„Arles-ban…”

EGYSZER CSAK EGYEDÜL maradtam a szállodaszobában. Ahol öt napon át kizárólag késő éjszakától kora reggelig tartózkodtam. Most, fényes délelőtt, szinte torkon szorítottak a puha tapétás falak. Mire való nappal egy csak alvásra való szállodaszoba? Mintha elillant volna körülöttem a levegő. Hiszen öt nap óta itt vagyok s még semmit sem láttam. De miért kell mindig látni? Miféle feneketlen látványbendő végzi bennünk állandó perisztaltikáját? Bedekker nélkül fújom mindazt, amit ideérkezésem óta látni szeretnék; mint egy bedekker. Persze, az arénát, meg a régi római temetőt, a pogány kőtárat, a Réattu múzeum Picassóit. És persze, mindazt, amit Van Gogh ránk hagyott. A Lamartine tér bokrait, fönt az erődítményekről elénk táruló szemközti Montmajour és Sainte-Marie-de-la-Mer horizontjait, a Rhône partján legelésző kisborjú-halászcsónakokat, a bolondokháza örvénylő kertjét – szóval, az „eredetiket” – ha megvannak még. Mindezenfelül még magában a kollégiumban nyílt Goya-tárlatot is, amelynek plakátja minden reggel majd kiszúrta a szemünket a kapun; mert még arra se volt időnk, hogy az első emeletről leszaladjunk a földszinti galériába. Nem egy délután meg egy este, még újabb öt nap is kevés lenne. (Kora reggel jön értem a kocsi, hogy kivigyen az avignoni repülőtérre.) Még most is alig értem: annyi unott, csak folytonos ki-bejárással elviselhető irodalmi „konferencia” után, ez egy órácskára se engedett kiszöknöm a városba. Elejétől végig olyan volt, mint egy összehangolt együttes, amelyből bárki minden pillanatban hiányzik. Kevés résztvevő közös játéka, mint a világ húsz országából összeverődött zenészek kis ad hoc zenekara, akik eleve fejből tudják ugyanazt a kottát, s azonnal együtt kezdenek kamaramuzsikálni – egymásnak, a muzsika öröméért. Örömzene. Jame-session. Mindenki egész álló nap ott rostokolt a maga pultja előtt, és bábeli munkában dolgozott mindig ugyanazon szövegrész fordításán – öt-hat-hét-nyelvre; aztán öt-hat-hét nyelven kezdett vitatkozni a sebtiben készült eredmények fölött. Már mindnyájan értettünk azon a nyelven is, amelyen nem értettünk. Szinte lehetetlen módon, izgalmasabb volt, mint a nem ismert város, amely azért mégiscsak folytonosan kísértett az ablakokban, mindig újra komponált felhő- és napjátékával. Mert hozzá tavasz is volt, ezüstös foncsoron tükröződő tavasz, egyik percben már majdnem nyár, a másikban még a napot percekre elsötétítő felhők leple alatt visszasurranó hirtelen téli fuvallat. S most itt ülök a szobában, szinte fuldokolva. Szöveg és levegő nélkül.

Pedig még szeretem is az ilyen középszerű, kisvárosi francia hotelszobákat, liliom-, tulipán- vagy lótuszkelyheket formázó színes tejüveg lámpáik bájosan avuló „modern style”-jával, ezzel a hamar elvirágzó modernséggel, amely a cukrozottmák-színű márvány kandallótetővel együtt immár a XX. század biedermeiere. Hova kellene menni? Mindenhová egyszerre. De csak fekszem az – előbbi tárgyakhoz illő – csipke ágyterítőn. Kezemben egy nyitott (de nem lapozott) Van Gogh albumocskával. Milyen más is az ő, az igazi („mély”?)-modern hálószobája, a Hálószoba, a nyers deszkából ácsolt rusztikus ággyal, az ugyanolyan nyers lábú és támlájú, gyékényből font ülésű, híres Van Gogh-székkel (amely annyi más képén is ott van, néhol csak egymagában, a magány objektív korrelátumaként), az ajtó melletti szögön lógó törülközővel, és alattuk a fergeteges rövidülésű hajópadlódeszkákkal, mintha állandóan indulnának vele (a székkel? vagy a festővel?) valami szédületes örvénybe szűkülő világmindenség felé. S az Esti kávéház „modellje” is itt van éppen az ablakom alatt, a Fórum téren. Kezemben pedig az a képes levelezőlap is, amit B.-nek akarok küldeni (már meg is írtam, de még nem volt szívem megválni tőle), amely két felén egymás mellett mutatja a nevezetes kávéházteraszt, mai eleven formájában, illetve a festő 1888-ban festett vásznán. Az utóbbin még a szállodabejárat kőívének egy levágott része is látható; a kettőt csak az édes provanszál költő, Mistral hátulnézetből látható szobra különbözteti meg egymástól: egy másik „botos és kalapos”. De a kis albumban itt van egy másik kép is: ugyane kávéház belsejéről. S ez éppen annyira különbözik a terasztól, akárcsak a mi bensőnk a külsőnktől, vagy Van Gogh kettéhasadt lelkének két gerezdje. De a képnél nem kevésbé felkavaró, amit a festő egy levelében ír róla. „Azt akartam vele kifejezni, hogy a kávéház az a hely, ahol tönkre lehet menni, meg lehet bolondulni, bármi bűnt el lehet követni. Megpróbáltam egymás mellé tenni kontrasztként a gyöngéd rózsaszínt meg a vér- és borvöröset, ütköztetni egymással a szelíd XV. Lajos- és Veronese-zöldet a durva sárgás- és fehéreszölddel, s mindezt a pokolizzás és sápadt kénszín közegében úgy, hogy az egész egy ócska csapszék sötét hatalmait fejezze ki.” Hogy lehet egy ilyen pokoli kávéház teraszára leülni? Pedig, ha már ilyen tunyaságban vesztegetem itt utolsó óráimat, legalább ennem kellene valamit. S most ráadásul nincs éjszaka, és a Forum kávéház terasza a képen is épp olyan idilli, akár most itt alattam.

 

Végre itt ülök hát, kezemben a levelezőlappal, azon a helyen, amely a lapról kétarcúan is szembenéz velem. Állandó kísértésem: tükrök tükrökben tükrözése. Mintha minden ugyanaz volna. A két képen és a valóságban. A szálloda (kő) kapufélfája, a székek is, az üldögélők és az álldogálók. Végre egy kis levegőhöz jutok. De aztán újra elfogy a levegő. Mit állt ki ez a pokolra vetett tündér ezen a köznapi helyen? Honnan van tündérisége? És honnan pokolravetettsége? Ahogy egy másik, talán még pokolra vetettebb, írja róla (Artaud kis Van Gogh-könyve is itt van nálam) : „Van Gogh képein nincsenek se fantomok, se látomások, se hallucinációk. Csak egy kora délutáni napsütés perzselő valósága minden. – Egy eredendő lassú lázálom, amely fokozatosan kivilágosodik. Lázálom és feltűnés nélkül. – De benne van a megnemszületettség minden kínszenvedése.”

 

Valaki megérinti a vállamat. „Eljöttem megnézni, mi van magával, tudtam, hogy itt maradt egyedül.” Honnan tudta? Főként, hogy egyedül? A lány abból az egyszerre törékeny és tömör, kicsi és erős fajtából való, amely a Balkán keleti felét lakja, görög, török, bolgár vagy makedón, s amelyiknek arca az egyik pillanatról a másikra tud áttetszően finomról érdesen durvává válni, és ugyanolyan észrevétlen váltással fordítva is. Pár nappal előttünk, hosszabb ösztöndíjjal érkezett a Fordítói Kollégiumba; köztünk csak „megfigyelőként” vett részt. Két szót ha eddig váltottam vele. „Ne nézzük meg együtt a várost? Még én se láttam.”

A zártság egyszerre megpattan, könnyedén, mint a legyező, amit a dáma egyetlen gyors és elegáns mozdulattal szétterít. Ittunk gyorsan valamit, nem is tudom, mit. Aztán elindultunk. Mint akiknek indulniuk kell. Neki nem tudom, miért. Azt se tudtuk, ki kivel. Egyelőre csak ki-ki önmagával. Először a Kőtárba akartam visszamenni, az egyetlen helyre, ahová az egyik ebédszünetben mégis kiszöktem. Eddig is szándékomban volt, de most annál is inkább, még egyszer megnézni azt a nem különösebben értékes, primitív voltában mégis elragadó Európa elrablása mozaikot. Talán mert most épp nálunk van napirenden Európa elrablása? Vagy csak énnálam? El akarom rabolni ezt a mellettem békésen sétáló néma Európát? Magam se tudtam. De nem kellett csalódnom. Épp olyan arca volt, mint a kőtárbelinek. De a bika nem hasonlított hozzám. Megnéztem a feliratot. IV. század. Már kora bizánci. És valóban: nem az antik görög arc, hanem ez a máig is oly jellegzetes „kelet-mediterrán”. Mint a mellettem sétáló. Irene Papasz. Melina Mercouri. Fekete szemű és homályos bőrű. Közvetlen és távoli. Nem kellett elrabolni. Mentünk tovább a város lejtőin és kaptatóin, föl az arénáig, ahol a védfalakról kitárult a nagy síkság, a cau-i és montmajour-i magaslat határáig, le a Rhône alsó rakpartjára, a híd alá. Csupa Van Gogh. A festett és az élő táj, a régiség és a váratlan vonzalom néma forgatagában.

Mire a római temető ciprusai közt a kis ösvényre tértünk, ahová a Birodalom előkelőségei messze limesekről úgy küldözgették vala halottaikat, ahogy manapság az elegáns tengerparti luxusüdülőkbe küldik az öreg hozzátartozókat, már alkonyra hajlott. Mintha csak halkan lehetett volna beszélni. De halkan se beszéltünk. „Toulet”, mondtuk ki majdnem egyszerre a „kis költők” egyik legnagyobbjának nevét. Ahogy Werther és Lotte Klopstockét. (Ha nem is olyan irodalomtörténeti nyomatékkal.) És már kezdtük is: „En Arles où les Aliscamps…”, a sort, amely azóta is folyton az eszemben jár, hogy itt vagyok, Arles-ban – hiszen „Arles-ban” a kezdőszava:

 

Arles-ban, az Aliscamps körül, hol rőt árnyékot vet a rózsa,   ha kiderül, s a dolgok szelídségét óva, míg szíved gyorsabban dobogna,   bár nincs veszély, a galambok búgása enyhül, a sírok közt halkan beszélj –   ha szerelemről.

 

Halkan se beszéltünk. Mért zavarjuk a „dolgok szelídségét”, amit a földön manapság minden zavar. A nap már alulról sütött, de a galambok még felbúgtak itt-ott. Menni kellett. Ahhoz, hogy a Goya-kiállítást is elérjük, át kellett szelni visszafelé a várost.

 

Végre egy olyan spanyol festő, aki nem mulat együtt a spanyolok legfőbb mulatságával. Nem azért festi a bikaviadalokat, hogy még fokozza a brutális népünnepély varázsát. Az egyik festményen írva is áll: Dibersión de España. A véresen kilógó lóbelek a porondon, agyonbanderillázott bikák és bikaszarvhegyen táncoló matador: mindaz a gyönyörűség, amit a tarka gyülekezet Solon és Sombrán egyaránt ujjongva ünnepel az arénában. „Így mulat a spanyol.” Talán őszintébbek lennének, mint mások? Hiszen az egész világtörténelem így mulat háborún és polgárháborún, lágeren és igazságszolgáltatáson, véren és nyomorúságon. Azon, amit mi magunk mutatunk – vagy amit velünk mutattatnak be a történelem napos és árnyékos arénáiban.

Egy félreeső kis falrész, majdnem elmegyünk mellette. A sötéten színes olajképek után egy kisméretű vegyes technikájú fekete-fehér metszet: tus, rézkarc, hidegtű. A bika itt nem a torrerót tűzi a szarvára. Egy csúcsos sipkájú vak öregembert, aki madárként kiterjesztett, szárny-ujjú karokkal lebeg a levegőben, ég és föld, „élet és halál” között (vagyis ott, ahol mindig mindnyájan), melle előtt a nyakába akasztott gitárral.

Lehet, hogy ez az egyetlen igazi „szituáció” az életben? Legalábbis a művész számára. Lebegni. Bikaszarvon. És közben egy percre sem ereszteni el a gitárt. „A lantot, a lantot…” Mindvégig. „A dolgok szelídségét óva.” Ha van még ilyen. Vagy volt egyáltalán valaha. Vagy csak képzeljük, hogy van. S ha netán ezután is lesz még.

Lehet, hogy ezért a metszetért kellett eljönnöm Arles-ba? Annyi többé-kevésbé hasztalan irodalmi kerekasztal után még egyre. Meg annak a nagy kis költőnek előbb idézett kis verséért, amely csak azért nem „nagy”, mert nem ez a jelző illik rá. Kicsi, mint egy briliáns – még ha briliánsnak nagy is. Mindenféle fénnyel ragyogó. Akármerre forgatod, mindig fényesebb.

Aztán… Aztán hazakísértem. A Kollégium kapujában búcsúzóul ezt mondta: „Merci pour cette folle journée.” Egyszerre az a réges régi esős római nap jutott eszembe, amikor szintén nem tudtam mit kezdeni magammal, elhatároztam, hogy moziba megyek. (Korunk magányának mindig kéznél lévő végső menedéke. A mozi.) Mindenütt az új olasz filmet hirdették. Una giornata balorda. Mire odaértem a mozihoz, kiderült, hogy a filmet, a Vatikán követelésére, aznap betiltotta a cenzúra (még volt). Később aztán mégis játszhatták. De én sose láttam. Most sem tudom, milyen lehetett az a „bolond nap”. Talán ilyen. Azért kellett betiltani.

Még csak annyit: ha nem csak a gitárost nézed, megdöbbent, hogy a bika mennyire nem vad. A képen ez a legcsodálatosabb és legkétségbeejtőbb. A bika arca éppoly szelíd és fájdalmas, mint a gitárosé.