Költők a hídon

Előveszem a még Sztrugából hozott kis térképemet. A pontozott vonallal jelölt „másodrendű” makadámút onnan észak-északnyugati irányban, mindig a Fekete Drim folyása mentén haladva, a lépték szerint alig 58 kilométert tesz meg Debar városáig.

Az újabb macedóniai földrengés híre durván figyelmeztet több hónapja halogatott adósságomra – még ha e hónapok alatt földrengés rázta meg az én életemet is.

Magam előtt látom a Sztrugai Költői Esték kerekasztal-konferenciájának utolsó napján a „kerek asztalra” kiállított makettet: a tervezett nemzetközi Költők Városának megejtő álmát.

Most bizonyára előbb Debart, a földrengés elpusztította várost kell újra fölépíteni. Nemcsak a Macedón Szocialista Köztársaságnak már a katasztrófa másnapján hozott határozata – így követelné nyilván a költészet törvénykönyve is.

De az álom azért él, s bizonyára nem nyughat, amíg meg nem valósul; s már megvalósulása előtt is létezik: megálmodóiban s azokban, azon a helyen, amelynél kínálkozóbbat nem is lehetne találni számára, a tó északi partján, Ohrid és Sztruga között.

*

A tíz nap, amelyet e ritka tündöklésű kora őszön, Európa minden részéből összegyűlt költőtársaimmal együtt ezen a helyen töltöttem, számomra, ahogy most visszaemlékszem rá, mindenekelőtt egy gyermekkorom óta szakadatlanul, hol tudva, hol öntudatlan szőtt, meglehet, nagyon is elfogult meditációm folytatása volt. Az először látott s nekem mégis egyszeriben oly meghitt táj, az ugyancsak először látott emberekkel a nyelv gátját is áttörő, rögtön megtalált közös hang, a mindenütt érezhető vendéglátó gondosság s a szervezésnek mégis oly jóleső lazasága, az érintkezési formák teketória nélküli, kulturált közvetlensége – mindez újra megerősített régi érzésemben vagy hiedelmemben, amely szerint a tavak környezete a leginkább emberre méretezett tája a földnek, a tavak mellett születő és élő emberek találják a leginkább magukra mért sorsot az őket körülvevő világban. A tengerek állandó fenyegetése, a nagy hegyek zordsága, az alföldek sivársága, a nagyvárosok kegyetlen forgataga nemcsak a fantáziát csigázza, az ember félelemérzetét, állandó fenyegetettségét is nagyra növeli. Mindegyik túl nagy, túl idegen, túl formátlan, kicsúszni látszik az ember lehetőségei közül, vagy azok legszélsőbb, vészterhes pontjait rajzolja ki. A tó és környezete az egyetlen olyan táj, amelyet az ember a műalkotás teljességével tud befogadni és magáévá tenni. E balatoni táj sugallta szép törvényeket véltem örömmel újrafelfedezni itt, a macedón költők, e másik tenger nélküli ország költői között.

Tavak földje – így nevezi hazáját egyik legutóbbi versének címében Radován Pavlovszki. S e címet mintegy az egész macedón költészet jelszavaként visszhangozzák a többiek. Tavak földje címen rendezték a Költői Esték egyik költői estjét, Tavak földje címen adták kezünkbe, az eredeti mellett orosz és francia fordításban is a mai macedón költők kis antológiáját. Az előszóíró, Gane Todorovszki a tó mély jelentőségét vallatja a macedón költészet egészében, e költészet múlt századi megalapítójától, Konsztantin Miladonovtól kezdve, akinek sztrugai szülőháza s az előtte álló kettős szobor képezi mintegy lírai és szimbolikus középpontját az évenként, immár hatodízben megrendezett Sztrugai Költői Esteknek. Tavak földje – Todorovszki szerint Pavlovszki ezzel véglegesen meghatározta hazájuk lényegét s azon túl, az emberi sors számukra adott lényegét, mert, mint mondja, „…a tó a macedón költészetben kép, jelkép, metafora, képzettársítás, allegória …egyetemes jelentésként járja át e költészetet… azok közé a szavak közé tartozik, amelyek Valéry szerint önmagukat a végtelenségig tudják sokszorozni…”. „Azt lehetne mondani – mondja tovább –, ahány toll, annyi tó.” Valóban, Miladinov romantikus nosztalgiájának:

éppúgy a tó volt a tárgya, mint Atko Sopov szimbolizmusának:

Vagy Blazse Koneszki jelképes bölcsődalának:

s végül Radován Pavlovszki modern meditációinak:

Igen, mert itt van a föld is. S a „tavak földje” egyben a földrengések földje is. Sőt, hogy a jelkép még tovább gyűrűzzön, s valóban a „végtelenségig sokszorozza önmagát”: az ohridi tó maga is földrengések tava, mint olvasom, a legrégibb tavak közé tartozik a földön, a kevesek közé, amelyek, mint a Bajkál, a Nyassza vagy a Tanganyika, a földkéreg harmadkori csuszamlásának köszönik létüket. Ezért őriz vizében olyan ritka élőlényeket, amelyek másutt már csak fosszilis emlékek: kihalt fajtájú pisztrángokat, rákokat, algákat. Vizének talán ettől is van az a valószínűtlen mély tengerkékje, amely oly varázslatosan tükrözi a föléje amfiteátrumszerűen magasodó, a hellenizmus korában beszédesen Lüchnidosznak, „ragyogónak” nevezett Ohrid városát.

Nyolcvan mezítelen láb a befagyott tavon. Fölöttük a negyven arcú kín. A fagyhalál előtt valami lehetetlen, élni való kis meleget egymás kihűlt testében kereső, szorosan egymáshoz tapadó testek – a kép mintegy évezredes előképe a gázkamrákban, majd ugyanígy, az egyaránt védtelenek egymás védelmét kereső, kétségbeesett reflexével egymásra zsúfolt tetemeknek. A történelem – nem, mégsem, a történelem a tavak partján sem mindig „emberi” méretű. S benne mindennek kivédhetetlenül és kivétel nélkül mindennek, a tótükörnek is kettős arca és kettős lehetősége van: nemcsak az atomnak lehetséges „békés” felhasználása – gyilkos „felhasználása” lehetséges a világ legbékésebb dolgainak is. A sebastai negyven mártír XI. századi freskósorozatán, az ohridi Szveti Szofia székesegyház apszisában, íme, a kínpaddá és vesztőhellyé változtatott tavat láthatni. A kora keresztény hitüket megtagadni nem akaró római katonákra gáz helyett a befagyott tó jeges hidegét fútták. Mindig volt, aki a hitüket megtagadni nem hajlandók ellen fordítja a természet vagy a tudomány hatalmát: a Ciklon B-t vagy a telet. Igaz, mindig akadtak olyanok is, akik a hitüket őrzők vértanúságát és a hitet gyilkolók vérengzését mindig jelenvalóvá varázsolták, a művészet megint másfajta hatalmával. E freskók előtt is az emberi képességek e szakadatlan körforgásának szédülete ragadja el az embert: a gyilkolás évezredes hidege csapja meg, s a művészet nem hűlő melege öleli körül.

A nagy bizánci Képrombolás után – mert nemcsak az embereket kell mártírrá tenni, kikerülhetetlen logika folytán, időről időre a mártíriumot őrző képeket magukat is – az újra s még nagyobb erővel fellángoló „képtisztelet” időszakában e tó, mint újabb korban a költőket, csodás gyűjtőlencseként vonzotta magához a festőket és építőket is. Az eldugott kis provinciai Ohrid a IX. és XIV. század között negyven templomot épített és rakott tele festett képekkel. Különleges és egyedülálló festészettel, amelynek arányai csak most kezdenek kibontakozni. Hiszen a freskók hatszáz éven keresztül rejtőztek a későbbi ozmán hódítók által rakott álfalak mögött. A katedrálisokban mecsetek épültek, mint ahogy később a mecsetekben modern korunk templomai, múzeumok alakultak, amelyek már nem osztják sem a gyilkosok, sem a mártírok, sem a hódítók, sem a leigázottak hitét: csupán azt, amit ennek vagy annak értékké sikerült magából kovácsolnia: az alkotást. Íme, a másik körforgás, amelynek áramába ellenállhatatlanul belesodródunk e freskók nézése s a sorsuk fölötti elmélkedés közben.

Minden új pillanat élesztőként kerül az idő anyagába, újra kelesztve és erjesztve a múltat, amely így folyton változik és alakul, a maga megmásíthatatlanságában is. Az ohridi székesegyházak, a Szveta Szofia, Szveti Kliment, Szveti Pantaleimon, Szveti Naum lassan újra kibontakozó évezredes festészete nyomán, meglehet, újra kell majd írni a gótikus s ennek következtében az egész újkori európai festészet történetét. A XI. századi ohridi névtelenek egyes ecsetvonásai, úgy tetszik, egyenesen a kora reneszánszba torkolló olasz későgótika fontos eredményeit előlegezik: a földre kuporodó Madonna és a meztéllábas Krisztus humánus istenalakjai Giotto felé mutatnak. Semmi szándékom illetéktelenül művészettörténeti szakkérdésekbe ártani magam, s azt sem szeretném eltitkolni, mennyire hidegen hagynak azok a perlekedések, amelyek a művészet egy-egy nagy eredményének látszólagos vagy valódi nemzeti elsőbbsége fölött folynak vég nélkül, mint a rossz örökösök csúnya perei. Épp ellenkezőleg: az ohridi freskók is e perek végtelen hiábavalóságára figyelmeztetnek újból; a művészetnek és az emberi gondolatnak arra a szabad áramlására, amiben éppen legfőbb rendeltetésük és erejük testesül meg.

„Ez a találkozás is nagyban különbözött az ohriditól: ünnepélyes volt, és meglehetősen nagyképű” – írta később Montrealból Guillevic barátom, aki Ohridból egyenesen Kanadába repült, hogy részt vegyen az Expo 1967 keretében rendezett másik, nagyszabású nemzetközi költőtalálkozón. Igen, az ohridi találkozóban volt valami jólesően ünnepi, ami nem rokona, hanem bizonyos szemszögből nézve éppen ellentéte az „ünnepélyesnek”. Legfőként talán abban, hogy az ünnepélyesség az elzárkózás aktusa, az ünnep a kitárulkozásé; az ünnepélyesség kirekesztő, az ünnep magához ölelő. Ez a természetesen ünnepi volta teszi oly emlékezetessé a Sztrugai Költői Estéket. Kivált pedig azt az estét, amely a középpontjában, mintegy tengelyében állt a programoknak.

A szovjet költők kivételével feltehetően senki a jelenlevők közül nem olvasta még fel versét ekkora közönség előtt. A Fekete Drim fehéren tajtékzó kiömlése felett ívelő kis hídon gyülekezve, mindnyájunkat váratlanul lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy előttünk legalább egy kilométernyi távolságból a folyó két partján párhuzamosan felénk futó, vadul lobogó tűz fénye megvilágította a partokon tömött sorokban álló nézőket, s a fáklyagyújtogatók közeledő fényollói mintegy kivágták a sorban álló fejeket és alakokat a sötétség tömör anyagából. Kilométernyi hosszúságban álltak-ültek a hallgatók a sorban kigyúló fáklyák alatt – s ahogy magunk alá néztünk, láttuk, hogy a híd alatt s tovább, lefelé a folyón a víz is tele van imbolygó csónakok zsúfolt páholyaival. Sztrugának nyolc-, a mintegy tíz kilométernyire levő Ohridnak tizenkilencezer lakosa van. A Fekete Drim két partján körülöttünk legalább ötezer ember szorongott, két kis város teljes lakosságának egyötöde, hogy a reflektorfényben fürdő hídon lássa és a partok mentén végig felszerelt hangszórókon át hallja a világból érkezett negyven költőt, akiknek egy-egy verse kétszer, eredeti nyelvén és macedón fordításban is elhangzott.

A költészet értő élvezetének, jól tudom, nem legcélravezetőbb módja egymás után negyven különböző verset végighallgatni, sok nyelven, ötezres tömegben, kilométeres körzetben ácsorogva. E nyilvános nemzetközi dalnokversenyben, hátunk mögött a sötétben lélegző tó csöndjével, alattunk a tóból kiömlő új folyó zsilipszakító zuhogásával, előttünk a sötétbe szaggató fáklyalángokkal s az alattuk imbolygó tömeggel, volt mégis valami, a költészet legigazibb anyagából szőtt benső kapcsolat, amelynek szálait most is magamon érzem, s magán érzi, hiszem, mindenki a jelenlevő költők és közönségük között. Az egyes versekből bizonyára keveset értettek, még kevesebbet őriztek meg emlékezetükben a hallgatók – a költészet alig megfogalmazható lényegéből talán többet, mint addig azokból a versekből, amelyeket kinek-kinek köztük módja volt több-kevesebb megértéssel elolvasnia.

A költők hídon állva szavalták verseiket. Nem csupán azon a hídon, amely a Fekete Drim fölött ívelt.

[1967]