„A költészet fővárosa”

Utolsó pillanatban majdnem lemaradtam. Garai Gábor agyán, mint később mondta, egy szempillantás alatt már nem is az villant át, hogy én utazhatok-e; az már kétségesnek se látszott. Csak az, hogy akkor velem együtt ő is itt ragadjon-e, vagy induljon útnak egyedül. A helyzet pontosan rám hasonlított. Egyike volt azoknak a sorozatosan rám villanó tükörpillanatoknak, amelyekben mindig kétségbeesve ismerek magamra vagy inkább a magam karikatúrájára: amikor legjobbnak érzett tulajdonságom egyetlen mozdulattal a maga buta torzképébe fordul.

Nevetséges igyekezet minden esetben a valóság megannyi kínos kis kapaszkodóján próbálni eljutni az igazságig, mikor egy fölényes kis füllentés olykor oly biztos pallót tud verni a félreértések szakadékai fölé. E mindennapos, ügyes kis hídverések tudománya, sajnos, nem adatott meg nekem. Ezért csúsztam most is hosszú perceken át lefelé a síkos meredélyen, a repülőtérre kirendelt egészségügyi hatóságok jóindulatának ritkás fűcsomóiba kapaszkodva, kétesen megeredt – „enyhén pozitív” – himlőoltásommal sebtében felgyűrt ingujjú karomon. A vám- és útlevélvizsgálat szoros libasorában, három perccel a brüsszeli gép indulása előtt.

Pedig már eddig is milyen nehéz volt elvergődnünk!

Utazásunk előkészületei a himlő budapesti rémének hetére estek. S oly módon folytak, hogy ha most utolsó pillanatban mégis lemaradunk, az sokkal inkább illett volna a megelőző események rendjébe, mint az, hogy végül mégis elutaztunk.

Az emberiségnek sok ezer évre volt szüksége, hogy eljusson az Isten előtti egyenlőség gondolatáig; több száz év óta igyekszik nagy üggyel-bajjal – s még mindig kevés sikerrel – a gyakorlatba átültetni a törvény előtti egyenlőség magas eszméjét. A járvány előtti egyenlőség azonban minden erőfeszítés nélkül magától megvalósul. Még nemkívánatos formában is. Garaival kísértetiesen Camus-i pillanatokat éltünk át a KÖJÁL budai kirendeltségének zsúfolt udvarán, először oltásra, majd az oltást igazoló iratainkra várva. S közben elcsodálkozhattunk: hát ilyen félelmetes hatású az irodalom? itt mindenki a Pestisből tanult viselkedést, altiszt és ápoló, orvos és páciens? Nemcsak az oltásra váró tömeg, az oltószemélyzet és a hivatalos közege szemében se látszott a legkevésbé se indokoltnak az a kivétel, amely pedig ebben az esetben oly könnyen volt indokolható: akinek utazáshoz kell az igazolvány, és utazása közérdekű és időhöz kötött, nyilvánvaló jogot formálhatott volna az elsőbbségre. De a himlő istene, a járvány törvénye és a hisztéria démona máris megteremtette a maga makacs egyenlőségét. Oly nevetségesen okvetetlenkedőnek tetszettünk – nemsokára már önmagunk előtt is –, mint Camus külföldi újságírója, aki oly oda nem illően hajtogatja, hogy nem odavalósi, mintha a pestis az illetőségre lenne kíváncsi.

Különös: a meztelen és kollektív szembekerülés mindnyájunk egyébként tudott közös sorsával, a halállal, nem növeli az élet értékét, inkább lefokozza: arra a mindennél elemibb erejű s egyszerre mégis oly értelmetlennek érzett erőfeszítésre, amivel mindenáron megmenteni igyekszünk.

Lázongásunk a nyugtalanul, mégis a sorsszerűség türelmével várakozó tömegben észrevétlenül alábbhagyott. Mikor végre mégis soron kívül megkaptuk az utazásra jogosító Nemzetközi Oltási Igazolványt, már nem is éreztük olyan jogosnak a soronkívüliséget; talán nem is bántuk volna már, ha nem sikerül.

Azzal, hogy nyolcezer méter magasban, óránként mintegy hétszáz kilométeres sebességgel távolodunk, még nem sikerül egyszeriben áttörnünk a járványveszély közérzetén. Még mindig annak a gravitációs körében mozgunk. Melyik lesz majd az a pillanat, amelyben az új környezet, új élmények és új teendők hajtotta gyorsulás eléri azt a mértéket, mely gondolatunkban képes legyőzni az otthoni gondok nehézkedését?

Egyelőre csak az utazás előtti állapot fonákját éljük át. Ha negyedórával előbb, a kritikus pillanatban még minden idegszálammal annak a fontosságát éreztem – egyhetes ügyködésünk tehetetlenségi nyomatékaként –, hogy elutazhassak, most a megkönnyebbülés örömével együtt tör rám a szökés szégyene. Az előző napokban a járvány veszélye még csupán – vagy elsősorban – áthidalhatatlan akadálynak látszott utunk előtt. Most egyszerre átváltozik önmaga valódi iszonyatos lehetőségébe, amelyben utazásunk fontossága mindenestül semmivé lesz. Egyszerre lelkifurdalást érzek, s valami homályos sorsszerűség kísért, amelyben szétfoszlik utunk látható célja, ahová igyekszünk; s felrémlik mögötte egy láthatatlan s rajtunk kívül álló: a „kifürkészhetetlen” véletlené, amely ki tudja, talán így „akar” bennünket kimenteni a közös veszedelemből. Míg az aszpikborostyánba kövült csirkemellet szeletelem ebben a mozdulatlanul suhanó étteremben, azon az érzésen kapom magam, amellyel 1944 novemberében lopva visszanéztem a Ferencvárosi Pályaudvarra, ahonnan a deportáló vonat ajtajából sikerült megszöknöm. A fellélegzés elnyugvó szívdobogása alatt a szorongás extrasystolés zörejei zakatolnak; egyszerre érzem magam szerencsésnek – és érdemtelenül annak; ez az, amit akartam, s lehet, hogy valahol a mélyben mégsem ezt akartam. A közös sors veszedelme elrettenti, de a kivételesség érzése, úgy látszik, nyomasztja az embert.

S mindehhez észrevétlenül újabb szorongás járul: a repülésé, amelytől, úgy látszik, nehéz megszabadulni, még akkor is, ha eddigi repülőútjainkat összeadva, akár túlrepülhettünk volna a Föld vonzókörén is. Csak olyat zökkenjen a puha léptű, nyugodt szívdobbanású Caravelle, amilyet a legsimább betonon suhanó gépkocsi is bármely pillanatban, s már szökkennek vele az idegek is. Igaz, ugyanilyen megszokhatatlan a győzelem érzése is, a diadal, hogy repülünk! S a gyönyörűség is, a körötted ringó űri táj, a kéknek és fehérnek sehol a földön nem ily hibátlan tündökletével.

Kassák verse jut eszembe, nemrégiben olvastam. Hát nem a legbizarrabb ellentétek gyámoltalan martaléka az ember? Három üléssel előttem sokszoknyás parasztnéni falatozik, oly egykedvűen, mint odahaza a kiskapu előtt a lócán – a fiához utazik Dél-Amerikába, s eddig, azt hinné az ember, autón se igen ült –, a konstruktivista költő pedig, aki már akkor a gépcsodák szédületes dicséretét zengte, amikor én még nem is éltem, íme, ország-világ előtt nyíltan és költőien kivallja, hogy sohasem mert repülőgépre ülni.

Fasten seat-belts! A Sabena-gép, amely a mindenütt szembeötlő hirdetés szerint „a legmesszebb menő kényelem és a káprázatos gyorsaság legtökéletesebb összhangját kínálja” az utazóknak, „a lágy és hatalmas repülés ringatásában a legteljesebb lelki nyugalmat”, a kék sugárzásból a kavargó szürkeségbe fúródik. Biztonságérzet-konzerváló mosolyukkal kínálják a stewardessek a cukorkát. Máskor eszembe se jut savanyú cukrot szopogatni, most mégis veszek egyet. Hozzátartozik a szertartáshoz, része a levegőjárók engesztelő áldozatának, ettől enyhülnek talán a levegő istenei.

A földre zökkenés anteuszi pillanata. Mennyivel nagyobbat ráz, mint odafönn akár a legnagyobb is. És mégis mennyivel biztatóbb.

Mindenki úgy száll ki a gépből, mint egy győztes hadvezér, aki lebírta a levegőt és saját idegeit. A gép megnyíló ajtaja elé tolt kerekes lépcső a diadalmenetben a császár lábai elé terített szőnyeg.

A biennálé ünnepélyes megnyitóján – késésünk miatt – nem vehettünk részt, s az első délelőtti ülést is elmulasztottuk. A délutáni tanácskozás közepén toppantunk be, váratlanul, kevéssel azelőtt, hogy az elnöklő Arthur Haulot, a belga költői megmozdulások fáradhatatlan szervezője és poliglott diplomatája a terem általános tapsa közepette Pierre Emmanuelnek adta meg a szót. Emmanuel, jellegzetesen oldalra hajtott, sötét fejével, mely savonarolai lángok belső égéséről tanúskodik, lassú, széles mozdulatokkal ment a mikrofonhoz, a velencei csillárkolosszus irdatlan üveg- és fénygeometriái alatt, René Magritte hasonlóan monstruózus, szürrealista freskói között. A knokkei Kaszinó nagytermére, ahogy a néhány pillanat alatt, míg Emmanuel beszélni kezdett, sebtében körülnézhettünk, e mesebelien drága csúnyaságok nyomják rá bélyegüket. Pierre Emmanuellel tizenöt éve találkoztam utoljára, mikor ezt a szép, ezt a mindkettőnk akkori közös reményét kifejező dedikációt írta be Költészet, izzó értelem című tanulmánykötetébe: „Párizs és Budapest az a két város Európában, ahol a boldogság nem puszta szó.” Micsoda görbéket írt le azóta velünk a történelem – s mi benne! Az euklideszi geometriához szokott agyunkkal valóban el se képzelhetőket. Annak az 1947-es párizsi tavasznak közösen érzett könnyű szeléből milyen nyomasztó – s milyen ellentétes irányú – tömegvonzások lendítettek ki bennünket. Nem sokkal azután s még sokáig alig találkozhattunk volna össze egy teremben, közös gondok testvérpályáin kerengve. S most milyen szívélyes volt kézfogásunk az előcsarnokban. Azzal a kissé önhitt bizakodással talán egyikünk se hiszi már, hogy éppen Párizs és Budapest… De keserű kiábrándulások után talán most megint mind a ketten reméljük, hogy a boldogság lehet egyszer még nem üres szó a világ valamennyi városában. S azt is, hogy az ehhez vezető út egyik kísérője éppen a költészet. Ha, mint ahogy oly megejtően fejtegette felszólalásában, az ifjúság múltán még jobban kell is látnunk a kegyetlen távolságot, amely a költészet életét és a valóságos életet mindig elválasztja, de mégsem adjuk fel egy percre sem a küzdelmet azért, hogy a kettő között katasztrofálissá ne váljon a szakadás. Az elmúlt évtizednek számomra talán nincs is ennél főbb tanulsága. Milyen hosszú időn keresztül iktattam ki érdeklődésem köréből azelőtt oly izgatott figyelemmel kísért munkásságát. S ő is, ha egyáltalán eszébe jutottak valamikor régi találkozásaink, bizonyára a számára „elveszettek” listájára írt. 1963 kora őszén Knokke-le-Zoute partjain velem együtt sokan érezhették úgy, hogy hosszú kerülők után jobban megtalált önmagukkal újra rátalálhatnak elveszettnek hitt barátaikra. S ez nem a legcsekélyebb eredménye a találkozónak.

Emmanuel felszólalása egyébként – mint ahogy azt követőleg aztán másoké is, elsősorban Vinokurové, Aimé Césaire-é, Karel Jonckheereé, Guillevicé, Peter Vierecké – egyszeriben eloszlatta a gyanakvást, amit bennünk a Biennálé előre meghirdetett tárgya keltett. A költészet ifjúsága: a téma – ha egyáltalán annak nevezhető – nagyon is általánosnak tűnt. Lassan kiderült, hogy szerencsésen volt általános; esetleg pontosabban körülírt részletkérdések helyett a leglényegesebbre: a költészet eredendő szerepére fordította a figyelmet. S belefért olyan aktuális világpolitikai kérdés is, mint a felszabadult és felszabadulásra váró afrikai népek hozzájárulása a világ kultúrájához s költészetük hozzájárulása felszabadulásuk és önállóságuk nagy történeti művéhez. A césaire-i fogalmazásban a néger világ (jellemző: „négritude”, ez az új francia szó, amely még az 1958-as kiadású Larousse-ban sem szerepel, egyre gyakrabban tűnik fel a szellemi és politikai élet minden vonatkozásában) küldetése: természettel (nature) tölteni meg a rendszert (structure), a fehér ember kultúrájának egyre elvontabb formáit újra visszavezetni a gyökerekhez. A dzsesszel – gondolom hozzá – és a néger-plasztikával a néger népek a huszadik században már adtak a fehér ember művészetének és egész életformájának valami elemi és immár elidegeníthetetlen oltást; lehet, hogy a jövőben ilyennel ajándékozhatja meg a világot költészetük is.

Guillevic más oldalú megközelítésében a költészet ifjúsága mindenekelőtt a szavak ifjúsága: a használatban folytonosan „elöregedő” szavak szakadatlan megfiatalítása a híres mallarméi parancs értelmében: Donner un sens plus pur aux mots de la tribu. (Rögtönzött fordításban: „Tisztább értelmet adj a törzs szavainak.”)

De belefért a téma keretébe olyan egzotikus híradás is, mint Mauritius-sziget ifjú küldöttjének, Edouard Maunicknak nagy együttérzéssel fogadott felszólalása. Színek, fajták, törzsek, szokások, vallások micsoda skálája szorult a tengerben elveszetten ringó kis sziget tájainak klaviatúrájába! Mintha a föld politikai térképének ez az egyik legkisebb egysége egy pillanatra az egész egységért esengő világ jelképeként lépett volna elénk. Minden nép, a legkisebb, a legmagányosabb is szólni akar. És a világgal együtt akar szólni. És nincs hozzá más szája, mint a költészet.

Micsoda irgalmatlan szellemi energia jöhetne létre, ha a költészet atommagjai, nyelvi börtönükből kiszabadítva, szakadatlan láncban egyesülnének.

Ennek a költői atomenergia-felszabadításnak hatalmas kutatóműhelye a fordítás. Természetes hát, hogy a „világirodalom” kialakuló szerkezetének egyik kulcspontjává válik. Mint ahogy senki sem csodálkozott, hogy a harmadik nap délutánján sorra kerülő munkabizottságok közül a legnépesebb és legelevenebb az Edmond Vandercammen és Fernand Verhesen vezetése alatt összeülő Költészet és fordítás elnevezésű volt.

A modern európai irodalmak bölcsőjében a fordítás ott ringott az eredeti ikreként; sokszor a megszólalásig hasonlítottak egymásra, meg se lehetett különböztetni őket egymástól. Később a „nagy” nyelvek irodalmában mindinkább mostohatestvérként élt tovább, egyre jobban kiszorult a művészet kertjéből a hátsó udvarra. „Tudomány” lett belőle, „filológia” vagy „ismeretterjesztés”. A művészi műfajok sorában csak a „kis” nyelvek irodalmában maradt, s ott tökéletesbültek elvei és eredményei. Most a nagy európai irodalmak egyre sürgetőbb problémájává válik. Két irányban figyelemre méltó – számunkra különösen érdekes – folyamatnak lehetünk tanúi. A versfordítás belső problémái a világirodalmi tanácskozások porondjára gyakran elsősorban mint a magyar költészet fordításaié kerülnek, s a francia fordítói gyakorlat szemszögéből tekintve. A világ egyik legmagábazártabb, gőgös, nagy költészete és a világ egyik legelzártabb költői világa között alakul ki a termékeny párbeszéd.

Babits jó harmadszázada írta (a Purgatórium-fordítás előszavában): „…minden fordítás csak egy nemzet számára értékes… a műfordításkönyv a legmenthetetlenebbül magyar könyv…” Még ez a logikailag támadhatatlan „érzés” is megváltozóban van. S éppen magyar vonatkozásban.

Kiderül, hogy még a fordítás sem olyan művészi tevékenység, amelynek hatóköre és érvényessége csupán egy nyelv körére terjed, még a fordításba fektetett munka sem „csupán egy nemzet számára értékes”. A munkabizottság vitája mintha csak folytatása lett volna az egy évvel ezelőtti brüsszeli fordítói szümposzionnak, amelyen éppen a magyar költészet francia fordításaiból leszűrt tapasztalatokat vitatták meg. A példák és hivatkozások itt is vissza-visszatértek a magyar költészetre. Nem most figyeltem fel rá először, néhány régebbi cikkemben már megpróbáltam rámutatni, hogy a magyar költészet fordítása valóságos fordulatot hozott a francia költői fordítás módszereibe és gyakorlatába. Költészetünkkel együtt a magyar versfordítás egyedülálló eredményei is átszűrődnek a francia irodalom életébe.

Az ez évi knokkei Nemzetközi Költői Nagydíj nyertese, Octavio Paz (később még szó lesz róla) írja A költemény felé című aforizmasorozatában:

„Mindenütt a magányosságra kárhoztatottak kezdik kikovácsolni az új párbeszéd szavait.”

A napi tanácskozások befejeztével került sor a fogadásokra, ünnepi előadásokra, különféle kiegészítő művészi programokra. Mindről – a sikerültekről és kevésbé sikerültekről – hosszú lenne beszámolni. Holott néhánya, elsősorban a nagy, retrospektív Zadkine-kiállítás, a „Jeunesse Poétique” elnevezésű fiatal művészcsoport Határok nélküli költészet címen rendezett nemzetközi költői estje vagy a Geo Norge-ról készült kisfilm megérdemelné. A szomorú aktualitás miatt, amit azóta nyert, mégis talán a Jean Cocteau tiszteletére szentelt este emelkedik ki a rendezvények sorából.

Miféle síkos bőrű kígyó a költő, hogy mindig kicsúszik a kézből? Milyen rejtélyes céltábla, amelyet sohase lehet telibe találni? Íme, a halál küszöbén, túl hetvenedik életévén s fél száznál több művet felsorakoztató, több mint fél százados munkásságán, még mindig a legszélsőségesebb ítélkezések martaléka. A francia delegáció mellettem ülő tagjainak legtöbbje a kézbe temetett arc néma egyet nem értésével hallgatta, ahogy az ünnepi szónok, Robert Goffin Rimbaud egyenes leszármazottjának nevezi. Csak az itt levő néhány francia költő értékelésének skáláján is elfért Cocteau, a legnagyobb és Cocteau, a komolytalan. Még a biztos léptekkel feléje közelítő halál látványa se teremtette meg akár csak a kegyelet egyetértését se már-már eltűnő alakja előtt. Pedig sejteni lehetett – azóta tudjuk is –, hogy ez volt az utolsó tiszteletadás, amiben még életében része lehetett. S utolsó öröme talán az az album, amelybe az Adam című angol költői folyóirat szerkesztője, Miron Grindea fáradhatatlanul gyűjtötte a küldöttek között a Cocteau-nak dedikált, minden nyelvű verskéziratokat. Vajon még eljutottak-e hozzá?

Tudjuk, játék és komolyság bonyolult vegyülete sehol oly nehezen elemeire nem bontható, mint a költészetben. De Cocteau az önállósult játék költője volt. Mindennel költészetet játszott: a regénnyel és az oltárfestészettel, a drámával, a kritikával és a filmmel. S egy kicsit a költészettel is csak játszani tudta a költészetet.

Mint ahogy költészetet tudott játszani a halállal is, abban a nagyméretű verses Rekviemben, amelyet néhány éve, már akkor is halálos ágyán írt. Semmi sem jellemzőbb rá, mint hogy e nagy halotti éneket, amelyben a saját szavai szerint „egy szenvedő beszél, hunyt szemmel és összekulcsolt kezekkel, a halottak folyóján úszva”, egy olyan négysoros sírfelirattal fejezi be, amely pusztán az envisager és dévisager szavak lefordíthatatlan szójátékára épül. Igaz, a költemény más helyén ezt a másik sírfeliratot szánja magának:

Az értékelés vitájába itt nem szólva bele, a halott előtti tiszteletadásul másoljuk ide a Rekviem e nagyon is tisztán látó, önmagát szavaival és hangjával egyaránt jól eltaláló strófáját:

A biennálé záróülésén jelentette be a zsűri nevében Fernand Verheesen, hogy a Nemzetközi Költői Nagydíjat ez idén Giuseppe Ungaretti, Saint-John Perse és Jorge Guillén után negyedikként Octavio Paznak ítélték. A zsűri üléseiről illetéktelenül kiszivárgott, hogy az utolsó pillanatig egyforma eséllyel szerepelt a listán Rafael Alberti neve is. Úgy látszik azonban, a Biennálé minden szempontból pártatlannak látszó politikai légköre sem engedi még az ilyen döntő pillanatokban e légkör teljes érvényesülését. Ezt erősíti meg sajnálatosképpen azóta a legutóbbi Nobel-díj odaítélése is, amelyre, az előzetes hírekből ítélve, ez évben már másodízben szerepelt a legesélyesebb nevek között Pablo Neruda, a végső pillanatban mégis lebillentette a mérleget valami – nem nehéz kitalálni, mi –, tavaly Steinbeck, az idén a görög Szeferisz javára. S ez utóbbi két díj, Pazé és Szeferiszé, még arra a képtelen következtetésre is ingerli az elfogulatlan szemlélőt, mintha a polgári világ legelőkelőbb díjainak odaítélésében csaknem ugyanannyit nyomna a latba a jelöltek külképviseleti pályafutása, mint költői tevékenységük. Paz is, Szeferisz is (mint ahogy Saint-John Perse is) évtizedek óta magas diplomáciai pozíciókat tölt be. Másrészről viszont az, hogy Neruda és Alberti neve a legkomolyabb formában szerepelhetett az esélyesek között, mégis nagy változásról tanúskodik. Ugyanakkor – Paz kitüntetésével együtt – mutatja a spanyol nyelvű líra egyre elismertebb jelentőségét a huszadik század költészetében.

Az előbbieket legkevésbé sem Octavio Paz érdemeinek csorbítására tartottam szükségesnek elmondani. Néhány éve megjelent Piedra de Sol című, hosszú költeménye egyike volt számomra a ritka felfedezéseknek, azoknak, amelyek a saját problémáink legmélyebb homályaiba világítanak.

Enélkül nem is ildomos, nem is méltó befejezni.

Belgium nemcsak a népsűrűség tekintetében áll az első helyen, valószínűleg az egy négyzetkilométerre eső költők számában is vezet a világon. Még minket, magyarokat is túlszárnyal; ami e téren nem kis teljesítmény.

Mennyi költő! s milyen kedvesek. Mennyire sugárzik belőlük az, amit jobb híján a költők nemzetközi tejtestvérségének lehetne nevezni.

Persze, ennyi jelentékeny költő talán az egész világon sincs. Többségük nyilvánvalóan rokonszenves amatőr, de azok közül, akik tevékenységükkel nem az igaziak helyét akarják elfoglalni, hanem azokat segíteni méltó helyük és szerepük elfoglalásában. Testőrei, nem fegyőrei a választottaknak.

Költő volt itt, belga költő mindenki – s nem is a legjelentéktelenebbek –, aki a vendéglátás és szervezés kisebb-nagyobb tisztét ellátta. Az is, aki a Kaszinó előcsarnokában a különböző kiadványokat árusította. Az az amatőr rádiótechnikus is, aki a brüsszeli Költők Házának fejedelmien gazdag Hangos Antológiáját szerkeszti és felveszi, s amely a mai napig 800 minden nyelvű és nemzetiségű költő hangját őrzi szalagtárában. De – amint felszólalásából kiderült – (félig-titkos) költő H. Janne úr, a kultúra és közoktatásügy minisztere, s természetesen költő a minisztérium mindkét (flamand és vallon) irodalmi főigazgatója is. Azt mondani se kell, hogy költő a biennálék kitűnő alapító elnöke, a már említett Arthur Haulot, mellesleg idegenforgalmi miniszter, s társa, a másik alapító, a Költők Újságjának főszerkesztője, Pierre-Louis Flouquet.

Valószínűleg ám nemcsak a költők számában, a költői „intézmények” (nem találok rá jobb szót) tekintetében is ők vezetnek a világon. A Költők Újságja mellett, amely évente tízszer jelenik meg, a Nemzetközi Költők Háza a már említett hangmúzeumokon kívül fenntart egy hasonló méretű költői Archívumot, amely fényképeket, rajzokat és egyéb dokumentumokat tartalmaz, a Nemzetközi Költői Tanulmányok Központját, saját közlönnyel, s a Nemzetközi Költői Könyvtárat (26 000 kötet) s egy költői dokumentációs központot.

A belgák valóban példát mutatnak rá, mit tehet egy kis, egy egészen kis nép a világ kultúrájáért.

Van valami megindító e hallatlan aktivitásban; azzal is, amit hiábavaló igyekezetnek érzünk benne; azzal is, ami benne példamutató kezdeményezés, és máris jelentős eredmény.

Azzal is, ami magán visel valamit abból az óhatatlan amatőr túlbuzgóságból, amelyet érintettem; de azzal is, ami éppen hivatásunk lényegében erősít meg mindnyájunkat. A költők ősi küldetésében, amelyhez korunkban, úgy látszik, valami még megfogalmazhatatlanul új is csatlakozik.

[1963]