Weimari botorkálás G.-vel és A.-val

Mivel is várt el? Mégiscsak meg kell próbálnom válaszolni rá magamnak, ha már A. unszolására és vele együtt végre mégis meglátogattam a Házat, az annyi ideje kísértőt és annyi időn át gondosan el- és kikerültet. Itt ülünk hát a nevezetes Elefánt fogadó (most: Interhotel Elephant Weimar) egyik szobájában (No. 240) az első látogatás után, este 11-kor. Ők is mind laktak itt még, a város valódi hősei meg az elképzelt hősnő, Lotte, és minden bizonnyal, merész elképzelője is, valamint azóta megannyi sznob turista és áhítatos csodáló, meg sok, aki egyik se, áhítatlan üzletember, ügyes-bajos dolgait intéző ez meg az, mint minden szállodában a világon. Nagyobb részben láthatóan ilyenek ültek körülöttünk vacsoránál az étteremben is.

Ha valakit, Goethét illik csodálni ebben a pislákoló fényű napnyugati civilizációban, amelynek máig ragyogó fényessége lett; hasonlóképp illik persze kezdettől fogva – mint minden igazán csodálatra méltót – így vagy úgy becsmérelni, kicsinyelni; „bírálni” (ahogy az alkotással szemben szükséges szigorra hivatkozók nevezik), „nyavalyázni”, ahogy A. mondja. Holott: lehet így meg úgy meg amúgy vélekedni róla – akár a legtiszteletreméltóbb becsmérlők leleményeivel („a német filiszter megtestesülése” – de vajon hány német filiszterben testesült meg G.?; „a szíve békasó” – a Heléna-epizód költőjéé? stb.) – de hát csinálja utána, aki tudja. Ennek valóban sikerült „tulajdon árnyát átugornia” – a békasó-szívet is (ha az volt neki), a filiszterséget is (ha az is volt) meg mindenféle egyebet (ami persze szintén volt). A tulajdon árnyát, és vele mindnyájuk átugorhatatlan árnyait. Régtől fogva rajtaragadt homéroszi (kettősen is homéroszi) jelzőként az „olimposzi”. De még ezt is ki lehet bontani közhelycsomagolásából. G. valóban megközelítette azt, amit az ember addig csak magától távolítva volt képes elképzelni. Miközben az „istenit” a maga vallástalanságának egyetlen vallásában (l. A titok című eposztöredéket) Humanus-ként személyesítette meg:

A hálószobáját kell látni. És a dolgozószobáját. Ezt a két elkülönített helyiséget, amely két lépcsővel alacsonyabban fekszik az egész lakás szintjénél, mint régebben a dépendance-ok az első osztályú szállodákban. A cselédeknek vagy a kispénzűeknek. G. cselédszobában lakott és dolgozott, a saját palotájában. Az első szoba csak a mindennapos – s aztán egy napon a végleges halálra volt berendezve, a másik a minden estig és mindhalálig tartó tevékenységre. Az első szobában minden a vízszintességre, a másodikban minden a függőlegességre. Az első csak fekvésre, a másik csak állva írásra és írások állva rendezésére alkalmas. („Semmi pompa, szemet kápráztató”, mint A titok-ban Humanus székhelyén.) Sehol semmi fölösleges. Még annyi sem, amennyi a legszükségesebbhez is szükségesnek látszik. A többi szobát valósággal elöntő képeknek, szobroknak, bútoroknak itt nyomuk sincs. Torlódó áradatuk megtörik ezen a gáton. Mintha ő is tudta volna (bár bizonyosan nem tudta), hogy klasszikus ízlelése, pontosabban igénye, még pontosabban talán: választása, amely a maga remekműveinek, úgy látszik, feltétele volt – képzőművészeti gyűjteményét a kínos másolatok, még kínosabb utánzatok kétes értékű arzenáljává teszi. Hogy ezek, bármily szoros kapcsolatban vannak is saját műveivel, nem bírják el azok közelségét. Még különösebb, hogy – titokzatos sorstudatával – azt is érezte, hogy viszont a saját írói művei és törekvései sem igen bírják el a csodált és mintául vett „görögség” eredeti alkotásainak közelségét. Itáliai útja végén felajánlanak neki egy görögországi utazást. Habozás nélkül visszautasítja. Mintha félne az eredetivel való találkozástól (amire a kor és ő maga még nem volt felkészülve – Winckelmann se látta soha a saját szemével azt, aminek feltétel nélküli utánzását javasolja). Megmarad a másolatoknál. Az utazás helyett egy angol rajzoló Athénben készült rajzait tanulmányozza az Akropolisz szobrairól; s „a legszebb régi munkákról készült” gemmamásolatokat vásárol össze, a „régi munkák” megtekintése helyett. Ebben az egy, kardinális kérdésben tér el a tapasztalat és a „tárgyiasság” követelményétől, amelyet vezércsillagául választott. Itt ezeknél is elhatározóbb imperatívuszok felismerése és sejtelme kellett, hogy döntsön. – Hazatérve festészeti pályázatot ír ki Weimarban saját művészeti elveinek igazolására. A pályázatból – ha hihetünk a mindig hitelt érdemlő életrajzíró Friedenthalnak – „egyetlen tűrhető kép vagy szobor sem született”. Ha netalán írás helyett végül mégis a festészetet választja – ami fölött még Itáliában is habozott –, nagy a valószínűsége, hogy egyikévé vált volna a Kolbéknak és Rungéknak, saját pályázata ma már névtelen évi nyerteseinek. Az Iphigéniá-nak vagy a Tassó-nak és pláne a Faust-nak „megfelelő” festészet vagy szobrászat e századfordulón óhatatlanul a silány antik másolatok vagy az azokat feloldani akaró szeszélyes korai romantika szintjén marad. Az „egyenlőtlen fejlődés” törvényének árnyékát, úgy látszik, mégsem lehet átugorni.

A Ludivisi Juno kolosszális gipszmásolata egy nála alig magasabb empire fogadószobában, amelynek ajtaján, úgy érezzük, be se férne. Ennél „deplaszírozottabb” már nem is lehetne. Hacsak – talán – nem ízlést kell itt keresni, hanem – mint G.-nél mindig – valami annál is személyesebbet, valami „beletitkoltat”. Itt nevezetesen a folyton menekülésre késztető, mert minél jóságosabb, annál nyomasztóbb, fölemelésével lesújtó „örök nőiség” egyik goethei szimbólumát…

Szemben, a másik szobafalon Bettina arcképe… De erről holnap, ha még egyszer megnéztem.

A női arcképek (az itt lévők és a csak képzeletben ide idézettek) sorában az egyetlen (mai szemmel nézve is) „szép nő” (emlékszem, Friedenthal, mikor a Christianével való első találkozást leírja, azt mondja: „…nem szerette a nagyon szép nőket”) ezen a Bettina portrén látható. És érezni: nemcsak szép, jelentékeny is, azt meg tudjuk, hogy imádta, egészen fiatalon, a már öregedőt. Az mégis megszökött előle. Mint ahogy Friderike és Lili, Lotte és Charlotte, Wilhelmine és Marianne (és ki tudja még, ki mindenki) elől. Hogy micsoda „kódok” vannak az ember sorsába, jellemébe – mijébe? ma úgy mondanánk, mintha ezzel sokkal többet tudnánk, DNS-ébe – beleírva! Ha ezt realizálja az ember, mindenekelőtt önmagában, s aztán a maga modelljéből kiindulva másokéban – vagy fordítva: egy-egy nagy művész életében és művészetében felismerve, ráismer önmagában –, akkor felfogható, milyen pontosan meg nem határozható töltetű, pályájú és helyzetű láthatatlan elemi részecskék vesznek részt azokban az eseményekben, amelyek az emberiség látható történelmét adják…

Miért szökött G.; miért kellett szöknie G.-nek, miért tudott szökni, miért nem tudott nem szökni minden szerelem elől? És a fordítottja: ha úgyis mindig csak szökni tudott végül, miért ment kezdetben mindig elébük? Ugyanannyiszor, ahányszor aztán szökött? A létező Lotte-regény, igaz, az is sokat megmagyaráz G.-ből – a „Bettina-regény” –, ha létezne, még többet fel tudna tárni belőle – és nemcsak ebből, abból a legbensőbb „sorsból” is, amit persze a sors szóval is csak azért jelölünk, mert nem tudjuk, mi az, ami mindnyájunkban működik.

A Bettina–Goethe levelezés (ami fennmaradt belőle, többek között az a három levél s a rájuk adott lakonikus válasz, amit Eluard idéz A költészet ösvényei és útjai-ban) talán a legmélyebbre mutat a nagy klasszikus-romantikus G.-i „harc az angyallal” viadalból. A romantikusok az életbe való belepusztulásának ha nem is végső oka, de jele, „objektív korrelátuma” az volt, hogy egy korai és örökre szóló nagy viszonzatlan vagy tragikusan lehetetlenült szerelmet éltek át – Novalistól Hölderlinig. G. – úgy látszik, és ha ösztöne jól sugallta – abba pusztult volna bele, ha a nagy szerelem viszonzását elfogadja. Mintha ez lett volna a Polükratész-gyűrű, amit újra meg újra áldozatul kell dobni, és jaj, ha a tenger, a „világ” nem fogadja el az áldozatot. A vezérelv mindkét esetben az áldozat. Csak ellenkező előjellel. „Hogy lábaidnál feláldozzam magam egy komor, hallgatag és rejtélyes misztériumban…” – írja Bettina. G. ezzel szemben egy „derűs” (nem ez-e az untig ismételt kulcsszava? nem még Schiller is, ez a „hibrid”, aki nem tudja magát megőrizni, nem ő is azt írja-e: „A lét komor, a művészet derűs”), G. tehát derűs, beszédes és világos „misztériumnak” áldozza fel szerelmét, vágyát az örvény után, önmaga elvesztése iránt, az önmagában való elmerülés iránt. „Hogy fényre szülessen, az embernek ki kell lépnie önmagából” – válaszolja Bettinának – látszólag félelmetesen érzéketlen, és a mindent feláldozó, ömlengő odaadásra félelmetesen oda nem illő válaszul. Csakhogy e hűvös fölény mögött is ott van az „áldozat”, ott van a „vonz bennünket a zuhanás” felismerése (Tasso), amely a Werther-től a Divan-ig nem szűnik kísérteni. „Örökre. Örökre. Örökre. Örökre” – lihegi Bettina. De G. tudja, hogy ez az „örökre” sosem időtartam, csak időintenzitás. A mindig lefutó csillag pillanatig tartó örökléte. Nem megírta-e, hogy az ő „birtoka”, az ő „termő földje” az idő? Később Paul Valéry, a maga másfajta fölényével és iróniájával rátapintott a turpisságra. Így ünnepli a centenáriumi ünnepeltet: „Ami nekem mindenekelőtt feltűnik Goethében, az a kivételesen hosszú élet (…), ez a nagy mennyiségű idő…”

A százötven év óta folytonosan felrótt kompromisszumok sorát – amiket a hatalommal, a filiszterséggel, az érző szívvel és egyáltalán, az egész világgal kötött, amelynek abszurditását pedig már kora ifjúságában átélte – azért kötötte, hogy a legfőbb kompromisszumot elkerülje, amit mindenkinek kötnie kell a lét szerkezete, a kor korlátai és önnön szervezete rossz lehetőségeivel, vagyis „lét és idő” összeegyeztethetetlenségével. A mindig újra – először a Werther idején kísértő és először a Werther-ben leküzdött korai halállal. Végül is összes kompromisszumaival csak egynek engedett: „a halhatatlanság alapvető feltételének” (ahogy ebben az egyszerre hajmeresztően sachlich és istenkísértő formában közli Bettinával): az önmagunkban való elmerülés helyett az önmagunkból való kilépés, a folytonos fényre-születés kategorikus imperatívuszának. „Nem is foghatom fel – írja 1816-ban Zelternek –, hogyan bírhatta ki valaki még negyven esztendeig abban a világban, melyet már kora ifjúságában olyan abszurdnak talált.” És aztán még tizenhat újabb évig kibírta.

Fenti levél egy évvel előbb kelt, mint Bettina egyik első levele őhozzá, ezzel az oly köznapian és oly költőien felkínált örvénnyel, amelyet (a női szenvedély bámulatos gyakorlatiasságának ritka szép példájaként) pontos címmel is ellátott: „…így hát fekhelyed készen áll már szívemben, ne utasítsd el. – Címem: Saint-Georges utca 17.”

És G. elutasította. Ha talán a „fekhelyet” nem is, a „szívet” minden bizonnyal. De – ez nem feledhető el – nemcsak a másikét, vele együtt a magáét is. „Testünkkel érinteni a szellemet, nincs ennél nagyobb boldogság…” – írja újabb négy év múlva Bettina: „Mintha csak ketten lennénk a földön” – suttog az örvény. De G. nem akart belehullani. Ahogy egymagában nem – kettesben sem. Csak mindenkivel együtt mutatkozott hajlandónak végül, a fausti paktum értelmében:

Egy pillanatig sem tudta elképzelni, hogy „csak ketten” lehetnének a földön. Vagy hogy csak egyedül. Ami a romantikusok kettős alapélménye lesz. A ketten lehetetlensége – a világ miatt. Aztán az egy lehetetlensége – a másik hiánya miatt. S a redukció végső tagja mintha ebben volna összefoglalható: „Ne élj és pusztulj bele” – szemben a Goethe sokszorosan megélt és ki is mondott emblémájával: „Halj meg és légy!” Egyszer meghalni – az nem kunszt. Sokszor, újra meg újra. A feltámadás. Nem az-e az ember legősibb és legnagyobb kísértése (Ozirisztől Krisztusig)? Annak az „alapvető feltételeit” kell hát keresni.

Hogy kinek sikerül? „Wem gelingt es? – Trübe Frage.” Ez a „kínzó kérdés”, mely az életmű mintegy geometriai középpontjában, a Heléna-jelenetben jelenik meg így, a legélesebben, G. számára az egyéni lét és az alkotói pálya folytonosan megújuló legfőbb választásaként kísért, a Werther-től kezdve – amikor az ifjú előtt még teljesen nyitott – a második Faust-ig – amikor az aggastyán számára, egyénileg, már végleg eldőlt. A Byron-Ikarus-Euphorion(ok)nak „sikerül-e”, akik önfeledten követik a hívást:

és utána óhatatlanul eléri őket az „irigylendő végzet”, amely éppen ezzel a kérdéssel „takarja el magát” előlük? Vagy annak, akit „a drága föld köt”, alá a bár véges, de eddig a végig kiélhető időt választja „birodalmául”, „termőföldjéül”? Azoknak, akiknek „szállni muszáj” és „parancsa hősi halál”? – vagy annak, aki borzadással tekint rájuk: „A halál parancs neked?”. Azoknak, akik „korán elvesztik magukat”? Vagy akik újra meg újra megtalálják?

Előttünk Bettina arcképe a falon: egy szép nő – rokokó-klasszicista modorban festve…

G. se anyja, se felesége, se (egyetlen) fia, se (majdnem egyetlen) barátja, Schiller halálos ágyához nem ment el. Egyiknek a halálát sem a jelenlét, mindegyiket csak a jelentés nívóján élte át. Nem a maga valójában, hanem a maga tanácsosi státusában. Akinek jelentik a „híreket”. És mindegyik alkalomból fennmaradt egy-egy elképesztően hangzó, „békasó-szívről” tanúskodó, fölényesen érdektelen megnyilatkozása. „Feleségemet éjfélkor elviszik a halottasházba. Én egész nap ágyban” – olvassuk naplójában. A gyengélkedő ágya csak néhány szobányira volt a haldokló ágyától. Igaz, hogy két lépcsővel lejjebb – egy egészen más szférában. „Sose hittem, hogy halhatatlant nemzettem” – mondta állítólag, mikor fia – ugyancsak egy közeli szobában történt – haláláról értesítették. Aztán mindkét alkalommal folytatta az éppen soros munkát – vagy épp az aktuális teendők feljegyzését. Hogy a saját halhatatlanságának (amelyet saját magának kellett nemzenie s amelyben hinni tudott) ne hagyja elveszni a feltételeit.

Délelőtt a hotelszobában írogatom ezeket, jobb híján, mert ki se lehet mozdulni, zuhog az eső, fagypont körüli a hőmérséklet, és hozzá metsző szél söpör át a Marktplatzon. Mi pedig, a mi kis hazai délszakunk beidegzettségével, semmi meleg ruhát nem hoztunk. Taxit nem lehet kapni, hiába is lehetne, Weimar belső városa, ahol minden minket érdeklő dolog található, sétálóutcák sora, sétáló város. De ha épp nem lehet benne sétálni… Ugyanezért a naumburgi kirándulás is elmarad, ahogy tegnap a góthai és erfurti is… Még azt a három sarkot is alig tudjuk megjárni, ami innen a Frauenplanig vezet. A ház szentelt előcsarnokában leverjük ruháinkról a nedves havat, ősi módon megoldjuk saruinkat, vagyis felkötjük az ormótlan filcpapucsot, s elindulunk a „Rundfahrt”-on, amelyre olyan ellentmondást nem tűrően terelik az embert, mint a táblák az autókat valami körforgalomban. Mikor mi legelőször a „végét” szeretnénk látni, amely, a körív törvénye szerint ide hajlik vissza kísértőn a kezdetbe, épp szemben a bejárattal.

Szerencsére akad azért egy érzékeny lelkű múzeumőr, aki – többszöri határozott kérelmünkre – megvárja, míg egyedül maradunk a bejáratnál, és egy percre – szabálytalanul! – nemcsak elnézi, hogy kimaradjunk a körmenetből, hanem be is enged a rácsokkal elzárt szentélybe, ahová akkoriban se lehetett belépni senki illetéktelennek, s amelybe a többi szobától eltérően, most is csak kívülről lehet betekinteni.

De mi – az őr érzékenysége és az érte járó öt márka jóvoltából – ott állhatunk a széles, politúrozatlan, deszkából ácsolt írópult előtt, amely előtt ötven éven át állt – a kegyelmes úr? vagy a költő? A költő, aki – nem, nem G., hanem a klasszikus álmokkal terhelt romantikus ifjú Keats meghatározása szerint – minden és semmi, „a lehető legköltőietlenebb lény”. G. írópultja szemmel láthatóan ennek a legköltőietlenebb lénynek a mindennapos munkahelye, ennek a semlegességnek a szimbóluma, a lehető legegyénietlenebb bútordarab – a maga teljesen egyszeri és megismételhetetlen egyediségében, amit az a tudat kölcsönöz neki, hogy ez éppen G. tulajdonában állt.

A „sors” (a tegnap jelzett értelemben vett sors) modellje, röntgenképe: a lakás. Minden lakás a benne élő ember benső adottságainak és a külső lehetőségeknek bonyolult, harmonikus vagy diszharmonikus (vagy diszharmonikusan harmonikus vagy harmonikusan diszharmonikus) együtteséből jön létre. A Goethe-ház és a Schiller-ház karakterológiája. A frauenplani írószoba és a mostani Schiller Gasse-beli házé. A.-val hosszasan hasonlítgatjuk a kettőt. Nagyjából azonos eredményre jutva. Hány önmagunkban feszülő ellentét – egymás ellentétességén belül. Egyáltalán: a külső ellentétek sosem olyan feszítettek, mint a bensők. Schiller, az ideák „szentimentális” embere – nem hozzá illenék-e az életidegen, rideg, fanatikus céltudat, a tárgyi világ iránti érzéketlenség, a kemény, érdes alakzatok kedvelése, az aszketikus iránti vonzódás? A kor általános élet- és lakásberendezése elleni kihívó és gőgös lázadás? És ha belépünk az írószobájába? Mintha nem is az volna, hanem egy elegáns úriszoba, amelynek csak amolyan szükséges – az eleganciához szükséges – tartozéka az íróasztal. Rajta a két empire gyertyatartóval és közepütt a lant alakú empire ingaórával. Mint egy dilettáns múzsafi nosztalgiája. Az asztalon heverő eszközök is inkább az úri életforma, mint a munka tartozékának látszanak: a kis doboz, a finom olló. S a sarokban két kard, azok közül való, amelyeket a közismert árnyképekben látni a költő oldalán kackiás átlóként keresztben állni. (Miért nem látni az „udvaronc” G.-t soha karddal az oldalán?)

A Goethéébe két lépcsőn kell lemenni, amelyek élesen elválasztják a lakástól, amitől egyébként minden más is elválasztja: ez a szó legszorosabb értelmében műhely, a mű (születésének) helye, és semmi más. Minden falnál íróasztal, mintha egy időben készülő műveit külön íróasztalok satujába fogná, mindig melegen tartva, mindig munkakész állapotban. Az irattartó szekrények és polcok az íróasztalok között és fölött, a legszükségesebb eszközökkel és kézikönyvekkel – szinte a Bauhaus funkcionalizmusának soha el nem ért ideálját előlegezve. Még az asztal körül álló négy Louis Seize-karosszék is alig tér el ettől az elvtől – vagy inkább gyakorlattól. A padló beeresztetlen hajópadló, a falakon egyetlen kép se, ebben a képektől roskadozó házban.

A „személyiség szétválasztását”, amit később az ugyancsak magas rangú államférfi, Saint-John Perse olyan látványosan, álnévvel és nyilatkozatokkal demonstrál, és a fentebbi szóval elnevez, G., úgy látszik, minden látványosság és demonstráció nélkül valósította meg – házának észrevétlen, de ma nagyon is észrevehető berendezésében, mintegy az „otthon szétválasztásában”. A felső húsz szoba az államférfié és a nagyvilági emberé, a gazdag gyűjtőé és a mind világhírűbb világirodalmi nagyságé, a családapáé és a műkedvelőé – a dolgozószoba a munkásé, a mindennapos feszített munka szükségletei szerint élőé, akinek sort sorra róva – gondoljuk csak meg: sort sorra róva, akár egy másolónak vagy egy ügyvédbojtárnak (ami egyébként valaha maga is volt), vagy egy dilettáns versfaragónak, egyik sort a másik alá írva, egyik betűt a másikba fűzve, egyik lapot a másik alá téve kellett létrehoznia azt a tömegnyi írásművet, amit aztán a Weimarer Ausgabe 143 kötetében nyomtattak ki (és tesznek közszemlére vörös bőrben a Házhoz kapcsolódó Múzeum egyik tárlójában). S amelynek figyelmes végigolvasásához alig elegendő egy emberélet, esetleges kézzel való lemásolásához ugyancsak, végig-, nem is ki-, csak utánagondolásához pedig bizonyára nem is elég.

S mindezek után van még egy – virtuális – lépcsőfok, még egy szint, a személyiségnek még egy emelete vagy inkább szuterénje. Azé az emberé, aki ebben a dolgozószobához csatlakozó kamrányi zugban, ebben a nem minden fényűzést, de minden legcsekélyebb csinosságot vagy kellemet is nélkülöző, talán az ilmenaui parasztokénál is dísztelenebb szobában feküdt le minden este, erre a deszkaágyra, fényűző környezetében és főúri társaságában eltöltött estebédjei elköltése és fényűző gondolatainak papírra vetése után. Ezen az ágyon valóban nincs semmi, ami a legszükségesebbhez akár a legcsekélyebbet is hozzátenné. Ez az ágy szinte csak eszméje az ágynak, sivár és szimbolikus fekhely. Pedig G. nem volt önsanyargató. Inkább hedonista. De valahol ki kellett pihennie a körülötte forgó nagyvilágot és az őbenne forgó (másmilyen) nagy világot egyaránt. Élete legbenső, elemi részének az elemi bensőségességre való végső redukcióra volt szüksége. Ennek az irigyelt költőmágnásnak, akinek jövedelme (a fennmaradt kimutatások szerint) a leggazdagabb bankárokét is felülmúlta Weimarban, ez volt a bázisa, ahonnan naponta kilépett a miniszterségbe és a költészetbe – és ahová minden éjszakára visszavonult. Ez a minden elképzelhető emberi felemelkedést, belső és külső sikert megért ember mindehhez még az ember eredendő és végső soron mindenen túl meglévő nyomorúságának és esendőségének tudatához is ragaszkodott. Sikere csak ezzel lehetett teljes. Vagy nem is a sikere, hanem ő maga. Még ez is kellett neki. Ezt is ki akarta élni. Ez szembeszökő tény. Az interpretációra mindenkinek joga van, az áhítattól a gúnyig minden regiszterben.

Mindenesetre: minden este, mikor lefeküdt, ezt a szürkére mázolt alacsony mennyezetet látta maga fölött, ezt a pirinyó, kertre néző parasztablakot maga előtt, ezt a zöldkockás falvédőt maga mellett, ezt a tarka rongyszőnyeget az ágya előtt. Mert – végső soron – ennyi az élet. És maga mellett ezt a karosszéket, a fejpárnával és a lábzsámollyal, amelyben majd meg kell halni. Vagy amelyet már eleve erre szemelt ki – tőle ez is kitelik. S talán „akkor a halál se több lesz…” G.-t csak ebben a cellányi háló- (és haló-) szobában lehet (?) megérteni.

Szokásom szerint egy kis verselemzés. Mert itt szinte kikerülhetetlen idézni azt az annyiszor idézett verses maximát, amit mindenki idéz… Csak, most, hogy én is idézni akarom, észreveszem, hogy csaknem mindenki rosszul, illetve hiányosan idézi. Én is csak itt a Ház plakátján látom először teljes eredeti szövegét – magyarra pedig nincs lefordítva. (Később itthon W. Gy. szakértői útmutatása nyomán találom meg igazi helyét is, a West-östlicher Divan-hoz fűzött „Jegyzetek és kommentárok” élén, mottóként.) Így aztán magyarul csak a „tartalmát” szokták idézni, s az egyik felét, elvágva a másiktól. Holott ez a négysoros minden négysorosok (ami, ha a poétikák nem is regisztrálják ekként, külön lírai műfajnak tekinthető) prototípusa lehetne, s éppen két-két sor párhuzamos ellentétének szerkezetében rejti a „tartalmát”. Így, együtt, nem azt a banális filiszteri bölcsességet tartalmazza, amit a csonka idézet jelez, hanem négy sorában az irodalomtörténet-írás és poétika kezdettől fogva lappangó kulcskérdését rejti magában, amely azonban csak a mi korunkban bukkant igazán felszínre.

A „művész” vagy a „mű”? Az „életrajz” vagy a „szöveg”? Az „élet” vagy a „költészet”? Az alternatívák minden tagját idézőjelbe kell tenni – mert valóságban sosem ezek az alternatívák állnak fenn. Illetve: ezekbe az alternatívákba beleszorítva, mindegyik tag eltorzul önmaga jelentésén belül. Éppen ezért jelenti önmaga négy sorának sokszorosát ez a versike. Amely nem az idézni szokott két sorral kezdődik, hanem az elhallgatni szokottal:

amire második tételként felel a szólássá vált második két sor, teljességgel megismételve a mondatot és a versmondatot egyaránt, szerkezetében és a rímet is adó igéiben, csupán a főnevekben eszközölve cserét:

Magyarul – hangsúlyoznom kell: igencsak megközelítő fordításban:

A négy sorban a költészet mint olyan mindhárom tényezőjének ugyanegy tőből képzett jelölője szerepel egymás után: Dichten – Dichtung – Dichter: a költői munka, a költészet és maga a költő. Az első „tétel” nagyon is modern tétel: aki meg akarja érteni a költői munka, a „költés” természetét, és eredménye, a költői mű természetét, annak (mindenekelőtt) a „költészet honába” (hazájába, otthonába, országába), ebbe a sajátos, egyedülálló és mindenütt megtalálható, mindenütt meglévő „országba” (földre) kell elérnie, méghozzá valóban el-érnie kell (vagy az eredetiben még egyszerűbben: elmennie), utat kell tennie odáig. A mű tehát csakis a művészeten belül válik érthetővé. A második tétel tér rá a költőre: az ő megértéséhez, tehát nem alkotása, hanem személye, pályája, sorsa, művén kívüli léte megértéséhez, annak a megértéséhez, hogy ő mért lett olyan, amilyen, abba az országba (hazába, földre, otthonba – a „Land” mindezt jelenti) kell elmenni, amely az övé. A költő csak a maga környezetén belül válik érthetővé. Mint ahogy a mű is csak a maga környezetében (ami maga a költészet).

Minden vers tehát az egyetemes költészet terméke, amelynek megértése csakis a költészet egyetemes megértésének függvénye lehet. Ugyanakkor minden költemény létrejötte is, megértése is a három faktor együttes eredménye: részt vesz benne (egyik oldalon passzívan) a vers három egytövű főnevének jelöltje: a költészet, a költői munka, illetve mű és a költő: két adott létező, amely a harmadik, mindig ideiglenes létező által kapcsolódik egybe. A költő a költői munka által kapcsolódik a költészethez, az olvasó (a „megértő”) a költői mű médiumán keresztül érintkezik a költészettel és egy (meghatározott életrajzzal is rendelkező) emberrel, akivel azonban csakis „mint költővel” kerül kapcsolatba. Ahhoz, hogy a költészethez utat találjon („megértse”), közelebb kell-e jutnia a költőhöz mint emberhez is? El kell-e mennie a költő hazájába is? Az utak iránya – akárcsak az anyag belső szerkezetében – itt sem határozható meg pontosan. A megértés pályái geometriailag (és pszichológiailag) pontosan meg nem rajzolható görbéket írnak le: egyaránt vezet(het)nek a költeményen keresztül a költőn át a költészethez, a költészeten át a költőhöz, és mindegyiktől újra vissza a költeményig.

Naumburgot elzárták előlünk esőhó sűrű rácsai – és talán öntudatlanul, G. egyre fokozódó ellenszenve is a „német művészet” iránt, ahogy még ő nevezte a gótikát. Pedig már csak F. M. emlékezetére is meg kellett volna néznünk; a Madonna reprodukciója haláláig ott volt az íróasztalán, talán az utolsó művészi alkotás (a tintorettói Zsuzsanna és az öregek mellett), amiben még kedvét lelhette, amit a maga mértéktelen csodálatával övezett, nem kevésbé groteszk túlzással, mint ahogy – hasonlóan csodálatra méltó alkotásokat – becsmérelni tudott.

De nem mehettünk fel az Ettersbergre se. Ami voltaképpen nagyon is egybeesett legbensőbb – bár csak most és itt bevallott – kívánságommal. Mert ugyan kiben van elég erkölcsi erő bevallani, hogy nem kívánja megnézni a megsemmisítőtábor múzeumát? (Aki meg nyíltan bevallja, azt nem éppen az erkölcsi erő szokta erre bírni.) Mintha beállnék azoknak a sorába, akiknek „elegük van a borzalmakból”… Csakhogy nekem nem a borzalmak látványából van elegem – eléggé megkímélt tőlük annak idején valami érthetetlen csoda, ki nem érdemelt (és épp ezért máig is titkos lelkifurdalásokkal kísértő) kivétel ahhoz, hogy inkább mindent meg akarjak tudni róluk, amit csak lehet. Még kevésbé vallom a feledés üdvözítő voltát – sem a tegnapi, sem a sok ezer év előtt, sem a harminc-negyven év előtt történtekkel szemben. Ha a felejtés olykor a társadalom és az egyén egészséges önvédelmét látszik is szolgálni – nemünk és életünk igazi védelme minden bizonnyal inkább az emlékezés és az emlékezet. Még a halál ellen sem a rá nem gondolás véd meg – inkább a montaigne-i mindennapos memento.

Goethe bizony kirándult az Ettersbergre; és Eckermann bizony erről is részletesen beszámolt egyszer. A rögtönzött piknikről is a későbbi tábor közvetlen közelében. Fejenként egy pár sült fürjet kaptak be komótosan, s rá egy palack kitűnő bort ittak, abból az aranyos kehelyből, amelyet G. egy bőriszákban mindig magával vitt efféle kirándulásaira. Én nem szeretnék résztvevője, de még csak szemlélője se lenni most egy hasonló pikniknek az Ettersbergen – márpedig, ahová „kirándulnak”, amit „meglátogatnak”, családi körben vagy csoportosan, ott óhatatlanul sorra kerül az emberi szükségleteknek ez az egyszerű és kedélyes kielégítése. Ha már a vasárnapját rászánta az ember…

Így hát G. tölgyfáját sem láttuk, amelyet pedig az SS-parancsnokság is megkímélt a táborhely fátlanítása alkalmából. „Goethe emlékére” – ahogy Schwartz Hauptsturmführer mondja büszkén Jorge Semprun legújabb Buchenwald-regényében. Quel beau dimanche! Hát igen, ha már „gyönyörű vasárnap”, akkor azzal a gyönyörű vasárnappal szeretném konfrontálni, amely ebben a regényben átélhető. Úgy akarok találkozni a lágerrel, ahogy Semprun regényében lehet, nem úgy, ahogy az idegenforgalmi programokba és tanulmányi kirándulások rendjébe iktatott látogatásokon lehet. A volt SS-laktanyákból varázsolt turistaházakban és a volt barakkokból varázsolt tárolók előtt. Nem a valódi borzalmak emlékétől szeretném megóvni magam, csak a valóságos, sőt a lehetőségeken is túltenni látszó borzalmak turistásított és múzeumosított látványosságától.

Távol, a legtávolabb áll tőlem, hogy az egész klasszikus német filozófiában felfedezzek valamit a fasizmus „csírájából”, még „Fichtétől Nietzschéig” sem, hát még Hegelben. Távol áll ez Sempruntól is. Mégis Semprunnal kívánok jelen lenni Buchenwaldban, nem a múzeumban. Akkor is, mikor „…a Rapportführer hangja felcsattan a hangszórókban, ahogy a kihallgatás végét jelző vigyázzt vezényli: Das Ganze, Stand! A Ganze hegeli kifejezés, az Egész, a Totalitás. Lehet, hogy az Abszolút Szellem hallatja magát a tábor hangszóróin keresztül. Az Egész hangja szól az egészhez, vagyis mindnyájunkhoz, az tesz bennünket totálissá a vigyázzállás hullamerevségében, a tekintet totális mozdulatlanságában, ahogy belevész a sápadt decemberi égbe, ahol a krematórium füstje lebeg. Vigyázz az Egész! – üvölti az Abszolút Szellem a kihallgatás terén.”

A Milyen szép vasárnap!-nak szinte minden oldalán feltűnik Goethe. Mint egy állandó ellenpont. És vele még kegyetlenebb tréfát űz a szerző, mint Hegellel. Halhatatlanná teszi, a szó legszorosabb értelmében, olyan szoros értelmében, ahogy szinte-szinte maga Goethe is hajlamos volt annak vélni magát. Itt meg vannak teremtve számára a valódi „halhatatlanság feltételei”. Eckermannjával, ezzel a botcsinálta halhatatlannal együtt felviszik őket a már Buchenwaldnak keresztelt Ettersbergre, egy újabb „kirándulásra”, amelyet az örök Eckermann ugyancsak feljegyez. S az egész regényen átvonuló fiktív beszélgetés szörnyű nevetésre és elkeseredett tiltakozásra ingerlő részében annak a nevezetes tölgyfának az ügye is előkerül, amit nem néztünk meg, s amit most már sohase fogok látni.

Már csak ezért se bánom a szívem mélyén, hogy nem mehettünk fel az Ettersbergre.

„Milyen gyönyörű vasárnap!” – ébresztem fel A.-t a végre-végre kisütő nap káprázatában és a Spreen teendő hajókirándulás várakozásában. Nem is sejtve, honnan veszem öntudatlanul ezt a spontán felkiáltást. De hát valóban gyönyörű vasárnap van. Méghozzá húsvét vasárnap. És kirándulunk a Spreen.

A kirándulás alatt aztán sehogy se megy ki a fejemből ez a „milyen gyönyörű vasárnap!” Nem mintha nem volna az. Éppen hogy az. A zord weimari napok után nem is lehetne szebb.

Lassan elúsznak mellettünk a nagy berlini külvárosok füstjei, befátyolozva a gyártelepek víznek támaszkodó irdatlan tűzfalait, az üzemek zordon dokkjait, és a táj észrevétlenül átváltozik: apró kis vízivárosok váltják fel, a partra kiugró villakertekkel, amelyeknek a végében külön-külön kis dokkokban egy-egy csónak ring. A vízre építkezésnek az a meghitt fajtája, amely nálunk annyira hiányzik, amit oly szelíden tettek halhatatlanná a másod- és harmadrendű flamand tájképek (amelyek még mindig elsőrendűek). Egy harmadrangú Brügge csatornáin úszunk lefelé a Spree folytonosan újabb és újabb ágakra szakadó csöndes vizén. A fémesen hűvös, de éles napsütés szabdalja hajónk orrán a felhasadó vizet, ahogy a bádog hajlik fel a lassan előnyomuló vágó olló két oldalán.

Milyen gyönyörű vasárnap! Mintha az utasok is éreznék. Csendesen ülnek az étteremhajó terített asztalai mellett, ahol nem kell hosszú sorban állva várni az étkezésekre, mint annyiszor (kivált vasárnap) a berlini éttermek ajtajában. Itt, az üdítően egyhangú s azon belül éppoly üdítően enyhén változatos táj mozgó képei előtt könnyű kivárni a nem is oly sokára érkező ebédet, amelynek tompa zajai kellemesen vegyülnek bele a társalgás morajába. Meglepően csendesek, az öregek, a középkorúak, a fiatalok egyaránt, akiket itt nagyobb és élesebb cezúrák választanak el egymástól, mint bárhol másutt Európa tájain. Meglepően csendesek, ha ahhoz hasonlítjuk, ahogy Európa különböző tájain – akár itthon nálunk – turistaként szoktunk találkozni velük.

Engem is elválaszt egy ilyen cezúra A.-tól. Nem is tudom hát megosztani vele egyre nyugtalanítóbban felrémlő kísérteteimet, ahogy békésen úszunk lefelé a folyón, majd a Spree egy hatalmas kanyarával egy másik ágába fordulva, visszafelé úszunk, most már lefelé a délutáni napban, amely kétszeresen is ellenkező irányból süt ránk. Nem is tudnám vele megosztani, meg nem is akarom, nem szeretném elrontani a kedvét. A magamét is kár. Hiszen mindenki oly békésen üldögél, a sörét issza, vagy bámul ki az ablakon, vagy az anyját nyúzza még egy kis csokoládéért, vagy a kisfiát nógatja, hogy egy kis krumplit is egyen. Igen, azok a gyerekek is, akik talán most látják először a Berlinen túli Spreet, azok is, akik már többször jártak ilyen kiránduláson, azok is, akik esetleg 1936 húsvétján is itt ülhettek egy ugyanilyen hajón. Hiszen – ha jól meggondolom – koromnál fogva itt ülhettem volna én is. (Nem úgy, mint A.) 1936-ban, tehát éppen akkor, amikor az SS Halálfejes Légió főnöke és a Koncentrációs Táborok Főinspektora, bizonyos Theodor Eicke az első – „titkos” jelzésű – iratban kezdeményezte az Ettersbergen felállítandó Umschulungslager (Átnevelőtábor) létesítését, amely később Buchenwald néven lett ismeretessé. S aki netán már 1938-ban szánta rá húsvét vasárnapját erre a spreei kirándulásra, az már a folyót szegélyező üzemek rutinfüstje mellé – párhuzamosként – odaképzelhette volna a buchenwaldi krematórium rutinfüstjének ugyancsak soha meg nem szakadó vonalát. De hát, mint annyi nyilatkozatból tudjuk, nem, semmiképpen nem képzelte mellé.

Miért kell akkor nekem most melléképzelnem? Nem kísértethajón utazom. Hanem nagyon is valóságos emberek valóságos hajóján, akik éppúgy arra törekszenek, hogy soha többé Buchenwaldot, akár én.

De azért nem kell feltétlenül felmenni az Ettersbergre, hogy emlékezzünk. Lehet még egy ilyen gyönyörű vasárnapon is. Milyen gyönyörű vasárnap.

Már másodszor jeleznek „egy félórányi” késést a MALÉV-gépről, amellyel hazaigyekeznénk. Erre végre visszaengednek az értelmetlen sorbaállásból a váróterembe, ahol le is lehet ülni. Sietve feljegyzem még, amire tegnap nem volt időm.

A félgyarmati magyar feudalizmus keretei között a középnemesség hordozza a felvilágosodás, a „reform”, a polgári forradalom eszméit, Martinovicstól Kossuthig. A német polgárság viszont a provinciális feudális kiskirályság keretei között tudja csak megvalósítani – ha nem is a maga uralmát, de a maga eszmei kibontakozását. G.-nek a polgári, „szabad” (és nem utolsósorban gazdag) Frankfurtból, melynek szülötte, az elmaradott, önkényuralmi Weimarba kell mennie, hogy – Goethévé legyen. Kétfajta „nem-klasszikus” fejlődés hozza tehát létre a magyar nép-nemzeti klasszicizmust és a német klasszikát. Amely, mindkettő, megint csak „nem-klasszikus” módon, romantikus indítású, Kisfaludyból és Vörösmartyból, illetve a Sturm und Drangból ágazik ki, hogy németül, G. pályájának roppant hídnyílásával átívelje a romantika kibontakozását is, magyarul pedig, Arany óriási hatásával mintegy kiküszöbölje a romantika kialakulását.

A hangosbeszélő újabb „félóra” késést jelez. Valamint azt, hogy az érvényes budapesti beszállóval rendelkezők között egy pár virslit és egy üveg üdítőitalt osztanak ki a büfénél. Már sorakozik az eddig is – saját pénzén – ivó-evő, kártyázó társaság, amely szétszóródva elfoglalja az indulási oldal egy részét. De hát a potya az potya. Hiába. Én is félbeszakítom a filozofálást.

A fentiek megértéséhez is, meg Goethe, a költő, a pályája, a „lelke” megértéséhez valóban el kellett jönni ins Lande. Mint ahogy régóta terveztem, a németországi utazástól való minden ösztönös (és nyilván indokolatlan) idegenkedésem ellenére, ezt a weimari utat.

Talán még jó is volt, hogy minket is „Weimar komor ege” fogadott. Esőhóval, áprilisi téllel, metsző szelekkel. Így szinte csak az „interieur”-őket tudtuk megnézni, a lakóhelyeket, a „házakat”, úgyis ez volt a lényeges. Itt igazából minden „belül” történt. Itt nem volt (nincs) agora (mint a Pergamon-múzeumban oly szépen látható Melétosz makettjén), demokrácia, emberek és nézetek nem találkoztak nyilvánosan, csak a szigorú, feudális, partikulárisan és provinciálisan feudális nagyhercegség kisszerű kasztrendszere szerint. Amelyet éppen ez az egyedülálló fenomén tört meg, a maga ellenállhatatlan szellemi főúriságával.

Csakhogy ahhoz, hogy egy szellem ellenállhatatlan legyen a környezete számára, nem elég az ő ellenállhatatlansága. A környezet ellenállásának hiánya is szükséges hozzá. Soha az európai történelem folyamán nem volt példa rá, és azóta sem lett, hogy egy állam – kicsi vagy nagy – önként egy kiemelkedő szellem fennhatósága alá helyezze magát, hogy mintegy rendelkezésére bocsássa magát egy nagy szellem kibontakozásának.

A. azt veti ez ellen, hogy Weimarból is csak G. csinált Weimart, azt a Weimart, amely aztán őt segített csinálni. S hogy ez a „rendelkezésre bocsátás” korántsem volt olyan egyszerű és akadálytalan. Hát persze. De mindezzel együtt sincs rá még egy példa, hogy egy állami közösség ilyen módon, fejedelem melletti fejedelemként tiszteljen, ne is csak tiszteljen egy művészt, hanem mindenestül az ő példátlan, minden irányú „önmegvalósításának” összes feltételét biztosítsa. Ha másra nem, a mecenatúra egyedülálló zsenijének címére Weimar igényt tarthat. Sem Augustus, sem a nagy reneszánsz pápák nem versenyezhetnek e téren a kicsi, nagyon is kicsi Karl-August udvarával. Goethe mindenütt nagy íróvá vált volna (ha az ilyen ha-kkal egyáltalán el lehet játszani); azzá, amivel Európa számára több minden más nagy írónál, csak Weimarban le(hete)tt. Ahhoz, hogy fő műveit, az emberi szellem e ritka mesterműveit megértsük, mindenekelőtt a költészet birodalmába kell elzarándokolnunk. Ahhoz, hogy ezt a Goethét megértsük, el kell jönnünk ide, a költő birodalmába, az egyetlen birodalomba, amely valóban egy költőé volt. És abba a „Házba”, ahol mintha még most is ő maga invitálna beljebb, „jó fogadtatással” kecsegtetve, a falvédőkre kívánkozó gyerekes rigmus szavaival. Mert még effélére is tellett az idejéből. Hiszen halhatatlan volt.

[1980]