Ének helyett

A kis bárban, ahová egész napi csatangolás után beültem, gyerekek nyaggatják az automata zenegépet, a sarokban némán és sötéten, az esti szórakozásra készen, lesben áll a televízió. Megpihenek. Nem is a mai nap után. Kétheti utazás után, úgy érzem, most érkeztem meg Itáliába.

Biella, olaszországi utam első állomása, a legfrissebb tőke steril városa, hagyománytalan és jövőtlen, inkább Svájc, mint Itália, apró textil-kiskirályság, a gyapjú és gyapot arannyá változtatásának ragyogó alkimistaműhelye, akár egy fényűző szálloda, ahol nem élnek, csak laknak a régi, új és legújabb gazdagok. Élni – ott az autó és az autósztráda – a közeli Torinóba vagy Milánóba mennek.

Milánó és Torino hatalmas iparvárosok, egyik fölött Fiat, másik fölött Pirelli, a kor istenének, a kocsinak (la macchina: ez itt mindenütt a leggyakrabban elhangzó szó) e két fő-fő pápája uralkodik, mindenütt lobogó neonfelségjeleivel, mint hajdan a Sforzák és a Mediciek (csak nem hagynak maguk után olyan műemlékeket; bár azt is ki tudja megmondani, miből lesz végül is műemlék?). Estefelé csodás végigsétálni a torinói Via Roma tündöklő árkádjai alatt s a Galérián, s Milánó irdatlan risorgimentója mögött olyan csodák is megbújnak, mint a San Ambrogio gyomverte, szelíd román udvara, melynek majdnem egyforma, s mégis mind-mind más oszlopai olyanok, mint egy téma alig-alig érzékelhető finom változatai, mint ugyanannak a kedves arcnak a napok sorában egymást váltó árnyalatai; s a Castello Sforzesco véget nem érő termeinek legvégén, a láthatatlan vízcsobogásban fürödve, mintegy a hangok reflektorfényétől ölelve, ott áll a csak néhány esztendeje Rómából ideszármazott Rondanini Pietá, a halálra készülő Michelangelo e legutolsó fenséges torzója. De mindez nem ért meglepetésként; előre készültem rá.

Róma – az persze Róma. Sőt több, mint egyszerűen Róma. Három-négy-öt különböző város, egymás fölé, egymás mögé, egymásra és egymásba épülve, mind külön-külön és együtt elragadó: a középkori, az antik, a reneszánsz, az még a múlt századi is, és bizonyosan az a mi századunkbeli. Az ismeretlen katona roppant habos torta-emlékműszörnyén kívül (melyet, mint hallom, Moravia legutóbb igen találóan óriási írógéphez hasonlított a televízióban), egyetlen épületet se láttam, amely ne volna szép és a maga nemében mindig önmagával azonos, a Venus-szentélytől a Farnese-palotáig, a Capitoliumtól a Magyar Intézetet magában foglaló Falconieri-palotáig, a Piazza Navona barokk ellipszisétől az EUR hatalmas modern templomteréig, a Vatikántól az utolsó kis üvegajtós kofabárig a Campo de’ Fiori piacán. Ha a várost, a maga legbensőbb jelentésében mint a kőnek és mindennemű földi anyagnak emberi lakóhellyé való metamorfózisát fogjuk fel, valószínűleg Róma a legszebb város e földtekén, valóban „örök” város, amely oly szépen tud öregedni, s közben három évezred óta mindig újra és újra megfiatalodni is…

De az igazi Itália mégis itt fogadott. Vagy hogy is mondjam, hogy ez az „igazi” ne hangozzék oly menthetetlenül önkényesnek? Értsük rajta természetnek és történelemnek azt a csodáját, melynek folytán a város nem csupán műalkotások sorozatából áll, hanem mintha utcáival, utcáin templomokkal, templomaiban freskókkal, freskóin az emberi arcokkal, emberi arcain a festészettel, a fákkal és a fák fölött az éggel, a köveinek erezetében csörgedező végtelen idővel s a tavaszias téli délután időtlen pillanatával, s mindezek közt az elbűvölten járkáló utassal együtt, egyetlen tökéletes műalkotás lenne. Itt minden egy darabból faragottnak látszik s egyetlen kéz által, a román székesegyház árkádos ragyogása és a gótikus zárt homálya, a reneszánsz tér hiperbolája s fölötte az ég kék ellipszise, Piero della Francesca festett falainak hullámzó-mozdulatlan tájai és a várost körülvevő toszkán dombok eleven freskói, Petrarca szülőházának trecento csendje s e Via Cavour-beli kis bár zenegépből áradó belcantója.

A gyerekek nyaggatják a wurlitzert. Kicsit arrébb, egy ablakmélyedésben félrehúzódva, húszévesforma fiút pillantok meg, amint a géppel együtt énekli az omlatag dalt, nem is énekli, inkább csak intonálja, mint a túláradó érzéssel éneklők mind, akiknek már nem is a hang fontos, csak az ének gimnasztikája és mimikája, a végsőkig feszült ajkak, a szinte fájásig hunyt szem, a remegve megszorult ököl, a kitágult orrcimpa. Ó, mennyi mindent énekeltem én is így! Hang nélkül! Csak magamnak! Talán éppen azt, amit leghangosabban kellett volna kiénekelnem…

Ének helyett, a ma is, megint elmulasztott ének helyett hadd jegyezzem fel hát dallamtalanul, csak egy gesztussal, egy szájmozdulattal jelezve, ezt az arezzói pillanatot. A sűrű kékséget, amit a folyton változó, felhős-derült-esős délután egy csodás perce zúdított be a Santa Maria delle Pieve durva hússzínű, szögletes kőtornyának híres „száz lyukán”; a magaslatról látott táj amfiteátrumának fellegárnyas és verőfényes dombhajlatait; fönt a Pratón a különös platánt, mely félig kiszakított gyökérzetével egészen földre hajlott, de másik felével a talajba kapaszkodva élt, mint az elbukott harcos, aki fektében sem adja föl a küzdelmet, mint egy haldokló Gallus, aki nem hal meg; a Boccaccio novellájában pórul járt Tofano ma is csobogó pajzán kis kútját s a Palazzo Communale gazos kertjében a decemberben is lobogó szalvialángokat; az alkony kozmikus neonvilágítását, melyben a Piazza del Murello zsúfolt kis kovácsműhelyével egyszerre szikrázott fel a felhők kormos műhelyében kovácsolt első csillag; Salamon és Sába királynője kézfogásának lenyűgöző, kék-tejszínű-barna piero-della-francescai csendjét, s ezt a néma éneket itt, a bár sarkában, mely cukros dallamával, ki sem mondott olcsó kis szövegével most valami sokkal többet látszik jelenteni; s egy percre, úgy érzem, helyettem is szól.