Párizsi napló
Vagy
(?)

Csak így. Ilyen magátólértetődően. Ilyen magátólíródottan. Mindenféle barokkmarokkal csavarintott oszlopocska nélkül. Mintha egy írássérült, diszgráfiás írná fel ezt a címet. Az irodalom írástudatlana. Olvasatlan régimódi olvasó. Aki még nem is hallotta – mint Zarathusztra veterán szentje az erdőben, hogy „az Isten halott!”. Vagy mint azok az állítólagos vietnami katonák, akik hosszú évekkel a háború után kikerülve az őserdő mélyéből, megdöbbenve hallgatták, hogy vége a háborúnak. (Sőt, hogy már újabb háborúk dúlnak.) Egyszóval, mint akiknek sejtelmük sincs róla, manapság hol lakik az isten. Fel se tudják fogni, mit jelent az a szépséges francia kifejezés: L’heure qu’il est. Vagyis a bűvöletes ittlévő pillanat, amely még itt se volt és már itt sincs, ha el nem kapod. Szóval: fényévekkel elmaradva a jelentől stb., stb., meg a többi…

 

Persze, nyugodt lélekkel (de milyen nyugodttal!) írhattam volna címül azt is, hogy PÁRIZSI NAPLOPÓ. Miért ne? Hiszen bizonnyal inkább vagyok (egy kis időre megint) párizsi naplopó (a szó szoros értelmében), mint amennyire „párizsi napló” lesz, amit írandó vagyok (ha gyorsan nem hagyom abba). Párizsi naplopó, vagyis flaneur de Paris, ami csakis Párizsban lehet az ember. Rimbaud és Apollinaire széltalpú nyomában. S akkor mindjárt sokkal (vagy legalábbis egy icipicikével) nemcsak, mint mondám, még jobban hangzanék a cím, hanem még „találóbb” is lenne: netán még „igazabb”? De hát igazságról ne essék szó, mert azzal igazán nem megyünk sokra.

Nem mintha nem mehetnék akár egy csavarintással tovább is (ha már úgyis megyek). Mit szólnának példának okáért ahhoz, hogy PÁRIZSI NAPLÓLOPÓ? Hiszen ez még magvasabb igazságtartalommal bírna. Mert, ahogy én ismerem magam (s ahogy mások is ismernek – ha ismernek), ez az iromány sem ússza meg az én tollam (számítógépem, netán laptopom) alatt, bizonyos mennyiségű más párizsi naplókból átemelt (lopott – vagy laptopott) idézettömeg és utalás nélkül. És ha már itt tartunk, miért ne lehetne PÁRIZSI LAPTOP – hisz aki tudja (és ki ne tudná?), hogy a Szent Germán körúton hívogató Lipp-vendéglő sokáig az egyik legendás irodalmi gyűlde volt (és van) mind az egész Európában, vagyis a TOP az irodalom kies lapályin, és még a TIP-TOP minősítő szócskát is (van-e ilyen a grammatikában?) bele lehet érezni (rá lehet mintázni, ki lehet belőle rakni, mint a pasziánszot, vagy lerakni, mint egy nagyszlemmet az asztalra… stb., stb. vagy ahogy akarjuk), az… Aki meg nem tudná, az is megtudja majd ebből, hogy itt valamit tudnia kéne, amit nem tud, s ennek következtében már eleget is tud, hiszen a tudásból ennyi pontosan (sőt laptoposan) elég, vagyis annyi, hogy tudjuk, az író valamit akart mondani, amit nem akar elmondani, és így tudjuk, hogy éppenséggel ezt akarta elmondani. S ilymódon mégis megtörténik a csodás találkozás író és olvasó között – éppoly szépen és váratlanul, mint „egy varrógép meg egy esernyő (híres-nevezetes) találkozása a boncasztalon” – vagy ha még ott sem, hát a semmiben, ami mégiscsak valami. A sokatmondásból többször lesz semmitmondás, mintsem gondolnánk, respektíve mint ahogy nem is gondolnánk.

Alezájnc.

Egyébként kisebb gondom se kisebb, minthogy ezzel foglalkozzam a fény városának fényében hites flangérozóként, csak hirtelen meghökkentem, mikor óvatlanul le (vagy fel-) írtam a papír elejére ezt a véghetetlenül banális, ócska, semmitmondó, az új helyi irodalmiságban szinte kötelező minden pszeudo(anti)költészet híján szűkölködő, szánalmasan prózai közlést tartalmazó címet. Hiszen „párizsi naplóval” Dunát lehetne rekeszteni. Egyszer magam is elmerészkedtem addig, hogy effajta régebbi magyar zsurnálokból és románokból kifejtett szálakat suttyomban és vétkesen összevissza kiszaggatva és kicsomózva egymásba szőjek, J. ZS.-on kezdve, egyik SZ. D.-t egy másik SZ. D.-vel, A. E.-t K. A.-val, CS. SZ., SZ. A., H. A., K. L., R. M. és Tsai szövegeit magam alá taposva, mint a metróban a futószőnyeget, mintha repülőszőnyeg lenne a lábam alatt, úgy összeteremtsem őket, hogy az anyjuk se ismerjen rájuk, és olvasó a talpán, aki ki tudja bogozni, szét tudja szálazni, és el tudja választani egyikét a másikától.

 

No persze, éppenséggel Paul Valéry is kitalálhatott volna valami blikkfangosabb (vagy rangosabb vagy hangosabb) címet fél évszázadon át folytatott és majd 30 000 oldalig meg se állított jegyzeteinek. Miért csak úgy Füzetek? Ötven év alatt sem sikerült neki valami eszélyesebbre bukkannia? Hiszen ez még a párizsi naplónál is szánalmasabb. Hogy ne mondjam: iskolásabb. Legalább írhatta volna úgy (pláne, ha magyarul ír): Írkák, már az is valamivel jobb, vagy még jobb lenne: Firkák… Ha meg szegénynek muszáj franciául írnia, és nem érhette utol a legújabbkori magyar irodalom áldásos hatása, miért nem írta legalább, CAHIERS helyett így: CAS Y EST? Ami pontosan fedi az előbbi szó ejtését és lejtését, és közelesen annyit jelent, kissé túl-nem-iskolás, némileg faramuszian-intellektuális és modernség-utáni-modern átírásban: VAN BENNE VALAMI. Ha lett volna némi (mi is? – a szólás másik részére sajnálatosan nem emlékszem) a pucámban, nemrégiben megjelent kisded fordításomban nem is ragadtam volna le ilyen szolgaian az eredeti (jelentéktelen) címnél. VAN BENNE VALAMI mégiscsak jobb, mintha csak „füzetek” vannak, amikben nincsen semmi… Annál is inkább, mert, ha valamiről, hát erről a könyvecskéről igazán el lehet mondani, hogy (ha más nem is, hát) van benne valami. De hát most már késő. Még a PÁRIZSI NAPLÓ sem változtatható meg. Pedig lenne még egy (s miért-ne-zseniális?) kis ötletem.

Mi volna, ha jó mai-helyi-módi szerint egyszerűen megfordítanám a cím első szavának betűsorrendjét? hiszen a betűk – jelek. És a jelek önmagukban is mágikus erőt hordoznak – többek önmaguknál. Igaz, IZSIRÁP nem mond semmit, de már IZSIRÁP NAPLÓ annál többet. A főnév értelmezi a mellé helyezett melléknevet, hogy aztán a melléknév annál jobban értelmezhesse a főnevet, amely elé kerül. Wittgenstein óta nem tudjuk-e mindnyájan, hogy a szavaknak csak használatukban van jelentésük? De ott aztán van!

Végül is ezen a nagyvilágon (ahol „e kívül egyedül csak a mi számunkra nincsen hely”) annyi de annyi nép lakik, miért ne lakhatna egy izsiráp nép is? A dél-amerikai őserdőkben? az afrikai sivatagokban? a lakatlannak vélt kincses szigeteken? Így a Napló sejtethetne valami egzotikumot, trópikusat, varázslatosat, felidézhetne egy ismeretlen tájat és népséget. Az olvasó pedig egyenesen oda lenne (vagy volna), ha közben ezen a mesebeli vadon tájon, e sosehallott barbár nevű nép között egyszerre csak felvillannának előtte a Notre Dame tornyai, felbukkanna a Trocadéro (ugyan miféle zagyva szó ez is!), vagy, másrészt, megtudná, hogy ma, 1997. október elsején egy gyors kormányrendelet alapján minden közjármű – metró, RER, Bus – díjmentesen szállítja utasait, mert a magángépjárművek egyik fele (a páratlan rendszámú) nem hajthat ki az utakra, akkora a pollúció – és ekkora az itteni törzsfők felelősségérzete; de beléphetne a naplóíróval együtt a sarki könyvesboltba is, ahol rábukkannának Jean-Luc Nancy filozófus testvér legutóbbi szép karcsú, ám annál tartalmasabb könyvecskéjére, amely a költészet diadalát meri hirdetni, méghozzá minden frontokon. Izsirápiától Párizsig és haránt…

„Van más”, hajtogatja a híres magyar (zene) bohóc, mikor hetedszerre, tizedszerre megint csak kihúz terjedelmes öltözékének valamely rejtett zsebéből egy újabb zeneszerszámot, miután a gaz Fehérbohóc sorra kíméletlenül elkobozta tőle az előbbieket. De a költészetet nem lehet elkobozni (ebben a Bohóc és a Filozófus tökéletesen egyetért). Legalább is attól nem, akinek van, annak mindig marad valami tartalék valamelyik rongyos zsebében. Csinálhat a Fehérbohóc, amit akar – és hogy megszaporodtak itt manapság a Fehérbohócok! De mindig van másik. Ha most nem is erről szól a szólás – és a szóló. Csak arról, hogy írás közben neki is kibukik valamelyik nem is sejtett lyukas zsebéből egy másik. Mi lenne, ha például azt adná címül: TÍZ NAP IZSIRÁPIÁBAN? Hogy ilyen ország nincs? de miért ne lehetne? és kitudja, nincs-e? Lesz-e olyan olvasó, aki hirtelenjében elsorolja nekem Afrika minden jelenlegi országát? Csak annyit mondjon, kik laknak például a Kibo csúcsának tetején? Ugye, hogy máris felsültek? Ezen cím alatt pediglen nem tíznapos naplót, hanem egész könyvet lehetne összeírni. Ha volna hozzá kedvem, ha például nem unnám máris ezt a kis naplócskát is, pontosabban az írását (az olvasását örömmel vállalnám) – de írni minek, mikor amiről írnék, mindig több, mint amit írni lehet róla? (Meg, persze, kevesebb is…)

 

S hogy akkor hol marad a párizsi napló?

A Párizsi napló?

Marad, ahol marad. Ahol van. Vagy ahol nincs.

És különben is. Kit érdekel az?