[1960]

Utolsó pillanatban majdnem lemaradtam. Garai Gábor agyán, mint később mondta, egy szempillantás alatt már nem is az villant át, hogy én utazhatok-e; az már kétségesnek se látszott. Csak az, hogy akkor velem együtt ő is itt ragadjon-e, vagy induljon útnak egyedül. A helyzet pontosan rám hasonlított. Egyike volt azoknak a sorozatosan rám villanó tükörpillanatoknak, amelyekben mindig kétségbeesve ismerek magamra vagy inkább a magam karikatúrájára: amikor legjobbnak érzett tulajdonságom egyetlen mozdulattal a maga buta torzképébe fordul.

Nevetséges igyekezet minden esetben a valóság megannyi kínos kis kapaszkodóján próbálni eljutni az igazságig, mikor egy fölényes kis füllentés olykor oly biztos pallót tud verni a félreértések szakadékai fölé. E mindennapos, ügyes kis hídverések tudománya, sajnos, nem adatott meg nekem. Ezért csúsztam most is hosszú perceken át lefelé a síkos meredélyen, a repülőtérre kirendelt egészségügyi hatóságok jóindulatának ritkás fűcsomóiba kapaszkodva, kétesen megeredt – „enyhén pozitív” – himlőoltásommal sebtében felgyűrt ingujjú karomon. A vám- és útlevélvizsgálat szoros libasorában, három perccel a brüsszeli gép indulása előtt.

Pedig már eddig is milyen nehéz volt elvergődnünk!

Utazásunk előkészületei a himlő budapesti rémének hetére estek. S oly módon folytak, hogy ha most utolsó pillanatban mégis lemaradunk, az sokkal inkább illett volna a megelőző események rendjébe, mint az, hogy végül mégis elutaztunk.

Az emberiségnek sok ezer évre volt szüksége, hogy eljusson az Isten előtti egyenlőség gondolatáig; több száz év óta igyekszik nagy üggyel-bajjal – s még mindig kevés sikerrel – a gyakorlatba átültetni a törvény előtti egyenlőség magas eszméjét. A járvány előtti egyenlőség azonban minden erőfeszítés nélkül magától megvalósul. Még nemkívánatos formában is. Garaival kísértetiesen Camus-i pillanatokat éltünk át a KÖJÁL budai kirendeltségének zsúfolt udvarán, először oltásra, majd az oltást igazoló iratainkra várva. S közben elcsodálkozhattunk: hát ilyen félelmetes hatású az irodalom? itt mindenki a Pestisből tanult viselkedést, altiszt és ápoló, orvos és páciens? Nemcsak az oltásra váró tömeg, az oltószemélyzet és a hivatalos közege szemében se látszott a legkevésbé se indokoltnak az a kivétel, amely pedig ebben az esetben oly könnyen volt indokolható: akinek utazáshoz kell az igazolvány, és utazása közérdekű és időhöz kötött, nyilvánvaló jogot formálhatott volna az elsőbbségre. De a himlő istene, a járvány törvénye és a hisztéria démona máris megteremtette a maga makacs egyenlőségét. Oly nevetségesen okvetetlenkedőnek tetszettünk – nemsokára már önmagunk előtt is –, mint Camus külföldi újságírója, aki oly oda nem illően hajtogatja, hogy nem odavalósi, mintha a pestis az illetőségre lenne kíváncsi.

Különös: a meztelen és kollektív szembekerülés mindnyájunk egyébként tudott közös sorsával, a halállal, nem növeli az élet értékét, inkább lefokozza: arra a mindennél elemibb erejű s egyszerre mégis oly értelmetlennek érzett erőfeszítésre, amivel mindenáron megmenteni igyekszünk.

Lázongásunk a nyugtalanul, mégis a sorsszerűség türelmével várakozó tömegben észrevétlenül alábbhagyott. Mikor végre mégis soron kívül megkaptuk az utazásra jogosító Nemzetközi Oltási Igazolványt, már nem is éreztük olyan jogosnak a soronkívüliséget; talán nem is bántuk volna már, ha nem sikerül.

Azzal, hogy nyolcezer méter magasban, óránként mintegy hétszáz kilométeres sebességgel távolodunk, még nem sikerül egyszeriben áttörnünk a járványveszély közérzetén. Még mindig annak a gravitációs körében mozgunk. Melyik lesz majd az a pillanat, amelyben az új környezet, új élmények és új teendők hajtotta gyorsulás eléri azt a mértéket, mely gondolatunkban képes legyőzni az otthoni gondok nehézkedését?

Egyelőre csak az utazás előtti állapot fonákját éljük át. Ha negyedórával előbb, a kritikus pillanatban még minden idegszálammal annak a fontosságát éreztem – egyhetes ügyködésünk tehetetlenségi nyomatékaként –, hogy elutazhassak, most a megkönnyebbülés örömével együtt tör rám a szökés szégyene. Az előző napokban a járvány veszélye még csupán – vagy elsősorban – áthidalhatatlan akadálynak látszott utunk előtt. Most egyszerre átváltozik önmaga valódi iszonyatos lehetőségébe, amelyben utazásunk fontossága mindenestül semmivé lesz. Egyszerre lelkifurdalást érzek, s valami homályos sorsszerűség kísért, amelyben szétfoszlik utunk látható célja, ahová igyekszünk; s felrémlik mögötte egy láthatatlan s rajtunk kívül álló: a „kifürkészhetetlen” véletlené, amely ki tudja, talán így „akar” bennünket kimenteni a közös veszedelemből. Míg az aszpikborostyánba kövült csirkemellet szeletelem ebben a mozdulatlanul suhanó étteremben, azon az érzésen kapom magam, amellyel 1944 novemberében lopva visszanéztem a Ferencvárosi Pályaudvarra, ahonnan a deportáló vonat ajtajából sikerült megszöknöm. A fellélegzés elnyugvó szívdobogása alatt a szorongás extrasystolés zörejei zakatolnak; egyszerre érzem magam szerencsésnek – és érdemtelenül annak; ez az, amit akartam, s lehet, hogy valahol a mélyben mégsem ezt akartam. A közös sors veszedelme elrettenti, de a kivételesség érzése, úgy látszik, nyomasztja az embert.

S mindehhez észrevétlenül újabb szorongás járul: a repülésé, amelytől, úgy látszik, nehéz megszabadulni, még akkor is, ha eddigi repülőútjainkat összeadva, akár túlrepülhettünk volna a Föld vonzókörén is. Csak olyat zökkenjen a puha léptű, nyugodt szívdobbanású Caravelle, amilyet a legsimább betonon suhanó gépkocsi is bármely pillanatban, s már szökkennek vele az idegek is. Igaz, ugyanilyen megszokhatatlan a győzelem érzése is, a diadal, hogy repülünk! S a gyönyörűség is, a körötted ringó űri táj, a kéknek és fehérnek sehol a földön nem ily hibátlan tündökletével.

Kassák verse jut eszembe, nemrégiben olvastam. Hát nem a legbizarrabb ellentétek gyámoltalan martaléka az ember? Három üléssel előttem sokszoknyás parasztnéni falatozik, oly egykedvűen, mint odahaza a kiskapu előtt a lócán – a fiához utazik Dél-Amerikába, s eddig, azt hinné az ember, autón se igen ült –, a konstruktivista költő pedig, aki már akkor a gépcsodák szédületes dicséretét zengte, amikor én még nem is éltem, íme, ország-világ előtt nyíltan és költőien kivallja, hogy sohasem mert repülőgépre ülni.

Fasten seat-belts! A Sabena-gép, amely a mindenütt szembeötlő hirdetés szerint „a legmesszebb menő kényelem és a káprázatos gyorsaság legtökéletesebb összhangját kínálja” az utazóknak, „a lágy és hatalmas repülés ringatásában a legteljesebb lelki nyugalmat”, a kék sugárzásból a kavargó szürkeségbe fúródik. Biztonságérzet-konzerváló mosolyukkal kínálják a stewardessek a cukorkát. Máskor eszembe se jut savanyú cukrot szopogatni, most mégis veszek egyet. Hozzátartozik a szertartáshoz, része a levegőjárók engesztelő áldozatának, ettől enyhülnek talán a levegő istenei.

A földre zökkenés anteuszi pillanata. Mennyivel nagyobbat ráz, mint odafönn akár a legnagyobb is. És mégis mennyivel biztatóbb.

Mindenki úgy száll ki a gépből, mint egy győztes hadvezér, aki lebírta a levegőt és saját idegeit. A gép megnyíló ajtaja elé tolt kerekes lépcső a diadalmenetben a császár lábai elé terített szőnyeg.

A biennálé ünnepélyes megnyitóján – késésünk miatt – nem vehettünk részt, s az első délelőtti ülést is elmulasztottuk. A délutáni tanácskozás közepén toppantunk be, váratlanul, kevéssel azelőtt, hogy az elnöklő Arthur Haulot, a belga költői megmozdulások fáradhatatlan szervezője és poliglott diplomatája a terem általános tapsa közepette Pierre Emmanuelnek adta meg a szót. Emmanuel, jellegzetesen oldalra hajtott, sötét fejével, mely savonarolai lángok belső égéséről tanúskodik, lassú, széles mozdulatokkal ment a mikrofonhoz, a velencei csillárkolosszus irdatlan üveg- és fénygeometriái alatt, René Magritte hasonlóan monstruózus, szürrealista freskói között. A knokkei Kaszinó nagytermére, ahogy a néhány pillanat alatt, míg Emmanuel beszélni kezdett, sebtében körülnézhettünk, e mesebelien drága csúnyaságok nyomják rá bélyegüket. Pierre Emmanuellel tizenöt éve találkoztam utoljára, mikor ezt a szép, ezt a mindkettőnk akkori közös reményét kifejező dedikációt írta be Költészet, izzó értelem című tanulmánykötetébe: „Párizs és Budapest az a két város Európában, ahol a boldogság nem puszta szó.” Micsoda görbéket írt le azóta velünk a történelem – s mi benne! Az euklideszi geometriához szokott agyunkkal valóban el se képzelhetőket. Annak az 1947-es párizsi tavasznak közösen érzett könnyű szeléből milyen nyomasztó – s milyen ellentétes irányú – tömegvonzások lendítettek ki bennünket. Nem sokkal azután s még sokáig alig találkozhattunk volna össze egy teremben, közös gondok testvérpályáin kerengve. S most milyen szívélyes volt kézfogásunk az előcsarnokban. Azzal a kissé önhitt bizakodással talán egyikünk se hiszi már, hogy éppen Párizs és Budapest… De keserű kiábrándulások után talán most megint mind a ketten reméljük, hogy a boldogság lehet egyszer még nem üres szó a világ valamennyi városában. S azt is, hogy az ehhez vezető út egyik kísérője éppen a költészet. Ha, mint ahogy oly megejtően fejtegette felszólalásában, az ifjúság múltán még jobban kell is látnunk a kegyetlen távolságot, amely a költészet életét és a valóságos életet mindig elválasztja, de mégsem adjuk fel egy percre sem a küzdelmet azért, hogy a kettő között katasztrofálissá ne váljon a szakadás. Az elmúlt évtizednek számomra talán nincs is ennél főbb tanulsága. Milyen hosszú időn keresztül iktattam ki érdeklődésem köréből azelőtt oly izgatott figyelemmel kísért munkásságát. S ő is, ha egyáltalán eszébe jutottak valamikor régi találkozásaink, bizonyára a számára „elveszettek” listájára írt. 1963 kora őszén Knokke-le-Zoute partjain velem együtt sokan érezhették úgy, hogy hosszú kerülők után jobban megtalált önmagukkal újra rátalálhatnak elveszettnek hitt barátaikra. S ez nem a legcsekélyebb eredménye a találkozónak.

Emmanuel felszólalása egyébként – mint ahogy azt követőleg aztán másoké is, elsősorban Vinokurové, Aimé Césaire-é, Karel Jonckheereé, Guillevicé, Peter Vierecké – egyszeriben eloszlatta a gyanakvást, amit bennünk a Biennálé előre meghirdetett tárgya keltett. A költészet ifjúsága: a téma – ha egyáltalán annak nevezhető – nagyon is általánosnak tűnt. Lassan kiderült, hogy szerencsésen volt általános; esetleg pontosabban körülírt részletkérdések helyett a leglényegesebbre: a költészet eredendő szerepére fordította a figyelmet. S belefért olyan aktuális világpolitikai kérdés is, mint a felszabadult és felszabadulásra váró afrikai népek hozzájárulása a világ kultúrájához s költészetük hozzájárulása felszabadulásuk és önállóságuk nagy történeti művéhez. A césaire-i fogalmazásban a néger világ (jellemző: „négritude”, ez az új francia szó, amely még az 1958-as kiadású Larousse-ban sem szerepel, egyre gyakrabban tűnik fel a szellemi és politikai élet minden vonatkozásában) küldetése: természettel (nature) tölteni meg a rendszert (structure), a fehér ember kultúrájának egyre elvontabb formáit újra visszavezetni a gyökerekhez. A dzsesszel – gondolom hozzá – és a néger-plasztikával a néger népek a huszadik században már adtak a fehér ember művészetének és egész életformájának valami elemi és immár elidegeníthetetlen oltást; lehet, hogy a jövőben ilyennel ajándékozhatja meg a világot költészetük is.

Guillevic más oldalú megközelítésében a költészet ifjúsága mindenekelőtt a szavak ifjúsága: a használatban folytonosan „elöregedő” szavak szakadatlan megfiatalítása a híres mallarméi parancs értelmében: Donner un sens plus pur aux mots de la tribu. (Rögtönzött fordításban: „Tisztább értelmet adj a törzs szavainak.”)

De belefért a téma keretébe olyan egzotikus híradás is, mint Mauritius-sziget ifjú küldöttjének, Edouard Maunicknak nagy együttérzéssel fogadott felszólalása. Színek, fajták, törzsek, szokások, vallások micsoda skálája szorult a tengerben elveszetten ringó kis sziget tájainak klaviatúrájába! Mintha a föld politikai térképének ez az egyik legkisebb egysége egy pillanatra az egész egységért esengő világ jelképeként lépett volna elénk. Minden nép, a legkisebb, a legmagányosabb is szólni akar. És a világgal együtt akar szólni. És nincs hozzá más szája, mint a költészet.

Micsoda irgalmatlan szellemi energia jöhetne létre, ha a költészet atommagjai, nyelvi börtönükből kiszabadítva, szakadatlan láncban egyesülnének.

Ennek a költői atomenergia-felszabadításnak hatalmas kutatóműhelye a fordítás. Természetes hát, hogy a „világirodalom” kialakuló szerkezetének egyik kulcspontjává válik. Mint ahogy senki sem csodálkozott, hogy a harmadik nap délutánján sorra kerülő munkabizottságok közül a legnépesebb és legelevenebb az Edmond Vandercammen és Fernand Verhesen vezetése alatt összeülő Költészet és fordítás elnevezésű volt.

A modern európai irodalmak bölcsőjében a fordítás ott ringott az eredeti ikreként; sokszor a megszólalásig hasonlítottak egymásra, meg se lehetett különböztetni őket egymástól. Később a „nagy” nyelvek irodalmában mindinkább mostohatestvérként élt tovább, egyre jobban kiszorult a művészet kertjéből a hátsó udvarra. „Tudomány” lett belőle, „filológia” vagy „ismeretterjesztés”. A művészi műfajok sorában csak a „kis” nyelvek irodalmában maradt, s ott tökéletesbültek elvei és eredményei. Most a nagy európai irodalmak egyre sürgetőbb problémájává válik. Két irányban figyelemre méltó – számunkra különösen érdekes – folyamatnak lehetünk tanúi. A versfordítás belső problémái a világirodalmi tanácskozások porondjára gyakran elsősorban mint a magyar költészet fordításaié kerülnek, s a francia fordítói gyakorlat szemszögéből tekintve. A világ egyik legmagábazártabb, gőgös, nagy költészete és a világ egyik legelzártabb költői világa között alakul ki a termékeny párbeszéd.

Babits jó harmadszázada írta (a Purgatórium-fordítás előszavában): „…minden fordítás csak egy nemzet számára értékes… a műfordításkönyv a legmenthetetlenebbül magyar könyv…” Még ez a logikailag támadhatatlan „érzés” is megváltozóban van. S éppen magyar vonatkozásban.

Kiderül, hogy még a fordítás sem olyan művészi tevékenység, amelynek hatóköre és érvényessége csupán egy nyelv körére terjed, még a fordításba fektetett munka sem „csupán egy nemzet számára értékes”. A munkabizottság vitája mintha csak folytatása lett volna az egy évvel ezelőtti brüsszeli fordítói szümposzionnak, amelyen éppen a magyar költészet francia fordításaiból leszűrt tapasztalatokat vitatták meg. A példák és hivatkozások itt is vissza-visszatértek a magyar költészetre. Nem most figyeltem fel rá először, néhány régebbi cikkemben már megpróbáltam rámutatni, hogy a magyar költészet fordítása valóságos fordulatot hozott a francia költői fordítás módszereibe és gyakorlatába. Költészetünkkel együtt a magyar versfordítás egyedülálló eredményei is átszűrődnek a francia irodalom életébe.

Az ez évi knokkei Nemzetközi Költői Nagydíj nyertese, Octavio Paz (később még szó lesz róla) írja A költemény felé című aforizmasorozatában:

„Mindenütt a magányosságra kárhoztatottak kezdik kikovácsolni az új párbeszéd szavait.”

A napi tanácskozások befejeztével került sor a fogadásokra, ünnepi előadásokra, különféle kiegészítő művészi programokra. Mindről – a sikerültekről és kevésbé sikerültekről – hosszú lenne beszámolni. Holott néhánya, elsősorban a nagy, retrospektív Zadkine-kiállítás, a „Jeunesse Poétique” elnevezésű fiatal művészcsoport Határok nélküli költészet címen rendezett nemzetközi költői estje vagy a Geo Norge-ról készült kisfilm megérdemelné. A szomorú aktualitás miatt, amit azóta nyert, mégis talán a Jean Cocteau tiszteletére szentelt este emelkedik ki a rendezvények sorából.

Miféle síkos bőrű kígyó a költő, hogy mindig kicsúszik a kézből? Milyen rejtélyes céltábla, amelyet sohase lehet telibe találni? Íme, a halál küszöbén, túl hetvenedik életévén s fél száznál több művet felsorakoztató, több mint fél százados munkásságán, még mindig a legszélsőségesebb ítélkezések martaléka. A francia delegáció mellettem ülő tagjainak legtöbbje a kézbe temetett arc néma egyet nem értésével hallgatta, ahogy az ünnepi szónok, Robert Goffin Rimbaud egyenes leszármazottjának nevezi. Csak az itt levő néhány francia költő értékelésének skáláján is elfért Cocteau, a legnagyobb és Cocteau, a komolytalan. Még a biztos léptekkel feléje közelítő halál látványa se teremtette meg akár csak a kegyelet egyetértését se már-már eltűnő alakja előtt. Pedig sejteni lehetett – azóta tudjuk is –, hogy ez volt az utolsó tiszteletadás, amiben még életében része lehetett. S utolsó öröme talán az az album, amelybe az Adam című angol költői folyóirat szerkesztője, Miron Grindea fáradhatatlanul gyűjtötte a küldöttek között a Cocteau-nak dedikált, minden nyelvű verskéziratokat. Vajon még eljutottak-e hozzá?

Tudjuk, játék és komolyság bonyolult vegyülete sehol oly nehezen elemeire nem bontható, mint a költészetben. De Cocteau az önállósult játék költője volt. Mindennel költészetet játszott: a regénnyel és az oltárfestészettel, a drámával, a kritikával és a filmmel. S egy kicsit a költészettel is csak játszani tudta a költészetet.

Mint ahogy költészetet tudott játszani a halállal is, abban a nagyméretű verses Rekviemben, amelyet néhány éve, már akkor is halálos ágyán írt. Semmi sem jellemzőbb rá, mint hogy e nagy halotti éneket, amelyben a saját szavai szerint „egy szenvedő beszél, hunyt szemmel és összekulcsolt kezekkel, a halottak folyóján úszva”, egy olyan négysoros sírfelirattal fejezi be, amely pusztán az envisager és dévisager szavak lefordíthatatlan szójátékára épül. Igaz, a költemény más helyén ezt a másik sírfeliratot szánja magának:

Az értékelés vitájába itt nem szólva bele, a halott előtti tiszteletadásul másoljuk ide a Rekviem e nagyon is tisztán látó, önmagát szavaival és hangjával egyaránt jól eltaláló strófáját:

A biennálé záróülésén jelentette be a zsűri nevében Fernand Verheesen, hogy a Nemzetközi Költői Nagydíjat ez idén Giuseppe Ungaretti, Saint-John Perse és Jorge Guillén után negyedikként Octavio Paznak ítélték. A zsűri üléseiről illetéktelenül kiszivárgott, hogy az utolsó pillanatig egyforma eséllyel szerepelt a listán Rafael Alberti neve is. Úgy látszik azonban, a Biennálé minden szempontból pártatlannak látszó politikai légköre sem engedi még az ilyen döntő pillanatokban e légkör teljes érvényesülését. Ezt erősíti meg sajnálatosképpen azóta a legutóbbi Nobel-díj odaítélése is, amelyre, az előzetes hírekből ítélve, ez évben már másodízben szerepelt a legesélyesebb nevek között Pablo Neruda, a végső pillanatban mégis lebillentette a mérleget valami – nem nehéz kitalálni, mi –, tavaly Steinbeck, az idén a görög Szeferisz javára. S ez utóbbi két díj, Pazé és Szeferiszé, még arra a képtelen következtetésre is ingerli az elfogulatlan szemlélőt, mintha a polgári világ legelőkelőbb díjainak odaítélésében csaknem ugyanannyit nyomna a latba a jelöltek külképviseleti pályafutása, mint költői tevékenységük. Paz is, Szeferisz is (mint ahogy Saint-John Perse is) évtizedek óta magas diplomáciai pozíciókat tölt be. Másrészről viszont az, hogy Neruda és Alberti neve a legkomolyabb formában szerepelhetett az esélyesek között, mégis nagy változásról tanúskodik. Ugyanakkor – Paz kitüntetésével együtt – mutatja a spanyol nyelvű líra egyre elismertebb jelentőségét a huszadik század költészetében.

Az előbbieket legkevésbé sem Octavio Paz érdemeinek csorbítására tartottam szükségesnek elmondani. Néhány éve megjelent Piedra de Sol című, hosszú költeménye egyike volt számomra a ritka felfedezéseknek, azoknak, amelyek a saját problémáink legmélyebb homályaiba világítanak.

Enélkül nem is ildomos, nem is méltó befejezni.

Belgium nemcsak a népsűrűség tekintetében áll az első helyen, valószínűleg az egy négyzetkilométerre eső költők számában is vezet a világon. Még minket, magyarokat is túlszárnyal; ami e téren nem kis teljesítmény.

Mennyi költő! s milyen kedvesek. Mennyire sugárzik belőlük az, amit jobb híján a költők nemzetközi tejtestvérségének lehetne nevezni.

Persze, ennyi jelentékeny költő talán az egész világon sincs. Többségük nyilvánvalóan rokonszenves amatőr, de azok közül, akik tevékenységükkel nem az igaziak helyét akarják elfoglalni, hanem azokat segíteni méltó helyük és szerepük elfoglalásában. Testőrei, nem fegyőrei a választottaknak.

Költő volt itt, belga költő mindenki – s nem is a legjelentéktelenebbek –, aki a vendéglátás és szervezés kisebb-nagyobb tisztét ellátta. Az is, aki a Kaszinó előcsarnokában a különböző kiadványokat árusította. Az az amatőr rádiótechnikus is, aki a brüsszeli Költők Házának fejedelmien gazdag Hangos Antológiáját szerkeszti és felveszi, s amely a mai napig 800 minden nyelvű és nemzetiségű költő hangját őrzi szalagtárában. De – amint felszólalásából kiderült – (félig-titkos) költő H. Janne úr, a kultúra és közoktatásügy minisztere, s természetesen költő a minisztérium mindkét (flamand és vallon) irodalmi főigazgatója is. Azt mondani se kell, hogy költő a biennálék kitűnő alapító elnöke, a már említett Arthur Haulot, mellesleg idegenforgalmi miniszter, s társa, a másik alapító, a Költők Újságjának főszerkesztője, Pierre-Louis Flouquet.

Valószínűleg ám nemcsak a költők számában, a költői „intézmények” (nem találok rá jobb szót) tekintetében is ők vezetnek a világon. A Költők Újságja mellett, amely évente tízszer jelenik meg, a Nemzetközi Költők Háza a már említett hangmúzeumokon kívül fenntart egy hasonló méretű költői Archívumot, amely fényképeket, rajzokat és egyéb dokumentumokat tartalmaz, a Nemzetközi Költői Tanulmányok Központját, saját közlönnyel, s a Nemzetközi Költői Könyvtárat (26 000 kötet) s egy költői dokumentációs központot.

A belgák valóban példát mutatnak rá, mit tehet egy kis, egy egészen kis nép a világ kultúrájáért.

Van valami megindító e hallatlan aktivitásban; azzal is, amit hiábavaló igyekezetnek érzünk benne; azzal is, ami benne példamutató kezdeményezés, és máris jelentős eredmény.

Azzal is, ami magán visel valamit abból az óhatatlan amatőr túlbuzgóságból, amelyet érintettem; de azzal is, ami éppen hivatásunk lényegében erősít meg mindnyájunkat. A költők ősi küldetésében, amelyhez korunkban, úgy látszik, valami még megfogalmazhatatlanul új is csatlakozik.

[1963]

Előveszem a még Sztrugából hozott kis térképemet. A pontozott vonallal jelölt „másodrendű” makadámút onnan észak-északnyugati irányban, mindig a Fekete Drim folyása mentén haladva, a lépték szerint alig 58 kilométert tesz meg Debar városáig.

Az újabb macedóniai földrengés híre durván figyelmeztet több hónapja halogatott adósságomra – még ha e hónapok alatt földrengés rázta meg az én életemet is.

Magam előtt látom a Sztrugai Költői Esték kerekasztal-konferenciájának utolsó napján a „kerek asztalra” kiállított makettet: a tervezett nemzetközi Költők Városának megejtő álmát.

Most bizonyára előbb Debart, a földrengés elpusztította várost kell újra fölépíteni. Nemcsak a Macedón Szocialista Köztársaságnak már a katasztrófa másnapján hozott határozata – így követelné nyilván a költészet törvénykönyve is.

De az álom azért él, s bizonyára nem nyughat, amíg meg nem valósul; s már megvalósulása előtt is létezik: megálmodóiban s azokban, azon a helyen, amelynél kínálkozóbbat nem is lehetne találni számára, a tó északi partján, Ohrid és Sztruga között.

*

A tíz nap, amelyet e ritka tündöklésű kora őszön, Európa minden részéből összegyűlt költőtársaimmal együtt ezen a helyen töltöttem, számomra, ahogy most visszaemlékszem rá, mindenekelőtt egy gyermekkorom óta szakadatlanul, hol tudva, hol öntudatlan szőtt, meglehet, nagyon is elfogult meditációm folytatása volt. Az először látott s nekem mégis egyszeriben oly meghitt táj, az ugyancsak először látott emberekkel a nyelv gátját is áttörő, rögtön megtalált közös hang, a mindenütt érezhető vendéglátó gondosság s a szervezésnek mégis oly jóleső lazasága, az érintkezési formák teketória nélküli, kulturált közvetlensége – mindez újra megerősített régi érzésemben vagy hiedelmemben, amely szerint a tavak környezete a leginkább emberre méretezett tája a földnek, a tavak mellett születő és élő emberek találják a leginkább magukra mért sorsot az őket körülvevő világban. A tengerek állandó fenyegetése, a nagy hegyek zordsága, az alföldek sivársága, a nagyvárosok kegyetlen forgataga nemcsak a fantáziát csigázza, az ember félelemérzetét, állandó fenyegetettségét is nagyra növeli. Mindegyik túl nagy, túl idegen, túl formátlan, kicsúszni látszik az ember lehetőségei közül, vagy azok legszélsőbb, vészterhes pontjait rajzolja ki. A tó és környezete az egyetlen olyan táj, amelyet az ember a műalkotás teljességével tud befogadni és magáévá tenni. E balatoni táj sugallta szép törvényeket véltem örömmel újrafelfedezni itt, a macedón költők, e másik tenger nélküli ország költői között.

Tavak földje – így nevezi hazáját egyik legutóbbi versének címében Radován Pavlovszki. S e címet mintegy az egész macedón költészet jelszavaként visszhangozzák a többiek. Tavak földje címen rendezték a Költői Esték egyik költői estjét, Tavak földje címen adták kezünkbe, az eredeti mellett orosz és francia fordításban is a mai macedón költők kis antológiáját. Az előszóíró, Gane Todorovszki a tó mély jelentőségét vallatja a macedón költészet egészében, e költészet múlt századi megalapítójától, Konsztantin Miladonovtól kezdve, akinek sztrugai szülőháza s az előtte álló kettős szobor képezi mintegy lírai és szimbolikus középpontját az évenként, immár hatodízben megrendezett Sztrugai Költői Esteknek. Tavak földje – Todorovszki szerint Pavlovszki ezzel véglegesen meghatározta hazájuk lényegét s azon túl, az emberi sors számukra adott lényegét, mert, mint mondja, „…a tó a macedón költészetben kép, jelkép, metafora, képzettársítás, allegória …egyetemes jelentésként járja át e költészetet… azok közé a szavak közé tartozik, amelyek Valéry szerint önmagukat a végtelenségig tudják sokszorozni…”. „Azt lehetne mondani – mondja tovább –, ahány toll, annyi tó.” Valóban, Miladinov romantikus nosztalgiájának:

éppúgy a tó volt a tárgya, mint Atko Sopov szimbolizmusának:

Vagy Blazse Koneszki jelképes bölcsődalának:

s végül Radován Pavlovszki modern meditációinak:

Igen, mert itt van a föld is. S a „tavak földje” egyben a földrengések földje is. Sőt, hogy a jelkép még tovább gyűrűzzön, s valóban a „végtelenségig sokszorozza önmagát”: az ohridi tó maga is földrengések tava, mint olvasom, a legrégibb tavak közé tartozik a földön, a kevesek közé, amelyek, mint a Bajkál, a Nyassza vagy a Tanganyika, a földkéreg harmadkori csuszamlásának köszönik létüket. Ezért őriz vizében olyan ritka élőlényeket, amelyek másutt már csak fosszilis emlékek: kihalt fajtájú pisztrángokat, rákokat, algákat. Vizének talán ettől is van az a valószínűtlen mély tengerkékje, amely oly varázslatosan tükrözi a föléje amfiteátrumszerűen magasodó, a hellenizmus korában beszédesen Lüchnidosznak, „ragyogónak” nevezett Ohrid városát.

Nyolcvan mezítelen láb a befagyott tavon. Fölöttük a negyven arcú kín. A fagyhalál előtt valami lehetetlen, élni való kis meleget egymás kihűlt testében kereső, szorosan egymáshoz tapadó testek – a kép mintegy évezredes előképe a gázkamrákban, majd ugyanígy, az egyaránt védtelenek egymás védelmét kereső, kétségbeesett reflexével egymásra zsúfolt tetemeknek. A történelem – nem, mégsem, a történelem a tavak partján sem mindig „emberi” méretű. S benne mindennek kivédhetetlenül és kivétel nélkül mindennek, a tótükörnek is kettős arca és kettős lehetősége van: nemcsak az atomnak lehetséges „békés” felhasználása – gyilkos „felhasználása” lehetséges a világ legbékésebb dolgainak is. A sebastai negyven mártír XI. századi freskósorozatán, az ohridi Szveti Szofia székesegyház apszisában, íme, a kínpaddá és vesztőhellyé változtatott tavat láthatni. A kora keresztény hitüket megtagadni nem akaró római katonákra gáz helyett a befagyott tó jeges hidegét fútták. Mindig volt, aki a hitüket megtagadni nem hajlandók ellen fordítja a természet vagy a tudomány hatalmát: a Ciklon B-t vagy a telet. Igaz, mindig akadtak olyanok is, akik a hitüket őrzők vértanúságát és a hitet gyilkolók vérengzését mindig jelenvalóvá varázsolták, a művészet megint másfajta hatalmával. E freskók előtt is az emberi képességek e szakadatlan körforgásának szédülete ragadja el az embert: a gyilkolás évezredes hidege csapja meg, s a művészet nem hűlő melege öleli körül.

A nagy bizánci Képrombolás után – mert nemcsak az embereket kell mártírrá tenni, kikerülhetetlen logika folytán, időről időre a mártíriumot őrző képeket magukat is – az újra s még nagyobb erővel fellángoló „képtisztelet” időszakában e tó, mint újabb korban a költőket, csodás gyűjtőlencseként vonzotta magához a festőket és építőket is. Az eldugott kis provinciai Ohrid a IX. és XIV. század között negyven templomot épített és rakott tele festett képekkel. Különleges és egyedülálló festészettel, amelynek arányai csak most kezdenek kibontakozni. Hiszen a freskók hatszáz éven keresztül rejtőztek a későbbi ozmán hódítók által rakott álfalak mögött. A katedrálisokban mecsetek épültek, mint ahogy később a mecsetekben modern korunk templomai, múzeumok alakultak, amelyek már nem osztják sem a gyilkosok, sem a mártírok, sem a hódítók, sem a leigázottak hitét: csupán azt, amit ennek vagy annak értékké sikerült magából kovácsolnia: az alkotást. Íme, a másik körforgás, amelynek áramába ellenállhatatlanul belesodródunk e freskók nézése s a sorsuk fölötti elmélkedés közben.

Minden új pillanat élesztőként kerül az idő anyagába, újra kelesztve és erjesztve a múltat, amely így folyton változik és alakul, a maga megmásíthatatlanságában is. Az ohridi székesegyházak, a Szveta Szofia, Szveti Kliment, Szveti Pantaleimon, Szveti Naum lassan újra kibontakozó évezredes festészete nyomán, meglehet, újra kell majd írni a gótikus s ennek következtében az egész újkori európai festészet történetét. A XI. századi ohridi névtelenek egyes ecsetvonásai, úgy tetszik, egyenesen a kora reneszánszba torkolló olasz későgótika fontos eredményeit előlegezik: a földre kuporodó Madonna és a meztéllábas Krisztus humánus istenalakjai Giotto felé mutatnak. Semmi szándékom illetéktelenül művészettörténeti szakkérdésekbe ártani magam, s azt sem szeretném eltitkolni, mennyire hidegen hagynak azok a perlekedések, amelyek a művészet egy-egy nagy eredményének látszólagos vagy valódi nemzeti elsőbbsége fölött folynak vég nélkül, mint a rossz örökösök csúnya perei. Épp ellenkezőleg: az ohridi freskók is e perek végtelen hiábavalóságára figyelmeztetnek újból; a művészetnek és az emberi gondolatnak arra a szabad áramlására, amiben éppen legfőbb rendeltetésük és erejük testesül meg.

„Ez a találkozás is nagyban különbözött az ohriditól: ünnepélyes volt, és meglehetősen nagyképű” – írta később Montrealból Guillevic barátom, aki Ohridból egyenesen Kanadába repült, hogy részt vegyen az Expo 1967 keretében rendezett másik, nagyszabású nemzetközi költőtalálkozón. Igen, az ohridi találkozóban volt valami jólesően ünnepi, ami nem rokona, hanem bizonyos szemszögből nézve éppen ellentéte az „ünnepélyesnek”. Legfőként talán abban, hogy az ünnepélyesség az elzárkózás aktusa, az ünnep a kitárulkozásé; az ünnepélyesség kirekesztő, az ünnep magához ölelő. Ez a természetesen ünnepi volta teszi oly emlékezetessé a Sztrugai Költői Estéket. Kivált pedig azt az estét, amely a középpontjában, mintegy tengelyében állt a programoknak.

A szovjet költők kivételével feltehetően senki a jelenlevők közül nem olvasta még fel versét ekkora közönség előtt. A Fekete Drim fehéren tajtékzó kiömlése felett ívelő kis hídon gyülekezve, mindnyájunkat váratlanul lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy előttünk legalább egy kilométernyi távolságból a folyó két partján párhuzamosan felénk futó, vadul lobogó tűz fénye megvilágította a partokon tömött sorokban álló nézőket, s a fáklyagyújtogatók közeledő fényollói mintegy kivágták a sorban álló fejeket és alakokat a sötétség tömör anyagából. Kilométernyi hosszúságban álltak-ültek a hallgatók a sorban kigyúló fáklyák alatt – s ahogy magunk alá néztünk, láttuk, hogy a híd alatt s tovább, lefelé a folyón a víz is tele van imbolygó csónakok zsúfolt páholyaival. Sztrugának nyolc-, a mintegy tíz kilométernyire levő Ohridnak tizenkilencezer lakosa van. A Fekete Drim két partján körülöttünk legalább ötezer ember szorongott, két kis város teljes lakosságának egyötöde, hogy a reflektorfényben fürdő hídon lássa és a partok mentén végig felszerelt hangszórókon át hallja a világból érkezett negyven költőt, akiknek egy-egy verse kétszer, eredeti nyelvén és macedón fordításban is elhangzott.

A költészet értő élvezetének, jól tudom, nem legcélravezetőbb módja egymás után negyven különböző verset végighallgatni, sok nyelven, ötezres tömegben, kilométeres körzetben ácsorogva. E nyilvános nemzetközi dalnokversenyben, hátunk mögött a sötétben lélegző tó csöndjével, alattunk a tóból kiömlő új folyó zsilipszakító zuhogásával, előttünk a sötétbe szaggató fáklyalángokkal s az alattuk imbolygó tömeggel, volt mégis valami, a költészet legigazibb anyagából szőtt benső kapcsolat, amelynek szálait most is magamon érzem, s magán érzi, hiszem, mindenki a jelenlevő költők és közönségük között. Az egyes versekből bizonyára keveset értettek, még kevesebbet őriztek meg emlékezetükben a hallgatók – a költészet alig megfogalmazható lényegéből talán többet, mint addig azokból a versekből, amelyeket kinek-kinek köztük módja volt több-kevesebb megértéssel elolvasnia.

A költők hídon állva szavalták verseiket. Nem csupán azon a hídon, amely a Fekete Drim fölött ívelt.

[1967]

Az élő (vagy netalán már halotti) maszkként újra meg újra rajtam felejtett megannyi ál és torz gipszképmás között hányadik is lehet a sorban a „globetrotteré”, a könnyed világutazóé? Próbáljam (ezt is, mint a többit, feltehetően sikertelenül) egy kicsit megrepeszteni az arcomon? Mondjam, hogy nem szeretek utazni? Hogy többnyire már hetekkel előbb elfog a „partir c’est mourir un peu” nem is képletes, hanem nagyon is valóságos érzete? Meghalni – „egy kicsit”? És hátha nagyon? Mintha útközben rosszabb lenne, vagy véglegesebb, vagy végzetesebb. Lehet hogy az is. Nem tudom elfelejteni, mikor kétnapos légi út után, harmadnap a Kínai Középhegység irdatlan gyűrődései fölött repültünk (mai fogalmaink szerint inkább hánykolódtunk) egy tizenhat személyes, rég kiérdemesült Dakotán. Ha itt lezuhanunk, soha senki se talál rá semmiféle maradványainkra. És ha máshol rátalálnak? Nem mindegy? Úgy látszik, nem. Sohase félek másképp a haláltól, csak ha úgy képzelem, egyedül ér. Magamra redukálva. Vagy arra az esetleges magamra, aki éppen utazik. Távol. Mitől távol? Ezt nehéz pontosan felmérni. Magamtól. Aki éppen nem ott tartózkodom, ahol tartózkodnom kell. Hol kell tartózkodnunk? Hol vagyunk igazán ott? Ott kell-e lennünk a halálunknál? S az életünk – hol van igazán? Nem mindenütt-e, ahol lehetünk? Nem öncsonkítás-e minden maradás? Nem megbocsáthatatlan kényelmesség-e, vétkes szellemi és érzelmi lustaság?

Így hát mégis utazom. Ha küldenek, ha hívnak, ha ösztönöznek, s olykor saját magam ösztönzésére is. Mindig ugyanazzal a szorongással. Gyűlölöm az előkészületeket. Az utazás a megtestesült, a kipreparált, a jelképpé emelt veszély. Szent borzadállyal írom be ötvenedszer ugyanabba a rubrikába ugyanazt a születési helyet és dátumot. Van-e sok fölösleges írásmunka között ennél fölöslegesebb írásmunka? Nem is beszélve anyám és apám szép nevének ismételten hiábavaló tollamra vételéről. Saját jószántamból „írjam be” magam újra meg újra „mindenféle Könyvbe”? Magam szolgáljak magamról ilyen semmitmondó információkkal, mikor mások úgyis folyton ilyenekkel szolgálnak rólam?

Mit készítek elő magamnak ezekkel a gyűlölt előkészületekkel? Miért vállalom az előre is láthatót, hát még az előre nem láthatókat? A sajátos mifelénki devizaszegénységet, amely, egyéb esetleges szegénységi formákkal ellentétben, sosem „tisztes”, mert mindig szégyellni való helyzetekbe kényszerít? A be- és kicsomagolások, málhacipelések, közlekedési bonyodalmak vagy manipulációk kínpadjait? Az erőszakos munkafélbeszakítás nyugtalanságát, amely már az utazás előtt jóval elfog, és az utazás után is fogva tart, megtetézve az utazások által rám rótt új penzumok sürgetésével? (Mint íme, most is…)

Azért, mert kell. Élni, jól élni (és ha nem utazom, akkor jól élek?), biztonságban érezni magunkat (hol érezhetjük magunkat biztonságban?) nem kell. De – átvitt és át nem vitt értelemben egyaránt –: navigare necesse est.

Mi volt apámnak – a század elején – ez a szent szenzáció? Vonaton ülni. És honnan hová? Muraközből, a távoli Muraközből – fel Pestre, a „nagyszerelmű városba”. Hányszor szégyenkezem, életem különböző fordulóin, ha apámra gondolok. Apámra, aki mára – a paradoxonkedvelő, a saját farkába harapó időben – már öcsém lehetne. Még akkor is, ha sorsom görbéje mennél inkább eltérni látszik az övétől, annál inkább kezd érintkezni vele, titkos és éppen nem legkedvezőbb hajlataiban. Micsoda koravén elszántsággal, ifjonti „terrorizmussal” próbáltam tudatosan eltéríteni pályámat az ő önelátkozásának irányától. Ha tudnák, akik oly könnyedén szajkózzák „intellektuális lírám” forrásait…

De azért a látszat, sőt a tény mégiscsak az, hogy Amerikába utazom – mikor ő egész életében nem jutott túl Bécsen és Fiumén. Cserébe viszont – fantázia volt és szent és szenzáció volt vonaton ülnie, a Dráva-part és Pest vagy Pest és Szabadka között. Repülés volt, szárnyalóbb, mint ma minden jet-eké. Miközben döcög vele a gőzös Kanizsára vagy Kanizsáról – az ő sima jambusai a repülés részeg igéin emelkednek és ereszkednek:

A repülés, az „aeroplán” volt a századelő nagy metaforája, a „lélek testre felcsatolt szárnyai”, a jövendő nagy mítosza. Mi már olcsón mérjük a jövendőt. Az irodalom is. Napjaink „a jövő hanyatlásának” új érzetében telnek, ahogy Octavio Paz több tanulmányában is nevezte. A századelő emberei a század vége iránt éreztek olthatatlan nosztalgiát; mi, a századvéghez közeledve, az ő századvég-nosztalgiájuk iránti nosztalgiával vagyunk tele.

Az Air France 900 kilométerrel, sztratoszféraközelben repülő 350 személyes Boeing 747-esén a Párizs–Montréal vonalon, az óceán fölött, a nyomtatott menükártyát a Farman F-170 jelzésű francia gép egykori plakátja illusztrálja, amely 1926-ban 190 kilométeres (!) óránkénti sebességgel repítette 8 (!) utasát Párizs és Bruxelles között. Vajon a szédületes fejlődés példázataképpen? Nem inkább azért a szenzációért-e, amit annak az utasai éreztek, s amit mi már – a szenzációs fejlődés következtében – egyáltalán nem érzünk? Unottan majszoljuk a nyomtatott menü elénk tett vajmi halvány mását, amelyben a füstölt lazac, a „Tournedos sauté Bercy” és a „kolumbiai kávé” – hiába van ilyen hangzatos nevük –, ugyanolyan egyenrepülőízű, mint bármely más járaton bárhol a levegőben. Mint ahogy a levegő is ugyanolyan az óceán fölött, mint bárhol máshol. Bezzeg az a kis hajó, amely a szétszakadt felhők messzelátóján át egy percre felbukkan alattunk, egyedül a kék (valóban kék) víz kellős közepén (hiszen itt mindenütt a közepe van), micsoda költészet! (Szenzáció!)

Hirtelen ötlettel veszem a kis barna jegyzőkönyvemet, és elkezdek foszlányokat firkálni a montréali felszólalásomhoz. „Et la Poésie?” És a költészet? És? Fölöttem ragyogó kék az ég, pontosan olyan, mint a tenger, „repülőkék”, ahogy egyszer elneveztem, most éppen lelátni a földre, pontosabban a vízre. Való igaz, „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, mindegyik táj. Csakhogy mióta egyre többet szállunk föléje, azóta egyre inkább ez a térképtáj is éppolyan valóságos, mint a másik, a „valóságos”. Mint az anyagnak az a szerkezete, amelyet csak a műszerek metaforikus áttételében ismerhetünk. A dolgok azelőtt elképzelhetetlen nagyítása és kicsinyítése, ez a kétirányú absztrakció éppen egy újfajta konkretizációja – a valóságnak; mi másnak? Annak, ami van. Amit éppen a maga „nagyságában” és „kicsinységében” csak most kezdünk felfogni.

Déli 12-kor szálltunk fel Párizsban. Délután 2-kor érünk Montréalba – az ötórányi felfoghatatlan időnyeréssel; ennyivel gyorsabb röppályánk a Napénál. A kapitány közli, hogy Írország legészakibb pontján hagytuk el a kontinenst, három és fél óra múlva érkezünk a túlsó kontinens partjára, a Labrador-félsziget alja fölé, és öt és fél órai repülés után szállunk le Montréál Maribelle nevű repülőterén.

Kigöngyölik a filmvásznat. Kettőt is, a két részre bontott hatalmas utastérben. Ha úgy tetszik, felibe-harmadába kétszeresen is láthatod a világ legbárgyúbb történetét, méghozzá egyszerre két időben peregni előtted, mert az egyiken előbb kezdték a vetítést; mintha utazásodnak és a történetnek kettős idejét élnéd egyszerre: a jelenben a jövőt, a jövőben a jelent. Ez egy pillanatig el is szórakoztat. Aztán mindent elsöpör a film cseppet sem komikus nevetségessége. De hát igaz, mit is játszanának ennyi különböző korú, neveltetésű, műveltségű stb. embernek, nőnek, férfinak, gyereknek, öregnek? Krimit? művészfilmet? közönségfilmet? pornót? horrort? bohózatot? Egyik se való mindenkinek. Mindegyik sértene egyeseket. Hiába: a kultúra legkisebb közös nevezője óhatatlanul a giccs.

Hogyan beszéljek majd nekik a magyar költészetről? Erről a saját nyelvének kristálypalotájába zárt szép királylányról, erről a nevezetes ismeretlenről?

Közben „átrepüljük az óceánt”, minden feltűnés nélkül – s épp hogy csak eszembe jut az ámulat, ami gyerekkoromban annyira rabul ejtett a Pesti Napló vasárnapi mellékletének barna nyomású fényképein: Lindbergh, amint kikecmereg Párizsban a „Spirit of St. Louis” fotelnyi nagyságú pilótafülkéjéből, 33 órai repülés után. Először a világon. S a Lindbergh-bébi elrablásának egész világot megremegtető képei. Ugyancsak először a világon. Terrorizmusnak mi is könnyedén áldozatul eshetünk – az éppoly megszokott és feltűnés nélküli esemény lett, akár az óceánrepülés; de hogy azért, mert átrepültük az óceánt…? Egyáltalán: ki emlékszik még erre a büszke szóra: óceánrepülő? „Olyan repülő, aki vmely két hely (repülőtér, város) között a rendszeres légiforgalom megindulása előtt elsőnek v. olyan feltételekkel repülte át az óceánt, kül. az Atlanti-óceánt, ahogyan előtte még senki.” (A Magyar Nyelv Értelmező Szótára) Ma mindennap több tízezren átrepülik az óceánt, de óceánrepülő nincs és nem is lesz soha többé.

Átrepültük az óceánt. Átkeltünk a tengeren úgy, hogy egyáltalán nem vagy alig láttuk a tengert, és alig éreztük, hogy repülünk. A tengeren való átkelés valóságos élménye két dologgal nem vagy alig kapcsolatos: a tengerrel és az átkeléssel. Itt válik kézzelfoghatóvá a költészetben az elioti „objektív korrelatíva” zseniális találata. „Tenger” és „átkelés” helyett tehát más objektumokat kell találni, átélni, átgondolni, más megfelelő tárgyakat, más tárgyi megfelelőket. Egyfajta látvány helyett másfajta látványt. Vagyis: a valóság helyett elvontságot? Nem. Csak egyfajta valóság helyett egy másfajta valóságot: egyfajta elvontság helyett egy másfajta elvontságot. Elvontságot? Inkább a konkretizációját valaminek, ami számunkra mindeddig elvontság volt.

Fölfedeztük – kénytelenek voltunk vele – a világnak egy új arculatát: önmagunknak egy másik világát. Hogyne igyekeznénk a költészetben (és minden másban) ezt az új arculatot ábrázolni, még ha nem lehet is a klasszikus idomok keretében? A romantika a világnak csak olyan új arculatát fedezte fel, amit addig is látni lehetett (csak, úgy látszik, ábrázolni nem): a természetet; mégis merőben új eszközök és módszerek kellettek a láttatásához.

A kapitány közli, hogy a Saint-Laurent-öböl fölé érkeztünk, még egy óra húsz perc a Mirabelle-ig.

Most itt alattunk felhőtlen – majdnem azt mondtam: az ég (a szavak inerciáját nehéz legyőzni); de nem: a tenger felhőtlen alattunk, bár ez a tenger látványként semmiben sem különbözik az égtől.

Látni a rejtelmes limest, ahol a föld és a víz infinitezimális számítása megközelíti egymást, de mintha sose érhetné el. A kis hajóablakban a térkép rajzból és ábrázolásból valósággá válik előttünk. Az ölemben egymás mellett a notesz, amibe írok s egy világtérkép, amit a gépen az ülésemen találtam. „Térkép a táj.” Az a „szenzáció”, hogy térkép és táj valóban egybevág. Hogy a tájnak nemcsak spekulatív úton elért absztrakciója a térkép, hanem (egyik) szemünkben is kialakuló képe. Amit századokon keresztül a számítás alakított ki, azt most a távolság láthatóvá alakítja. A merő intellektuális úton létrejött kép egyszerre „természet utáni” képpé válik.

A Terre Neuve-ből éppúgy nő ki a Longue Chaine hosszú szárnya odalent, mint a térképen, s az Anticosti óriás bálnateste is ott úszik a Szent Lőrinc-folyam torkolatában; s még a régi térképekre berajzolt hajók is ott lebegnek, mint a repülő halak.

Az én órámon – még? már? – 3/4 6, az itteni idő tehát 3/4 1: egymással felcserélhető elvontságok. Melyik a valóságos, a valóságosabb, a még emelkedő Nap-e, amit látok, vagy az a lefelé menő, amelyet a bennem lefolyt idő sugallatára idegeim kívánnak? Közben a felhők megint összeérnek – alattunk! –, mint egy egyenletes, végtelenbe nyúló hómező. A kanadai hómezők (pontosabban csak képzelt hómezők) fölötti hómező fölött repülök. A nap még mindig fölfelé tart. De mi már lassan lefelé hajlunk. Belefúródva a felhőkbe. Mint egy eltérített pályájú Nap.

A háromnapos nonstop tanácskozás után, amit csak a rövid szünetekben szakított meg a Mont Gabriel Szálloda körül, ahol laktunk, étkeztünk, tanácskoztunk, mint valami lelkigyakorlaton, a kanadai ősz erdőszimfóniája, a juhar-nyír-fenyő vörössárga-zöld hármashangzatával, szinte jólesik újra egy kis utazás, ez a röpke, alig egyórás repülőút. Az útlevél- és vámvizsgálat az Egyesült Államok részéről is itt történik a Dorval-repülőtéren, legalább egyszer úgy lehet megérkezni, a szabad helyváltoztatásnak legalább az illúziójával, ahogy oly rég reméli s egyre kevésbé teheti az ember. A női határőr hosszan forgatja az útlevelemet, aztán mosolyogva mentegetőzik: ilyen passzus még sosem fordult meg a kezében. Legalább én is jelenthetek az ő számára valami újdonságot.

Majdnem felnőttnek éreztem magam (ideje, gondolhatják), mikor egymagamban lelépek La Guardia betonjára. Senki se vár. Poggyászom egy perc alatt kikerül a labirintusból, a taxi egy perc alatt ott kanárisárgállik előttem. Észre se veszem, és már Manhattan felé araszolok – megnézem a térképen: a Grand Central Parkwayn, a Triborough Bridge irányában.

Némi megnyugvással észlelem, hogy a legelső tapasztalat ellentmond az előzetes értesüléseknek: a taxiban nem választja el légmentes fal az utast a sofőrtől, véreb se ül a fiatal néger vezető mellett; egyelőre minden olyan, mint Európában. Csak a kocsi sebessége és a taxióra sebessége között fennálló fordított arány aggasztó: a kocsi órája húsz mérföldet mutat, a taxióra legalább száz mérföldes gyorsasággal látszik pergetni a növekvő centeket. Megállás nélkül fordulnak le róla a csatában elesett számjegyek, mint egy céllövölde mesterlövész által eltalált figurái.

A Második Sugárúton kiszállok a 82. és a 83. utca között. Alacsony, kis szürke-vöröstéglás házak, apró üzletecskék, avítt portálokkal; második sorban parkoló árukirakodó miniteherautók, egy zöldségesbolt, a sarokra kiáradó illatos bőségével, sietős járókelők. Mint egy francia kisváros külsőbb fertálya. New York közepén vagyok.

Mit olvashatnánk, ha ama bizonyos Bolond ama bizonyos bekukkanás alkalmából nem rest és leírja, mibe kukkantott bele Debrecenben? Nekem sincs másom, csak baráti kosztkvártélyom, egy köpönyegem, a lábaim, meg kurta öt napom. Meg a – már egy kicsit meghiggadt – bolondságom. Meg egy-két távhívással megbeszélt távrandevúm: mintha csak az Emke elébe beszéltük volna meg. Meg egypár jó tanács, amit kaptam.

Az elsőt mindjárt másnap reggel megfogadom. Salah Stétié adta Montréalban, mikor elváltunk, a libanoni francia költő, aki UNESCO-nagykövet is. Így hát – velem ellentétben – ő a Plazában „szokott” megszállni, s onnan szokta kezdeni manhattani sétáját, amit nekem is tanácsolt. „New York kora reggeli mélységes melankóliáját.”

Én a 82. utca sarkáról indulok lefelé kora reggel a messzi Downtown irányában, az elhagyott avenue-n, a derékig érő fekete nylon szemeteszsákok között. Először az utcafeliratok szerénysége, szegényessége lep meg (vajon a Fifth Avenue is így van kiírva? – később meggyőződhettem róla, hogy igen): mintha csak ideiglenesen rakták volna föl a sarki póznákra ezeket a négy irányba mutató picike sárga pléhzászlókat; E 82 St. és így tovább. Körül pedig a tűzlétrák cikázó rozsdás vasvillámai kint a meztelen homlokzaton. Őszinte, leplezetlen, a funkciót nem szégyenlő, modern építészet? A Jacques Folch-Ribasszal folytatott montréali beszélgetésemre gondolok. Jacques katalán, a spanyol polgárháború emigránsa, első foglalkozásaként építész-egyetemi tanár, de emellett két folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, regényíró, művészeti kritikus, rádiókommentátor – ki tudja, mi még. Ő magyarázta így a párizsi Beaubourg építészeti jelentőségét. Szép? Nem szép? Értelmetlen kérdésfeltevés. Itt történik meg először, hogy az épület használóit szembesítik a saját (rejtett, öntudatlan) igényeikkel. Nem rejtik el minden épület nélkülözhetetlen funkcionális szerkezeteit. Azt mondják: nézzétek, hiszen a ti szükségletetek, ti akartátok: vízvezeték, fűtés, hűtés, szellőzés, szemételtakarítás, világítás, lépcső, felvonó. Mintha az élőlények kívül hordanák agytekervényeiket, beleiket, érrendszerüket. Csőtekervények, állványzatok, óriástrombonokhoz hasonló kürtők, transzformátor- és kazánházak, minden kívül, így aztán felszabadul a fal, átlátszóságában szabadon lebegve velünk. „Ti akartatok gyújtogatni, itt van nektek a tűzlétra a falon!”, látszik mondani a manhattani utcák során a házak homlokzatán éktelenkedő tűzoltólétrákhoz hasonló tűzlétrák sora. Csakhogy: ezeknek nincs filozófiájuk, nincs esztétikai és intellektuális funkciójuk, csak és kizárólag praktikus funkciójuk van. A szükséges, minden jelentés nélküli csúfság ikonjai. Már régebben megfigyeltem, hogy a városban az ember nem házakat lát, hanem utcákat. A szem horizontálisan elhelyezett. A házakat meg kell nézni. Így figyel fel aztán az ember még szülővárosában is húsz vagy harminc év után véletlenül egyszer egy házra, mintha most látná először, mert valóban most látja először. New Yorkban az ember látja a házakat. Mert olyan alacsonyak, hogy a látótérben állnak; mert olyan magasak, hogy muszáj fölnézni rájuk. Mert olyan meglepően csúnyák; mert olyan egyedülállóan – gyakran valóban egyedül állóan – gyönyörűek.

Nem láttam a Bronx, mondják, Pompeji-kísértetiességű, kiégett és elhagyott városrészét, se Queens villanegyedeit, se Brooklyn bérkaszárnyatömegeit. Csak Manhattanre futotta az időből. De el nem képzeltem volna, hogy New York híres közepe jelentős részben ilyen házakból áll, s ilyen általános utcaképre nyílik. Hogy Malamud „lakói” ennyi háznak lehetnének a lakói Manhattanben. S valóban, valami a Stétié által jelzett fojtogató melankóliával facsar egyet először az utazó kíváncsi szívén.

A Downtown és a tenger még nagyon messze lehet, de én vízközelben nem sokáig bírom távol a víztől. Folyton a folyópart kísért, amellyel párhuzamosan haladok a sugárúton, s amely a térkép szerint bal felé mindenütt egészen közel lehet. De hogy lehet oda kijutni? Egyszerre csak egy vörös masinát látok himbálózni a fejem fölött, körülbelül olyan, mint Jancsó Elektra-filmjénék vörös helikoptere. A Queensboro-híd fölött közlekedő magasvasút. Alatta két sugárban áramlik le és föl a forgalom, egy-egy félkörívvel csatlakozva majd a Central Park déli végéhez, az 59. utcával.

Próbálok ezzel szembefordulni, ahol az East Rivert sejtem. Csüggesztő zsúfoltság, raktárépületek, teherautók minden benyílóban. Továbbmegyek, végre nyílik egy utcácska, amelyben az előbbivel ellentétben egyetlen lelket sem látni, csupa csend és előkelő néptelenség. Már érzem, hogy a New Yorkban mindenütt kísértő szorongás egyszerre származik a túlméretezett forgalomból s az azt oly hirtelen felváltó teljes kihaltságtól. Itt mintha kiköltöztek volna a kis palotákból, se beforduló kocsi, se parkoló kocsi, se egyetlen járókelő; s az utca vége valamilyen vaskorláttal elrekesztett semmibe vezet. De ahogy közelebb megyek, megcsillan a semmi, a vascirádák között a víz; s egy lépcső, amely lefelé vezet, aztán egy újabb, még mindig magasan a víz szintje fölé kiugró teraszra – s itt egyszerre kinyílik a világ: két fácska és két szecessziós ívelésű régi fapad fölött és alatt ott a tenger és az ég, a hűvös fénnyel, amely egyszerre csillan a könnyű fémlemezekként függő mozdulatlan felhőkön s a folyó lassú hullámlemezein. Teljesen egyedül vagyok – a roppant város mindentől elzárva lenni látszó, picike névtelen terén, mely csak egy szűk lépcsőn át közlekedik a várossal, de szabadon kiterjed a tengerig. Fölnézek, s a felső terasz póznáján meglátom a kis pléhfeliratot: felfelé Sutton Square, lefelé Riverview Terrace. Szinte elszomorít, hogy mégis van neve, hogy nem én nevezhetem el. Szerencsére sem a térképen, sem a bedekkerben nem található meg. Talán mégiscsak én fedeztem fel. Ha nem is Amerikát, legalább Amerikának ezt a picike függőkertjét, amelynek mintha semmi köze se volna sem a város égbe nyúló monumentalitásához, sem a város nagyon is földhöz ragadó kisszerűségéhez. Mintha ide nem is lehetne eljönni, csak idetévedni lehetne, erre a „folyónéző könyöklőre”, ahol kikönyökölök a folyó, a tenger és önmagam fölé. Amerikában – vagy nem Amerikában, mindegy, ezen a földön – az életnek egy olyan pillanatában, amikor nagyobbat lélegzünk, mint amilyent ezen a földön lélegezni lehet.

Hány ilyen kis félreeső zuga lehet ennek az irdatlan szigetvárosnak, ennek a „tizenhat mérföld hosszú, szilárd alapú szigetnek” (Walt Whitman poétikus precizitása), „a rohanó pezsgő vizek városának! a tornyok és árbócok városának!” (W. W. precíz poézise), hány ilyen illegális, megtervezetlen, szabálytalan, felfedezhető pillanata.

Szalay Lajos barátom felhatalmazott, hogy alkalomadtán eldicsekedjem vele: neki, a két évtizede New Yorkban élő művésznek én fedeztem fel a legszebb New York-i múzeumot, talán a világ legszebb múzeumát. Mert olyan, mintha nem volna múzeum. Megszűnik benne a minden múzeumok csüggesztő, művészetellenes önkénye. A Frick acélmágnás család magángyűjteménye nem zsúfolódott bele más gyűjtemények már amúgy is zsúfolt együttesébe. Megmaradt a maga egyedülálló lakályos egységében, ahol a tárgyak nem múzeumi célszerűséggel vagy múzeumi anarchiával halmozódnak egymásra, hanem egy emberi lakás igényével rendeződnek el. A képek a bútorokkal, szőnyegekkel, könyvekkel, kályhákkal, csillárokkal, vázákkal együtt az emberi környezet természetes szimbiózisában léteznek, nem bomlik meg az embert a kultúrájával egybefogó közeg ökológiai egyensúlya, mint a múzeumokban, ahol sem a képek, sem a képek nézői nem tudnak már lélegezni. Azt hiszem, a képzőművészet egyre sürgetőbb szükségességű „környezetvédelmének” valahogy ilyen irányban kellene újrakezdődnie. Ha az ilyesfajta irány – mint, sajnos, a szélesebb környezetvédelem esetében is – nem volna, a legjobb akarat és a legvészjóslóbb felismerések ellenére, éppen a modern élet másfajta, éppoly sürgető szükségletei által folytonosan újra meg újra eltorlaszolva.

Mert mégiscsak: nem a nagy múzeumok az egyetlen pillanatnyilag elképzelhető lehetőség a művészet kincseinek minél szélesebb körben való elterjesztésére? És ki kívánhatná jó szívvel és ép ésszel, hogy még egyszer a világon ilyen magángyűjtemények létrejöhessenek? Az itt látható műtárgyak együttesének nemcsak a mai világpiaci ára, hanem a megszerzésük idején feltehető értéke is alig kifejezhető akár dollármilliókban is.

Különben, kész nevetség, hogy a képeknek áruk van. Méghozzá nem éppen annyi, amennyit alkotójuk szokott kapni értük. Például ennek a Vermeernek, amelyet A katona és a nevető lány címen ismert meg a világ, jó kétszáz évvel a megszületése után. Amikor készült, a Fifth Avenue-i palota helyén és körülötte még gazdátlan legelők húzódtak. Az ára pedig – az egyetlen ismert, posztumusz árverés listáján – 44 holland gulden volt, 1696-ban. A francia magángyűjtő, aki – Pieter de Hooch műveként, vagyis még a festő valódi nevét sem tudva – később megvásárolta Londonban, 246 fontot adott érte. Akkor már a festő nyolc, örökség nélkül hátrahagyott gyereke sem élt. S hogy mennyiért vehette meg Frick acélmágnás a század végén vagy e század elején? Nem nevetséges, hogy a festményeknek áruk van? A hajdani 44 holland forint éppúgy, mint a mai mondjuk, félmillió dollár? A sok és a kevés egyaránt?

Az már valamivel komolyabb kérdés, hogy a gyarmatosító holland polgári köztársaság hamar homályba hanyatló fénykorának közvetlen tárgyi valósága és közvetett szellemi valósága, „ideológiája” hogyan fonódtak össze egy végső soron mindezzel sem magyarázható csodálatos festői érzékenységgel, tárgyi és szellemi látásmóddal, amely a polgári kisvilágba egyszerre berobbanó nagyvilágot ilyen egyszerű és bonyolult térré sűríti egy alig fél négyzetméteres vászon felületén, mint ezen a képen. Nyitott ablak és kitáruló térkép: ez a bámulatosan gazdag vermeeri kisvilág falának világgá tágítása, az európai ember első kitekintése önmagán túlra, saját kicsiségének világba helyezett tudata, s egyben e kicsiség egyedülálló belső gazdagságának őrzése is, a festés szinte megismételhetetlen bensőségességében, s az ablak és a térkép háromszögét lezáró két ülő emberi alak titokzatosan néma drámájának, messzeség és közelség, ittlét és ottlét csöndes összeütközésének fojtogató feszültségében.

Most ezen az amerikai térképen állok, európai lábammal. Vagy inkább ebben az amerikai levegőben. Az amerikai építészet meghódította levegőben. A nagyságnak és nagyzolásnak ezen a világ legmagasabb épített csúcsán. A World Trade Center 107. emeleti körkilátójáról nézve a város megint mintha csak rajzolva volna: még az öböl hullámai is megmerevedett redők a Szabadság-szobor körül, amely alig emelkedik ki a képből. A város újabb tornyainak modern monumentalitása véglegesen elnyomta avult romantikus neoklasszicista lendületű monumentalitását. Minden könnyű ítélkezést és olcsó jelképességet mellőzve: Manhattan már nem a Szabadság-szobor városa, hanem a hatalmas világcégekről elnevezett, s azt sokszorosan felülmúló Buildingeké és Centereké, amelyek úgy állnak ki az alacsony házak tömegéből, majdnem oly prehisztorikus talányossággal is, akár a Húsvét-sziget kolosszusai. Vagy mint Füst Milán holdtalan éjszakájának ember előtti vadona: „Fatönkök álltak benne, mint a vadkanok.”

Mi a fogantatása, a rendeltetése ennek a folyton újra megdöntött magassági rekordnak, a versenysportok hovatovább már csak doppingolással elérhető, a természetünkön túlfeszített eredményeivel versengő épületeknek? (Zárójelben: a világversenyek doppingellenőrzése ugyanolyan szemforgatás, mint az amatőrizmus látszatfenntartására fordított erőfeszítés. Hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy azt a megfeszített tréninget, amit az élsportok, kivált a mérhető, a csúcsokkal mérhető sportok legújabb fejlődése követel, sem profizmus, sem ajzószerek nélkül nem lehet tovább fokozni; a két lábhoz csak nagyon sok pénzzel és idegen anyagok bevitelével elérhető mutáció csatolhat egy „harmadik lábat”.) A doppingolt telekárak és telekspekulációk kezdetbeni, nagyon is racionális (részben persze, de csak részben, kielégítő) magyarázatán túl kell keresni a valódi magyarázatot, s ilyesféle magyarázatot a modern élsportok és az említett húsvét-szigeti kolosszusok vagy a középkori székesegyházak analógiájában egyaránt meg lehet találni. A „netovább” folytonos továbbja, úgy látszik, az ember, akár az embert is létrehozó „élet” természetéhez tartozik; amikor a történelem úgy hozza, kultikus keretekben fejeződik ki (azt a látszatot keltve, mintha a kultusz volna a forrása), s amikor nem, akkor racionális, gazdasági vagy művészeti okait látszik előtérbe tolni (vagy éppen a kultusz lappangó újjáéledését), holott kultikus és nem kultikus formájában egyaránt valami ezeknél állandóbb emberi invariáns változója csak. Bárhova nézz, időben és térben szerte a földön, a szecessziós házak tornyocskáiig, a „funkció” fölötti fölösleg, a dísz, a „szépség” mindig az épületekből kiemelkedő elemekben dicsőült meg. Most a torony, az oszlop „funkcionálódott”, az vette át az épület teljes szerepét, az lett maga az épület: a Building. Az Eiffel-torony mutatta a század irányát; még funkciótlanul volt a világ legmagasabb épülete, még az volt a funkciója, hogy a „világ legmagasabb épülete” legyen. Indexe annak a szellemi rakétának, amely az embert íme, lakni és dolgozni, a levegőbe repíti. Az újabb és újabb építési rekordok csúcsaira. Tegnap az Empire State Building. Ma a World Trade Center. És holnap? Meglátjuk, lehet-e három métert ugrani magasba és kilenc másodpercen belül megfutni a száz métert. És ha nem? Akkor merre indulunk tovább?

A távrandevú, amit több ezer kilométer távolságból beszéltem volt meg, több ezer kilométernyi távolságra, éppoly pontosnak bizonyult, mintha a sarki eszpresszóban beszéltük volna meg, Michel Deguy-vel és Jacques Garellivel. Columbus Day délelőttjén együtt ténfergünk hát a Bolivar Plaza ünnepi iparművészeti kirakodóvásárának forgatagában, a Central Park görkorcsolyás bógnizóktól életveszélyessé tett sétányain, a Bethesda-kút körül. Aztán egyszerre csak váratlanul ez az óriás violaszínű szempár, egyenesen ránk nézve, de közben magába mélyedve, félelmetes valója létrejöttének százmillió éves múltjába, melyet tulajdonosa ott hordoz ritka mozdulataiban és lenyűgöző mozdulatlanságában. Hatalmas teherautóabroncs-trónusán úgy ül, mint egy valódi bíborbanszületett. Aztán feláll, egyik kezével fogja az abroncsot, ugyanazzal a mozdulattal, amellyel mi egy széket átlendítünk a szoba túlsó sarkába, s a ketrec másik felén újra ráül. Áttette székhelyét birodalma másik rezidenciájába; ahogy a királyok felállásukkal jelzik, hogy a kihallgatás véget ért. Mit mondana ez a Central Park-beli király, ha őt is megtanították volna a jelbeszédre, mint azt a szerencsésebb testvérét, akiről a National Geographic egyik múlt évi számában olvastam? Mit mondana, ha megkérdeznék a saját magáról kialakított véleménye felől? Ugyanazt-e, amit a kitanult Koko: „Fine animal gorilla?” És mit mondana mirólunk, ha egyszer igazán megtanítanánk beszélni?

A fogoly gorilla ibolyaszín szemében mélységes mély a múltnak kútja – még annál is mélyebb.

A Sylvette alkotója is elmondhatta volna Medgyessy mester híres mondását: „Ez nem lú, hanem szobor.” Sylvette nem arc, hanem szobor. De ugyanakkor azt is mondhatta volna: „Ez nem szobor, hanem arc.” Picasso műve csupa arc, mindenestülarc, csak-arc, mindenütt- és mindenoldalról-arc. A szeme mögött is szeme van. Talán először kísérelték meg a művészet történetében, hogy egy arcnak annyi arcát ábrázolják, ahány arca van minden arcnak. Az arc arcai. Az arcok arca.

Ehhez persze át kellett törni azt a látszatfalat, amely minden valóságosnál áttörhetetlenebbnek bizonyul az európai művészet évszázadain keresztül, a térbeli és síkbeli ábrázolás között, a között, amit plasztikának és a között, amit piktúrának neveztek (vagy más területen: prózának és versnek). Ez az arc szobor – vonalban elbeszélve; vagy szoborba foglalt vonal. Térré avatott sík. Síkba préselt tér. Betonlapokra vésett rajz? Vagy graffittivel bekrikrakszolt szobor? Fordított Apollón-torzó, akinek csak arca van. Semmije nincs, csak arca. Se törzse, se tagjai. Se nyaka, se feje. Csak arca. Hiába akarnál orvul a hátába kerülni – megkerülhetetlen. Akárhonnan nézed, mindenütt rád néz. Mindenütt máshogy néz rád, és mindenütt ugyanaz. Újra betölti a Rilkét eltöltő varázslatot: „Mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne.” S már tudjuk, hogy ránk nézve ez milyen kategorikus imperatívuszt jelent.

Mindig itt kell lennünk. Ott mindig csak – voltunk. (Vagy leszünk – de ezt mindig kérdőjellel.) Ott voltam – vagyis valaki más az, aki ott volt. Folytonosan az az érzésem, hogy amit itt írok, azt más írja, mint aki ott volt; még akkor is, ha közben a megtévesztő jelen idő fikciójával él az írásban, sőt akkor is, ha valóban az ott feljegyzett mondatokat másolja ki jegyzetfüzetéből. Az írás itt is az ottlét lehetetlenségét példázza; vagy éppen egyetlen lehetőségét. Akkor hát mégiscsak éljünk e lehetőséggel.

A Bus Terminal végtelenségig lezüllött lépcsőmeanderei, amelyek a Lincoln Alagúton át egyszer csak kivezetnek a Turnpike fénybe borult útsávjaira, hogy meg se álljanak egész a túlsó tengerpartig. A Verazzano-híd egyetlen lebegő függőíve a magasból, ahogy lezárja az öblöt és kinyitja az óceánt; mint egy középkori vár felvonóhídja. A szakállas öreg néger szaxofonos az 52. utca és a Park Avenue sarkán éjszaka, ott, ahol nemrég még a Cool fejedelmei fújták és verték, a kis és nagy dzsesszbarlangok mélyén – talán ő maga is. Most a Seagram Building elé kiültetett ’ginko-biloba fák zenekarának utcai szólistája.

Beállok a gyér hallgatóság karéjába, s miközben fájdalmas szólama búg (egy magányos szaxofon még magányosabb, mint egy magányos hegedű), a híres-nevezetes dél-ázsiai növény leveleit nézem, e titokzatosan magányosakat, mert kettőseket:

Nem a Sylvette sokszorosan szétvált egy arcának képe-e, az itt és ott összenőtt két ágáé? Biztosan csak egyszer volt lehetséges, s akkor is csak egynek, hogy valaki három keresztrímes négysoros trochaikus versszak legbanálisabb dalformácskájába titkon belelopjon egy növényrendszertani, egy alkotás-lélektani s egy személyiségtörténeti felismerést: egy „formajelben” rejtegetett „eszme-titkot” s egy eszmében megtestesülő formát, egyszerre genetikát, ontológiát és poétikát. Goethével, úgy látszik, még egy éjszakai New York-i utcasarkon is kikerülhetetlen a találkozás.

Barátod betuszkol egy minibuszba (azzal terjeszti egyébként a magyar könyvet, lemezt Amerika-szerte), megindul a Park felé valamelyik nyolcvanas utcán, és a legközelebbi lámpánál araszolva besoroltok jobbra a hat sávon nyolcsávosan özönlő délutáni kocsitömegbe. A kocsik lassan vánszorognak, állandó koccanásközelben – a járókelők, egymástól ösztönösen távol, szórványosan, de annál sietősebb ütemben haladnak. A forgalom búg és kopog, mint egy bigband nagytuttija, a lassúság és gyorsaság, a nekiiramodások és megtorpanások hirtelen szinkópiával. Aztán egy újabb utca balra s egy újabb avenue jobbra – micsoda váltás ez, először a füledben, aztán az egész szervezetedben érzed. A kocsi egyszerre felgyorsul a szétoszló forgalomban – a járdák egyre zsúfoltabbak és egyre lassúbbak. Eddig minden rohant, még a lassúságra kényszerített kocsik párducmozdulatában is ott volt a toporzékolva feltartóztatott sebesség. Itt a kocsik gyorsan, sietősen hajtanak, mégis mintha beléjük szorulna a sebesség, a kétoldalt ácsorgó, lődörgő, ténfergő, ődöngő tömeg között. „Harlemet hittük a legcsodálatosabb légkörű, legragyogóbb helynek. Egyszerűen oda kellett jutnunk” – emlékszik a hőskorra Duke Ellington. S micsoda nosztalgiával olvastunk mi is Simone de Beauvoir háború utáni varázslatos harlemi estéiről. S ha hozzáveszem, hogy még az 1979-es kiadású magyar útikönyv is „harlemi sétára” invitál, és éjszakai harlemi „városnézőket” (!) mutat be (feltehetően tíz-húszéves) fényképein! Ma már délután is csak kocsin merészkedik be az idegen (a New York-i „idegen” is) a Lenoxra (hát még a keresztutcákra, a 100–110-es számozások után), ahol most robogunk, s ha a piros lámpa megállít, már nyugtalanul tekint jobbra-balra a vezető, és szégyenkezve nézeget körül a külföldi utas, mintha illetéktelen volna az eléje táruló, mélységesen lehangoló (és lehangolt) látvány szemléletére. Ahogy a Harlem hajdani kongresszusi küldöttjéről, „a 125. utca emancipálójáról” elnevezett Adam Clayton P. bulvárra fordulunk, megpillantom az első fehér járókelőt, akit nemcsak elütő sápadt arcszíne és elütő szürke öltözéke különböztet meg a tarka ácsorgóktól, hanem „járókelői” mozgása és aggodalmasan siető, „New York-i” ritmusa is – egyszerre megüt ennek a „tiltott városnak”, ennek a fordított gettónak minden képtelensége, ahonnan kilépni talán lehet, belépni egyre kevésbé. Ahogy a Columbia Egyetem mellett elhaladunk a Broadway felső szakaszán, lassan újra felgyorsul az ütem, újra felzúg New York bigbandje, a nagy fekete zenekíséret, teljes feszültségig fokozódva a már esti nagy számra készülő Times Square százütemű fényekkel, négyütemű benzinmotorokkal és szaporázó utcai táncosokkal dobogó szédületes ritmusszekciójában.

Whitman még így nevezte, az őslakos indián törzs nevén, amelyből a szó szoros értelmében véve csak ez a név maradt, miután a mai 24 (huszonnégy) dollárnak megfelelő értékű csecsebecséért szigetüket a Holland Nyugat-indiai Társaság által kinevezett első kormányzó; Peter Minuit kezére adták. S hogy hova lettek Manahattából a manahatták, a huszonnégy dollárukkal együtt? „Hol vannak a hellenek és hol a celták?” Csak őnekik még Homéruk és Ossziánuk tornya sem „maradt ki” a feledés vizéből… Minden nép és nemzet eredete a vadság homályába nyúlik vissza. S mindegyik valamilyen trauma formájában nyögi is kegyetlen fogantatását. De Amerika – vagy maradjunk csak most Manhattannél – kettős traumát épített bele soha eddig nem ismert gazdagságának Déva-várába: a kitoloncolt indiánokét és a behurcolt négerekét. Az ebből – immár különösen az utóbbiból – eredő, egyre súlyosbodó társadalmi neurózisnál nehezebben gyógyíthatót és szublimálhatót keveset ismer az annyi helyi és világméretű idegbajjal terhelt történelem.

Minden utazásomon elvesztek valamit. Talán öntudatlan áldozatul az irigy isteneknek, cserébe mindazért, amit találtam. Mint az antikok, akik tudatosan áldoztak a szerencsés utazásért. Vagy talán, mert a freudi feltevés szerint még egyszer vissza szeretnék térni. Montréalban, az elutazás előtti pillanatokban, a csomagolásnál vettem észre, hogy a pizsamámat és a reggeli köntösömet a Mont Gabriel-i szállodaszobámban hagytam. Pierre és Angella, a kedvesek, akikkel együtt szökdöstünk ki a konferenciáról az erdei sétányokra, s akik most még egypár napig Montréalban maradtak, nyomban vállalkoztak rá, tiltakozásom ellenére, hogy eljárnak a holmik visszaszerzése és visszaszármaztatása ügyében. A küldemény, az ő jóvoltukból, mintegy önálló óceánrepülőként, meg is érkezett, előbb Párizsba, onnan hozzám, épp most, mikor ezeket az utolsó lapokat írom. Kicsit meg is riasztott. Mint az a híres tengerbe hajított gyűrű, amit a királynak a hal gyomrából is visszahoztak.

New Yorkban nem hagytam el semmit. Lehet, hogy oda nem is kívánok visszatérni? Pedig ott is mennyi mindenem ottmaradt. Mindaz, amit nem láthattam.

[1979]

[1981]

Mivel is várt el? Mégiscsak meg kell próbálnom válaszolni rá magamnak, ha már A. unszolására és vele együtt végre mégis meglátogattam a Házat, az annyi ideje kísértőt és annyi időn át gondosan el- és kikerültet. Itt ülünk hát a nevezetes Elefánt fogadó (most: Interhotel Elephant Weimar) egyik szobájában (No. 240) az első látogatás után, este 11-kor. Ők is mind laktak itt még, a város valódi hősei meg az elképzelt hősnő, Lotte, és minden bizonnyal, merész elképzelője is, valamint azóta megannyi sznob turista és áhítatos csodáló, meg sok, aki egyik se, áhítatlan üzletember, ügyes-bajos dolgait intéző ez meg az, mint minden szállodában a világon. Nagyobb részben láthatóan ilyenek ültek körülöttünk vacsoránál az étteremben is.

Ha valakit, Goethét illik csodálni ebben a pislákoló fényű napnyugati civilizációban, amelynek máig ragyogó fényessége lett; hasonlóképp illik persze kezdettől fogva – mint minden igazán csodálatra méltót – így vagy úgy becsmérelni, kicsinyelni; „bírálni” (ahogy az alkotással szemben szükséges szigorra hivatkozók nevezik), „nyavalyázni”, ahogy A. mondja. Holott: lehet így meg úgy meg amúgy vélekedni róla – akár a legtiszteletreméltóbb becsmérlők leleményeivel („a német filiszter megtestesülése” – de vajon hány német filiszterben testesült meg G.?; „a szíve békasó” – a Heléna-epizód költőjéé? stb.) – de hát csinálja utána, aki tudja. Ennek valóban sikerült „tulajdon árnyát átugornia” – a békasó-szívet is (ha az volt neki), a filiszterséget is (ha az is volt) meg mindenféle egyebet (ami persze szintén volt). A tulajdon árnyát, és vele mindnyájuk átugorhatatlan árnyait. Régtől fogva rajtaragadt homéroszi (kettősen is homéroszi) jelzőként az „olimposzi”. De még ezt is ki lehet bontani közhelycsomagolásából. G. valóban megközelítette azt, amit az ember addig csak magától távolítva volt képes elképzelni. Miközben az „istenit” a maga vallástalanságának egyetlen vallásában (l. A titok című eposztöredéket) Humanus-ként személyesítette meg:

A hálószobáját kell látni. És a dolgozószobáját. Ezt a két elkülönített helyiséget, amely két lépcsővel alacsonyabban fekszik az egész lakás szintjénél, mint régebben a dépendance-ok az első osztályú szállodákban. A cselédeknek vagy a kispénzűeknek. G. cselédszobában lakott és dolgozott, a saját palotájában. Az első szoba csak a mindennapos – s aztán egy napon a végleges halálra volt berendezve, a másik a minden estig és mindhalálig tartó tevékenységre. Az első szobában minden a vízszintességre, a másodikban minden a függőlegességre. Az első csak fekvésre, a másik csak állva írásra és írások állva rendezésére alkalmas. („Semmi pompa, szemet kápráztató”, mint A titok-ban Humanus székhelyén.) Sehol semmi fölösleges. Még annyi sem, amennyi a legszükségesebbhez is szükségesnek látszik. A többi szobát valósággal elöntő képeknek, szobroknak, bútoroknak itt nyomuk sincs. Torlódó áradatuk megtörik ezen a gáton. Mintha ő is tudta volna (bár bizonyosan nem tudta), hogy klasszikus ízlelése, pontosabban igénye, még pontosabban talán: választása, amely a maga remekműveinek, úgy látszik, feltétele volt – képzőművészeti gyűjteményét a kínos másolatok, még kínosabb utánzatok kétes értékű arzenáljává teszi. Hogy ezek, bármily szoros kapcsolatban vannak is saját műveivel, nem bírják el azok közelségét. Még különösebb, hogy – titokzatos sorstudatával – azt is érezte, hogy viszont a saját írói művei és törekvései sem igen bírják el a csodált és mintául vett „görögség” eredeti alkotásainak közelségét. Itáliai útja végén felajánlanak neki egy görögországi utazást. Habozás nélkül visszautasítja. Mintha félne az eredetivel való találkozástól (amire a kor és ő maga még nem volt felkészülve – Winckelmann se látta soha a saját szemével azt, aminek feltétel nélküli utánzását javasolja). Megmarad a másolatoknál. Az utazás helyett egy angol rajzoló Athénben készült rajzait tanulmányozza az Akropolisz szobrairól; s „a legszebb régi munkákról készült” gemmamásolatokat vásárol össze, a „régi munkák” megtekintése helyett. Ebben az egy, kardinális kérdésben tér el a tapasztalat és a „tárgyiasság” követelményétől, amelyet vezércsillagául választott. Itt ezeknél is elhatározóbb imperatívuszok felismerése és sejtelme kellett, hogy döntsön. – Hazatérve festészeti pályázatot ír ki Weimarban saját művészeti elveinek igazolására. A pályázatból – ha hihetünk a mindig hitelt érdemlő életrajzíró Friedenthalnak – „egyetlen tűrhető kép vagy szobor sem született”. Ha netalán írás helyett végül mégis a festészetet választja – ami fölött még Itáliában is habozott –, nagy a valószínűsége, hogy egyikévé vált volna a Kolbéknak és Rungéknak, saját pályázata ma már névtelen évi nyerteseinek. Az Iphigéniá-nak vagy a Tassó-nak és pláne a Faust-nak „megfelelő” festészet vagy szobrászat e századfordulón óhatatlanul a silány antik másolatok vagy az azokat feloldani akaró szeszélyes korai romantika szintjén marad. Az „egyenlőtlen fejlődés” törvényének árnyékát, úgy látszik, mégsem lehet átugorni.

A Ludivisi Juno kolosszális gipszmásolata egy nála alig magasabb empire fogadószobában, amelynek ajtaján, úgy érezzük, be se férne. Ennél „deplaszírozottabb” már nem is lehetne. Hacsak – talán – nem ízlést kell itt keresni, hanem – mint G.-nél mindig – valami annál is személyesebbet, valami „beletitkoltat”. Itt nevezetesen a folyton menekülésre késztető, mert minél jóságosabb, annál nyomasztóbb, fölemelésével lesújtó „örök nőiség” egyik goethei szimbólumát…

Szemben, a másik szobafalon Bettina arcképe… De erről holnap, ha még egyszer megnéztem.

A női arcképek (az itt lévők és a csak képzeletben ide idézettek) sorában az egyetlen (mai szemmel nézve is) „szép nő” (emlékszem, Friedenthal, mikor a Christianével való első találkozást leírja, azt mondja: „…nem szerette a nagyon szép nőket”) ezen a Bettina portrén látható. És érezni: nemcsak szép, jelentékeny is, azt meg tudjuk, hogy imádta, egészen fiatalon, a már öregedőt. Az mégis megszökött előle. Mint ahogy Friderike és Lili, Lotte és Charlotte, Wilhelmine és Marianne (és ki tudja még, ki mindenki) elől. Hogy micsoda „kódok” vannak az ember sorsába, jellemébe – mijébe? ma úgy mondanánk, mintha ezzel sokkal többet tudnánk, DNS-ébe – beleírva! Ha ezt realizálja az ember, mindenekelőtt önmagában, s aztán a maga modelljéből kiindulva másokéban – vagy fordítva: egy-egy nagy művész életében és művészetében felismerve, ráismer önmagában –, akkor felfogható, milyen pontosan meg nem határozható töltetű, pályájú és helyzetű láthatatlan elemi részecskék vesznek részt azokban az eseményekben, amelyek az emberiség látható történelmét adják…

Miért szökött G.; miért kellett szöknie G.-nek, miért tudott szökni, miért nem tudott nem szökni minden szerelem elől? És a fordítottja: ha úgyis mindig csak szökni tudott végül, miért ment kezdetben mindig elébük? Ugyanannyiszor, ahányszor aztán szökött? A létező Lotte-regény, igaz, az is sokat megmagyaráz G.-ből – a „Bettina-regény” –, ha létezne, még többet fel tudna tárni belőle – és nemcsak ebből, abból a legbensőbb „sorsból” is, amit persze a sors szóval is csak azért jelölünk, mert nem tudjuk, mi az, ami mindnyájunkban működik.

A Bettina–Goethe levelezés (ami fennmaradt belőle, többek között az a három levél s a rájuk adott lakonikus válasz, amit Eluard idéz A költészet ösvényei és útjai-ban) talán a legmélyebbre mutat a nagy klasszikus-romantikus G.-i „harc az angyallal” viadalból. A romantikusok az életbe való belepusztulásának ha nem is végső oka, de jele, „objektív korrelátuma” az volt, hogy egy korai és örökre szóló nagy viszonzatlan vagy tragikusan lehetetlenült szerelmet éltek át – Novalistól Hölderlinig. G. – úgy látszik, és ha ösztöne jól sugallta – abba pusztult volna bele, ha a nagy szerelem viszonzását elfogadja. Mintha ez lett volna a Polükratész-gyűrű, amit újra meg újra áldozatul kell dobni, és jaj, ha a tenger, a „világ” nem fogadja el az áldozatot. A vezérelv mindkét esetben az áldozat. Csak ellenkező előjellel. „Hogy lábaidnál feláldozzam magam egy komor, hallgatag és rejtélyes misztériumban…” – írja Bettina. G. ezzel szemben egy „derűs” (nem ez-e az untig ismételt kulcsszava? nem még Schiller is, ez a „hibrid”, aki nem tudja magát megőrizni, nem ő is azt írja-e: „A lét komor, a művészet derűs”), G. tehát derűs, beszédes és világos „misztériumnak” áldozza fel szerelmét, vágyát az örvény után, önmaga elvesztése iránt, az önmagában való elmerülés iránt. „Hogy fényre szülessen, az embernek ki kell lépnie önmagából” – válaszolja Bettinának – látszólag félelmetesen érzéketlen, és a mindent feláldozó, ömlengő odaadásra félelmetesen oda nem illő válaszul. Csakhogy e hűvös fölény mögött is ott van az „áldozat”, ott van a „vonz bennünket a zuhanás” felismerése (Tasso), amely a Werther-től a Divan-ig nem szűnik kísérteni. „Örökre. Örökre. Örökre. Örökre” – lihegi Bettina. De G. tudja, hogy ez az „örökre” sosem időtartam, csak időintenzitás. A mindig lefutó csillag pillanatig tartó örökléte. Nem megírta-e, hogy az ő „birtoka”, az ő „termő földje” az idő? Később Paul Valéry, a maga másfajta fölényével és iróniájával rátapintott a turpisságra. Így ünnepli a centenáriumi ünnepeltet: „Ami nekem mindenekelőtt feltűnik Goethében, az a kivételesen hosszú élet (…), ez a nagy mennyiségű idő…”

A százötven év óta folytonosan felrótt kompromisszumok sorát – amiket a hatalommal, a filiszterséggel, az érző szívvel és egyáltalán, az egész világgal kötött, amelynek abszurditását pedig már kora ifjúságában átélte – azért kötötte, hogy a legfőbb kompromisszumot elkerülje, amit mindenkinek kötnie kell a lét szerkezete, a kor korlátai és önnön szervezete rossz lehetőségeivel, vagyis „lét és idő” összeegyeztethetetlenségével. A mindig újra – először a Werther idején kísértő és először a Werther-ben leküzdött korai halállal. Végül is összes kompromisszumaival csak egynek engedett: „a halhatatlanság alapvető feltételének” (ahogy ebben az egyszerre hajmeresztően sachlich és istenkísértő formában közli Bettinával): az önmagunkban való elmerülés helyett az önmagunkból való kilépés, a folytonos fényre-születés kategorikus imperatívuszának. „Nem is foghatom fel – írja 1816-ban Zelternek –, hogyan bírhatta ki valaki még negyven esztendeig abban a világban, melyet már kora ifjúságában olyan abszurdnak talált.” És aztán még tizenhat újabb évig kibírta.

Fenti levél egy évvel előbb kelt, mint Bettina egyik első levele őhozzá, ezzel az oly köznapian és oly költőien felkínált örvénnyel, amelyet (a női szenvedély bámulatos gyakorlatiasságának ritka szép példájaként) pontos címmel is ellátott: „…így hát fekhelyed készen áll már szívemben, ne utasítsd el. – Címem: Saint-Georges utca 17.”

És G. elutasította. Ha talán a „fekhelyet” nem is, a „szívet” minden bizonnyal. De – ez nem feledhető el – nemcsak a másikét, vele együtt a magáét is. „Testünkkel érinteni a szellemet, nincs ennél nagyobb boldogság…” – írja újabb négy év múlva Bettina: „Mintha csak ketten lennénk a földön” – suttog az örvény. De G. nem akart belehullani. Ahogy egymagában nem – kettesben sem. Csak mindenkivel együtt mutatkozott hajlandónak végül, a fausti paktum értelmében:

Egy pillanatig sem tudta elképzelni, hogy „csak ketten” lehetnének a földön. Vagy hogy csak egyedül. Ami a romantikusok kettős alapélménye lesz. A ketten lehetetlensége – a világ miatt. Aztán az egy lehetetlensége – a másik hiánya miatt. S a redukció végső tagja mintha ebben volna összefoglalható: „Ne élj és pusztulj bele” – szemben a Goethe sokszorosan megélt és ki is mondott emblémájával: „Halj meg és légy!” Egyszer meghalni – az nem kunszt. Sokszor, újra meg újra. A feltámadás. Nem az-e az ember legősibb és legnagyobb kísértése (Ozirisztől Krisztusig)? Annak az „alapvető feltételeit” kell hát keresni.

Hogy kinek sikerül? „Wem gelingt es? – Trübe Frage.” Ez a „kínzó kérdés”, mely az életmű mintegy geometriai középpontjában, a Heléna-jelenetben jelenik meg így, a legélesebben, G. számára az egyéni lét és az alkotói pálya folytonosan megújuló legfőbb választásaként kísért, a Werther-től kezdve – amikor az ifjú előtt még teljesen nyitott – a második Faust-ig – amikor az aggastyán számára, egyénileg, már végleg eldőlt. A Byron-Ikarus-Euphorion(ok)nak „sikerül-e”, akik önfeledten követik a hívást:

és utána óhatatlanul eléri őket az „irigylendő végzet”, amely éppen ezzel a kérdéssel „takarja el magát” előlük? Vagy annak, akit „a drága föld köt”, alá a bár véges, de eddig a végig kiélhető időt választja „birodalmául”, „termőföldjéül”? Azoknak, akiknek „szállni muszáj” és „parancsa hősi halál”? – vagy annak, aki borzadással tekint rájuk: „A halál parancs neked?”. Azoknak, akik „korán elvesztik magukat”? Vagy akik újra meg újra megtalálják?

Előttünk Bettina arcképe a falon: egy szép nő – rokokó-klasszicista modorban festve…

G. se anyja, se felesége, se (egyetlen) fia, se (majdnem egyetlen) barátja, Schiller halálos ágyához nem ment el. Egyiknek a halálát sem a jelenlét, mindegyiket csak a jelentés nívóján élte át. Nem a maga valójában, hanem a maga tanácsosi státusában. Akinek jelentik a „híreket”. És mindegyik alkalomból fennmaradt egy-egy elképesztően hangzó, „békasó-szívről” tanúskodó, fölényesen érdektelen megnyilatkozása. „Feleségemet éjfélkor elviszik a halottasházba. Én egész nap ágyban” – olvassuk naplójában. A gyengélkedő ágya csak néhány szobányira volt a haldokló ágyától. Igaz, hogy két lépcsővel lejjebb – egy egészen más szférában. „Sose hittem, hogy halhatatlant nemzettem” – mondta állítólag, mikor fia – ugyancsak egy közeli szobában történt – haláláról értesítették. Aztán mindkét alkalommal folytatta az éppen soros munkát – vagy épp az aktuális teendők feljegyzését. Hogy a saját halhatatlanságának (amelyet saját magának kellett nemzenie s amelyben hinni tudott) ne hagyja elveszni a feltételeit.

Délelőtt a hotelszobában írogatom ezeket, jobb híján, mert ki se lehet mozdulni, zuhog az eső, fagypont körüli a hőmérséklet, és hozzá metsző szél söpör át a Marktplatzon. Mi pedig, a mi kis hazai délszakunk beidegzettségével, semmi meleg ruhát nem hoztunk. Taxit nem lehet kapni, hiába is lehetne, Weimar belső városa, ahol minden minket érdeklő dolog található, sétálóutcák sora, sétáló város. De ha épp nem lehet benne sétálni… Ugyanezért a naumburgi kirándulás is elmarad, ahogy tegnap a góthai és erfurti is… Még azt a három sarkot is alig tudjuk megjárni, ami innen a Frauenplanig vezet. A ház szentelt előcsarnokában leverjük ruháinkról a nedves havat, ősi módon megoldjuk saruinkat, vagyis felkötjük az ormótlan filcpapucsot, s elindulunk a „Rundfahrt”-on, amelyre olyan ellentmondást nem tűrően terelik az embert, mint a táblák az autókat valami körforgalomban. Mikor mi legelőször a „végét” szeretnénk látni, amely, a körív törvénye szerint ide hajlik vissza kísértőn a kezdetbe, épp szemben a bejárattal.

Szerencsére akad azért egy érzékeny lelkű múzeumőr, aki – többszöri határozott kérelmünkre – megvárja, míg egyedül maradunk a bejáratnál, és egy percre – szabálytalanul! – nemcsak elnézi, hogy kimaradjunk a körmenetből, hanem be is enged a rácsokkal elzárt szentélybe, ahová akkoriban se lehetett belépni senki illetéktelennek, s amelybe a többi szobától eltérően, most is csak kívülről lehet betekinteni.

De mi – az őr érzékenysége és az érte járó öt márka jóvoltából – ott állhatunk a széles, politúrozatlan, deszkából ácsolt írópult előtt, amely előtt ötven éven át állt – a kegyelmes úr? vagy a költő? A költő, aki – nem, nem G., hanem a klasszikus álmokkal terhelt romantikus ifjú Keats meghatározása szerint – minden és semmi, „a lehető legköltőietlenebb lény”. G. írópultja szemmel láthatóan ennek a legköltőietlenebb lénynek a mindennapos munkahelye, ennek a semlegességnek a szimbóluma, a lehető legegyénietlenebb bútordarab – a maga teljesen egyszeri és megismételhetetlen egyediségében, amit az a tudat kölcsönöz neki, hogy ez éppen G. tulajdonában állt.

A „sors” (a tegnap jelzett értelemben vett sors) modellje, röntgenképe: a lakás. Minden lakás a benne élő ember benső adottságainak és a külső lehetőségeknek bonyolult, harmonikus vagy diszharmonikus (vagy diszharmonikusan harmonikus vagy harmonikusan diszharmonikus) együtteséből jön létre. A Goethe-ház és a Schiller-ház karakterológiája. A frauenplani írószoba és a mostani Schiller Gasse-beli házé. A.-val hosszasan hasonlítgatjuk a kettőt. Nagyjából azonos eredményre jutva. Hány önmagunkban feszülő ellentét – egymás ellentétességén belül. Egyáltalán: a külső ellentétek sosem olyan feszítettek, mint a bensők. Schiller, az ideák „szentimentális” embere – nem hozzá illenék-e az életidegen, rideg, fanatikus céltudat, a tárgyi világ iránti érzéketlenség, a kemény, érdes alakzatok kedvelése, az aszketikus iránti vonzódás? A kor általános élet- és lakásberendezése elleni kihívó és gőgös lázadás? És ha belépünk az írószobájába? Mintha nem is az volna, hanem egy elegáns úriszoba, amelynek csak amolyan szükséges – az eleganciához szükséges – tartozéka az íróasztal. Rajta a két empire gyertyatartóval és közepütt a lant alakú empire ingaórával. Mint egy dilettáns múzsafi nosztalgiája. Az asztalon heverő eszközök is inkább az úri életforma, mint a munka tartozékának látszanak: a kis doboz, a finom olló. S a sarokban két kard, azok közül való, amelyeket a közismert árnyképekben látni a költő oldalán kackiás átlóként keresztben állni. (Miért nem látni az „udvaronc” G.-t soha karddal az oldalán?)

A Goethéébe két lépcsőn kell lemenni, amelyek élesen elválasztják a lakástól, amitől egyébként minden más is elválasztja: ez a szó legszorosabb értelmében műhely, a mű (születésének) helye, és semmi más. Minden falnál íróasztal, mintha egy időben készülő műveit külön íróasztalok satujába fogná, mindig melegen tartva, mindig munkakész állapotban. Az irattartó szekrények és polcok az íróasztalok között és fölött, a legszükségesebb eszközökkel és kézikönyvekkel – szinte a Bauhaus funkcionalizmusának soha el nem ért ideálját előlegezve. Még az asztal körül álló négy Louis Seize-karosszék is alig tér el ettől az elvtől – vagy inkább gyakorlattól. A padló beeresztetlen hajópadló, a falakon egyetlen kép se, ebben a képektől roskadozó házban.

A „személyiség szétválasztását”, amit később az ugyancsak magas rangú államférfi, Saint-John Perse olyan látványosan, álnévvel és nyilatkozatokkal demonstrál, és a fentebbi szóval elnevez, G., úgy látszik, minden látványosság és demonstráció nélkül valósította meg – házának észrevétlen, de ma nagyon is észrevehető berendezésében, mintegy az „otthon szétválasztásában”. A felső húsz szoba az államférfié és a nagyvilági emberé, a gazdag gyűjtőé és a mind világhírűbb világirodalmi nagyságé, a családapáé és a műkedvelőé – a dolgozószoba a munkásé, a mindennapos feszített munka szükségletei szerint élőé, akinek sort sorra róva – gondoljuk csak meg: sort sorra róva, akár egy másolónak vagy egy ügyvédbojtárnak (ami egyébként valaha maga is volt), vagy egy dilettáns versfaragónak, egyik sort a másik alá írva, egyik betűt a másikba fűzve, egyik lapot a másik alá téve kellett létrehoznia azt a tömegnyi írásművet, amit aztán a Weimarer Ausgabe 143 kötetében nyomtattak ki (és tesznek közszemlére vörös bőrben a Házhoz kapcsolódó Múzeum egyik tárlójában). S amelynek figyelmes végigolvasásához alig elegendő egy emberélet, esetleges kézzel való lemásolásához ugyancsak, végig-, nem is ki-, csak utánagondolásához pedig bizonyára nem is elég.

S mindezek után van még egy – virtuális – lépcsőfok, még egy szint, a személyiségnek még egy emelete vagy inkább szuterénje. Azé az emberé, aki ebben a dolgozószobához csatlakozó kamrányi zugban, ebben a nem minden fényűzést, de minden legcsekélyebb csinosságot vagy kellemet is nélkülöző, talán az ilmenaui parasztokénál is dísztelenebb szobában feküdt le minden este, erre a deszkaágyra, fényűző környezetében és főúri társaságában eltöltött estebédjei elköltése és fényűző gondolatainak papírra vetése után. Ezen az ágyon valóban nincs semmi, ami a legszükségesebbhez akár a legcsekélyebbet is hozzátenné. Ez az ágy szinte csak eszméje az ágynak, sivár és szimbolikus fekhely. Pedig G. nem volt önsanyargató. Inkább hedonista. De valahol ki kellett pihennie a körülötte forgó nagyvilágot és az őbenne forgó (másmilyen) nagy világot egyaránt. Élete legbenső, elemi részének az elemi bensőségességre való végső redukcióra volt szüksége. Ennek az irigyelt költőmágnásnak, akinek jövedelme (a fennmaradt kimutatások szerint) a leggazdagabb bankárokét is felülmúlta Weimarban, ez volt a bázisa, ahonnan naponta kilépett a miniszterségbe és a költészetbe – és ahová minden éjszakára visszavonult. Ez a minden elképzelhető emberi felemelkedést, belső és külső sikert megért ember mindehhez még az ember eredendő és végső soron mindenen túl meglévő nyomorúságának és esendőségének tudatához is ragaszkodott. Sikere csak ezzel lehetett teljes. Vagy nem is a sikere, hanem ő maga. Még ez is kellett neki. Ezt is ki akarta élni. Ez szembeszökő tény. Az interpretációra mindenkinek joga van, az áhítattól a gúnyig minden regiszterben.

Mindenesetre: minden este, mikor lefeküdt, ezt a szürkére mázolt alacsony mennyezetet látta maga fölött, ezt a pirinyó, kertre néző parasztablakot maga előtt, ezt a zöldkockás falvédőt maga mellett, ezt a tarka rongyszőnyeget az ágya előtt. Mert – végső soron – ennyi az élet. És maga mellett ezt a karosszéket, a fejpárnával és a lábzsámollyal, amelyben majd meg kell halni. Vagy amelyet már eleve erre szemelt ki – tőle ez is kitelik. S talán „akkor a halál se több lesz…” G.-t csak ebben a cellányi háló- (és haló-) szobában lehet (?) megérteni.

Szokásom szerint egy kis verselemzés. Mert itt szinte kikerülhetetlen idézni azt az annyiszor idézett verses maximát, amit mindenki idéz… Csak, most, hogy én is idézni akarom, észreveszem, hogy csaknem mindenki rosszul, illetve hiányosan idézi. Én is csak itt a Ház plakátján látom először teljes eredeti szövegét – magyarra pedig nincs lefordítva. (Később itthon W. Gy. szakértői útmutatása nyomán találom meg igazi helyét is, a West-östlicher Divan-hoz fűzött „Jegyzetek és kommentárok” élén, mottóként.) Így aztán magyarul csak a „tartalmát” szokták idézni, s az egyik felét, elvágva a másiktól. Holott ez a négysoros minden négysorosok (ami, ha a poétikák nem is regisztrálják ekként, külön lírai műfajnak tekinthető) prototípusa lehetne, s éppen két-két sor párhuzamos ellentétének szerkezetében rejti a „tartalmát”. Így, együtt, nem azt a banális filiszteri bölcsességet tartalmazza, amit a csonka idézet jelez, hanem négy sorában az irodalomtörténet-írás és poétika kezdettől fogva lappangó kulcskérdését rejti magában, amely azonban csak a mi korunkban bukkant igazán felszínre.

A „művész” vagy a „mű”? Az „életrajz” vagy a „szöveg”? Az „élet” vagy a „költészet”? Az alternatívák minden tagját idézőjelbe kell tenni – mert valóságban sosem ezek az alternatívák állnak fenn. Illetve: ezekbe az alternatívákba beleszorítva, mindegyik tag eltorzul önmaga jelentésén belül. Éppen ezért jelenti önmaga négy sorának sokszorosát ez a versike. Amely nem az idézni szokott két sorral kezdődik, hanem az elhallgatni szokottal:

amire második tételként felel a szólássá vált második két sor, teljességgel megismételve a mondatot és a versmondatot egyaránt, szerkezetében és a rímet is adó igéiben, csupán a főnevekben eszközölve cserét:

Magyarul – hangsúlyoznom kell: igencsak megközelítő fordításban:

A négy sorban a költészet mint olyan mindhárom tényezőjének ugyanegy tőből képzett jelölője szerepel egymás után: Dichten – Dichtung – Dichter: a költői munka, a költészet és maga a költő. Az első „tétel” nagyon is modern tétel: aki meg akarja érteni a költői munka, a „költés” természetét, és eredménye, a költői mű természetét, annak (mindenekelőtt) a „költészet honába” (hazájába, otthonába, országába), ebbe a sajátos, egyedülálló és mindenütt megtalálható, mindenütt meglévő „országba” (földre) kell elérnie, méghozzá valóban el-érnie kell (vagy az eredetiben még egyszerűbben: elmennie), utat kell tennie odáig. A mű tehát csakis a művészeten belül válik érthetővé. A második tétel tér rá a költőre: az ő megértéséhez, tehát nem alkotása, hanem személye, pályája, sorsa, művén kívüli léte megértéséhez, annak a megértéséhez, hogy ő mért lett olyan, amilyen, abba az országba (hazába, földre, otthonba – a „Land” mindezt jelenti) kell elmenni, amely az övé. A költő csak a maga környezetén belül válik érthetővé. Mint ahogy a mű is csak a maga környezetében (ami maga a költészet).

Minden vers tehát az egyetemes költészet terméke, amelynek megértése csakis a költészet egyetemes megértésének függvénye lehet. Ugyanakkor minden költemény létrejötte is, megértése is a három faktor együttes eredménye: részt vesz benne (egyik oldalon passzívan) a vers három egytövű főnevének jelöltje: a költészet, a költői munka, illetve mű és a költő: két adott létező, amely a harmadik, mindig ideiglenes létező által kapcsolódik egybe. A költő a költői munka által kapcsolódik a költészethez, az olvasó (a „megértő”) a költői mű médiumán keresztül érintkezik a költészettel és egy (meghatározott életrajzzal is rendelkező) emberrel, akivel azonban csakis „mint költővel” kerül kapcsolatba. Ahhoz, hogy a költészethez utat találjon („megértse”), közelebb kell-e jutnia a költőhöz mint emberhez is? El kell-e mennie a költő hazájába is? Az utak iránya – akárcsak az anyag belső szerkezetében – itt sem határozható meg pontosan. A megértés pályái geometriailag (és pszichológiailag) pontosan meg nem rajzolható görbéket írnak le: egyaránt vezet(het)nek a költeményen keresztül a költőn át a költészethez, a költészeten át a költőhöz, és mindegyiktől újra vissza a költeményig.

Naumburgot elzárták előlünk esőhó sűrű rácsai – és talán öntudatlanul, G. egyre fokozódó ellenszenve is a „német művészet” iránt, ahogy még ő nevezte a gótikát. Pedig már csak F. M. emlékezetére is meg kellett volna néznünk; a Madonna reprodukciója haláláig ott volt az íróasztalán, talán az utolsó művészi alkotás (a tintorettói Zsuzsanna és az öregek mellett), amiben még kedvét lelhette, amit a maga mértéktelen csodálatával övezett, nem kevésbé groteszk túlzással, mint ahogy – hasonlóan csodálatra méltó alkotásokat – becsmérelni tudott.

De nem mehettünk fel az Ettersbergre se. Ami voltaképpen nagyon is egybeesett legbensőbb – bár csak most és itt bevallott – kívánságommal. Mert ugyan kiben van elég erkölcsi erő bevallani, hogy nem kívánja megnézni a megsemmisítőtábor múzeumát? (Aki meg nyíltan bevallja, azt nem éppen az erkölcsi erő szokta erre bírni.) Mintha beállnék azoknak a sorába, akiknek „elegük van a borzalmakból”… Csakhogy nekem nem a borzalmak látványából van elegem – eléggé megkímélt tőlük annak idején valami érthetetlen csoda, ki nem érdemelt (és épp ezért máig is titkos lelkifurdalásokkal kísértő) kivétel ahhoz, hogy inkább mindent meg akarjak tudni róluk, amit csak lehet. Még kevésbé vallom a feledés üdvözítő voltát – sem a tegnapi, sem a sok ezer év előtt, sem a harminc-negyven év előtt történtekkel szemben. Ha a felejtés olykor a társadalom és az egyén egészséges önvédelmét látszik is szolgálni – nemünk és életünk igazi védelme minden bizonnyal inkább az emlékezés és az emlékezet. Még a halál ellen sem a rá nem gondolás véd meg – inkább a montaigne-i mindennapos memento.

Goethe bizony kirándult az Ettersbergre; és Eckermann bizony erről is részletesen beszámolt egyszer. A rögtönzött piknikről is a későbbi tábor közvetlen közelében. Fejenként egy pár sült fürjet kaptak be komótosan, s rá egy palack kitűnő bort ittak, abból az aranyos kehelyből, amelyet G. egy bőriszákban mindig magával vitt efféle kirándulásaira. Én nem szeretnék résztvevője, de még csak szemlélője se lenni most egy hasonló pikniknek az Ettersbergen – márpedig, ahová „kirándulnak”, amit „meglátogatnak”, családi körben vagy csoportosan, ott óhatatlanul sorra kerül az emberi szükségleteknek ez az egyszerű és kedélyes kielégítése. Ha már a vasárnapját rászánta az ember…

Így hát G. tölgyfáját sem láttuk, amelyet pedig az SS-parancsnokság is megkímélt a táborhely fátlanítása alkalmából. „Goethe emlékére” – ahogy Schwartz Hauptsturmführer mondja büszkén Jorge Semprun legújabb Buchenwald-regényében. Quel beau dimanche! Hát igen, ha már „gyönyörű vasárnap”, akkor azzal a gyönyörű vasárnappal szeretném konfrontálni, amely ebben a regényben átélhető. Úgy akarok találkozni a lágerrel, ahogy Semprun regényében lehet, nem úgy, ahogy az idegenforgalmi programokba és tanulmányi kirándulások rendjébe iktatott látogatásokon lehet. A volt SS-laktanyákból varázsolt turistaházakban és a volt barakkokból varázsolt tárolók előtt. Nem a valódi borzalmak emlékétől szeretném megóvni magam, csak a valóságos, sőt a lehetőségeken is túltenni látszó borzalmak turistásított és múzeumosított látványosságától.

Távol, a legtávolabb áll tőlem, hogy az egész klasszikus német filozófiában felfedezzek valamit a fasizmus „csírájából”, még „Fichtétől Nietzschéig” sem, hát még Hegelben. Távol áll ez Sempruntól is. Mégis Semprunnal kívánok jelen lenni Buchenwaldban, nem a múzeumban. Akkor is, mikor „…a Rapportführer hangja felcsattan a hangszórókban, ahogy a kihallgatás végét jelző vigyázzt vezényli: Das Ganze, Stand! A Ganze hegeli kifejezés, az Egész, a Totalitás. Lehet, hogy az Abszolút Szellem hallatja magát a tábor hangszóróin keresztül. Az Egész hangja szól az egészhez, vagyis mindnyájunkhoz, az tesz bennünket totálissá a vigyázzállás hullamerevségében, a tekintet totális mozdulatlanságában, ahogy belevész a sápadt decemberi égbe, ahol a krematórium füstje lebeg. Vigyázz az Egész! – üvölti az Abszolút Szellem a kihallgatás terén.”

A Milyen szép vasárnap!-nak szinte minden oldalán feltűnik Goethe. Mint egy állandó ellenpont. És vele még kegyetlenebb tréfát űz a szerző, mint Hegellel. Halhatatlanná teszi, a szó legszorosabb értelmében, olyan szoros értelmében, ahogy szinte-szinte maga Goethe is hajlamos volt annak vélni magát. Itt meg vannak teremtve számára a valódi „halhatatlanság feltételei”. Eckermannjával, ezzel a botcsinálta halhatatlannal együtt felviszik őket a már Buchenwaldnak keresztelt Ettersbergre, egy újabb „kirándulásra”, amelyet az örök Eckermann ugyancsak feljegyez. S az egész regényen átvonuló fiktív beszélgetés szörnyű nevetésre és elkeseredett tiltakozásra ingerlő részében annak a nevezetes tölgyfának az ügye is előkerül, amit nem néztünk meg, s amit most már sohase fogok látni.

Már csak ezért se bánom a szívem mélyén, hogy nem mehettünk fel az Ettersbergre.

„Milyen gyönyörű vasárnap!” – ébresztem fel A.-t a végre-végre kisütő nap káprázatában és a Spreen teendő hajókirándulás várakozásában. Nem is sejtve, honnan veszem öntudatlanul ezt a spontán felkiáltást. De hát valóban gyönyörű vasárnap van. Méghozzá húsvét vasárnap. És kirándulunk a Spreen.

A kirándulás alatt aztán sehogy se megy ki a fejemből ez a „milyen gyönyörű vasárnap!” Nem mintha nem volna az. Éppen hogy az. A zord weimari napok után nem is lehetne szebb.

Lassan elúsznak mellettünk a nagy berlini külvárosok füstjei, befátyolozva a gyártelepek víznek támaszkodó irdatlan tűzfalait, az üzemek zordon dokkjait, és a táj észrevétlenül átváltozik: apró kis vízivárosok váltják fel, a partra kiugró villakertekkel, amelyeknek a végében külön-külön kis dokkokban egy-egy csónak ring. A vízre építkezésnek az a meghitt fajtája, amely nálunk annyira hiányzik, amit oly szelíden tettek halhatatlanná a másod- és harmadrendű flamand tájképek (amelyek még mindig elsőrendűek). Egy harmadrangú Brügge csatornáin úszunk lefelé a Spree folytonosan újabb és újabb ágakra szakadó csöndes vizén. A fémesen hűvös, de éles napsütés szabdalja hajónk orrán a felhasadó vizet, ahogy a bádog hajlik fel a lassan előnyomuló vágó olló két oldalán.

Milyen gyönyörű vasárnap! Mintha az utasok is éreznék. Csendesen ülnek az étteremhajó terített asztalai mellett, ahol nem kell hosszú sorban állva várni az étkezésekre, mint annyiszor (kivált vasárnap) a berlini éttermek ajtajában. Itt, az üdítően egyhangú s azon belül éppoly üdítően enyhén változatos táj mozgó képei előtt könnyű kivárni a nem is oly sokára érkező ebédet, amelynek tompa zajai kellemesen vegyülnek bele a társalgás morajába. Meglepően csendesek, az öregek, a középkorúak, a fiatalok egyaránt, akiket itt nagyobb és élesebb cezúrák választanak el egymástól, mint bárhol másutt Európa tájain. Meglepően csendesek, ha ahhoz hasonlítjuk, ahogy Európa különböző tájain – akár itthon nálunk – turistaként szoktunk találkozni velük.

Engem is elválaszt egy ilyen cezúra A.-tól. Nem is tudom hát megosztani vele egyre nyugtalanítóbban felrémlő kísérteteimet, ahogy békésen úszunk lefelé a folyón, majd a Spree egy hatalmas kanyarával egy másik ágába fordulva, visszafelé úszunk, most már lefelé a délutáni napban, amely kétszeresen is ellenkező irányból süt ránk. Nem is tudnám vele megosztani, meg nem is akarom, nem szeretném elrontani a kedvét. A magamét is kár. Hiszen mindenki oly békésen üldögél, a sörét issza, vagy bámul ki az ablakon, vagy az anyját nyúzza még egy kis csokoládéért, vagy a kisfiát nógatja, hogy egy kis krumplit is egyen. Igen, azok a gyerekek is, akik talán most látják először a Berlinen túli Spreet, azok is, akik már többször jártak ilyen kiránduláson, azok is, akik esetleg 1936 húsvétján is itt ülhettek egy ugyanilyen hajón. Hiszen – ha jól meggondolom – koromnál fogva itt ülhettem volna én is. (Nem úgy, mint A.) 1936-ban, tehát éppen akkor, amikor az SS Halálfejes Légió főnöke és a Koncentrációs Táborok Főinspektora, bizonyos Theodor Eicke az első – „titkos” jelzésű – iratban kezdeményezte az Ettersbergen felállítandó Umschulungslager (Átnevelőtábor) létesítését, amely később Buchenwald néven lett ismeretessé. S aki netán már 1938-ban szánta rá húsvét vasárnapját erre a spreei kirándulásra, az már a folyót szegélyező üzemek rutinfüstje mellé – párhuzamosként – odaképzelhette volna a buchenwaldi krematórium rutinfüstjének ugyancsak soha meg nem szakadó vonalát. De hát, mint annyi nyilatkozatból tudjuk, nem, semmiképpen nem képzelte mellé.

Miért kell akkor nekem most melléképzelnem? Nem kísértethajón utazom. Hanem nagyon is valóságos emberek valóságos hajóján, akik éppúgy arra törekszenek, hogy soha többé Buchenwaldot, akár én.

De azért nem kell feltétlenül felmenni az Ettersbergre, hogy emlékezzünk. Lehet még egy ilyen gyönyörű vasárnapon is. Milyen gyönyörű vasárnap.

Már másodszor jeleznek „egy félórányi” késést a MALÉV-gépről, amellyel hazaigyekeznénk. Erre végre visszaengednek az értelmetlen sorbaállásból a váróterembe, ahol le is lehet ülni. Sietve feljegyzem még, amire tegnap nem volt időm.

A félgyarmati magyar feudalizmus keretei között a középnemesség hordozza a felvilágosodás, a „reform”, a polgári forradalom eszméit, Martinovicstól Kossuthig. A német polgárság viszont a provinciális feudális kiskirályság keretei között tudja csak megvalósítani – ha nem is a maga uralmát, de a maga eszmei kibontakozását. G.-nek a polgári, „szabad” (és nem utolsósorban gazdag) Frankfurtból, melynek szülötte, az elmaradott, önkényuralmi Weimarba kell mennie, hogy – Goethévé legyen. Kétfajta „nem-klasszikus” fejlődés hozza tehát létre a magyar nép-nemzeti klasszicizmust és a német klasszikát. Amely, mindkettő, megint csak „nem-klasszikus” módon, romantikus indítású, Kisfaludyból és Vörösmartyból, illetve a Sturm und Drangból ágazik ki, hogy németül, G. pályájának roppant hídnyílásával átívelje a romantika kibontakozását is, magyarul pedig, Arany óriási hatásával mintegy kiküszöbölje a romantika kialakulását.

A hangosbeszélő újabb „félóra” késést jelez. Valamint azt, hogy az érvényes budapesti beszállóval rendelkezők között egy pár virslit és egy üveg üdítőitalt osztanak ki a büfénél. Már sorakozik az eddig is – saját pénzén – ivó-evő, kártyázó társaság, amely szétszóródva elfoglalja az indulási oldal egy részét. De hát a potya az potya. Hiába. Én is félbeszakítom a filozofálást.

A fentiek megértéséhez is, meg Goethe, a költő, a pályája, a „lelke” megértéséhez valóban el kellett jönni ins Lande. Mint ahogy régóta terveztem, a németországi utazástól való minden ösztönös (és nyilván indokolatlan) idegenkedésem ellenére, ezt a weimari utat.

Talán még jó is volt, hogy minket is „Weimar komor ege” fogadott. Esőhóval, áprilisi téllel, metsző szelekkel. Így szinte csak az „interieur”-őket tudtuk megnézni, a lakóhelyeket, a „házakat”, úgyis ez volt a lényeges. Itt igazából minden „belül” történt. Itt nem volt (nincs) agora (mint a Pergamon-múzeumban oly szépen látható Melétosz makettjén), demokrácia, emberek és nézetek nem találkoztak nyilvánosan, csak a szigorú, feudális, partikulárisan és provinciálisan feudális nagyhercegség kisszerű kasztrendszere szerint. Amelyet éppen ez az egyedülálló fenomén tört meg, a maga ellenállhatatlan szellemi főúriságával.

Csakhogy ahhoz, hogy egy szellem ellenállhatatlan legyen a környezete számára, nem elég az ő ellenállhatatlansága. A környezet ellenállásának hiánya is szükséges hozzá. Soha az európai történelem folyamán nem volt példa rá, és azóta sem lett, hogy egy állam – kicsi vagy nagy – önként egy kiemelkedő szellem fennhatósága alá helyezze magát, hogy mintegy rendelkezésére bocsássa magát egy nagy szellem kibontakozásának.

A. azt veti ez ellen, hogy Weimarból is csak G. csinált Weimart, azt a Weimart, amely aztán őt segített csinálni. S hogy ez a „rendelkezésre bocsátás” korántsem volt olyan egyszerű és akadálytalan. Hát persze. De mindezzel együtt sincs rá még egy példa, hogy egy állami közösség ilyen módon, fejedelem melletti fejedelemként tiszteljen, ne is csak tiszteljen egy művészt, hanem mindenestül az ő példátlan, minden irányú „önmegvalósításának” összes feltételét biztosítsa. Ha másra nem, a mecenatúra egyedülálló zsenijének címére Weimar igényt tarthat. Sem Augustus, sem a nagy reneszánsz pápák nem versenyezhetnek e téren a kicsi, nagyon is kicsi Karl-August udvarával. Goethe mindenütt nagy íróvá vált volna (ha az ilyen ha-kkal egyáltalán el lehet játszani); azzá, amivel Európa számára több minden más nagy írónál, csak Weimarban le(hete)tt. Ahhoz, hogy fő műveit, az emberi szellem e ritka mesterműveit megértsük, mindenekelőtt a költészet birodalmába kell elzarándokolnunk. Ahhoz, hogy ezt a Goethét megértsük, el kell jönnünk ide, a költő birodalmába, az egyetlen birodalomba, amely valóban egy költőé volt. És abba a „Házba”, ahol mintha még most is ő maga invitálna beljebb, „jó fogadtatással” kecsegtetve, a falvédőkre kívánkozó gyerekes rigmus szavaival. Mert még effélére is tellett az idejéből. Hiszen halhatatlan volt.

[1980]

[1986]

13. Környékezzétek meg a ’Siont, és kerüljétek-meg azt; számláljátok-meg annak tornyait.

14. Nézzétek-meg szívetek szerint annak kőfalainak erősségit; lássátok-meg az ő palotáit, hogy hirdessétek az utánnatok való nemzetségnek.

[1989]

[1990]