét, és egyáltalán a művészi munkák sok fajtáját ő találta fel és tanította meg az embereknek.

„Szilágyi”

Hivatalosan („muzeológikusan”, az ő számára talán legcsikorgóbbnak hangzó diskurzussal szólva, „intézményesen”) Szilágyi tanár úrnak nevezik. Gyakran, például munkahelyén a portán, csak a tanár úrnak. Bár hosszan kanyargó pályáján nem szignifikáns a tanári státus. Talán inkább a mentori – Mentór-i –, mint azt vele egykorú barátai már ifjúkorában is megtapasztalhatták. Mások, egyszerre tisztelgőn és ironikusan, a monarchikus felhangú János György (első? vagy hányadik?) néven emlegetik. Nem is egészen méltatlanul. Hiszen a maga szinte megközelíthetetlen szakmájában bekerített magának legalábbis egy kiskirályságot. Amelynek pátenseit (az ő /többnyire/ magisztrális közleményeit) Szilágyi János György néven szignálja. Van, aki egyszerűen csak Jánosnak titulálja. E sorok írója (régebben nagyszámú, ma már csak fájdalmasan leszűkült ifjúkori baráti körével együtt) még egyszerűbben, csak és kizárólag Jancsinak szólítja – ha nem éppen Szilinek. Ama egykor különcnek (vagy – miért is ne hóbortosnak? vagy vásottnak?) mondhatott baráti együttesben, amely Budapesten a harmincas évek végefelé verődött össze, részben gimnáziumi osztálytársakból, részben a valaha ugyancsak ifjan a „Balkán-társaság”-ot alapító neves írók, Kosztolányi, Karinthy, valamint e sorok írójának apja (vö. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Ötödik fejezet. [Esti, Kaniczky, Sárkány]), valamint az ő további baráti körük gyermekeiből, s ez utóbbiak környezetéből (apáról fiúra, fiúktól lányokig, égszakadás-földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás!), akik pedig egytől-egyig az éppen had- vagy munkaszolgálat-köteles évjárathoz tartozván, nemigen nézhettek elébe vajmi fényes jövőnek. Még a legközelebbi jövőt illetően sem. Sőt. Éppen akkor nem. És éppen ezért: mintegy, hogy, ha félöntudatlanul is, de meghosszabbítsák gyorsan elillanó gyerekkorukat; és többnyire ilyesféle (az anyakönyvi kivonatokban nem található) nevekre hallgattak, mint: Buba, Debebe, Cini, Csala, Csicsa, Giovi, Szili, Vili, Vanyek stb. csak egy-egy normális Gabi vagy Ádám kíséretében. Miközben, mintha ez lett volna magától értetődő (holott magától egyáltalán nem volt érthető), igyekeztek egyetemi (ha nem, akkor az egyetemről kiszorított) tanulmányaikat végezni, már megkezdett tudományos, zenei vagy írói tevékenységüket folytatni; vagyis, konokul – ha nem is, távolról sem dédelgethetve magukban olyan auspíciumokat, mint apáik – az élet nagy palesztrájára készülve (miként Juhász Gyula remélte volt annakidején egy Kosztolányinak írt levelében). (L. Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula levelezése, Bp. 1959 – megjelenésekor hatóságilag elkobozva); és, akiknek, mellesleg, a fenti mondatokban szereplő, hozzájuk – „közeli” nagy személyiségek voltak az isteneik; egyikük későbbi megfogalmazása szerint, a Lágymányosi istenek (ha azok nem is voltak mindig lágymányosiak). (L. Devecseri Gábor hasoncímű könyvét, Bp. 1967.)

(Valami hirtelen megállít az írásban. Egyszerre felrémlik bennem, milyen vegyes /vagy nagyon is egységes/ érzéseket kelthet ez a néhány bevezető szó a BUKSZ igen tisztelt szerkesztőbizottságának első olvasatában. Amilyenhez hasonló feltehetően nem igen került még asztalukra. Dehát, ha e sorok íróját tisztelték meg azzal, hogy nyilatkozzon Szilágyi János György személyiségéről /méghozzá személyes hangvételben/, bizonyára felkészültek erre a próbatételre, és tudták, mit kell majd /jajszó nélkül! legfeljebb néhány sóhaj kíséretében/ elviselniük.)

Így hát megpróbálom újrakezdeni. Komolyabban. Ha nem is egész komolyan. Pontosabban: olyan komolyan, amiképpen az öregedő(?) emberek az ifjúságukat veszik. De olyan komolytalanul is, ahogyan mi „vettük” a magunk ifjúságát. Amelyet nem lehetett komolyan venni. Vagy csak a legeslegeslegkomolyabban, a folyamatos „élet vagy halál!” felszólításokra válaszolóan. Erre pedig nem voltunk hajlamosak. Szilágyi János György első fontos műve, egyben doktori disszertációja, az ATELLANA. Tanulmányok az antik színjátszásról – erről szólt. Pontosabban: rólunk. A mi társaságunkról. Amelyet legalább olyan komolyan vettünk, mint Boka Jánosék vagy Ács Feriék a „Grundot” vagy a „Füvészkertet”. Vagy mint az Atellana- vagy egyéb komédiajátszók, flüakesz, szatüroi, ferük, hisztriók, personák, vagy, ha éppen szilveszter van, és a „filológus legyintéssel” közbeszóló barátunk arra kér, hogy ne bolondozzunk, hiszen Szilveszter eredendően gyásznap, akár dikélisztai is (L. Örkény István: Szilveszter, in: Novellák 1. Bp. 1998. 212.).

Ez utóbbi kijelentéseket, igen remélem, senki sem fogja komolyan venni, egy az egyben. Szilágyi – társaságának minden frivolitása ellenére, és amellett, amit körünkben maga is hasonlóképpen osztott – kezdettől fogva, már a gimnáziumban, amelyet mintaszerű eredménnyel végzett, a legkomolyabban vette a tudományt, aminek mindenestül elszánta magát. Mindent meg akart tanulni, amit – egyébként a maguk módján kiváló – tanáraitól megtanulhatott. Az akkori viszonyok közt kitűnő, liberális szellemű református gimnáziumban éppúgy, mint később a Pázmány Péter Tudományegyetemen a konzervatív szemléletű magyar ókortudomány akkori vezető alakjaitól, Moravcsiktól, Alfölditől, Husztitól. Csak egy kicsit (vagy nagyon) másképp kívánta felhasználni az ő tudományukat, mint azok, hogy az ő tudományuk alapján is a maga más tudományát alakítsa ki. Pontosabban: „a szokottnál egy kicsit tovább, még a régész vagy ókorkutató érdeklődőktől szokottnál is tovább megállni” egy kultuszhely, egy már régóta megcsökött szóértelmezés vagy eredet-meghatározás előtt. Amiről már legelső műve, az Atellana is született. (Vö. Előszó: Delphoi, 1976 október. In: Paradigmák, Bp. 1982. 5.) Ebben szerencsésen rátalált választott tudományának arra a magyar univerzitásban akkor a perifériára kényszerített egyetlen olyan művelőjére, aki ebben vezérlő társa lehetett. S akit mindmáig rettenthetetlenül (mert sokszor nem kis bátorság kellett hozzá) mesterének választott. Természetesen Kerényire. Ez a találkozás – bár az életben minden „véletlen” is –, ahogy mondani szokás, nem lehetett véletlen. Így kellett lennie. Ha egészen ki merem tekerni az élet emez úgyis kiegyenesíthetetlen dilemmáját: a véletlen csak egyik megjelenési formája a törvényszerűségnek.

***

Doktori disszertációja, az említett Atellana-probléma eredetének mélykutatása megfelelt a korabeli tudományosság minden „protokolljának”, minden formai követelményének és (amennyire a magunkfajta kívülálló megengedheti magának a minősítést, ám akkori fogadtatása tanúsága szerint is) a korabeli ókortudomány hagyományaiba építi eredeti kutatási eredményeit. De már ebben a kezdetben benne van a többlet is, amit már itt maga is megfogalmaz a munka összegező legutolsó bekezdésében, méghozzá úgy, hogy ezt a modern(ebb) tudomány már itt magáévá tett célkitűzését nem egyenesen önmagára és tudományára vonatkoztatja, hanem magának a kutatásának tárgyára, a római komédiára: „az önmagán túllépésnek /…/ lehetőségére”. (Atellana, Bp. 1941, 60.) Vagyis: a tudománynak a művészettől, az egyes szaktudományoknak a többi tudománytól való merev elzárkózása helyett mindezek egymással való interferenciáját akarja és meri választani. A századvég és a századelő „tudásra-nem-érdemes” tudományának ebben a korszakában, amely kivált a német egyetemi tudományosságra (és persze, a magyarra) rányomta bélyegét, s ami ugyanakkor éppen ezért a német gondolkodásban vált a modern szellemtudomány válságának kirobbantójává is, és ha tréfálni akarnánk, azt is mondhatnánk, ezért vált a klasszikafilológus Nietzschéből Nietzsche, a filozófus. Ezt a folyamatot elemzi remek módon a tanítvány Szilágyi, a magyar tudományosság körében szinte máig méltánytalanul el nem ismert mesterének (kései) teljes elégtételt nyújtva (azzal a kritikát sem mellőző elfogulatlansággal is, amely Szilágyi minden munkáját jellemzi), a „Kerényi-évben” („Religio Academici”, in: Mitológia és humanitás – Kerényi Károly 100. születésnapjára, 37–46. uo.: Kerényi-év, 12–28.).

Szilágyi tanár úr nem annyira tanár, mint inkább örök tanítvány, és nemhiába van birtokában, nemcsak tudománya tárgyaiként, hanem inkább összetevőiként, a mindenfajta és mindenkori (nemcsak ókori) művészet iránti érzékenységnek és fogékonyságnak; ebben az érzékenységben merítkezik meg tudománya is – mármint azokon a réseken, ahol lehetséges kilépni a szaktudomány szűk köréből a tágabb szellemi élet tájaira. Anélkül, hogy átvenné mesterének ő maga által is kritikusnak tekintett nemcsak ki-, hanem átlépéseit az epika és a lélekelemzés távolabbi tájaira. Miközben, akár tudományának stratégiájában is meg tudja jeleníteni „művészi” hajlamait; netán komédiaelemzéseibe bújtatott szubjektív gyakorlatával.

Ha már ennyire megragadtam legelső művénél, hadd folyamodjam újra ehhez – egy lehet, hogy csak légből kapott, bizonyíthatatlan feltevésem felvetése okából (bár tudom, menyire nem tűri a bizonyíthatatlan vagy nem bizonyított ábrándozásokat a tudomány terén – dehát én nem a nemlétező tudományom, hanem a tudós barát „közelisége” ürügyén nyertem el megtisztelő felkéretésemet). Nekem még az anekdotizmus sincs eltiltva (bár azt magam sem kedvelem). De hátha… Amikor társaságunkban elterjedt baráti dedikációkkal kísérve Jancsi barátunk régóta várt doktori disszertációja, az éppen aktuális „szombatesténken” brutális frivolitásunk, amely mindig az éppen sikeres barát pellengérre állítását követelte meg a teljesítmény előtti hódolat helyett, a kiállhatatlanul kamasz közröhej mocsarába taposta az Atellánát (pedig nem voltunk már éppen kamaszok). A dolog persze nem volt meglepő. Barbár törzsi törvényeink nem is vezethettek máshoz. Ez volt az ősi rituálé. Valóságos kis „atellana”. Jancsi nem bánta. Részt vett benne. Tudta jól, mindig könyvektől duzzadó örökös aktatáskájában őrzött számos opera-, koncert- és színház-bérletei révén, hogy a túlság önmaga ellentétébe fordul, a nagy viháncolás sírásba omlik, a túlságos komolyság pedig komikummal jár. És ő is a gaya scienzát kedvelte, nem a morcosat.

Mi (kicsit sandán) azt szimuláltuk, hogy azt gondoljuk: a több száz L.-ekkel, v.ö. -kkel, i. m. -ekkel, .-okkal és ;-kkel, feloldhatatlan rövidítésekkel, számtalan ismeretlen névvel kiszögezett lábjegyzet-megtalpalta szöveg a legszakállasabb ósdi száraz tudákosságon, talán még legómódibb (közösen ócsárolt) tanárainak poros munkáin is túltesz.

Most, írás közben nem restelltem megszámolni: a dolgozat ötvenöt oldalt kitevő szövege öt fejezetének külön-külön számozott lábjegyzetei mindösszesen 454-re rúgnak; vagyis oldalanként kb. 9-re. De még többre is, ha számításba vesszük, hogy az 55 oldal jelentős részét éppen ezek a jegyzetek töltik ki. Az a nyilvánvalóan téves feltevés ötlött eszembe: hátha éppen ezzel az elsöprő dokumentációtömeggel akarta elkápráztatni, akár elkábítani tanárait (illetve azok epigon tanítványait), s eltitkolni előttük azt a szakítást, amit már ezzel az első diplomamunkával is elkövetett velük szemben: egész további életművének előzményeként. (Efféle tudománystratégiai manipulációk nem álltak távol tőle később, más szorongatott ideológiai körülmények között sem. Disszertációjának ezzel a megszokottnál és megköveteltnél is „kicsit” nagyobb apparátusával mért ne tévessze meg a magyar ókortudomány akkori vezetőinek azt a részét, amelyik még ennek a tudománynak tárgyát is a „nemzeti témák” szintjén kívánta tartani? Miközben mi körülbelül a megtévesztettség és a megtévesztettség szimulakriája között félúton ingadoztunk.)

***

Szilágyi az Atellana ványadt kis szürke füzetével kezdődő és egyelőre az etruszk vázafestészet embernagyságú, csak a nagy középkori könyvművészethez, almagesztákhoz, portulánokhoz, bestiáriumokhoz hasonlítható formidábilis katalógusával (1996) és a Kerényi-év hazai és külföldi konferenciáin való pótolhatatlan részvételével, majd az ezekre épülő emlékkönyv szerkesztésével (1999) tetőző „életművének” méltatását bizonyára nem e sorok írójától várják. Legközelebbi barátai sem értették már az Atellanát sem (legfeljebb magasztalással elegy pocskondiázásához értettek). De őhozzá, személyiségéhez sokan értettünk. Kiváltképp azok, akiket egy-egy alkalomra, vagy hosszabb tervek beváltására munkatársául választott. Pontosabban szólva: akiket ő ösztönzött kisebb vagy nagyobb közös munkákra, amelyekben látszólag – visszahúzódva – szinte másodhegedűsnek szegődött. Holott azok nélküle sem elkezdődni, sem létrejönni nem tudtak volna. S ezt megértetni, mégis hozzá kell szólnom, ha csak egy szóval is, az „életműhöz”, ha nem is annak tartalmához, csak mintegy a külső szerkezetéhez. Eszerint, kanyargó pályája három nagy fordulattal járta be ritka egyenes és egységes útját. A mindenekelőtt a görög–latin auktorok (elsősorban költők) filológusa és irodalomtörténésze körülbelül két évtized után lassan átlépett a görög művészettörténetnek, majd a görögség történészetének a porondjára, hogy végül, mindezek gyökeréig hatolva, tudományterének legkétesebb, legtitokzatosabb, bizonyos szempontból (azt hiszem) legaktuálisabb problémáját válassza: azt, amely legmesszebbre esik kezdeteitől, hiszen a filológust, a nyelv és a logosz értőjét a történelem néma gyereke, az etruszk művészet világának kutatójává tette. De úgy, hogy ezzel is hatalmas ívben visszatalált a kezdetekhez. Hiszen a vázakatológus megalkotója publikációinak legelső lapján mit látunk? Egy akkor nemrégiben Bisenzióban talált etruriai vázaképet.

***

Pályakezdésekor, környezete, baráti köre többnyire fiatal, ugyancsak kezdő írókból állt. Talán ez is magyarázza hogy a csak szöveg nélkül ismeretes komédia-téma után következő munkássága (a háború alatt és hadifogságát követően) a filológia, mindenekelőtt a görög és latin költészet felé fordult. Részben szoros kötelékben említett költőbarátaival, akiket szinte mágneses erővel vonzott mestere körébe, aki (ameddig nem kellett elhagynia hazáját) nagyszerű mitológiai kutatásai és tanulmányai mellett Kétnyelvű klasszikusok című könyvsorozatának megindításával merőben új lendületet adott, azt lehet mondani, új korszakot nyitott a görög–latin költészet magyar fordításának. Ebben Devecseri Gábornak jutott a legnagyobb feladat. Kezdődött, prooimonként a teljes Catullusszal, amelyet még maga Kerényi bevezetője kísért, folytatódott Kallimakhosszal, a homéroszi Himnuszokkal, hogy a teljes magyar Homéroszban tetőződjön. Mindezek munkájának szerves segítője, tudós kísérője Szilágyi volt. Másik költőbarátját kedvenc Ovidiusának teljes Amores-fordítására sarkallta (1943). Ez utóbbinak már kísérő tanulmányát is ő írta, s ezzel megkezdődött az a fontos tanulmánysorozat, amely negyven-harminc-húsz évvel később Paradigmák című tanulmánykötetének nagyobb részét tölti ki (1982), a másik nagy Ovidius-tanulmánnyal, amely Devecseri teljes Metamorphoses-fordításának értelmezője (1964) és a szintén Devecseri által fordított Plautus-vígjátékok utószavavával. Amelyeket a kötetben még a Horatius-tanulmány és Seneca Játék Claudius haláláról című szatírájának kettős megközelítése követ.

***

Szilágyi mindig szigorúan, sokszor gorombán képes megvédeni idejét: munkájának alapját. De soha nem sajnálta ezt az időt ott, ahol tudására igazán szükség látszott lenni. S kiváltképp barátaitól nem. A magyar szellemi életben az antik kultúra terjesztésében mindenre készen állt. Nemcsak a maga látható hatalmas munkásságával, hanem mások munkájában való, akár bújtatott részvételével. Kiváltképp, ha barátairól volt szó. A fent említett munkákról, amelyek valóságos fordulatot hoztak a klasszikus irodalomnak magyar nyelvű olvashatóságában.

Íróbarátai is megpróbálták – a maguk módján (módjain) – viszonozni azt a szellemi ösztönzést, amit tőle kaptak. Különféle formák közt. A prózaírók – Örkény István és Karinthy Ferenc – elbeszéléseik hőseivé avatták. Ha nem is éppen hősi minőségében. De hiszen csak az Atellánál tartottak. Ha komédiáról értekezik, ők is komédiában léptetik fel őt – gondolták. Méghozzá – az írói szokásjogot is megtörve – a saját becses nevén mutatják be hősünk nem hősi oldalát. Örkény a Szilágyi és Hajmási párbeszédes novelláiban, Karinthy a Szellemidézés (1946) című regényében ugyanúgy, ahol „a szélestermetű filológus” Peti barátjával másról se hajlandó beszélni, mint hogy mi mindent fognak bekebelezi a vendégségben, ahová igyekeztek, miképpen Örkény novellisztikus életművének első darabjában (L. Matematika, in: Novellák 1, 1998. 7) úgy szerepel, mint aki „ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást”.

Hát igen. A tudományt nehéz novellákban ábrázolni. A nagyétkű, tömött aktatáskáját ügyetlenül lóbáló tudóst annál inkább. A prózaírók csúnya, rossz, hálátlan emberek. Visszaélnek a barátsággal. Lelepleznek és leábrázolnak. Bezzeg a költők. Ők csak dicsérnek. „O sag mir, Dichter, was tust Du? – Ich rühme!” Ahogy posztumusz versei egyikében Rilke írta. Mi, költőbarátai, már vásott ifjúkorunk idején is csak dicsértük Szilágyit. Verseket intéztünk hozzá, ajánlottunk neki. S mikoron végre azt a könyvét kiadta, amelyet már mi is megérteni véltünk, „emberközelinek” éreztünk, azonnal egyszeriben, mintegy parancsolatra, rákaptunk a dicséretére. Devecseri Gábor és e sorok írója egyidejűleg lelkesen rezonált A görög művészet világa (1962) két kötetére. (L. D. G.: A görög művészet világa; In: Antik tanulmányok, 1981. S. Gy.: Antik művészet – emberközelben. In: A költészet évadai 2, 1968). Az előbbi így tapint rá a könyv (és egyben Szilágyi egész) antiktudományi munkásságának aktuális lényegére: „egy felkészültségében, módszerében bonyolultan felvetődő kérdések egyszerűen előadott megsejtésében és megfejtésében egyaránt mai, legmaibb tudós értekezéseivel segít […] a görög művészet egészének élményéhez”. Magam a saját régóta izgató problémám leshelyéből (amely a könyvvel egyidőben íródott Piero della Francesca című költeményem nézőpontja is volt) próbáltam értelmezni Szilágyit; „A művelt magyar […] Berzsenyi megszentelt szavainak izzó hőfokán tanulta meg, mint szórja s temeti a nagy Örök keze a világ hangyabolyi műveit. Sokkal kevésbé égette azonban tudatunkba eddig a költészet […] azt, hogy miként jöttek létre a pusztulásra ítélt művek, a legendás és szimbólummá emelt pusztulás előfeltételét: az alkotást; a romok leronthatatlan alapját: az emberi munkát.”

***

Szilágyinak költőbarátaival kezdeményezett társulásai, mondjuk, „bt.”-i minden alantas érdek nélkül, csak az egymást tükröző eredmény „profitjára” alakultak és alapultak. A kétoldali nosztalgia, a tudomány szomjazása a költészetre, a költészeté a tudományra egyformán ki tudott elégülni ebben. Elsősorban Devecseri hatalmas antik-költészet-fordítói műve csak így születhetett meg, de Szilágyi korai (majd későbbi) pazar antik költészeti tanulmánysorozata is ezeknek a fordításoknak közös munkálataira épült. A lassan (mindnyájunk szeme előtt fájdalmasan) elboruló elméjű Karinthy Gabi utolsó nagy munkáját, az Ovidius-fordítást Szilágyi szinte terápiaként kínálta fel barátjának. De ez egyben az ő nem is csupán tudományos érdeklődését és kutatását segítette elő, akkori személyes életprobémáiból is született.

Később, már érettebb férfikoruk idején, e sorok íróját is ösztönözte arra, hogy a Görög Antológiából lefordított néhány epigrammájából kerekítsünk együtt egy kisebb antológiát – és ez a terv sem nélkülözött mindkettőnk esetében valamiféle életrajzi késztetettséget. Az 1980-ban megjelent Míg élők közt leszel élő című közös antológiánk nemcsak azért közös, mert a könyvet Szilágyi János György „szerkesztette és a képeket válogatta”, hanem mert az ő válogatási, értelmezői, kontrollálói segítsége nélkül a fordítások sem születhettek volna meg. Valamint: ez a közös munkánk örömtelien visszahozta számomra Jancsi kerek negyven évvel előbbi „görög óráink” feledhetetlen baráti légkörét, amikor is a „törvényesen” (?) az egyetemi polgárságtól megfosztott barátot az egyeteminél sokkal magasabb szinten három hónap leforgása alatt annyira megtanította görögül, hogy leérettségizhetett belőle (azzal a naiv illiúzióval, hogy talán mégis elnyerheti az áhított /és tiltott/ egyetemi felvételt). „Kilenc mély bók a nevének.”

És hadd írjam még ide végül azt a kissé sánta görög disztichont, amit egy szép balatoni levlapon küldtem neki, boglári nyaralásomból, mintegy „diplomamunkaként” a görög órák után, 1940 nyarán:

„Kis Ádám”

Barátunk, akitől búcsúznunk kell, súlyos útravalóval indult az életnek. Egy halhatatlan vezetéknév és egy jelképes keresztnév kettős terhe nehezedett már első lépéseire. És nem is vált el tőle egész életén át. A Kosztolányi név egyre hatalmasabb árnyként magasodott fölébe. Az ő neve volt, és mégsem őt jelentette. Az a név pedig, amelyet apjától, a „rímelő apostoltól” nemcsak az anyakönyvben, hanem versben is kapott, mintegy mindenkié volt és senkié, magáé a szinte névtelen Emberé. Csoda-e, ha mindvégig roskadozott e súlyos jelképek alatt, ha nomen-jének ómen-je baljós fényt vetett útjára, s e baljós fénnyel kísérte útján végig? És nemcsak nevében kapott szinte első lépteitől kezdve szinte betölthetetlen szerepet, nevével együtt mindjárt szinte elvégezhetetlen feladatot is kapott apai örökségül:

A korán cihelődő s oly fájdalmasan korán el is költözött varázslatos beszédű apa helyett beszélni, és magának az embernek a nevében: Kosztolányi Ádám megpróbálta vállalni a vállalhatatlant. Ha talán nem kellett volna olyan korán, olyan fiatalon a nagy apa helyett beszélnie és helytállnia, akkor talán, talán… Így el kellett buknia. Nem volt más lehetősége, mint menekülni a rá mért, de nem rá szabott szerep elől. Menekülni – ahová lehet. Először a stúdiumokba, az írásba, később már az alkoholba és az extravaganciába – másoknak olykor mulattató, magának gyötrelmes rögeszmékbe, magát olykor talán megvédő, másokat gyakran zaklató bizarr ötletekbe. De mindez végül is nem segíthetett. Magára maradt egyszerre betölthetetlen és levethetetlen szerepével. Elhagyatott volt, és önmagára sosem találó. Végig, még késő férfikorában is árva, saját nevének árvája maradt. Születésekor embernek nevezték. Megpróbált ember lenni. S ha most, ez utolsó pillanatokban fájdalommal azt kell mondanunk: ez csak töredékesen sikerült neki – gondoljunk arra: nem mindnyájan ezzel a feladattal élünk-e, és nem bukunk-e bele többé-kevésbé mindnyájan ebbe a feladatba? S akkor, végső számadásként mégis azt mondhatjuk: sorstársunk volt és felebarátunk; ember, akit embernek neveztek, mint mindannyiunkat, Kis Ádám.

Végh György is ötvenéves

Végh Györggyel akkor találkoztam először, mikor a találkozások még szikráznak, mint a frissen bekapcsolt áramkörök. És azonnal működni kezdenek; valami történik bennük, általuk. Húszéves korunk előtt. A biztos halhatatlanság és szüntelen halálfélelem övezetében.

Naphosszat róttuk a körutakat, Végh Gyurka „előkészületben” álló munkáinak végtelen listáját sorolta, taglalta, értelmezte és értékelte is mindjárt (olyasféleképpen, ahogy az nem sokkal később megjelent könyvei, a Pillangós őszök és Auguste Corbeille csudálatos kalandjai élén nyilvánosságra is hozatott), és közben körülbelül kisszakasznyi távolságokban előszedte valamelyik zsebéből a hőmérőt, minden teketória nélkül, séta közben hónaljába dugta (ami nem is volt egyszerű művelet, mert körülbelül két kabáton, két sálon és két pulóveren keresztül kellett eszközölni, forró nyári napokon is), majd ugyanolyan teketória nélkül megnézte, visszahelyezte a zsebébe, hogy a következő sarkon újra kezdje az egészet. Pillanatnyi szünet nélkül veszélyeztetve érezte az életét (és vele az előkészületben levő zseniális műveket). Én szakadatlan fölénnyel röhögtem ezen a bolondérián, kegyetlenül ugratva a fiút (ami hozzátartozott tízpercenként szükséges önmegnyugtatásához), ám csak azért, mert magamban ugyanilyen félelmek gyötörtek engem is, és ugyanilyen előkészületben álló munkák sorozatát éreztem magamban is szakadatlan fenyegetettségben; csakhogy, míg én szégyelltem mindkettőt, a félelmeket is, a terveket is, ő mindkettővel hivalkodott. Én a kezdő kispolgári entellektüel tipikus szokványformáját mutattam, viszonylag rendezett külsőmmel és környezetemmel, és minden ízemmel a bohémságra vágytam – ő maga volt a megtestesült bohémság, titokzatosan arisztokratikus származásával, és már tizennyolc évesen, külvárosi nyomortanyákon meghurcolt ágyrajáró árvaságával s ennek megfelelően bizarr, provokálóan egyedi külsejével („melyben Végh György, ha röviden is, de mosakszik” – szól az Auguste Corbeille „Első B. fejezet”-ének régieskedő előzetes összefoglalása), de közben titokban minden vágya valamiféle polgári családi környezet vetett ágya és mindennapos reggeli-ebéd-vacsorája volt. Nyújtottunk tehát egymásnak elég negatív és pozitív pólust kölcsönösen, hogy ne is egy, több áramkör szikrázzon rajtunk keresztül.

Folytathatnám ebben a hangnemben, de azt a kevés helyet, amit ez ünnepi alkalom etikettje itt számomra engedélyez, nem szeretném tovább is átengedni az ilyenkor szokásos, már-már előírásos kedélyesség vagy komolykodás könnyű kibúvójának. Arra szeretném fordítani, minél tárgyilagosabban, ami ez ünnepi alkalomtól függetlenül már régóta kimondásra vár.

Végh György, nem sokkal egyformán megnyerő és sikeres egykori indulása után, s immár húsz éve, a félreismert író rákényszerített nyugtalanító szerepében kóvályog irodalmunk szélein. Vagy emlékszünk ifjúkori költészetének szétfoszlott bájára, elakadt sajátos dallamára, vagy sem; felfigyelünk olykor egy-egy meséskönyvének talányos kedvességére, megpillantjuk egy-egy szellemes rajzfilm szerzőlistáján, s talán emlékszünk még tizenkét éve megjelent első önéletrajzi kötetére, és annak kedvező kritikai visszhangjára, majd a fura irodalmi botrányra, amelyet egyik íróbarátja róla ábrázolt regénye kavart körülötte. De aki mindezeket ismeri is, ugyanúgy nem ismeri az életmű fontosabb részét, mint aki már ezeket is elfeledte.

Mert legjelentősebb – s véleményem szerint valóban jelentős – munkái kéziratban halmozódnak, saját gépéltetésű hatalmas piros és zöld vászonkötéses albumok egyedi példányaiba zárva. Nem figyeltünk fel pályájának ama elhatározó fordulatára, amelyről pedig maga számol be a Mostoha éveim „Közbevetett tanulmány a hazugságról” című fejezetében. Röviden – hisz csak néhány sor áll rendelkezésemre –, a Vojtina aranyi ars poétikájának a József Attiláéval („az igazat mondd, ne csak a valódit”) való felváltásáról van szó. Oly megrázó erővel, a maga számára, hogy saját vallomása és a tények szerint, ettől a felismeréstől kezdve (1948 – nem lényegtelen a dátum sem) hat éven keresztül „egyetlen eredeti sort” nem tudott leírni. Egészen addig, míg 1954 telén, alig két hét alatt papírra vetette önéletrajzának első – eddig egyetlen megjelent, fent idézett – kötetét.

E fordulat mögött komoly és tanulságos paradoxon rejlik. Bármily virtuozitással és varázsos dallamvezetéssel kezelte is a fiatal Végh György a verset, elementárisan lírai temperamentumát, az paradoxon módon éveken keresztül nem felfedte, hanem eltakarta; szerep volt, nem sors; öltözék inkább, mintsem lemeztelenülés. E végletes líraiság kibomlását a próza hozta meg számára; már a megjelent Mostoha éveim, de főként folytatása, a Garabonciás éveim, az Eszter szeszélyes kitérője s a Gonosz angyal a magyar irodalomban egyedülálló teljességgel és kendőzetlenséggel tár fel egy egyedülálló, rendhagyó sorsot, jellemet és környezetet. Lehet, az exhibicionizmus sem a maga, sem a mások érzékenységét nem kímélő gátlástalanságával, de az exhibicionizmusban rejlő művészi és lélektani erővel is. Hosszan elemezhetném e – még kiadásra váró – vaskos könyveket; de a pillanat csak köszöntőt engedélyez.

Hadd köszöntsem hát az ötvenévest azzal az elsősorban nem is neki, magunknak szóló kívánsággal, hogy e munkákat mielőbb megismerhessük; s hogy az ezután következő, reméljük, termékeny évei se „mostohák” ne legyenek többé, annyi mostohaság után, se „garabonciásoknak” ne kelljen immár lenniük.

„Ez”? Vagy „Az”? – Nem tudom

Én nem anekdotákban látom az életet, mint ő látta. Nem az anekdotákat látom meg a dolgokban. S ha netán meglátom is, nincs hozzá finom kis irodalmi lombfűrészem, hogy azzal kiemelhessem közülük. Már diákkoromban is nagyokat ügyetlenkedtem a lombfűrésszel. Pedig igyekeztem, hogy másokat, ügyesebbeket utánozzak. Most őt próbálom utánozni. Bár az anekdotaírásba – említett sikertelenségemen okulva – bele se kezdtem soha. Maradtam a komolykodó, latinos végződésű írásoknál. Palinódia, paródia, elégia, teória, tragédia. Ezekkel – talán olykor – még tudtam valamit kezdeni. Most a tragédia, és akivel történt, mégis ebbe az -ota végződésű műfajba sodor. Ha csak egy fájdalmas pillanatra is.

Cinit fél ország anekdotákból ismerte, az övéiből meg a róla szólókból. A fél ország azt a markáns profilt ismerte, amelyet neki sikerült magáról – olykor apró lombfűrész-mozdulatokkal is – kiformálnia ország-világ előtt. Már gyerekkorában azt a „mi-fiunkat” ismerték, akit „az én fiam meg a te fiad ver”, aztán a nagy országos csínytevőt, telefonbitangot és tréfamestert, a lábtengósztárt, a ferencvárosi szív halhatatlan megörökítőjét, a kis bogárhátúval mindig kátyúba kerülő, de abból mindig fényesen kiugrató világcsavargót, és a pesti éjszakában vagy a delelő Dunán mindenütt barátra-hódolóra-cimborára találó, hol elérzékenyült, hol kíméletlen szellemidézőt. Titkos kalandok nem túlságosan titkolózó hősét. És sok minden egyebet. Mi, közeli, gyerekkortól kezdve barátai, még többet is. A gyámoltalanságát is.

Én a hirtelen, majdnem egy időben apjuk nélkül maradt fiúk közös apai örökségül ránk hagyott diákkori barátságunkra emlékszem legszívesebben. Üres téli vasárnap délutánokra az elhagyatott Üllői úti lakásban, kétoldalt ülve Frici bácsi gunyorosan ránk néző lilával erezett, fehérmárvány szoborportréja mellett. Vagy álmos boglári nyárdélutánokra, a mi kertünkben, olykor elnyúlva a nyugszékeken a leánder alatt.

De apáink nemcsak a barátságot hagyták ránk, egyéb viszonylatokat is. Többek között Imre bácsit. A híres (majd hírhedt) bécsi (majd budapesti) újságcézárt, aki nekem távolabbi rokonom, Frici bácsinak odaadó (a sokszor kis pénzeket sem megvető nagy írónak egyebet is adó) barátja volt. Apám és Frici bácsi gyors egymásutánban bekövetkezett hirtelen halála után gondolt egy nagyot (nagyokat szeretett gondolni), s érettségink évében közölte velünk, hogy ezentúl minden hónap első vasárnapján hivatalosak vagyunk hozzá egy kis „irodalmi” ebédre. Ferenc József rakparti pompázatos lakásán. Ilyet úgyse láttunk még soha. (Később se igen fogunk látni.) Az első ebéd azzal kezdődött, hogy a fehérkesztyűs inas betessékelt a boltíves dolgozószobába, amelynek félkörbe hajló nagy fala a mennyezetig rakva volt könyvvel (apámnak jószerint csak íróbarátaitól kapott, dedikált könyvei szegénykedtek egy kis üvegajtós szekrényben, Frici bácsinak se volt valami nagy íróra valló könyvtára), megkért, foglaljunk helyet a dohányzóasztal melletti bőrfotelekben, felpattintotta az ezüst szivarosdoboz fedelét és udvariasan elénk tolta. „A főszerkesztő úr – sajnos – még nem érkezett haza, de kéreti az ifiurakat, helyezzék magukat kényelembe”, szólt, és hyppoliti fölénnyel magunkra hagyott. Mindketten kivettünk a dobozból egy-egy kisebbfajta szépgyűrűs Havanna-szivart, tanácstalanul kezdtük tapogatni, majd Cini egy hirtelen elhatározással felkapta a nagy arany öngyújtót, és lángját alálobbantotta az éppen számhoz emelni próbált szivarnak. Fergeteges köhögés és Cini fergeteges röhögése közepette köptem ki a szőnyegre, pontosabban szőnyegekre, amelyek úgy hajlottak egymásra, mint anyám finom levelestésztáinak rétegei. Cini segített a szőnyeg sérülését egy másik szőnyeg alá bújtatni. Mire Imre bácsi, szélesre tárt karjával megjelent a nagy üvegajtóban, a két méltatlanul felhasználatlan maradt élvezeti cikk elnyomva hevert a kristály hamutartóban. Imre bácsi szélesre tárt karjait üdvözlés után le se eresztve, mintha éppúgy takarékoskodna mozdulataival, amilyen nagyvonalúan közeledett velük hozzánk, ugyanazzal az öleléssel már terelt is az ebédlő felé. Egyetlen perc vesztegetnivaló ideje sem volt. Az ebédlő másik oldalajtóján ugyanabban a pillanatban megjelent Bianka néni (nagymamám testvére, innen a rokonság), mintha az egész egy remekül megrendezett jelenet volna egy vígszínházi társasági darabból. A teríték olyan volt, amilyen (mondanom se kell, csak képzeletünkben) a Ritzben lehetett. Aranyszegélyű lapostányéron aranyszegélyű kistányér, kistányéron aranyszegélyű csésze, kés, halkés, kiskés, kisvilla, nagykanál, kiskanál, jobboldalt elefántcsont gyűrűbe sodorva a damasztszalvéta. A szalvéta alatt téglalap alakú márványzöld alátét hevert. Rögtön láttuk, de nem hittük el, amit láttunk, amíg csak, vendéglátóink rutinos mozdulatait követve, mi is ki nem bontottuk nagy üggyel-bajjal a gyűrűből a szalvétát. Nem mertünk oldalra nézni, de odasandítva mindketten kétségkívül megbizonyosodtunk benne, hogy jól sejtettük. Egy-egy vadonatúj petőfis tízpengős maradt az elvett szalvéta helyén. Az ebéd számos, gyors egymásutánban sorjázó fogásból állt, csupa számunkra ismeretlenből. Idegen aromájú tejszínes krémleves, valami tengeri gyümölcsökkel kibélelt vajhúsú körteféle, dupla bélszín, amelyhez madár alakú edényből kellett csurgatni az azonosíthatatlan zöldesszürke pettyes mártást, végül szecessziós tejszínhabcirádákkal homlokzatán, a tortasarokház. A vendéglátók alig csipegettek az ételekből, de nekünk se jutott sok a rendkívüli falatokból, alig jelent meg az inas fehér kesztyűje vállunk felől az enyhén lebillentett tállal, máris újra ott volt, s ugyanazokkal a kesztyűkkel nyúlt is jobbról a tányérunkért, hogy elvigye. S közben még irodalmi beszélgetést is kellett folytatni. Annyira el voltunk foglalva azzal, hogy a sokrétű evőeszköz-kollekcióból jól válasszuk ki az éppen aktuálisat, s olyan gyorsan változott előttünk a gasztronómiai szituáció, hogy éhesebben keltünk fel a minden előttünk eddig feltáruló asztalnál gazdagabb asztaltól, mint bármilyen otthoni ebéd után. Ez érthetően Cinit zavarta jobban. Ő általában két pofára szeretett enni, sokat és illetlenül, közben lehetőleg gusztustalan történetek mesélésével igyekezve elrontani a többiek étvágyát. Az ebédtől való felkelés hirtelenül, abban a pillanatban következett be, hogy Imre bácsi kihörpintette az aranyszegélyes kis kávéscsészét. Mondtam már, hogy egyetlen vesztegetnivaló pillanata sem volt, most éppen az ebéd utáni sziesztája előtt. Ölelő karjával máris terelt bennünket a hall felé. Még mentünkben mindkettőnket arcon csókolt. Az előszobába már nem jött velünk. Ott az inas várt, előre elkészített kabátjainkkal már kesztyűtlen kezében. Hogy el ne felejtsem: az asztaltól való felállás közben Imre bácsi csak úgy odavetette: „A tízest miért nem teszitek el, talán nem kell? Jól fog jönni délutánra.”

A kapuval szemben kihajoltunk a korláton a Duna fölé, úgy néztünk rá – fölülről –, mintha azt is meg tudnánk vásárolni magunknak – ha akarnánk. De nem akartuk. „Valami nagy dolgot kellene csinálni”, mondta Cini. Mint már annyiszor, mikor majd’ megölt bennünket az unalom, de nem volt egy vasaunk se eloszlatására.

Most aztán van. Ennyi egy összegben még sose volt a zsebünkben. Sőt, a kezünkben, mert még mind a ketten ott szorongattuk. Mintha nem mernénk kiengedni belőle. Mintha csak ott volna biztonságban. De hiába, nem jutott eszünkbe semmi, ami méltó lett volna ekkora megtiszteltetésre. „Hazasétálunk, ejtőzünk egy kicsit – mondta Cini –, majd otthon kitalálunk valami nagy dolgot.” Megint ott ültünk Frici bácsi gunyoros mosolyának két oldalán. „Menjünk móba”, mondtam, nem valami túl nagy találékonysággal. „Ne bomolj – förmedt rám Cini –, tíz pengőkkel a zsebünkben! Egy pengővel már a Royal Apollóba is elmehetünk.” „Tudsz jobbat?” – kérdeztem. „Én ne tudnék?” – kérdezte vissza megvetően. De nem közölte, mit tud. Csak ugyanazt, amit már annyiszor. „Valami nagy dolgot kellene csinálni.” Ebben hallgatólagosan megegyeztünk. Egyre kilátástalanabbul. Lassan ránk szállt az este. Villanyt se gyújtottunk. Egyre üresebb lett minden. Egyre üresebbek voltunk. Igen, egy pengővel el lehetett volna menni a Royal Apollóba, kettőt, hármat, na, mondjuk, fejenként nagy nehezen ötöt elkölthettünk volna az Angol Parkban is. De tízet, kétszer tízet? Egyszerre felpattant az ajtó. „Mit koslattok itt, mi? Ahelyett, hogy elmennétek a széplányokhoz!”, csattant ránk Aranka néni, aki hazajött. Nemcsak hazajött, már be is töltötte az egész lakást. Hát igen, erre nem is gondoltunk. (Erre még sohasem gondoltunk, ezt Aranka néni is nagyon jól tudta, csak ilyen volt a stílusa.) Talán ha most eszünkbe jutott volna… Akkor most én is elmondhatnám, amit Fréderic Moreau az Érzelmek iskolája (egyik kedvenc regényünk) legvégén: „Talán az volt az egészben a legjobb!” Csak éppen nem lenne már mellettem Delauriers, hogy rábólintson: „Igen, lehet, hogy igaz? talán ez volt az egészben a legjobb.” És lehet – talán –, hogy mégis ez, ez a délután volt a legjobb az egészben?…

Éreztem, Aranka néni már alig várja, hogy szedjem a sátorfámat. Tétován felálltam. A tíz pengővel a zsebemben. „Hát akkor szervusz, Cini, majd holnap a jégen” – mondtam, és elindultam. Szervusz… Cini…

Vas István nyolcvanéves

Kamaszfővel, egy majdnem titkos kis irodalmi társaság először meghívott résztvevőjeként hallottam Vas Istvánt verset mondani. Az újdonság és a megtiszteltetés valóságos borzongásával ültem a „nagyok” közt – akik az irodalmi nyilvánosság előtt még maguk is alig ismert fiatal költők voltak. S ahogy megszólalt ez a vibrato, ez a hol mélyre csúszó, hol fisztulásan magasba csapó hang – mintha az is csupa borzongás lett volna, verse lejtésétől éppúgy, mint attól, amiről a vers szólt. Hogy e borzongás szó, s a borzongás ténye annyira átjárt, egyszerre zúdítva rám hideget és meleget, ahhoz bizonyára hozzájárult az is, hogy épp akkoriban olvastam kétszer oly emlékezetes helyeken ezt a szót a költészettel kapcsolatosan: egy másik fiatal (számomra már „nagy”), az estén ugyancsak jelen lévő költő, Weöres Sándor frissen megjelent ars poeticájában: „Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, csak hátgerincem borzongjon belé”, meg abban a híressé vált mondásban, amivel az öreg Victor Hugo üdvözölte az ifjú Baudelaire-t: „Ön új borzongásokat hozott a lírába”. Ahogy az Elégia a moziról mindig újra önmagukba visszacsavarodó, mégis megállíthatatlan keserédes mézcsorgással csorranó strófiáit hallgattam, úgy éreztem, egy esemény tanúja vagyok: Itt is „új borzongások” lopóznak belé ebbe a most éppen (akkor) oly borzongatóra váló világba, s én, íme, felfedeztem ezeket a borzongásokat. Az egy emberét, aki egyszerre érzi át a lét megfoghatatlan végtelenségét és önmaga éppoly megfoghatatlan múlandóságát, mint egy állandó váltólázat. S azt, hogy mindkettő egyformán fontos – a legkisebb és a legnagyobb –, s hogy ami közte van, s ami mindent elborítani látszik köröttünk, a történelem – talán nem is oly fontos.

Pedig a vers nagyon is aktuális helyzetet ragadott meg; de körülhatárolt idejében mégis több dimenzió bujkált. Egybefogta a biológiai kamaszkort (amelyet én éltem), az immár „történelmi” kamaszkort, amelyre a vers visszatekintett, a század kamaszkorát, s minden mindenkori kamaszkort, amely az új dolgok fent megidézni próbált borzongásában él. „Az ifjú életet, a remegést, a lázat, melyet sötét mozik mélyén éreztem én”, minden kor gyermeke átéli valahol, és aztán „nem találja meg ezentúl semmi század” –, de a versben íme minden század mégis újra megtalálja. A sarokban ülve, egy szerény kispolgári szoba homályában, kezemben egy naranccsal, úgy éreztem, átélem az emberi lét egész paradoxonát. Most, úgy érzem, szerényebben, megtaláltam Vas István költészetének paradigmáját, amely az idő és a költő megannyi változása után – és e változásokkal együtt is – máig érvényes.

Ezért súgta bennem valami kisördög, hogy úgy kezdjem a Hét költője című rádiósorozat, e szép rádiós-vándorünnep e heti adásában a Vas Istvánról szóló bevezetőt, hogy: „A hét költője – nem Vas István”. Vas István nem a hét költője, hanem, egészen prózaian szólva, a század második felének egyik nagy költője. Az lehet bárki számára, aki magának azzá teszi. Bár a heti aktualitások költője sosem volt. De szinte minden héten aktuális.

Akkor is az volt, amikor hallgatott. Akkor is, amikor – mint mondati szokták – folyamatosan jelen volt az irodalomban; akkor is, amikor látszólag távol állt tőle. Akkor is, amikor kirekesztették, akkor is, amikor maga „tette ritkábbá magát” –, hogy egy találó (francia) kifejezéssel éljek – kissé ügyetlenül –, magyarul.

Akkor is, amikor a világból hanyatt-homlok menekülő Múzsával együtt menekülve, bátor szívet és elmét kívánt magának: vígan kimaradni e korból; akkor is, mikor úgy érezte, sejtjeiben egy vele. Akkor is, mikor lakásról lakásra bujdokolva, hagyományozta a saját magának nem is remélt jövőre, hevenyészetten maradandó napi versitemjeit: a század akkor már nálunk is elhatalmasodott „botrányáról”, a maga megaláztatásának a modern inkvizíció által rákényszerített daróccsuhájára varrva föl (mintegy a kötelező „megkülönböztető jel” helyett) az Ország és Európa nemcsak jelen levő, de még ezután fenyegető új veszedelmeinek kiáltó jeleit: mint foltokat egy sambenitóra. Akkor is, mikor nem is külső, hanem belső kényszerből vállalt hallgatása előtt alig egy történelmi pillanattal így érezte:

S akkor is, mikor immár mitikussá lett „őszi kertje” verandáján ebben a korunkbeli szörnyűséges nem-egyszerűségben a lehető legegyszerűbben, ily egyszerűen, mint a legelső ember, akinek semmije sincs és mindene van, klasszikus mértékre szabott modern fanyarsággal ezt dúdolja alig hallhatóan, egy Duna-parti éjszaka és a mindenvilágok éjszakája csendjébe:

Ez a kis vers az utóbbi évek ritkuló terméséből való. Baráti körben Vas István szeret évődni – két színben játszó, sanzsan modorában – arról, hogy két évtizede íródó monumentális regényfolyama, a Nehéz szerelem mellett, az „igazi” múzsa, a líráé, hűtlenül el-elhagyogatja őt. Holott maga tudja leginkább – hisz a Nehéz szerelem első kötetének címe A líra regénye –, hogy a líra regénye mindig nehéz szerelem, a líra szerelme pedig mindig nehéz regény.

Igaz, mostanra sűrűbbé, szaggatottabbá, drámaibbá vált az ifjúkori elégikus dallamok szabad folyású tökélye. A sima kertté álcázott dzsungel mélyéből kitörtek a tragikus irónia mindig is ott lappangó szörnyei. Versébe beleépült az általa már régebben sejtett lázas, szinkópás ütem. Nem is csupán a versek belső, a szóig és a mondatrendig hatoló szöveteibe, hanem a versek sorjázásának külső ritmusába is. A kihagyás – a verseken belül is, a versek sorában is – egyben feltöltekezés. A ritkaság nem terméketlenség. Hanem a termékenység lassan megszerzett bölcsessége, mely nem a természet pazarlásával, hanem a gazdálkodás tudatos takarékosságával teremt. Még ha ez a takarékosság nem tudatos is, és olykor fájdalmasan érinti azt, aki gyakorolja. Az Őszikék Aranyának, A szenvedély trilógiája Goethéjének, a Teljes Lant Victor Hugójának, Rilke Nachlese-jének évadát megérő és megélő Vas István immár nem minden versét írja meg: csak a legszebb verseit.

Aki a legutóbbi időben is olyanokat írt, mint a szerelem kimondhatatlanságát épp ki-nem-mondásával kimondó Csak azt nem; a sors által tragikusan elvágott, de katartikusan szétválaszthatatlan barátság pecsétje, a Levél a túlvilágra; az Aranyra nemcsak utaló, de hozzá méltó, végsőre redukált ars poetica (és ars vita), a Nekem elég – azt alkotó ereje teljében köszöntheti e nap.

A dolgok magánya

Az embert nem lehet elképzelni a tárgyai nélkül. Hiszen az általa alkotott dolgok – ő maga. Eddigi tudásunk szerint, ezek létrehozásának folyamatában vált emberré.

És a tárgyakat – emberek nélkül? Ez még elképzelhetetlenebb. Mert kilátástalanabb. A tárgyaitól megfosztott ember mindig újra képessé válhat tárgyai létrehozására. Ahogy valaha mintegy saját maga létrehozásának folyamatában képes lett rá. A Robinson-i lehetőség a minden létfontosságú tárgyától megfosztott ember előtt is ott áll. Elvben mindnyájunkkal megeshet az emberi mivoltot szinte elölről vállalni kényszerítő katasztrófa. Ezért is lehet a világirodalom egyik standard műve a Robinson Crusoe. De a tárgyak? A tárgyak sohase lesznek képesek létrehozni a hozzájuk tartozó embereket. S így mindörökre megszűnnek tárgyak is lenni. Hiszen csak az őket létrehozó emberek által váltak azzá. A tárgyak – az ember tárgyai. Mi több: az emberi világ részei. De létezhetnek-e egész nélkül? A tárgyak – ember nélkül: vannak és nincsenek. Létezésük formája a nemlétezés. Nemlétezésként való létezés. Maga az abszurdum.

Ezt az abszurdumot – képtelenséget – hozza elképzelhető, megképezhető, képi közelségbe a XX. század második felének embere számára az általa teremtett tárgyak egy merőben új együttese, az, amely képes mindenestül elpusztítani a földön élő embereket és más élőlényeket, különösen kifinomult formáiban esetleg csakis ezeket, a tárgyakat „megkímélve”.

A „magukra maradt” tárgyak ez immár elképzelhető világát veszi számba Mándy Iván, új, kis prózai művében (Magukra maradtak), amelyet az elbeszélő műfajok egyetlen ismert nemébe se sorolhatunk.

Soha ilyen hókuszpókusz-nélküli Apokalipszist, ilyen túlfűtöttség nélküli Jelenéseket; ilyen nagy gesztusok nélküli Próféciát; ilyen (ál)tudományos fantazmagóriák nélküli sci-fit. Holott mindezeknek az ősi és modern műfajoknak szinte észrevétlen ötvözete.

Mintha csak – abszurd tárgyának megfelelően – ad absurdum vitte volna az egyik modern poétika fontos felismerését és gyakorlatát: az elioti „objective correlative” módszerét: az emberi viszonyoknak és érzületeknek nem közvetlenül ezeken, hanem a róluk beszélő tárgyakon és a tárgyak által való közvetett ábrázolását. Csakhogy, a tárgyak viszonylatai itt már nem az emberi élet, hanem az emberi élet megszűnésének kifejezői. A „vonatkozó tárgyak” vagy „tárgyi vonatkozások” nem e tárgyakkal együtt élő emberekre vonatkoznak, hanem a tárgyaikat „magukra hagyott” emberekre. Mándy tárgyai immár nem az emberek tárgyai, nem az embereket kifejező tárgyak, hanem azoké, akik többé nincsenek; olyan tárgyak, amelyeknek nincsenek többé „embereik”; amelyek – mint annyiszor az emberek – „magukra maradtak”. S ennyiben – magukra maradásuk tényében – persze mégis az embereket példázzák. Az emberek által magukra hagyott tárgyak a pusztulással szemben magukra maradt embereket. Ezek a tárgyak már nem az emberek viselkedését helyettesítik; hanem maguk viselkednek úgy, mint az (eltűnt) emberek. Az elveszett tárgyaikat életükben annyit kereső emberek helyett, itt a tárgyak keresik az elvesztett embereket. „A szobák még hallják egy öreg nő hangját…”

„A Duna-parti székek nézik a Dunát…” A szakállas óriás (szobor) a ház sarkában állva olvassa a kezében tartott könyvet, „a könyvek könyvét”, amelyben „semmi sincs”. „A súgólyuk hátra fordul. Arctalan arcával a nézőtér felé…”, amely üres. A halottak „várják” (hiába) a sírok látogatóit; „benéznek egy kapualjba…” A papírlap, amit (az írója által eleresztett) írógép eleresztett magától, repül. A „végtelenbe”? A kislány (eltűnt) kezéből kiengedett léggömb „tűnődve lóg a levegőben… Arra vár, hogy a gazdája előbukkan?”

„Nem, ez reménytelen.” Mikor bukkanna elő? Mikor tincs többé „mikor”. Az újságokban „idejétmúlt hírek. Idejétmúlt? Ostobaság! Hiszen már nincs is idő…” „Utcai órák. Megállt bennük az idő, és ők megőrizték.”

És itt az író kiszalasztja a száján, ez egyetlen alkalommal, nemcsak elbeszélése tárgyának, hanem elbeszélésének magának legfőbb karakterisztikumát, amely a tárgyat és a módot elválaszthatatlanul egybekapcsolja. Elbeszélése? Lehet valamit elbeszélni, aminek nincs ideje? Így egy olyan újfajta elbeszélés-forma jön létre, amely az elbeszélés formájában nem-elbeszélés; mert, akárcsak az elbeszélt világban, az elbeszélésben is megszűnt az idő; az idő, minden epikus műfaj lételeme. Az órákban ott áll a megállt idő – méghozzá nem is ugyanaz az idő. Az órák különböző időket „őriznek”, mutatva, hogy ennek a „megőrzött” időnek már nincs értelme; már nem idő. „Fél öt múlt egy perccel. Háromnegyed hat. Negyed egy. Fél tíz. Tizenegy múlt tíz perccel.” Ez a sokféle idő már ugyanazt az egyet jelenti; hogy nincs. Mikor az „elbeszélés” (amit immár idézőjelbe kell tenni) végére érünk, egyetlen perc sem telt el az elbeszélés kezdete óta. Az elbeszélés – különös bravúrral – az el nem beszélhetőt beszéli el.

Nem könyvkritikát írok. Isten őrizz. Ezekben a sorokban nem a kritikára, hanem – ellenkezőleg – „egy kis irodalomra” esküdtem föl. S talán Mándy Iván remek írása is csupán egyfajta „objective correlative” itt. Amin szintén kimutatható a költészet üldözött és kiirthatatlan, minden lukba bebújó szellemének leleménye. Mert mi más is ez, a „Rakéta regénytár” sorozatában megjelent Mándy-próza, mint a legautochtonabb költészet? Nem „prózavers”, nem is „vers prózában”, hanem mintegy próza versben, vers és próza megannyi modern kereszteződésének egy újabb hibridje, amely eddig ismeretlen, előre ki nem következtethetett tulajdonságokkal rendelkezik. Mert a narráció különféle formái az emberi lét időbeliségének műfajai; időtlenségéé a líra.

„Bennem élnek”

„Ki olvasta a Klopstock Messiását?, szerette kérdezni hajdani diákélcünk”, írja, a diákélc felelevenítésének érezhető örömével, Az európai irodalom történetében Babits. És ugyanolyan örömmel adja is rá a frivol választ: „Én nem olvastam”.

Werther és Lotte mégis e „ki-olvasta?” költő nevével és nevében találnak először egymásra az erkélyen azon a viharos báli éjszakán. Nem állítom, hogy Werther (Goethe) sem olvasta a Messiást, ám Klopstock varázsnevét itt, e pillanatban felismert szerelmét megvallandó, nem ő, hanem a tizenhét éves falusi Lotte ejti ki, aki feltehetően csak hallomásból ismerte. De azért varázsa „benne élt”.

Borges, A tigrisek aranya („El oro de los tigres”, 1972) előszavában ezt írja: „Ami azt illeti, kik voltak rám hatással e kötet írása közben… Mindenekelőtt azok az írók, akiket legjobban szeretek – Robert Browningot már említettem –; aztán azok, akiket olvastam és újra meg újra olvasok; végül azok, akiket sohasem olvastam, de mégis bennem élnek.”

Mindezt azért említem, mert engem is zavar (akárcsak Csoóri Sándort, nemrég megjelent Készülődés a számadásra című tanulmánykötetének tanúsága szerint) az az eltúlzott fontosság, amit mostanában annak tulajdonítanak, hogy a költőket (a verseket) egy bizonyos időszakban (mint néhány év óta nálunk) többen vagy kevesebben olvassák/vásárolják-e. A költők, érthetően panaszolva a példányszámok látványos csökkenését (ami nem csak megélhetés, mintegy létükben is veszélyeztetni látszik őket); az irodalom különféle bábái pedig hol őszinte sajnálattal, hol őszinte örömmel elparentálva a költészetet, kritikailag számba véve és elméletileg konstatálva – Csoórit idézem – „a századokon át líraközpontú magyar irodalomban lejátszódott hierarchiabomlást”. Ebben is, mint annyi másban, a költészet lényegének, titkos természetének végzetes félreértését érzem megnyilvánulni. Nyugodtan mondom tehát együtt Csoórival: „Mondjanak csak le a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla.”

Nem mintha ellensége volnék magamnak. Vagy a költészet mazochistája. Magam is, mint költő, és mint minden költő, azt szeretném, ha minél többen olvasnának; mint a költészet (és az emberek) barátja pedig, azt szeretném, ha általában minél többen olvasnának verseket; én magam, azt hiszem, életem legnagyobb részét versek olvasásával töltöttem el. Csak tudom – s éppen a költészettel való sokrétű kapcsolatom nem enged ebben semmiféle illúziónak, se dezillúziónak –, hogy a költészet legfőbb értelme, sőt jelenléte a társadalom, az emberek életében nem aktuális olvasóinak számán mérhető le; nem azon volt lemérhető sosem; sem a kortársak, sem az utókor vonatkozásában.

Nemcsak a Klopstock Messiásáról lehet vásott diákélccel kérdezgetni: „Ki olvasta?” A nála sokkal nagyobb hatású és egyetemesebb értékű művekről is lehet. Csak nem tanácsos. Nem javasolnám, hogy irodalomtörténeti „mélyinterjúkat”, szociológiai felméréseket és statisztikai kimutatásokat készítsenek arról, létrejöttünk óta hányan olvasták valóban Homéroszt, Vergiliust, Dantét, a Faust második részét, Racine és Shakespeare legfontosabb drámáit, Vörösmarty eposzait, Shelley nagy költeményeit; sőt, tovább kell mennem: akár a legnépszerűbb, nemzetek üdvöskéje költők legfontosabb nagy műveit, Az apostolt, a Századok legendáját, az Elveszett paradicsomot. Egyáltalán nem biztos, hogy a legfontosabb költeményeket olvassák a legtöbben; és végül nem biztos, hogy azok a költemények érik el fennmaradásuk ideje alatt a legnagyobb hatást, amiket a legtöbben olvasnak.

A költészetet nem elsősorban a könyvterjesztés terjeszti. Rejtélyes „kvantákban” terjed, sugárzása – akár a kozmikus sugárzás a légkörben, az atomsugárzás a felhőkben – ellenőrizhetetlenül hatol át a környezeten, beleépül a mindenütt jelenlevő nyelvi közegbe, „benne él” a nyelvben, amely mindnyájunké.

Csoóri fentebb idézett tanulmányában, alighanem a költészet alapvető természetére tapint rá, és jó, hogy szinte brutálisan, az érző központig tapint. Mert, igen, nemcsak az olvasóknak, még költőknek sem áll hatalmában lemondani a költészetről. A költészet a maga lényegében nyelv; a nyelv a maga lényegében költészet. És, mint Csoóri Heiddegertől idézi, „nem csupán mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is rendelkezik velünk”. A költő talán mindenekelőtt ebben nyilatkozik meg: ő az, aki a nyelv rendelkezésére áll. Ez a státusa. „Donner un sens plus pur aux mots de la tribu”, ahogy Mallarmé mondja: „tisztább értelmet ad a törzs szavainak.” És erről a tisztább értelemről semmilyen „törzs” nem tud lemondani.

„Valahányszor csak stílusra tett erőfeszítéssel találkozunk, verselésre bukkanunk”, írja másutt Mallarmé, „a versnek nevezett alakzat egyszerűen maga az irodalom. Mihelyt a szólam felerősödik, már vers lesz, ahol stílus van, ott ritmus is van… ha álcázza magát, nevezzük prózának, akkor is ő az, amíg csak megmarad a zenének valami titkos keresése a Beszéd tartalékában.” Minden általunk ismert irodalom a költészettel kezdődött. Költészet volt a regény, a dráma, a filozófia. Ez az eredet, mint az irodalom értékskálájának mértékegysége, az irodalom minden további diferenciáltságában is megmarad.

Más kérdés, hogy ebben az elpusztíthatatlanságában a költészetnek mégis védelemre van szüksége. Mindig is szüksége volt rá; nemcsak ebben a mai „ínséges állapotában”. Shelley az angol romantika csúcsidejében 1821-ben írta a Költészet védelme című tanulmányát, akkor, az angol irodalom közönsége szinte csak a versre figyelt, az angol regény tizennyolcadik századi nagy kezdete és tizenkilencedik századközépi nagy fellendülése között. Mert a költészet státusa sosem egyértelmű. Mindenkié és senkié. Mint a latin sacer szó, egyszerre áldott és átkozott. Magasztalt és tilalmas. Nem mindig azért magasztalják, ami igazi valója; de többnyire igazi valója miatt tilalmas. Máig is valamiképpen tabu. Érinthetetlensége a legerőszakosabb reakciókat hívja ki maga ellen.

A költészetet védelmezni kell. De félteni nem kell. Aki védelmezni akarja, nem félti. S aki félti, nem biztos, hogy igazán védelmezi. Mert, mint ahogy Csoóri írja: „A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újjáteremtésének személyes titkát.” Vagy, ahogy Shelley mondta: „A költők a világ el nem ismert törvényhozói.” Azok is maradnak.

A gúla-metafora körül

Lengyel Balázs végetérő századunk második felének legfontosabb, bár legrövidebb életű magyar irodalmi folyóiratát szerkesztette, egy akkor vadonatúj, legfiatalabb írókból szinte spontánul összesereglett csoport élén. Mint egyszer már írtam, „a Pegazus is újhold alakú patájával fakasztotta a Helikon-forrást. Dávid király is a holdsarló csücskén hegedül”. Az Újholdat is mintha valamilyen Pegazus fakasztotta volna, 1946 júliusában. S a háborús vészből előbukkantak a legveszélyeztetettebb huszonéves generációnak a halálból megtérő fiai és lányai (mintegy felejthetetlen fájdalomként és tudásként magukban hordozva elpusztult testvéreik vagy kedveseik szellemét), megannyi kis- de többségükben nagyreményű társak ennek a holdsarlónak csücskén kezdtek hegedülni. Vagy egy másik kínálkozó metaforát használva: az Újhold egy hosszú időre jó erősen feltapasztott fészek is volt, amelyet alig két évre rá levertek a kérlelhetetlen politika és annak fattya, az irodalompolitika viharai és botozásai, külső tilalmakat és belső meghasonlásokat támasztva benne és ellene. Ez a fészek mindössze két esztendeig maradhatott a helyén (már második évében egyre ingatagabb helyzetben), de ez a semmi kis idő is elég volt arra, hogy kirepíthesse magából az eljövendő évtizedek legfontosabb költőinek javarészét és néhány meghatározó prózaíróját – hogy csak a már elköltözötteket említsük: Nemes Nagy Ágnest és Pilinszkyt, illetve Mándyt és Örkényt.^*

A további katasztrofikus, katartikus és egyben üdvtörténetnek (amelyről csak hosszabban lehetne érdemlegesen szólni) nem elhanyagolhatatlan fejleménye, hogy az Újhold betonbunkerbe fojtott sugárzása harminc év múlva még egyszer, ugyancsak Lengyel Balázs és elmaradhatatlan társa, Nemes Nagy Ágnes irányításával, az Újhold-Évkönyvek formájában, még mindig olyan belső erővel tudott feltörni, hogy egy, a mai magyar irodalom fontos új fiatal gárdáját indíthatta útnak.

A szerkesztő Lengyel Balázsban (és mellette) éppoly jelentős a kritikus is. Akit külön kiemel a magyar irodalom egy különös, hosszan és máig tartó paradoxona. Erről is csak hosszabban lehetne igazán szólni, röviden csak annyi mondható itt, hogy, miközben évtizedeken keresztül mind közönségesen evidenciaként fogadtuk el, hogy a magyar irodalom vezérhajója a költészet (vagy csak volt), ennek a költészetnek szinte soha nem akadt elszánt és elkötelezett, méltó kritikusa; vagyis, ahogy Lorca mondta, nemcsak „híve”, hanem „szerelmese”. Miközben az európai irodalmakban, a közönségvesztő költészet egyre szélesebbkörű és elmélyültebb kritikai kísérettel dicsekedhetett, méghozzá „nemzeti” és „világirodalmi” keretben egyaránt, a kortárs magyar költészetnek összefoglaló tárgyalása máig sem született meg. A két, immár irodalomtörténeti kivétel egyike Lengyel Balázsnak köszönhető, aki Komlós Aladár 1928-ban (!) megjelent Az új magyar líra című könyve után húsz évvel, éppen az Újhold intézményes megszüntetése pillanatában adta közre az azóta is folytatás nélkül maradt könyvét, A mai magyar lírát. Nem őrajta múlott, hogy ezt a nyilvánvalóan egy hosszabb kritikai munkásság előhangjaként jelentkező kísérletet sokáig nem volt módja folytatni. De mikor újra felvehette tollát, csaknem újabb húsz év múltán, egy rövid évtizedre megint csak ő volt az Élet és Irodalom hasábjain az akkori „új” magyar költészet induló vagy már befutott hajóinak folyamatos kísérete.

Kritikai szemléletének – csak képletesen szólva – „csúcsa” egyik újabb tanulmányának ritka telitalálatként értékelhető hasonlata, amely szerint „az irodalom értékek szerinti alakrajza olyan, mint a gúláé. A csúcs körül elhelyezkedők, bármely oldalról jutottak is a magasba, közelebb vannak egymáshoz, mint a gúla alján lévő társaikhoz, akik közül felkerültek”. Ennél ábrázolhatóbb és perspektivikusabb képét az irodalom megítélésének nemcsak egy kritikus, egy egész irodalmi közeg sem találhat magának.

(Több híján) két szó Pilinszkyről^*

Későn ért a felkérés a mai emlékező estre. Így nem csak botladozó lábbal, hanem – annyi mesterien fogalmazott előadás után – botladozó élőbeszéddel állok itt. S hozzá még… „egyet mondok, kettő lesz belőle”, szól a sokértelmű magyar szólás. Én kettőt akartam mondani, de csak egy lesz belőle. Az én hibámból. Elkerülte figyelmemet, hogy a nemrég megjelent Pilinszky-prózakötet tartalmazza azt a kis prózát is, amely eddig – tudtommal – csak az általam szerkesztett Arion című folyóiratban látott napvilágot – úgy is, mint Pilinszky utolsó – vagy legalábbis egyik utolsó – közleménye életében.^* Ezt kívántam volna hát itt – sokak számára meglepetésként – felolvasni, a megjelenés körülményeinek kíséretében. A felolvasástól tehát eltekintek. A körülményeket azért röviden elmondom. Mindenekelőtt helyesbítenem kell: az Arion nem folyóirat volt, hanem évenként megjelenő periodika; ahogy alcíme is jelezte: almanach. Az 1980. évi számot egy nemzetközi antológiának szántam, amely azonban, természete szerint, az antológia műfajának mintegy tükörszimmetrikus ellentéte lett. Ötvenkilenc költőt (köztük tizenegy magyart) kértem fel, küldjenek egyet legújabb, még publikálatlan verseikből; kísérje ezt erre az alkalomra írt rövid önéletrajz és hasonlóképp rövid, tömör prózai ars poétika; mindezt pedig lássák el kéziratos aláírásukkal.

Így állt össze egy húsznál több nyelven s még sokkal több föld és ország képviseletében szóló nem „modern” vagy „XX. századi”, vagy „második világháború utáni”, hanem a szó szoros értelmében mai, 1980-as évjáratú, minden betűjében inédit anti-antológa, „anthologie avant la lettre”, mintegy az élő világköltészet többdimenziós arcképsorozata – egy magyar költő-szerkesztő válogatásában. A válogatás tehát nem már ismert versek, hanem ismert költők között történt, többségükben a szerkesztő közeli vagy távolabbi barátai vagy ismerősei, kisebb részben nagyra becsült ismeretlenjei között. A tizenegy magyar között természetesen Pilinszkyt is megkértem. Sokáig nem érkezett levelemre válasz. Mikor már nagyon sürgetett az idő, megismételtem a felkérést, amire, üzenet jött. János egy idő óta betegen feküdt, immár lábadozóban a Kútvölgyi Kórházban. Kért, hogy látogassam meg. Telefonon megbeszéltük a látogatás idejét. Sajnálkozva közölte, hogy nincs új verse, amit adhatna, eddig remélte, hogy talán lesz… De belekezdett egy sokrészes prózai műbe, valamiféle „regénybe”, melynek tervezett címe Önéletrajzaim: ebből szívesen adna részletet. Örömmel vettem a közlést és a kéziratot. Talán még inkább, mintha verset adhatott volna. Hiszen egy új – méghozzá nagyobb kompozícióból származó – Pilinszky-prózarészlet még izgalmasabb primőr lehet új versénél is, és nem kevésbé költészet, mintha vers volna. Nem is csalódtam. A rövid próza-részlet merő költészet volt. „Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés.” Ilyen és hasonló mondatokkal. A számot a szerkesztés külső hámján is antológia-ellenesen szerkesztettem meg. Nem betűrendes név- vagy kronologikus évsorban. Inkább az egyes versek vagy költők közti rokonságot vagy éppen kontrasztot keresve – Vas István Goethe-fordítás-címének mentén, vonzások és választások szerint. Illyés, Frénaud, Vinokurov, Drummond de Andrade az elején – Michel Deguy, Robert Duncan, Pilinszky János, Octavio Paz a végén. (Ez utolsó párosításnak még külön története és jelentése is támadt. Ezzel folytatom. Ezzel kell folytatnom.)

Mikor az Arion 12 1980 karácsonyán megjelent, Pilinszky már kikerült a kórházból, tiszteletpéldányáért személyesen jött fel hozzám kis szerkesztőségi szobámba, a Corvina Kiadóhoz. Lementünk egy kávéra a Gerbeaud-ba. Akkor láttam utoljára. Hallottam, hogy újból kórházba került. S egyszerre – mégis hirtelen és váratlan – halálhírét. Ritkán ért olyan megdöbbentő élmény, amely egyszeriben kiváltotta volna belőlem a versírás azonnali kényszerét. Most ez történt. Szívroham című versem az „1981. május 28.” dátumot viseli. Azonnal meg is jelent. Majd elhangzott két nyelven, magyarul és spanyolul, 1981 augusztusában, az Első moreliai költői fesztiválon, a mexikói michoacáni Morelia város Morelos Színházában. Ahol őneki magának kellett volna saját verseit felolvasni.

Csak halála után tudtam meg, a Művelődési Minisztérium révén, hogy erre az igen jelentősnek ígérkező (s később ez ígéretét be is váltó) költőtalálkozóra ő volt a kiszemelt magyar meghívott. S ugyanakkor tudtam meg azt, hogy helyette én lettem az új kiszemelt.

Az említett Arion-számban (No. 12) a versek nem egymagukban, hanem fordításuk kíséretében jelentek meg: a 48 külföldi magyarul is, a 11 magyar valamilyen más nyelven is.

A moreliai Fesztiválon – különösen annak számos versmondó pódiumán (vagyis mintegy másodkiosztású „szerepemben”) – úgy éreztem, mintha ilyesféle „fordításként” jelennék meg, az „eredeti” helyett.

Magunk mellett, valamiképpen mindig is valaki más helyett is vagyunk ott, ahol vagyunk. (Ameddig vagyunk.) (S nem valaki más van mihelyettünk.) A „világbanlétnek” ez is egyik kivédhetetlen paramétere. De ez csak valami érzékeken túlról érő benyomásként él bennünk. Itt ekkor, ebben az esetben, határozottan és – a kézenfekvő magyarázat ellenére: hogy Pilinszky már nem lehet ott – úgy éreztem, mintha saját árnyékom helyett Pilinszky János követné minden lépésemet és gesztusomat. Máskor ki lehet kerülni ezt az érzést. Itt kikerülhetetlen volt. A Mexikóban töltött két hét minden fontosabb mozzanatában (és a nem is fontosakban) az az állandó képzelgés tartott fogva, milyen lenne mindez, ha ő volna itt – helyettem. (Hiszen én ő helyette vagyok itt.) Az ő arca. Az ő mozdulatai. Az ő hasonlíthatatlan vershangja. Az ő versei. Nem „gondoltam” rá. Ott volt velem. Soha nem éreztem olyan közel magamhoz. Még akkor is, mikor a számomra legfontosabb és, hogy úgy mondjam: helyettesíthetetlen mozzanathoz, a leginkább magamra méretezetthez érkeztem. Először találkozva személyesen Octavio Pazzal, akivel akkor már tizenöt év óta folyamatos levelezésben álltam: mióta – 1965-ben – lefordítottam és megjelentettem nagy költeményét, a Piedra de Sol-t Napköve címen.

Milyen lett volna az ő találkozásuk?

(Amelyet virtuálisan – és gyanútlanul – már előre meg is teremtettem számukra; mikor az Arion 12-ben az ő kettősükkel zártam az 59 költő sorát.) Hadd mondjam el itt – szinte magam helyett – a verset; úgy, ahogy háromezres hallgatóság előtt felolvastam Moreliában, 1981. augusztus 21-én.