…Egyszer bekukkant Manhattanbe

Az élő (vagy netalán már halotti) maszkként újra meg újra rajtam felejtett megannyi ál és torz gipszképmás között hányadik is lehet a sorban a „globetrotteré”, a könnyed világutazóé? Próbáljam (ezt is, mint a többit, feltehetően sikertelenül) egy kicsit megrepeszteni az arcomon? Mondjam, hogy nem szeretek utazni? Hogy többnyire már hetekkel előbb elfog a „partir c’est mourir un peu” nem is képletes, hanem nagyon is valóságos érzete? Meghalni – „egy kicsit”? És hátha nagyon? Mintha útközben rosszabb lenne, vagy véglegesebb, vagy végzetesebb. Lehet hogy az is. Nem tudom elfelejteni, mikor kétnapos légi út után, harmadnap a Kínai Középhegység irdatlan gyűrődései fölött repültünk (mai fogalmaink szerint inkább hánykolódtunk) egy tizenhat személyes, rég kiérdemesült Dakotán. Ha itt lezuhanunk, soha senki se talál rá semmiféle maradványainkra. És ha máshol rátalálnak? Nem mindegy? Úgy látszik, nem. Sohase félek másképp a haláltól, csak ha úgy képzelem, egyedül ér. Magamra redukálva. Vagy arra az esetleges magamra, aki éppen utazik. Távol. Mitől távol? Ezt nehéz pontosan felmérni. Magamtól. Aki éppen nem ott tartózkodom, ahol tartózkodnom kell. Hol kell tartózkodnunk? Hol vagyunk igazán ott? Ott kell-e lennünk a halálunknál? S az életünk – hol van igazán? Nem mindenütt-e, ahol lehetünk? Nem öncsonkítás-e minden maradás? Nem megbocsáthatatlan kényelmesség-e, vétkes szellemi és érzelmi lustaság?

Így hát mégis utazom. Ha küldenek, ha hívnak, ha ösztönöznek, s olykor saját magam ösztönzésére is. Mindig ugyanazzal a szorongással. Gyűlölöm az előkészületeket. Az utazás a megtestesült, a kipreparált, a jelképpé emelt veszély. Szent borzadállyal írom be ötvenedszer ugyanabba a rubrikába ugyanazt a születési helyet és dátumot. Van-e sok fölösleges írásmunka között ennél fölöslegesebb írásmunka? Nem is beszélve anyám és apám szép nevének ismételten hiábavaló tollamra vételéről. Saját jószántamból „írjam be” magam újra meg újra „mindenféle Könyvbe”? Magam szolgáljak magamról ilyen semmitmondó információkkal, mikor mások úgyis folyton ilyenekkel szolgálnak rólam?

Mit készítek elő magamnak ezekkel a gyűlölt előkészületekkel? Miért vállalom az előre is láthatót, hát még az előre nem láthatókat? A sajátos mifelénki devizaszegénységet, amely, egyéb esetleges szegénységi formákkal ellentétben, sosem „tisztes”, mert mindig szégyellni való helyzetekbe kényszerít? A be- és kicsomagolások, málhacipelések, közlekedési bonyodalmak vagy manipulációk kínpadjait? Az erőszakos munkafélbeszakítás nyugtalanságát, amely már az utazás előtt jóval elfog, és az utazás után is fogva tart, megtetézve az utazások által rám rótt új penzumok sürgetésével? (Mint íme, most is…)

Azért, mert kell. Élni, jól élni (és ha nem utazom, akkor jól élek?), biztonságban érezni magunkat (hol érezhetjük magunkat biztonságban?) nem kell. De – átvitt és át nem vitt értelemben egyaránt –: navigare necesse est.

Mi volt apámnak – a század elején – ez a szent szenzáció? Vonaton ülni. És honnan hová? Muraközből, a távoli Muraközből – fel Pestre, a „nagyszerelmű városba”. Hányszor szégyenkezem, életem különböző fordulóin, ha apámra gondolok. Apámra, aki mára – a paradoxonkedvelő, a saját farkába harapó időben – már öcsém lehetne. Még akkor is, ha sorsom görbéje mennél inkább eltérni látszik az övétől, annál inkább kezd érintkezni vele, titkos és éppen nem legkedvezőbb hajlataiban. Micsoda koravén elszántsággal, ifjonti „terrorizmussal” próbáltam tudatosan eltéríteni pályámat az ő önelátkozásának irányától. Ha tudnák, akik oly könnyedén szajkózzák „intellektuális lírám” forrásait…

De azért a látszat, sőt a tény mégiscsak az, hogy Amerikába utazom – mikor ő egész életében nem jutott túl Bécsen és Fiumén. Cserébe viszont – fantázia volt és szent és szenzáció volt vonaton ülnie, a Dráva-part és Pest vagy Pest és Szabadka között. Repülés volt, szárnyalóbb, mint ma minden jet-eké. Miközben döcög vele a gőzös Kanizsára vagy Kanizsáról – az ő sima jambusai a repülés részeg igéin emelkednek és ereszkednek:

A repülés, az „aeroplán” volt a századelő nagy metaforája, a „lélek testre felcsatolt szárnyai”, a jövendő nagy mítosza. Mi már olcsón mérjük a jövendőt. Az irodalom is. Napjaink „a jövő hanyatlásának” új érzetében telnek, ahogy Octavio Paz több tanulmányában is nevezte. A századelő emberei a század vége iránt éreztek olthatatlan nosztalgiát; mi, a századvéghez közeledve, az ő századvég-nosztalgiájuk iránti nosztalgiával vagyunk tele.

Az Air France 900 kilométerrel, sztratoszféraközelben repülő 350 személyes Boeing 747-esén a Párizs–Montréal vonalon, az óceán fölött, a nyomtatott menükártyát a Farman F-170 jelzésű francia gép egykori plakátja illusztrálja, amely 1926-ban 190 kilométeres (!) óránkénti sebességgel repítette 8 (!) utasát Párizs és Bruxelles között. Vajon a szédületes fejlődés példázataképpen? Nem inkább azért a szenzációért-e, amit annak az utasai éreztek, s amit mi már – a szenzációs fejlődés következtében – egyáltalán nem érzünk? Unottan majszoljuk a nyomtatott menü elénk tett vajmi halvány mását, amelyben a füstölt lazac, a „Tournedos sauté Bercy” és a „kolumbiai kávé” – hiába van ilyen hangzatos nevük –, ugyanolyan egyenrepülőízű, mint bármely más járaton bárhol a levegőben. Mint ahogy a levegő is ugyanolyan az óceán fölött, mint bárhol máshol. Bezzeg az a kis hajó, amely a szétszakadt felhők messzelátóján át egy percre felbukkan alattunk, egyedül a kék (valóban kék) víz kellős közepén (hiszen itt mindenütt a közepe van), micsoda költészet! (Szenzáció!)

Hirtelen ötlettel veszem a kis barna jegyzőkönyvemet, és elkezdek foszlányokat firkálni a montréali felszólalásomhoz. „Et la Poésie?” És a költészet? És? Fölöttem ragyogó kék az ég, pontosan olyan, mint a tenger, „repülőkék”, ahogy egyszer elneveztem, most éppen lelátni a földre, pontosabban a vízre. Való igaz, „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, mindegyik táj. Csakhogy mióta egyre többet szállunk föléje, azóta egyre inkább ez a térképtáj is éppolyan valóságos, mint a másik, a „valóságos”. Mint az anyagnak az a szerkezete, amelyet csak a műszerek metaforikus áttételében ismerhetünk. A dolgok azelőtt elképzelhetetlen nagyítása és kicsinyítése, ez a kétirányú absztrakció éppen egy újfajta konkretizációja – a valóságnak; mi másnak? Annak, ami van. Amit éppen a maga „nagyságában” és „kicsinységében” csak most kezdünk felfogni.

Déli 12-kor szálltunk fel Párizsban. Délután 2-kor érünk Montréalba – az ötórányi felfoghatatlan időnyeréssel; ennyivel gyorsabb röppályánk a Napénál. A kapitány közli, hogy Írország legészakibb pontján hagytuk el a kontinenst, három és fél óra múlva érkezünk a túlsó kontinens partjára, a Labrador-félsziget alja fölé, és öt és fél órai repülés után szállunk le Montréál Maribelle nevű repülőterén.

Kigöngyölik a filmvásznat. Kettőt is, a két részre bontott hatalmas utastérben. Ha úgy tetszik, felibe-harmadába kétszeresen is láthatod a világ legbárgyúbb történetét, méghozzá egyszerre két időben peregni előtted, mert az egyiken előbb kezdték a vetítést; mintha utazásodnak és a történetnek kettős idejét élnéd egyszerre: a jelenben a jövőt, a jövőben a jelent. Ez egy pillanatig el is szórakoztat. Aztán mindent elsöpör a film cseppet sem komikus nevetségessége. De hát igaz, mit is játszanának ennyi különböző korú, neveltetésű, műveltségű stb. embernek, nőnek, férfinak, gyereknek, öregnek? Krimit? művészfilmet? közönségfilmet? pornót? horrort? bohózatot? Egyik se való mindenkinek. Mindegyik sértene egyeseket. Hiába: a kultúra legkisebb közös nevezője óhatatlanul a giccs.

Hogyan beszéljek majd nekik a magyar költészetről? Erről a saját nyelvének kristálypalotájába zárt szép királylányról, erről a nevezetes ismeretlenről?

Közben „átrepüljük az óceánt”, minden feltűnés nélkül – s épp hogy csak eszembe jut az ámulat, ami gyerekkoromban annyira rabul ejtett a Pesti Napló vasárnapi mellékletének barna nyomású fényképein: Lindbergh, amint kikecmereg Párizsban a „Spirit of St. Louis” fotelnyi nagyságú pilótafülkéjéből, 33 órai repülés után. Először a világon. S a Lindbergh-bébi elrablásának egész világot megremegtető képei. Ugyancsak először a világon. Terrorizmusnak mi is könnyedén áldozatul eshetünk – az éppoly megszokott és feltűnés nélküli esemény lett, akár az óceánrepülés; de hogy azért, mert átrepültük az óceánt…? Egyáltalán: ki emlékszik még erre a büszke szóra: óceánrepülő? „Olyan repülő, aki vmely két hely (repülőtér, város) között a rendszeres légiforgalom megindulása előtt elsőnek v. olyan feltételekkel repülte át az óceánt, kül. az Atlanti-óceánt, ahogyan előtte még senki.” (A Magyar Nyelv Értelmező Szótára) Ma mindennap több tízezren átrepülik az óceánt, de óceánrepülő nincs és nem is lesz soha többé.

Átrepültük az óceánt. Átkeltünk a tengeren úgy, hogy egyáltalán nem vagy alig láttuk a tengert, és alig éreztük, hogy repülünk. A tengeren való átkelés valóságos élménye két dologgal nem vagy alig kapcsolatos: a tengerrel és az átkeléssel. Itt válik kézzelfoghatóvá a költészetben az elioti „objektív korrelatíva” zseniális találata. „Tenger” és „átkelés” helyett tehát más objektumokat kell találni, átélni, átgondolni, más megfelelő tárgyakat, más tárgyi megfelelőket. Egyfajta látvány helyett másfajta látványt. Vagyis: a valóság helyett elvontságot? Nem. Csak egyfajta valóság helyett egy másfajta valóságot: egyfajta elvontság helyett egy másfajta elvontságot. Elvontságot? Inkább a konkretizációját valaminek, ami számunkra mindeddig elvontság volt.

Fölfedeztük – kénytelenek voltunk vele – a világnak egy új arculatát: önmagunknak egy másik világát. Hogyne igyekeznénk a költészetben (és minden másban) ezt az új arculatot ábrázolni, még ha nem lehet is a klasszikus idomok keretében? A romantika a világnak csak olyan új arculatát fedezte fel, amit addig is látni lehetett (csak, úgy látszik, ábrázolni nem): a természetet; mégis merőben új eszközök és módszerek kellettek a láttatásához.

A kapitány közli, hogy a Saint-Laurent-öböl fölé érkeztünk, még egy óra húsz perc a Mirabelle-ig.

Most itt alattunk felhőtlen – majdnem azt mondtam: az ég (a szavak inerciáját nehéz legyőzni); de nem: a tenger felhőtlen alattunk, bár ez a tenger látványként semmiben sem különbözik az égtől.

Látni a rejtelmes limest, ahol a föld és a víz infinitezimális számítása megközelíti egymást, de mintha sose érhetné el. A kis hajóablakban a térkép rajzból és ábrázolásból valósággá válik előttünk. Az ölemben egymás mellett a notesz, amibe írok s egy világtérkép, amit a gépen az ülésemen találtam. „Térkép a táj.” Az a „szenzáció”, hogy térkép és táj valóban egybevág. Hogy a tájnak nemcsak spekulatív úton elért absztrakciója a térkép, hanem (egyik) szemünkben is kialakuló képe. Amit századokon keresztül a számítás alakított ki, azt most a távolság láthatóvá alakítja. A merő intellektuális úton létrejött kép egyszerre „természet utáni” képpé válik.

A Terre Neuve-ből éppúgy nő ki a Longue Chaine hosszú szárnya odalent, mint a térképen, s az Anticosti óriás bálnateste is ott úszik a Szent Lőrinc-folyam torkolatában; s még a régi térképekre berajzolt hajók is ott lebegnek, mint a repülő halak.

Az én órámon – még? már? – 3/4 6, az itteni idő tehát 3/4 1: egymással felcserélhető elvontságok. Melyik a valóságos, a valóságosabb, a még emelkedő Nap-e, amit látok, vagy az a lefelé menő, amelyet a bennem lefolyt idő sugallatára idegeim kívánnak? Közben a felhők megint összeérnek – alattunk! –, mint egy egyenletes, végtelenbe nyúló hómező. A kanadai hómezők (pontosabban csak képzelt hómezők) fölötti hómező fölött repülök. A nap még mindig fölfelé tart. De mi már lassan lefelé hajlunk. Belefúródva a felhőkbe. Mint egy eltérített pályájú Nap.

A háromnapos nonstop tanácskozás után, amit csak a rövid szünetekben szakított meg a Mont Gabriel Szálloda körül, ahol laktunk, étkeztünk, tanácskoztunk, mint valami lelkigyakorlaton, a kanadai ősz erdőszimfóniája, a juhar-nyír-fenyő vörössárga-zöld hármashangzatával, szinte jólesik újra egy kis utazás, ez a röpke, alig egyórás repülőút. Az útlevél- és vámvizsgálat az Egyesült Államok részéről is itt történik a Dorval-repülőtéren, legalább egyszer úgy lehet megérkezni, a szabad helyváltoztatásnak legalább az illúziójával, ahogy oly rég reméli s egyre kevésbé teheti az ember. A női határőr hosszan forgatja az útlevelemet, aztán mosolyogva mentegetőzik: ilyen passzus még sosem fordult meg a kezében. Legalább én is jelenthetek az ő számára valami újdonságot.

Majdnem felnőttnek éreztem magam (ideje, gondolhatják), mikor egymagamban lelépek La Guardia betonjára. Senki se vár. Poggyászom egy perc alatt kikerül a labirintusból, a taxi egy perc alatt ott kanárisárgállik előttem. Észre se veszem, és már Manhattan felé araszolok – megnézem a térképen: a Grand Central Parkwayn, a Triborough Bridge irányában.

Némi megnyugvással észlelem, hogy a legelső tapasztalat ellentmond az előzetes értesüléseknek: a taxiban nem választja el légmentes fal az utast a sofőrtől, véreb se ül a fiatal néger vezető mellett; egyelőre minden olyan, mint Európában. Csak a kocsi sebessége és a taxióra sebessége között fennálló fordított arány aggasztó: a kocsi órája húsz mérföldet mutat, a taxióra legalább száz mérföldes gyorsasággal látszik pergetni a növekvő centeket. Megállás nélkül fordulnak le róla a csatában elesett számjegyek, mint egy céllövölde mesterlövész által eltalált figurái.

A Második Sugárúton kiszállok a 82. és a 83. utca között. Alacsony, kis szürke-vöröstéglás házak, apró üzletecskék, avítt portálokkal; második sorban parkoló árukirakodó miniteherautók, egy zöldségesbolt, a sarokra kiáradó illatos bőségével, sietős járókelők. Mint egy francia kisváros külsőbb fertálya. New York közepén vagyok.

Mit olvashatnánk, ha ama bizonyos Bolond ama bizonyos bekukkanás alkalmából nem rest és leírja, mibe kukkantott bele Debrecenben? Nekem sincs másom, csak baráti kosztkvártélyom, egy köpönyegem, a lábaim, meg kurta öt napom. Meg a – már egy kicsit meghiggadt – bolondságom. Meg egy-két távhívással megbeszélt távrandevúm: mintha csak az Emke elébe beszéltük volna meg. Meg egypár jó tanács, amit kaptam.

Az elsőt mindjárt másnap reggel megfogadom. Salah Stétié adta Montréalban, mikor elváltunk, a libanoni francia költő, aki UNESCO-nagykövet is. Így hát – velem ellentétben – ő a Plazában „szokott” megszállni, s onnan szokta kezdeni manhattani sétáját, amit nekem is tanácsolt. „New York kora reggeli mélységes melankóliáját.”

Én a 82. utca sarkáról indulok lefelé kora reggel a messzi Downtown irányában, az elhagyott avenue-n, a derékig érő fekete nylon szemeteszsákok között. Először az utcafeliratok szerénysége, szegényessége lep meg (vajon a Fifth Avenue is így van kiírva? – később meggyőződhettem róla, hogy igen): mintha csak ideiglenesen rakták volna föl a sarki póznákra ezeket a négy irányba mutató picike sárga pléhzászlókat; E 82 St. és így tovább. Körül pedig a tűzlétrák cikázó rozsdás vasvillámai kint a meztelen homlokzaton. Őszinte, leplezetlen, a funkciót nem szégyenlő, modern építészet? A Jacques Folch-Ribasszal folytatott montréali beszélgetésemre gondolok. Jacques katalán, a spanyol polgárháború emigránsa, első foglalkozásaként építész-egyetemi tanár, de emellett két folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, regényíró, művészeti kritikus, rádiókommentátor – ki tudja, mi még. Ő magyarázta így a párizsi Beaubourg építészeti jelentőségét. Szép? Nem szép? Értelmetlen kérdésfeltevés. Itt történik meg először, hogy az épület használóit szembesítik a saját (rejtett, öntudatlan) igényeikkel. Nem rejtik el minden épület nélkülözhetetlen funkcionális szerkezeteit. Azt mondják: nézzétek, hiszen a ti szükségletetek, ti akartátok: vízvezeték, fűtés, hűtés, szellőzés, szemételtakarítás, világítás, lépcső, felvonó. Mintha az élőlények kívül hordanák agytekervényeiket, beleiket, érrendszerüket. Csőtekervények, állványzatok, óriástrombonokhoz hasonló kürtők, transzformátor- és kazánházak, minden kívül, így aztán felszabadul a fal, átlátszóságában szabadon lebegve velünk. „Ti akartatok gyújtogatni, itt van nektek a tűzlétra a falon!”, látszik mondani a manhattani utcák során a házak homlokzatán éktelenkedő tűzoltólétrákhoz hasonló tűzlétrák sora. Csakhogy: ezeknek nincs filozófiájuk, nincs esztétikai és intellektuális funkciójuk, csak és kizárólag praktikus funkciójuk van. A szükséges, minden jelentés nélküli csúfság ikonjai. Már régebben megfigyeltem, hogy a városban az ember nem házakat lát, hanem utcákat. A szem horizontálisan elhelyezett. A házakat meg kell nézni. Így figyel fel aztán az ember még szülővárosában is húsz vagy harminc év után véletlenül egyszer egy házra, mintha most látná először, mert valóban most látja először. New Yorkban az ember látja a házakat. Mert olyan alacsonyak, hogy a látótérben állnak; mert olyan magasak, hogy muszáj fölnézni rájuk. Mert olyan meglepően csúnyák; mert olyan egyedülállóan – gyakran valóban egyedül állóan – gyönyörűek.

Nem láttam a Bronx, mondják, Pompeji-kísértetiességű, kiégett és elhagyott városrészét, se Queens villanegyedeit, se Brooklyn bérkaszárnyatömegeit. Csak Manhattanre futotta az időből. De el nem képzeltem volna, hogy New York híres közepe jelentős részben ilyen házakból áll, s ilyen általános utcaképre nyílik. Hogy Malamud „lakói” ennyi háznak lehetnének a lakói Manhattanben. S valóban, valami a Stétié által jelzett fojtogató melankóliával facsar egyet először az utazó kíváncsi szívén.

A Downtown és a tenger még nagyon messze lehet, de én vízközelben nem sokáig bírom távol a víztől. Folyton a folyópart kísért, amellyel párhuzamosan haladok a sugárúton, s amely a térkép szerint bal felé mindenütt egészen közel lehet. De hogy lehet oda kijutni? Egyszerre csak egy vörös masinát látok himbálózni a fejem fölött, körülbelül olyan, mint Jancsó Elektra-filmjénék vörös helikoptere. A Queensboro-híd fölött közlekedő magasvasút. Alatta két sugárban áramlik le és föl a forgalom, egy-egy félkörívvel csatlakozva majd a Central Park déli végéhez, az 59. utcával.

Próbálok ezzel szembefordulni, ahol az East Rivert sejtem. Csüggesztő zsúfoltság, raktárépületek, teherautók minden benyílóban. Továbbmegyek, végre nyílik egy utcácska, amelyben az előbbivel ellentétben egyetlen lelket sem látni, csupa csend és előkelő néptelenség. Már érzem, hogy a New Yorkban mindenütt kísértő szorongás egyszerre származik a túlméretezett forgalomból s az azt oly hirtelen felváltó teljes kihaltságtól. Itt mintha kiköltöztek volna a kis palotákból, se beforduló kocsi, se parkoló kocsi, se egyetlen járókelő; s az utca vége valamilyen vaskorláttal elrekesztett semmibe vezet. De ahogy közelebb megyek, megcsillan a semmi, a vascirádák között a víz; s egy lépcső, amely lefelé vezet, aztán egy újabb, még mindig magasan a víz szintje fölé kiugró teraszra – s itt egyszerre kinyílik a világ: két fácska és két szecessziós ívelésű régi fapad fölött és alatt ott a tenger és az ég, a hűvös fénnyel, amely egyszerre csillan a könnyű fémlemezekként függő mozdulatlan felhőkön s a folyó lassú hullámlemezein. Teljesen egyedül vagyok – a roppant város mindentől elzárva lenni látszó, picike névtelen terén, mely csak egy szűk lépcsőn át közlekedik a várossal, de szabadon kiterjed a tengerig. Fölnézek, s a felső terasz póznáján meglátom a kis pléhfeliratot: felfelé Sutton Square, lefelé Riverview Terrace. Szinte elszomorít, hogy mégis van neve, hogy nem én nevezhetem el. Szerencsére sem a térképen, sem a bedekkerben nem található meg. Talán mégiscsak én fedeztem fel. Ha nem is Amerikát, legalább Amerikának ezt a picike függőkertjét, amelynek mintha semmi köze se volna sem a város égbe nyúló monumentalitásához, sem a város nagyon is földhöz ragadó kisszerűségéhez. Mintha ide nem is lehetne eljönni, csak idetévedni lehetne, erre a „folyónéző könyöklőre”, ahol kikönyökölök a folyó, a tenger és önmagam fölé. Amerikában – vagy nem Amerikában, mindegy, ezen a földön – az életnek egy olyan pillanatában, amikor nagyobbat lélegzünk, mint amilyent ezen a földön lélegezni lehet.

Hány ilyen kis félreeső zuga lehet ennek az irdatlan szigetvárosnak, ennek a „tizenhat mérföld hosszú, szilárd alapú szigetnek” (Walt Whitman poétikus precizitása), „a rohanó pezsgő vizek városának! a tornyok és árbócok városának!” (W. W. precíz poézise), hány ilyen illegális, megtervezetlen, szabálytalan, felfedezhető pillanata.

Szalay Lajos barátom felhatalmazott, hogy alkalomadtán eldicsekedjem vele: neki, a két évtizede New Yorkban élő művésznek én fedeztem fel a legszebb New York-i múzeumot, talán a világ legszebb múzeumát. Mert olyan, mintha nem volna múzeum. Megszűnik benne a minden múzeumok csüggesztő, művészetellenes önkénye. A Frick acélmágnás család magángyűjteménye nem zsúfolódott bele más gyűjtemények már amúgy is zsúfolt együttesébe. Megmaradt a maga egyedülálló lakályos egységében, ahol a tárgyak nem múzeumi célszerűséggel vagy múzeumi anarchiával halmozódnak egymásra, hanem egy emberi lakás igényével rendeződnek el. A képek a bútorokkal, szőnyegekkel, könyvekkel, kályhákkal, csillárokkal, vázákkal együtt az emberi környezet természetes szimbiózisában léteznek, nem bomlik meg az embert a kultúrájával egybefogó közeg ökológiai egyensúlya, mint a múzeumokban, ahol sem a képek, sem a képek nézői nem tudnak már lélegezni. Azt hiszem, a képzőművészet egyre sürgetőbb szükségességű „környezetvédelmének” valahogy ilyen irányban kellene újrakezdődnie. Ha az ilyesfajta irány – mint, sajnos, a szélesebb környezetvédelem esetében is – nem volna, a legjobb akarat és a legvészjóslóbb felismerések ellenére, éppen a modern élet másfajta, éppoly sürgető szükségletei által folytonosan újra meg újra eltorlaszolva.

Mert mégiscsak: nem a nagy múzeumok az egyetlen pillanatnyilag elképzelhető lehetőség a művészet kincseinek minél szélesebb körben való elterjesztésére? És ki kívánhatná jó szívvel és ép ésszel, hogy még egyszer a világon ilyen magángyűjtemények létrejöhessenek? Az itt látható műtárgyak együttesének nemcsak a mai világpiaci ára, hanem a megszerzésük idején feltehető értéke is alig kifejezhető akár dollármilliókban is.

Különben, kész nevetség, hogy a képeknek áruk van. Méghozzá nem éppen annyi, amennyit alkotójuk szokott kapni értük. Például ennek a Vermeernek, amelyet A katona és a nevető lány címen ismert meg a világ, jó kétszáz évvel a megszületése után. Amikor készült, a Fifth Avenue-i palota helyén és körülötte még gazdátlan legelők húzódtak. Az ára pedig – az egyetlen ismert, posztumusz árverés listáján – 44 holland gulden volt, 1696-ban. A francia magángyűjtő, aki – Pieter de Hooch műveként, vagyis még a festő valódi nevét sem tudva – később megvásárolta Londonban, 246 fontot adott érte. Akkor már a festő nyolc, örökség nélkül hátrahagyott gyereke sem élt. S hogy mennyiért vehette meg Frick acélmágnás a század végén vagy e század elején? Nem nevetséges, hogy a festményeknek áruk van? A hajdani 44 holland forint éppúgy, mint a mai mondjuk, félmillió dollár? A sok és a kevés egyaránt?

Az már valamivel komolyabb kérdés, hogy a gyarmatosító holland polgári köztársaság hamar homályba hanyatló fénykorának közvetlen tárgyi valósága és közvetett szellemi valósága, „ideológiája” hogyan fonódtak össze egy végső soron mindezzel sem magyarázható csodálatos festői érzékenységgel, tárgyi és szellemi látásmóddal, amely a polgári kisvilágba egyszerre berobbanó nagyvilágot ilyen egyszerű és bonyolult térré sűríti egy alig fél négyzetméteres vászon felületén, mint ezen a képen. Nyitott ablak és kitáruló térkép: ez a bámulatosan gazdag vermeeri kisvilág falának világgá tágítása, az európai ember első kitekintése önmagán túlra, saját kicsiségének világba helyezett tudata, s egyben e kicsiség egyedülálló belső gazdagságának őrzése is, a festés szinte megismételhetetlen bensőségességében, s az ablak és a térkép háromszögét lezáró két ülő emberi alak titokzatosan néma drámájának, messzeség és közelség, ittlét és ottlét csöndes összeütközésének fojtogató feszültségében.

Most ezen az amerikai térképen állok, európai lábammal. Vagy inkább ebben az amerikai levegőben. Az amerikai építészet meghódította levegőben. A nagyságnak és nagyzolásnak ezen a világ legmagasabb épített csúcsán. A World Trade Center 107. emeleti körkilátójáról nézve a város megint mintha csak rajzolva volna: még az öböl hullámai is megmerevedett redők a Szabadság-szobor körül, amely alig emelkedik ki a képből. A város újabb tornyainak modern monumentalitása véglegesen elnyomta avult romantikus neoklasszicista lendületű monumentalitását. Minden könnyű ítélkezést és olcsó jelképességet mellőzve: Manhattan már nem a Szabadság-szobor városa, hanem a hatalmas világcégekről elnevezett, s azt sokszorosan felülmúló Buildingeké és Centereké, amelyek úgy állnak ki az alacsony házak tömegéből, majdnem oly prehisztorikus talányossággal is, akár a Húsvét-sziget kolosszusai. Vagy mint Füst Milán holdtalan éjszakájának ember előtti vadona: „Fatönkök álltak benne, mint a vadkanok.”

Mi a fogantatása, a rendeltetése ennek a folyton újra megdöntött magassági rekordnak, a versenysportok hovatovább már csak doppingolással elérhető, a természetünkön túlfeszített eredményeivel versengő épületeknek? (Zárójelben: a világversenyek doppingellenőrzése ugyanolyan szemforgatás, mint az amatőrizmus látszatfenntartására fordított erőfeszítés. Hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy azt a megfeszített tréninget, amit az élsportok, kivált a mérhető, a csúcsokkal mérhető sportok legújabb fejlődése követel, sem profizmus, sem ajzószerek nélkül nem lehet tovább fokozni; a két lábhoz csak nagyon sok pénzzel és idegen anyagok bevitelével elérhető mutáció csatolhat egy „harmadik lábat”.) A doppingolt telekárak és telekspekulációk kezdetbeni, nagyon is racionális (részben persze, de csak részben, kielégítő) magyarázatán túl kell keresni a valódi magyarázatot, s ilyesféle magyarázatot a modern élsportok és az említett húsvét-szigeti kolosszusok vagy a középkori székesegyházak analógiájában egyaránt meg lehet találni. A „netovább” folytonos továbbja, úgy látszik, az ember, akár az embert is létrehozó „élet” természetéhez tartozik; amikor a történelem úgy hozza, kultikus keretekben fejeződik ki (azt a látszatot keltve, mintha a kultusz volna a forrása), s amikor nem, akkor racionális, gazdasági vagy művészeti okait látszik előtérbe tolni (vagy éppen a kultusz lappangó újjáéledését), holott kultikus és nem kultikus formájában egyaránt valami ezeknél állandóbb emberi invariáns változója csak. Bárhova nézz, időben és térben szerte a földön, a szecessziós házak tornyocskáiig, a „funkció” fölötti fölösleg, a dísz, a „szépség” mindig az épületekből kiemelkedő elemekben dicsőült meg. Most a torony, az oszlop „funkcionálódott”, az vette át az épület teljes szerepét, az lett maga az épület: a Building. Az Eiffel-torony mutatta a század irányát; még funkciótlanul volt a világ legmagasabb épülete, még az volt a funkciója, hogy a „világ legmagasabb épülete” legyen. Indexe annak a szellemi rakétának, amely az embert íme, lakni és dolgozni, a levegőbe repíti. Az újabb és újabb építési rekordok csúcsaira. Tegnap az Empire State Building. Ma a World Trade Center. És holnap? Meglátjuk, lehet-e három métert ugrani magasba és kilenc másodpercen belül megfutni a száz métert. És ha nem? Akkor merre indulunk tovább?

A távrandevú, amit több ezer kilométer távolságból beszéltem volt meg, több ezer kilométernyi távolságra, éppoly pontosnak bizonyult, mintha a sarki eszpresszóban beszéltük volna meg, Michel Deguy-vel és Jacques Garellivel. Columbus Day délelőttjén együtt ténfergünk hát a Bolivar Plaza ünnepi iparművészeti kirakodóvásárának forgatagában, a Central Park görkorcsolyás bógnizóktól életveszélyessé tett sétányain, a Bethesda-kút körül. Aztán egyszerre csak váratlanul ez az óriás violaszínű szempár, egyenesen ránk nézve, de közben magába mélyedve, félelmetes valója létrejöttének százmillió éves múltjába, melyet tulajdonosa ott hordoz ritka mozdulataiban és lenyűgöző mozdulatlanságában. Hatalmas teherautóabroncs-trónusán úgy ül, mint egy valódi bíborbanszületett. Aztán feláll, egyik kezével fogja az abroncsot, ugyanazzal a mozdulattal, amellyel mi egy széket átlendítünk a szoba túlsó sarkába, s a ketrec másik felén újra ráül. Áttette székhelyét birodalma másik rezidenciájába; ahogy a királyok felállásukkal jelzik, hogy a kihallgatás véget ért. Mit mondana ez a Central Park-beli király, ha őt is megtanították volna a jelbeszédre, mint azt a szerencsésebb testvérét, akiről a National Geographic egyik múlt évi számában olvastam? Mit mondana, ha megkérdeznék a saját magáról kialakított véleménye felől? Ugyanazt-e, amit a kitanult Koko: „Fine animal gorilla?” És mit mondana mirólunk, ha egyszer igazán megtanítanánk beszélni?

A fogoly gorilla ibolyaszín szemében mélységes mély a múltnak kútja – még annál is mélyebb.

A Sylvette alkotója is elmondhatta volna Medgyessy mester híres mondását: „Ez nem lú, hanem szobor.” Sylvette nem arc, hanem szobor. De ugyanakkor azt is mondhatta volna: „Ez nem szobor, hanem arc.” Picasso műve csupa arc, mindenestülarc, csak-arc, mindenütt- és mindenoldalról-arc. A szeme mögött is szeme van. Talán először kísérelték meg a művészet történetében, hogy egy arcnak annyi arcát ábrázolják, ahány arca van minden arcnak. Az arc arcai. Az arcok arca.

Ehhez persze át kellett törni azt a látszatfalat, amely minden valóságosnál áttörhetetlenebbnek bizonyul az európai művészet évszázadain keresztül, a térbeli és síkbeli ábrázolás között, a között, amit plasztikának és a között, amit piktúrának neveztek (vagy más területen: prózának és versnek). Ez az arc szobor – vonalban elbeszélve; vagy szoborba foglalt vonal. Térré avatott sík. Síkba préselt tér. Betonlapokra vésett rajz? Vagy graffittivel bekrikrakszolt szobor? Fordított Apollón-torzó, akinek csak arca van. Semmije nincs, csak arca. Se törzse, se tagjai. Se nyaka, se feje. Csak arca. Hiába akarnál orvul a hátába kerülni – megkerülhetetlen. Akárhonnan nézed, mindenütt rád néz. Mindenütt máshogy néz rád, és mindenütt ugyanaz. Újra betölti a Rilkét eltöltő varázslatot: „Mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne.” S már tudjuk, hogy ránk nézve ez milyen kategorikus imperatívuszt jelent.

Mindig itt kell lennünk. Ott mindig csak – voltunk. (Vagy leszünk – de ezt mindig kérdőjellel.) Ott voltam – vagyis valaki más az, aki ott volt. Folytonosan az az érzésem, hogy amit itt írok, azt más írja, mint aki ott volt; még akkor is, ha közben a megtévesztő jelen idő fikciójával él az írásban, sőt akkor is, ha valóban az ott feljegyzett mondatokat másolja ki jegyzetfüzetéből. Az írás itt is az ottlét lehetetlenségét példázza; vagy éppen egyetlen lehetőségét. Akkor hát mégiscsak éljünk e lehetőséggel.

A Bus Terminal végtelenségig lezüllött lépcsőmeanderei, amelyek a Lincoln Alagúton át egyszer csak kivezetnek a Turnpike fénybe borult útsávjaira, hogy meg se álljanak egész a túlsó tengerpartig. A Verazzano-híd egyetlen lebegő függőíve a magasból, ahogy lezárja az öblöt és kinyitja az óceánt; mint egy középkori vár felvonóhídja. A szakállas öreg néger szaxofonos az 52. utca és a Park Avenue sarkán éjszaka, ott, ahol nemrég még a Cool fejedelmei fújták és verték, a kis és nagy dzsesszbarlangok mélyén – talán ő maga is. Most a Seagram Building elé kiültetett ’ginko-biloba fák zenekarának utcai szólistája.

Beállok a gyér hallgatóság karéjába, s miközben fájdalmas szólama búg (egy magányos szaxofon még magányosabb, mint egy magányos hegedű), a híres-nevezetes dél-ázsiai növény leveleit nézem, e titokzatosan magányosakat, mert kettőseket:

Nem a Sylvette sokszorosan szétvált egy arcának képe-e, az itt és ott összenőtt két ágáé? Biztosan csak egyszer volt lehetséges, s akkor is csak egynek, hogy valaki három keresztrímes négysoros trochaikus versszak legbanálisabb dalformácskájába titkon belelopjon egy növényrendszertani, egy alkotás-lélektani s egy személyiségtörténeti felismerést: egy „formajelben” rejtegetett „eszme-titkot” s egy eszmében megtestesülő formát, egyszerre genetikát, ontológiát és poétikát. Goethével, úgy látszik, még egy éjszakai New York-i utcasarkon is kikerülhetetlen a találkozás.

Barátod betuszkol egy minibuszba (azzal terjeszti egyébként a magyar könyvet, lemezt Amerika-szerte), megindul a Park felé valamelyik nyolcvanas utcán, és a legközelebbi lámpánál araszolva besoroltok jobbra a hat sávon nyolcsávosan özönlő délutáni kocsitömegbe. A kocsik lassan vánszorognak, állandó koccanásközelben – a járókelők, egymástól ösztönösen távol, szórványosan, de annál sietősebb ütemben haladnak. A forgalom búg és kopog, mint egy bigband nagytuttija, a lassúság és gyorsaság, a nekiiramodások és megtorpanások hirtelen szinkópiával. Aztán egy újabb utca balra s egy újabb avenue jobbra – micsoda váltás ez, először a füledben, aztán az egész szervezetedben érzed. A kocsi egyszerre felgyorsul a szétoszló forgalomban – a járdák egyre zsúfoltabbak és egyre lassúbbak. Eddig minden rohant, még a lassúságra kényszerített kocsik párducmozdulatában is ott volt a toporzékolva feltartóztatott sebesség. Itt a kocsik gyorsan, sietősen hajtanak, mégis mintha beléjük szorulna a sebesség, a kétoldalt ácsorgó, lődörgő, ténfergő, ődöngő tömeg között. „Harlemet hittük a legcsodálatosabb légkörű, legragyogóbb helynek. Egyszerűen oda kellett jutnunk” – emlékszik a hőskorra Duke Ellington. S micsoda nosztalgiával olvastunk mi is Simone de Beauvoir háború utáni varázslatos harlemi estéiről. S ha hozzáveszem, hogy még az 1979-es kiadású magyar útikönyv is „harlemi sétára” invitál, és éjszakai harlemi „városnézőket” (!) mutat be (feltehetően tíz-húszéves) fényképein! Ma már délután is csak kocsin merészkedik be az idegen (a New York-i „idegen” is) a Lenoxra (hát még a keresztutcákra, a 100–110-es számozások után), ahol most robogunk, s ha a piros lámpa megállít, már nyugtalanul tekint jobbra-balra a vezető, és szégyenkezve nézeget körül a külföldi utas, mintha illetéktelen volna az eléje táruló, mélységesen lehangoló (és lehangolt) látvány szemléletére. Ahogy a Harlem hajdani kongresszusi küldöttjéről, „a 125. utca emancipálójáról” elnevezett Adam Clayton P. bulvárra fordulunk, megpillantom az első fehér járókelőt, akit nemcsak elütő sápadt arcszíne és elütő szürke öltözéke különböztet meg a tarka ácsorgóktól, hanem „járókelői” mozgása és aggodalmasan siető, „New York-i” ritmusa is – egyszerre megüt ennek a „tiltott városnak”, ennek a fordított gettónak minden képtelensége, ahonnan kilépni talán lehet, belépni egyre kevésbé. Ahogy a Columbia Egyetem mellett elhaladunk a Broadway felső szakaszán, lassan újra felgyorsul az ütem, újra felzúg New York bigbandje, a nagy fekete zenekíséret, teljes feszültségig fokozódva a már esti nagy számra készülő Times Square százütemű fényekkel, négyütemű benzinmotorokkal és szaporázó utcai táncosokkal dobogó szédületes ritmusszekciójában.

Whitman még így nevezte, az őslakos indián törzs nevén, amelyből a szó szoros értelmében véve csak ez a név maradt, miután a mai 24 (huszonnégy) dollárnak megfelelő értékű csecsebecséért szigetüket a Holland Nyugat-indiai Társaság által kinevezett első kormányzó; Peter Minuit kezére adták. S hogy hova lettek Manahattából a manahatták, a huszonnégy dollárukkal együtt? „Hol vannak a hellenek és hol a celták?” Csak őnekik még Homéruk és Ossziánuk tornya sem „maradt ki” a feledés vizéből… Minden nép és nemzet eredete a vadság homályába nyúlik vissza. S mindegyik valamilyen trauma formájában nyögi is kegyetlen fogantatását. De Amerika – vagy maradjunk csak most Manhattannél – kettős traumát épített bele soha eddig nem ismert gazdagságának Déva-várába: a kitoloncolt indiánokét és a behurcolt négerekét. Az ebből – immár különösen az utóbbiból – eredő, egyre súlyosbodó társadalmi neurózisnál nehezebben gyógyíthatót és szublimálhatót keveset ismer az annyi helyi és világméretű idegbajjal terhelt történelem.

Minden utazásomon elvesztek valamit. Talán öntudatlan áldozatul az irigy isteneknek, cserébe mindazért, amit találtam. Mint az antikok, akik tudatosan áldoztak a szerencsés utazásért. Vagy talán, mert a freudi feltevés szerint még egyszer vissza szeretnék térni. Montréalban, az elutazás előtti pillanatokban, a csomagolásnál vettem észre, hogy a pizsamámat és a reggeli köntösömet a Mont Gabriel-i szállodaszobámban hagytam. Pierre és Angella, a kedvesek, akikkel együtt szökdöstünk ki a konferenciáról az erdei sétányokra, s akik most még egypár napig Montréalban maradtak, nyomban vállalkoztak rá, tiltakozásom ellenére, hogy eljárnak a holmik visszaszerzése és visszaszármaztatása ügyében. A küldemény, az ő jóvoltukból, mintegy önálló óceánrepülőként, meg is érkezett, előbb Párizsba, onnan hozzám, épp most, mikor ezeket az utolsó lapokat írom. Kicsit meg is riasztott. Mint az a híres tengerbe hajított gyűrű, amit a királynak a hal gyomrából is visszahoztak.

New Yorkban nem hagytam el semmit. Lehet, hogy oda nem is kívánok visszatérni? Pedig ott is mennyi mindenem ottmaradt. Mindaz, amit nem láthattam.

[1979]