Iowa City – öt év múlva

Repülőjegyünk a Budapest–Párizs–Mexikóváros–Ceder Rapids útvonalra volt érvényes. Még elutazásunk előtt, itthon sokat élcelődtünk azon, hogy talán olyan helyre utazunk, amelyik nem is létezik. Egyikőnk se hallott soha ezelőtt egy Ceder Rapids névre hallgató városról. De nem hallott róla az a New York-i barátunk sem, aki akkoriban érkezett haza látogatóba. Ceder Rapids. Gyors cédrusok? Talán egy zuhogó folyóba hulltak, s az ragadja őket tovább, vagy mi? Vajon hol is lehet, hacsak nem a mesékben. De hát nem mesebelinek ígérkezett-e ez az egész utazás? Nem sokkal az IWP (International Writer’s Program – Nemzetközi Íróprogram) meghívása után egy másik meghívás is érkezett: a mexikói Moreliában sorra kerülő Első Mexikói Nemzetközi Költői Fesztiválra. Az időpontok is csodálatosan egyeztek. A Fesztivál: augusztus 18–31. (1981); a Program kezdete: szeptember 1. Mintha mindent előre kiszámítottak volna – a mesék számításával. Útközben egy éjszaka Párizsban az Air France költségére, elegáns kis hotel, kis utca a hetedik kerületben. Másnap Roissy függőfolyosóival, mint Szemiramisz kertjei, melyek egyenesen az irdatlan Boeing belsejébe vezettek. Mexikóban két gyönyörű hét, régi és új barátokkal. Mint Vasko Popa és Tadeusz Roževicz, régi barátaim, Cintio Vitier, a kubai ismeretség, Ginsberg, akivel egy éve Budapesten találkoztunk. És mindenekelőtt az első személyes találkozás Octavio Pazzal, akivel hosszú évek óta levelezésben voltam, a Piedra de Sol magyar fordításának megjelenésétől kezdve. Aztán a vadonatúj barátok: Homero és Betty Aridjis, a fesztivál előzékeny házigazdái; több más mexikói költő, főként az ifjú Francisco Segovia, aki az első látásra barátunkká lett, később nagyszerű fordítómmá. Végül, mint egy születésnapi ajándék, a nagy Jorge Luis, maga Borges, aki szintén eljött, hogy személyesen vegye át a Fesztivál elsőként neki ítélt díját, a Yolitzl díjat, s bár már hosszú évek óta teljesen vak volt, így is beírta nevét a Emece-kiadásban megjelent Antologia Poéticájának magammal hozott példányába.

A mexikóvárosi El Presidente hotelban töltött utolsó napjaink egyikén elmentünk az ottani Air France irodába, hogy ellenőrizzük repülőjegyünket. Némi kis baj van, tudtuk meg, Mexikóváros–Chicago közvetlen járatunkat felfüggesztették. Persze, éppen ekkor volt az Államokban a légiirányítók emlékezetes általános sztrájkja. Csak annyit tehetnek értünk, mondták, hogy két jegyet adnak Dallasig, ott biztosan (?) találunk majd egy Ceder Rapids felé induló „vicinálist”. Ha Ceder Rapidsot is nem „függesztették fel” véletlenül. Úgyis még mindig kételkedtünk egy kicsit létezésében. A dallasi reptér elképzelhetetlen tohuvabohuval várt. De azért, nem kis bonyodalmak után valóban, és csodálatosképpen (igazán csuda volt, hogy abban a felzúdult tömegben meg lehetett találni egyáltalán valamit, még olyat is, ami van) találtunk egy Ceder Rapids fele induló gépet – Via Saint Louis. Nem is hangzott rosszul. Rettenetes idő volt. A titokzatos város felé repülve, a koromsötétben még a szárnyakat se lehetett látni, amiken repültünk, és a kis gép úgy vergődött a szürke felhők közt, mint egy bőrig ázott madár, amely gyakran elfáradva, le-leszáll tollászkodni egy faágra. A végén már minden negyedórában földet ért. Davenport. Moline. Des Moins. Valóban, mint egy helyiérdekű villamos. Végre-valahára Ceder Rapidsot jelezték. Mégis volt. A repülőtér kis belső helyiségében egy lélek se kívülünk. Nem csoda, ilyen ítéletidőben. Ott álltunk, szálegyedül, lábunk körül irdatlan csomagokkal (amelyektől úgyis irtózom mindig), tele a négyhónapos tartózkodáshoz szükséges, valamint teljességgel felesleges cókmókokkal. „Totál” egyedül voltunk, s még azt se tudtuk, hol. Mintha a világ végén. Egyszerre csak, nem tudni honnan, csak előttünk termett egy nagy szőke fiú. Egészen jenki. Egészen fiatal.

– Aam Steve – mondta egészen halkan, vontatottan, és némi flegmával. – You’re George and Ann? Hi. Let’sgo to the car.

Felkapta a poggyászainkat (legalábbis a legnehezebbeket), feldobta a minibuszra (amely aztán annyit fuvarozott bennünket ügyes-bajos dolgainkat elintézendő, a városban és környékén, mindig barátok körében, a Program többi tagjaival együtt), és máris az országúton robogtunk, búcsút mondva (és még létezését is elfeledve) ennek a Ceder Rapidsnak, amelyből ezúttal sem láttunk semmit. Iowa felé, az ismeretlen midwesti eső ázott-szénfeketén csillogó éjszakájában.

– Paul and Hualing are waiting for you – mondta Steve –, so do Peter and Mary, you know.

Nem, egyáltalán nem tudtuk. Paul és Hualing természetesen már régi ismerősünk volt, korábbi levelezésünk révén. De Peter és Mary – róluk sejtelmünk sem volt. Ám, ahogy Steve kimondta a nevüket, mintha azt sugallta volna, hogy őket is ismerjük. Minden olyan volt, mintha távoli rokonokhoz érkeznénk látogatóba, akikről, igaz, nem sokat tudunk, de akik mégis hozzánk tartoznak.

Steve nem volt éppen bőbeszédű, nem is különösebben barátságos. Egyszerűen csak barátunk lett az első kiejtett szó után, és úgy, amilyen volt. Mint ahogy a rákövetkező hónapok alatt annyian és annyi minden, akiket és amit eddig sose láttunk: a Mayflowerben éppúgy, mint Paul és Hualing házában, a kis lakásban, ahol Peter és Mary fogadott, Steve buszában, vagy az IWP helyiségeiben az Iowai Egyetem angol tanszékén, ahol szünet nélkül működött a kávéfőző, a nap minden órájában, éppúgy, mint a mindig rendelkezésünkre álló másológép. Mondtam már: akárcsak a mesékben.

 

*

 

A Mayflower szálló földszinti nagy szobája, amely egyszerre volt „living”, konyha és hálószoba, olyan képet nyújtott, mint egy közép-európai pályaudvar zsúfolt vidéki váróterme éjszaka. A világ négy sarka felől érkező emberek ültek, álldogáltak, ácsorogtak szerteszét, széken, fotelben, szőnyegen, falhoz támaszkodva, szemmel láthatóan elcsigázva az aznap végigszenvedett hosszabb-rövidebb repülőúttól, elnyűtt arccal várták, hogy végre elszállásolják őket éjszakára. Alighogy megérkeztünk, szinte még meg sem ismerkedtünk egymással, Mary már kedvesen kiszolgált bennünket. Egy „bourbon”, egy tányér indiai módra készült currys csirke, ceyloni tea. Ha már így összehozott a véletlen a kanapén mellettem ülő fiatalemberrel, úgy éreztem, meg kellene ismerkednünk. Odafordultam hozzá. A lehető legbanálisabb módon: név, nemzetiség. Fekete hajú, sötétbőrű fiatalember volt (hasonló hozzánk), délies vonások, fekete keretes szemüveg, térdén valami angol könyv, bizonyára úti olvasmány a repülőn az idevezető úton – de honnan…?

– Anton Shammas, Izraelből – felelte, nem túl nagy lelkesedéssel.

Gondolkodás nélkül, s talán, mert ez látszott a legegyszerűbb módnak a beszélgetés folytatására, azt mondtam:

– Mi is zsidók vagyunk.

– But not me.

A hangja érdes volt, majdnem udvariatlan. Kurtán elmagyarázta, hogy bár izraeli állampolgár, nem zsidó, hanem arab, és hozzá katolikus vallású.

Nem tudtam, mit mondjak. Pedig rögtön azt felelhettem volna, hogy annál jobb. Van-e a zsidók helyzetéhez hasonlóbb, bárhol éljenek a világon (Izraelen kívül), mint Izraelben arabnak lenni és katolikusnak?

Anton is „mesebeli” személyiség, mint később kiderült. Kétnyelvű költő (ami a legritkább dolog), arabul és héberül egyaránt ír verseket, arab költészetet fordít héberre, hébert arabra. Később – viszonzásul a mi borjúpaprikás-galuska vacsoránkra – parádés vacsorát rendezett nekünk a szobájában. A rosszul kezdődő barátság a lehető legjobban folytatódott.

 

*

 

Legnagyobb sajnálatomra, azóta se jutottam el Izraelbe, és Antonnak sem volt alkalma Budapestre látogatni. Időről időre egy levelezőlapot váltunk, itt-ott verskéziratot küldünk egymásnak. Ersi Sotiropoulou viszont, a görög költőnő, aki, amennyire majdnem kislánynak látszott, olyan kemény, férfias, merészen szókimondó költő volt, hamarosan eljött hozzánk látogatóba, nálunk lakott, később azzal tisztelt meg, hogy a gyönyörű I lexi (A szó) című athéni folyóiratban adott közre egy csokor fordítást a verseimből; később mi is meglátogattuk Rómában, ahol akkor már kulturális tanácsos volt a görög nagykövetségen. Björg (Vik), norvég írónő ugyancsak miattunk tette meg az utat, férjével, Hans-Jörgennel, a kiváló építésszel együtt, hogy Dunára néző nagy teraszunkról nézze a folyót. És máig sajnálom, hogy csak Párizsban kaptam meg az uruguayi Jorge Arbalete utánam küldött levelét, amelyben azt jelzi, hogy hamarosan Budapestre látogat. Így nélkülünk látta meg Budapestet. Később kedvesen azt írta, így is rátalált a nyomunkra. És a többiek, Johanna Salamon, a lengyel költőnő, a „boszorkány”, aki egyformán szeretett kártyából és tenyérből jósolni, a bengáli költő, Shunil, mások is… Olykor írunk egymásnak egy lapot, innen vagy onnan, máskor váratlanul találkozunk egymással itt vagy ott. Mindenütt vannak „iowaiak”.

 

*

 

Az IWP tehát a barátság közege volt (egyeseknek közülünk a barátságnál több is, de hát ez a dolgok rendje). De ugyanúgy a munkáé is. Ritkán láttam és ritkán élveztem az írói munkára kedvezőbb légkört, mint itt. Egyensúlyt lehetett teremteni – s ez mindnyájunk számára kényes kérdés –, mindenkinek a maga módján, az „irodalmi” élet, a „világi” élet és a munkás élet között. Zavartalanul nyakig bele lehetett feledkezni a munkába, de ki is lehetett menekülni belőle. S az egyik éppoly fontos feltétele az alkotásnak, mint a másik.

Számomra mindezen felül még egy régi nosztalgia beteljesülését is jelentette.

Egy kis Balaton-melléki faluban születtem, ott jártam első iskoláimat is. Azóta viszont mindig nagyvárosokban élek, évtizedek óta Budapesten, közben hol néhány év, hol néhány hónap Párizsban. Valahányszor csak kisvárosokban jártam, vagy akárcsak áthaladtam rajtuk, mindig vágyat keltettek bennem. Belátható méreteikkel, azzal, hogy érezni, mindenestül belakhatók, jól kicövekelt határaikkal, véges jellegükkel, amely nem környékez a metropolisok végtelenének szédületével; akár egy nem túl jelentős, de behízelgően szép vers. Iowa Cityben végre ezt az élményt is megtaláltam. Hogy Iowa városa szép-e? vagy csúnya? Nem tudnám megmondani. A kérdés itt túl európainak tetszik. Iowa nem rendelkezik az Európa bármely nyugati vagy keleti részén megtalálható számos kisváros akár átlagos szépségeivel sem. De nem rendelkezik megannyi szegényes, jellegtelen, elmaradott európai kisváros csúnyaságával sem. Kellemes és lakható, könnyen otthonossá tehető a számunkra. Meg is tettem minden tőlem telhetőt, hogy a magam számára azzá tegyem: megismerkedtem supermarketével (és annak a sajátos bevásárlási módjával, a Steve vezette minibusz jóvoltából), éppúgy, mint az Egyetemi Könyvtárral, ahol ki-ki segítség nélkül mindent megtalálhat a nyílt polcokon, amit keres, és azt is, amit eszében sem volt keresni; mint ahogy a Campus mókusaival és a Campus diákjaival, akik maguk is úgy viselkedtek, mint a kedves, vidám kis mókusok; az (Északi és Déli) Dubuque Streetnek nevezett „main street”-tel, egyik végén Engle-ék egzotikus házától egészen addig az egzotizmusig, amit a másik végén a Liqueur Store képvisel, polcain úgy sorakoztak a gallonos whiskysüvegek és a kancsó alakú kaliforniai borok, mint a könyvtárban a könyvek, s mind e körül a Midwest híres „indián nyara”, amely mintha sose akart volna véget érni, akárcsak egy indiai színielőadás.

 

*

 

S hogy mit csináltam Iowában? Mint már jeleztem, a „békés együttélést” gyakoroltam ebben az esetlegesen összeverődött, de nagyszerűen működő együttesben, mint egy színtársulatban, amelynek tagjai a világ minden tájáról verbuválódva a lehető legszebb összhangban játszanak együtt. Kisebb-nagyobb összezördülésekkel és konfliktusokkal is, a mindegyikük tapintatának és kvalitásának köszönhető teljes egyetértésben. S persze, fontos része volt ebben a két kiemelkedő „szereplőnek”, Paul és Hualing tapintatának és nagy intellektuális kvalitásának, akik ketten egymagukban is külön kis színtársulatot alkottak, mégpedig a Program minden „színpadán”, mindenekelőtt az ő házukban, amely egyszerre volt színpad és nézőtér, büfé és, ha kellett, páholy is. Az ember itt az lehetett, amihez kedve volt, színész, közönség, vagy akár neglizsében az előadásra készülő művész, aki színrelépés előtt maszkot csinál, vagy önmaga kiszolgálója a bárpultnál, egy pohár Scotch-csal, Bourbonnal, Gin–tonikkal vagy vodkával a kezében. Paul és Hualing mintegy megtestesítői a kevéssé jelentős kisvárosban élő jelentős személyiségeknek.

 

*

 

Ami a munkát illeti? A megelőző évek számos sikertelen kísérlete után, itt belekezdtem a Rámpa című regényem írásába, amely aztán 1984-ben jelent meg, középpontjában mintegy fantomatikus, titokzatos jelenségként, annak az alakjával, aki Raoul Wallenberg volt. Most is látom magam, a City Parkra néző ablakom előtt, ahogy két mondat fogalmazása között bámulom a nagy highway-t, amely egy meredeken fölfelé emelkedő nagy S-kanyarral épp ott hagyja el a város határát. Az Egyetem könyvtárában magtaláltam Borges összes verseskötetét is, és a költővel való előbbi személyes megismerkedésem élménye is közrejátszott abban, hogy Iowában elkezdett Borges-fordításaimból később egész kötetre való kerekedett; végül itt-ott egy-egy versem is íródott. Nem kevés, az alig valamivel több mint három hónapra, amit ott töltöttem.

 

*

 

(Ezt a talán túlságosan is szubjektív emlékezést csak még szubjektívebben tudom befejezni. Iowában együtt ismerték meg Annát és engem; közös barátainknak ezentúl külön-külön kell felkeresniük minket, ha erre járnak. Es ist eine alte Geschichte…, ahogy Heine dala mondja; velünk is ez a „régi história” esett meg. Ezeket a sorokat írva, arra gondolok, hogy közös emlékünk talán már csak Iowában és csak az iowaiakban él. Egyszer talán még vissza is térek oda, hátha viszontlátom képünket az Iowa River tükrében, amelyben annyiszor néztük magunkat, kettesben, a City Parkban a kis híd korlátjára dőlve.)