Magyar képek – New York-i rövidülésben

A püski-corvin bookstore polcain és pultjain a magyar nyomtatott betű teljes flórája virágzik, talán sehol másutt e világon nem látható, zavarba ejtően egzotikus turbulenciájában. Mint odább a sarki árusnál a világ mindenféle gyümölcse. Délszaki és hidegövi. Vékony hajú és vastag hajú. Mintha az egész világ magyarul írna.

 

A polcok közt böngészve váratlanul egy 1918-as kiadású Krúdyra bukkanok, még a címét sem ismerem, ilyen címet irodalmunk egész története folyamán csak abban a néhány évben lehetett irodalmi műnek adni. Miért jobb ezekben a hajladozó girlandokkal díszes címlapú régi kötetekben olvasni Krúdyt, mint az újabb és újabb összkiadások rendezett monumentumaiban? Miért „jobb” a Szindbád abban az 1917-es kétkötetes Táltos-kiadásban (féltett diákkori szerzeményeim között őrzöm), amelynek címlapján lila virágú szomorúfűz ágai alatt antik oszlop látható, lábánál szív alakú kövön andalítóan morbid szecessziós ötlettel a felírás: K. Gy. 1917. „Szindbád a hajós, midőn közeledni érezte a halálát…”, íme, máris sírkövet íratott magának. Elkezdtem olvasni New York közepén a Púder-t.

Írója talán még sohasem bűvölt el így. Azzal a hanyag nemtörődöm leleménnyel, amivel elbeszélt tárgyának minden motívumához mélán odaköt egy hasonlatot, mint egy új történetet, s aztán a hasonlat többnyire még egy hasonlatot bont ki burkából, úgy, hogy minden felkapott tárgy, megvillanó mozzanat megsokszorozódik és felnagyítódik. Mintha minden hasonlat egy picike kis prizma volna a leíráson, aminek fénytörésében minden önmagánál nagyobbra és ragyogóbbra válik. Vagy másképp szólva, ebben a hasonlathatványsorban minden x történetből xⁿ történet lesz: a világ egy picike kis részletéből – a világ. A falusi menyegző felé vezető téli szánút a Felvidéken így nyílik bele a krúdys végtelenbe. Ez a többi sok száz közt szerényen megbúvó kis elbeszélés, amelyből – Krúdynál! – valóban tizenkettő egy tucat, az írásművészet mások által is csak elérhető, de senki által túl nem szárnyalt és túl nem szárnyalható magaslatát jelenti; semmi mással nem helyettesíthető, abszolút érték. Itt még képtelenebbnek érzem, hogy ezt csak mi tudjuk (s hogy mi se mindig és mi se egészen): ez az igazi „magyar abszurd”. Nem, olvasni nem az egész világ olvas magyarul.

Bent a bolt mögötti kis kétszobás udvari lakásban mindennap más változatban a leghamisítatlanabb magyar alföldi konyha remekei kerülnek az asztalra. A (ham- és cheese-, sőt lux-) burgerek e mindent elsöprően egyhangú gasztronómiai világában a töltött káposzták és kapros túrós lepények érinthetetlenül invariáns hazai ízei.

 

Húsz éve New York-i lakos barátom a saját lakcímét is alig tudja legalább oly szabatossággal kiejteni, hogy a taxisofőr a harmadik ismétlésre megértse. A másik a mozipénztárnál a harmadik ismétlésre se érti meg a kérdést: melyikhez kíván jegyet váltani a két teremben játszott két film közül. Tiszántúli magyar ejtésükön azonban egyiknél sem érezhető egyetlen aprócska ficam vagy csorba se.

Az ugyancsak régen, kora ifjúsága óta itt lakó (ma is) fiatal ember kihívóan jó amerikaisággal beszél: de nekem boldogan azt meséli (s én boldogan hallgatom), hogy a Maria Abariendos (apám nevezetes erotikus költeménye) tüzes strófáival szokta hódítgatni (úgy látszik, nagy számban előforduló) szerelmeit; azokat is, akik egy szót sem értenek magyarul. A költészet (kettős) hatalma: ahogy még mindig fogva tartja azt, akit alig tart már fogva valami az otthonból; s ahogy – ezen az erősítőn keresztül – arra is hatással van, aki nem is a verset, csak ezt, a másokat is ily makacsul fogva tartó hatását képes megérteni – egy (kellőképp felfokozott) pillanatban.

Ugyanő, mikor együtt utazunk a földalattin, azt magyarázza, hogy a Subway állomásainak és szerelvényeinek európai, még szegényes európai szemmel is elképesztő kietlensége, mocska és csúfsága egyszerűen „funkcionalizmusára” vezethető vissza, s arra, hogy „nem a turistáknak készült”. Amire mindjárt maga cáfol rá, amikor tovább magyarázza, hogy azért olyan nehéz rajt a tájékozódás, mert eredetileg három különböző társaság három egymástól független vonalhálózata szeli keresztül-kasul a sziget (illetve a szigetek és az azokat elválasztó-összekötő folyó- és tengernyúlványok) mélytalaját, s ezek között ma is hiányzik az ésszerű együttműködés. A piszok és elhanyagoltság viszont annak köszönhető, ezen túl (aminek az utcák szemétlerakódása is), hogy a városi tanács, „szegény”, túl sokat kénytelen költeni munkanélküli-segélyre és szegénységi segélyre, ahelyett hogy ugyanezek a lakosai – ha dolgoz(hat)nának és nem volnának „szegények” – a közteherviselésben is részt vennének…

 

Megfogadtam, hogy itt semmiről sem vitatkozom. Illetéktelen vagyok – s rögtön érezni, hogy magyarok és magyarok között itt amúgy is minden vitás kérdés a salak sebző, súrlódó anyagával van borítva. Csak magamtól kérdezem meg: betöltheti-e bármily emberi használati tárgy a maga funkcióját anélkül, hogy funkciói közé ne sorozná a „csínt” is, ami nélkül nemcsak vers és bor, de semmi se lehet „mesteri mív”. Vagy igazán csak az avítt európai tudat és gyakorlat már ott is avuló hite szerint? És az afrikai pattintott kő, a prekolombiánus edény, Távol-Kelet bármilyen apró-cseprő terméke?

 

Nem vitázom azzal a volt honfitárssal se, aki néhány éve az Egyesült Államok boldog állampolgára. Boldog? – éppen azon szörnyülködik, hogy mikor ideérkezett, még egészen elviselhető volt, de most már a feketék vették át az uralmat New York fölött. A „becsületes amerikai” hovatovább már minden pályán másodrendű állampolgár lesz… Harlem azért olyan, amilyen, mert lakói „nem akarnak dolgozni”… És ha akarnának? Kíváncsi volnék, jellegzetesen önellentmondó okfejtése közt milyen megoldását javasolná a négerkérdésnek. Félek, hogy azt a legegyszerűbbet, amely feloldja az ő ellentmondását is. A hasonszelleműeknél világszerte szokásost – az „idegenekkel” szemben. Hiszen már legalább három éve (boldog?) amerikai állampolgár.

 

A magyar könyvkereskedéstől néhány utcányira lefelé a Secondon, egy „magyar hentes”, majd egy „valódi magyar hentes” után egy kirakatban minden, ami a nosztalgiás magyar szem-szájnak ingere: szegedi paprika és liptai túró, őszibarackszférák Globus-üvegben, matyóbabák és erdélyi rakottkáposzta-konzerv, törött bors és Pick szalámi. S mind e garantáltan „valódi” hazai finomságok közt a főhelyen egy valódi amerikás magyar specialitás: szokványos fehér trikó, amilyet szerte a világon lányok, fiúk hordanak, csak a nálunk divatos amerikai feliratok helyett a mellen körbefutó piros-fehér-zöld sávban ez: Kiss me I am Hungarian! Fölpillantok: a piros-fehér-zöld tejüveg neonportál nagybetűkkel hirdeti – PAPRIKÁS WEISZ – a tulaj nevét.

 

Különben persze, a csúnyaságnak is lehet „csínja”; éppen, ha funkciója van; ha az a funkciója, hogy csúnya legyen. Akkor mindjárt szép lesz – legalábbis e funkció szemszögéből nézve. Mint a földalattikocsikról az utóbbi időben már levakarhatatlan vastag, fekete krikszkrakszok, amikkel állítólag a néger suhancok mázolják tele a kocsik belsejét. A csúfság, mocsok és kietlenség mindennapos agressziójára adott mindennapos agresszív válasz, a Subway állandó grafittikiállítása, ez a szó szoros értelmében vett „underground” népművészet New York egyik rejtett lényege. Mint Pesté a pesti vicc.

 

Szalay Lajossal, egy másik állandó kiállításon, a Museum of Modern Art termeiben. A Guernica, a Három nő és a Három muzsikus, a Chagallok és a Kleek művészi maximuma után egyszerre ott állunk Liebmann Minimum-a előtt. Sokáig nézzük szótlanul. Kiderül, hogy Lajos is körülbelül ugyanabban a csöndben áll ott, amiben én. S amit az a kérdés zár körénk: mi ez? és mitől, és miért valami ez, amikor semmi? Egy feketére festett, pontosan egy négyzetméteres vászon, sima, keskeny, fekete keretben. Ez a feketeség mintha nem festve volna, mintha „valami” eleve ilyen lenne. Holott ilyen semmi se, sehol a természetben, és művi vagy művészi úton is csak igen-igen nehezen állítható elő. Egy szabályos, tökéletes és hibátlan idoma a szabálytalan stb. világnak. Sötét tükör, amelyben semmi sem látszik, de az a semmi érezhetően nagy fajsúllyal van benne. Fekete lyuk, amelyben az anyag – ez esetben a közölnivaló – felfoghatatlan sűrűséggel tömörül. De a tömörülés felfogható. Mi több: lenyűgöző. Nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni. Fentieket – megközelítő pontossággal – a Szalay Lajossal folytatott beszélgetés nyomán fogalmaztam meg. Aztán már nem is akartunk aznap több képet látni.

 

A Metropolitan számos nagyobb csodája között egy egészen picike csoda. Névtelen kora quattrocento dél-itáliai mester pannója, annak egy kis részlete. A perifériákon túl élő trecento bájos búcsúja, az „elkésettség” öntudatlan édessége. Egy mese-Nápoly, síkba festetten, a domboldalra halmozott házaival, bástyáival, tornyaival. A nézőhöz legközelebb eső tengeren úszó hajó alakjai tízszerte kisebbek a távoli bástyák közt feltűnő lovas alakoknál. Hát persze, azok a király és kísérete, amint győztesen bevonul a városba. S vajon ki ez a király? Benne van a címben: Durazzói Károly háborúja. Kinek ne rémlenék fel azonnal – persze, ha az a ki magyar – az „ide-oda hű” Durazzo, akit pálfordulásai végén aztán „temetetlen várt késő kegyelme” Akvila^* alatt. Csakhogy akkor hogyan vonulhat be győztesen Nápolyba – több évtizeddel a Toldi szerelmé-ben lelt csúfos halála után?

Némi utánanézéssel kiderül, hogy e marcona profilú lovas még mélyebben belerajzolódik a magyar történelembe, mint ahogy az elsőként felmerülő irodalmi reminiszcencia mutatta. Mert ez a Durazzo annak a Durazzónak az unokaöccse; a családi hagyományhoz hűen, ez is „ide-oda hű”, aki csalárdan magyar királlyá üttette magát, hogy aztán saját királyi termében, a trónfosztott királynék jelenlétében az ő feje is leüttessék. És nyerje a magyar történelemtől – holtában elárult nevelője, Nagy Lajos után – a Kis Károly nevet. De hát itt még ő a „nagy”, Nápoly győzője, s a sokszoros rémtörténetek, gyilkolás és gyilkoltatás helyett egy álombéli tenger és álombéli hegyek közé furakodó álombéli városka álombéli terén ül, álombéli pejparipáján, két fejjel kiemelkedve a legmagasabb bástyák és tornyok közül. Lova a fejével feldönthetné azt a templomot, amelybe a lovas, nyilván győzelméért hálaadni, belépni készül (ha belefér).

És a meghódítottak? A (feltehetően) kardélre hánytak? A tüzek füstje és korma? Nyomuk sincs. Hányféle „realizmus” létezik – és hányféle „történelem”?