Ablakkivágások

– Elhúzom a nagy karikákon gördülő sötétkék függönyt, elfordítom a – nem a megszokott sima rézkilincset, hanem a rovátkolt vaskallantyút, a földig érő ablak két szárnya szétválik és kitárul. „Francia ablak.” Alatta Párizs. Újra Párizs. Néhány órája még otthon voltam. Most ez a szokatlan tárgy, s az a szokatlan mozdulat, amelyre nyílik, jelzi, minden átmenet nélkül, hogy már nem vagyok otthon. Kezemben a „kallantyúval” („Ajtóra, ablakra erősített egyszerű, fából vagy fémből készült elzárószerkezet; egy forgatható, görbe fogantyú elhajlításával működik.” Értelmező szótár), egy pillanatra elcsodálkozom. Azon, amin már rég nem csodálkozunk. (Rég? A szavak közül talán az idővel kapcsolatosak mentek át az utóbbi időben a legészrevétlenebb s legnagyobb jelentésváltozáson. „Rég”, igazán rég, vagyis századokkal ezelőtt, ez a szó még talán igazán régent, századokkal ezelőttöt jelentett. Most már az is rég, nagyon rég volt, hogy a helyváltoztatásnak az eredendő emberi lehetőségeket messze meghaladó gyorsasága megdöbbentette az embert.) Már Apollinaire intelme és aggodalma is rég volt:

 

Jobban kéne örülni annak Hogy látunk szép új dolgokat Siess kedves nem félsz hogy egy nap A vonat többé meg se hat Már

 

A vonat? Már a lökhajtásos repülő se hat meg. Hovatovább („egy nap”) már az űrhajó se. Teljes egykedvűséggel hallgattam most is, alig egy-két órája, száznál több útitársammal együtt a légikisasszony jellegzetes „légi” hangján: „repülési magasság 10 000 méter, repülési sebesség 600 km/óra, repülési idő Ferihegyről Le Bourget-ig 1 óra 55 perc”. Az se hat meg senkit, hogy a TU–134-es (nem is a pilótája, hanem maga a gép) jobban kiismeri magát az alaktalan és iránytalan fekete-szürke felhőrétegek útjain, mint bármely őslakó a maga falujában; mintha a semmiből lépne egyenesen és tévedhetetlenül a keskeny fehér betonszőnyegre. Meglepetésszerűen (ha volna még bennünk meglepetés) „földet ér”, és meghatóan (ha volna még bennünk hajlam a meghatódásra), a földnek azon a pontján ér földet, ahol vártuk. Ha nem is tudatom, szervezetem azért, úgy látszik, nem viseli el nyomtalanul a távolságon vett erőszakot. Kicsit elfáradtam. Hátralépek az ablaktól, s miután majdnem beleütközöm (a cselédszobányi hotelszobában) az ágyba, ledőlök rá, éppen szemben az ablakkal. A távlat egyszerre megváltozik.

Eltűnik alattam az utca (mint mikor a repülőgép félfordulatot téve oldalra billen, s az eddig látható föld helyett mindenütt csak a körülhatárolhatatlan ég látszik), eltűnnek szemben a Prixuni plebejus vásáriassággal (amely Párizsnak még előkelő negyedeit is oly jólesően népivé teszi) a járdára kirakott árui, a Société Générale tartózkodó pénzintézeti hermetizmusa mellett, eltűnik az École Militaire Metro lejárata, amelyen, felülről nézve, mintha süllyesztőben tűntek volna el az emberek. Az ablak keretében csak a szemben levő ház teteje mögül kinyúló szeszélyes, hasonlíthatatlanul párizsi kémény-párkánykombináció vésődik élesen az alkonyat vásznára. Ahogy nézem, előbb tudomást se véve róla, aztán mindjobban odafigyelve, végül már el se tudva szakadni a hirtelen varázstól, amellyel magához vonzza a szememet, rácsodálkozom, hogy ezt az (egyébként mindennapos és jelentéktelen) látványt sehol máshol a világon nem pillanthatnám meg. Mindig is vonzottak az ablakkivágások, a még mindig kicsit barlanglakó ember e szándéktalan műalkotásai, amelyeket talán Picasso fedezett fel (s nyomában – vagy előtte? – Juan Gris, akinek retrospektív kiállítását néhány nap múlva látom majd az Orangerie-ben) a tudatos művészi alakítás számára. Most nem tudok szabadulni ettől a képtől, gyerekes vággyal szeretném lerajzolni (ami az én rajztudásommal reménytelen), vagy ha nem, hát szavakból kirajzolni a papíron (ami viszont nemcsak az én írástudásommal reménytelen). Pedig tudom is, vagy tudni vélem, hogyan kellene: azzal a pontos és sejtelmes, alig látható és mégis kitörölhetetlenül belénk vésődő vonalzással, mint Vajda Lajos szentendrei kapu-, fal-, házkompozíciói (melyeket, ha jól érzem, ugyanez a felismerés rendez esetlegességükben is megmásíthatatlan formákká, hogy ezt, így, soha senki más…). Ahogy fektemből nézem, ez az egyszerre józanul rendeltetésszerű és bolondosan szeszélyes geometria egyre élesebben és egyre átszellemültebben fogalmazódik meg a halványuló ég fényében, mind tömörebb JELlé alakul, valamivé, ami örök, bár itt a szemem előtt megy veszendőbe, történelmi méretekben is éppoly menthetetlenül és éppoly zuhanó gyorsulással, ahogy itt a sötétség örvényébe süllyed.

A repülőtérről a szálloda felé hajtva, útközben egy másik kép is megmarad bennem, oly élesen, amily hirtelenül suhant át a robogó kocsi ablakán. Az út a Motte-Piquet sugárútra az Invalidusok terén át vezet, s a Santiago de Chile tér mellett fordul el, a chilei követség épülete előtt. A járda, amely mellett elmegyünk, fekete kordonnal van elrekesztve (mint hallom, múlt év szeptembere óta folyamatosan), s a kordon mögött fenn a járdán hatalmas fekete kocsi fenyegető árnya rémlik, a város és a kor e másik JELe, körötte éjjel-nappal szolgálattevő sötétkék bolerós, fehér csákótetős, gumibotos rendőrölt odavetett értelmező jelzőivel.

 

A repüléssel szerencsénk volt. Már ereszkedtünk lefelé a több száz méter vastag felhőréteg gomolygó belsejében, ahol csak a műszerek tudnak tájékozódni, tettetett gyanútlansággal abban a le nem küzdhető gyanakvásunkban, hogy vajon hol lyukadunk ki (a szónak itt valóban eredendő értelmében, hol lyukasztjuk ki magunk előtt ezt a tömör seholt, hogy belőle út nyíljék valahová), mikor a légikisasszony (behízelgő „légi” hangján) váratlanul közölte, hogy Le Bourget műszaki hiba miatt nem fogadhat, és így a Charles de Gaulle légi kikötőben landolunk. Emlékezetemben hamarjában felrémlik, amit a „Charlie”-ról (már elkészülte előtt így becézték) valahol olvastam, de már fölösleges is, lehetetlen is, hiszen előttem sorjáznak a különös harmonikaformájú vagy óriás porszívócsőszerű függőfolyosók, amelyek a központi épület irdatlan betonspiráljának emeleti bejárataihoz csatlakoznak. „Ha a pilóta oda tud farolni, ilyenen szállunk ki”, kecsegtet az egyik légikísérő. De a repülőgép, mint Baudelaire költője, olyan, mint az albatrosz, amilyen tüneményes a röpte, oly esetlen a járása. Könnyedén megtalálta az utat a felhőkön keresztül, de úgy látszik, nem találja a földalatti utat ezekhez a vadonatúj szerkezetekhez, amelyek pedig csápként nyúlnak utánunk az épület belsejéből. Némi csalódással, „hagyományos” módon szállunk ki a gépből, lépcsők és busz segítségével. Az első utasok közé tartozunk Európa e legmodernebb, alig megnyílt repülőterén. Roissy-en-France, ez a Párizstól harmincöt kilométerre fekvő jelentéktelen kis helység tehát, azután, hogy a francia irodalom egyik legbotrányosabb s egyben legművészibb „pornográf” regénye, az Histoire d’O cselekményének helyszínéül szolgált (amelyet egyébként, állítólag, a század francia irodalmi életének szürke eminenciása, egyik legelőkelőbb stilisztája és legnagyobb hatású szerkesztője, az NRF ötven éven keresztüli irányítója, az illegális Les Lettres Françaises alapítója, a Francia Akadémia koszorúsa, Jean Paulhan írt, névtelenül, de névvel jelzett előszóval fémjelezve), most a modern technika egyik első számú európai csodájának színtere lett. Az elliptikus mozgó gumipárnán (a 18. számún) automatikusan elénk bukdácsoló poggyászaink épp úgy zökkennek az éles fordulókban, mint ott a már nem is tudom, milyen angol nyelvű kocsik, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy ilyen váratlan (és várt) megrázkódtatásokkal botránkoztassák meg és szórakoztassák el a nagyon is kényelmes és szabályos ütemre berendezkedett emberi szervezetet: a fel- és lefutó sima fém mozgójárdák, melyek keskeny, zárt folyosók meredélyein szelik át meg át a beton- és üvegteret, mintha az elvarázsolt kastély sokkal modernebb és szédületesebb válfaját képviselnék. Az új építészet esztétikuma nemcsak, talán nem is elsősorban a vonalak merészségében, a színek gazdagságában, az anyagszerűség logikájában rejlik, mint inkább abban a játékosságban, amelyet a technika éppen a praktikum, a használhatóság egzakt szolgálatában, mintegy melléktermékként kínál az embernek. S ez az építészet ott válik nyomasztóvá és szegényessé, ahol ez a melléktermék az alkotásból hiányzott és a használatban hiányzik. Roissy még „meghat”, az apollinaire-i értelemben (ahogy a földalatti meghatott annak idején). És egyben „félek” is, hogy talán már a fiamat sem fogja meghatni többé. A tízmillió utas közül – aki a tervek szerint az első évben innen indul, vagy ide érkezik – már az ötmilliomodiknak olyan megszokott lesz, mint nekünk a már senkit meg nem ható (vagy ami még szomorúbb, a nemsokára már avultságával megható) Le Bourget. Kilépünk a fotocellás kijáraton (amely mozgásával mintegy a kilépési szándékot fényképezi le), s elindulunk az útvesztőkhöz hasonlatos kanyarok között, amelyek rávezetnek a párizsi autóútra (de egyetlen hibás sávválasztás egyszeriben az ellenkező irányba sodorhat, ahonnan vajmi nehéz a visszatérés). A „Périphérique”-en indulunk el, a Párizst gyűrűbe záró körautóúton, de az ma délután, ahogy itt mondják, „nem gurul”, a gépkocsivezető egy merész elhatározással a clignancourt-i kapun át mégis behajt a városba, erre talán könnyebb lesz, ám mesteri testcselei és a zsenialitással határos útvonal-manipulációi ellenére egy kerek órát vesz igénybe, amíg a várost átszelve eljutunk a hetedik kerület előkelő, s ilyenkor estefelé már viszonylag csendes, minisztériumok és diplomáciai képviseletek palotáinak párnás ajtaival védett belsejébe.

 

A civilizáció látszólag (ha épp minden jól működik) oly sima és szilárd, oly határozott és tetszetős alakzatokat mutató acél-, üveg-, beton- és műanyag héjában (amelyet az ember magából és a környezetéből izzadott és választott ki maga köré) maga az ember továbbra is oly védtelenül és határozatlanul gomolyog, mint a felfeszített kagylóhéjban az osztriga teste. Nagyszerű (és persze félelmetes), egyszerre védelmező és fenyegető építményeinek és szerkezeteinek másik, belső, élő oldala az emberi lény sebzettségének és sebezhetőségének, alaktalanságának és iránytalanságának rángásaival van tele. Ingmar Bergmant, akinek új filmjét néhány nappal Roissyban való leszállásom után látom egy Boulevard Saint Germain-i új moziban, talán az teszi az utóbbi évtizedek legnagyobb filmművészévé, hogy ennek a legfejlettebb-civilizáció-védte embernek önmagától való védtelenségét tapintja ki, végtelenül finom, de semminek a feltárásától vissza nem rettenő ujjakkal. Egyszerre tanítványa és összegezője a leheletfinom érzelmi rezdülések csehovi s a kegyetlen színház artaud-i dramaturgiájának; az összeegyeztethetetlent egyezteti össze, a legbonyolultabb differenciálás és integrálás műveleteivel. Új filmjének címe is telitalálat: Suttogások és sikolyok. Bergman valóban suttogva, szinte nem is hallható hangok során jut el a már-már elviselhetetlenül kitörő sikolyig; úgy, hogy a suttogása mögött is már rég ott érezzük a sikolyt, szinte az ordítást; és a sikolya mögött is a suttogást, majdnem a csöndet. A Suttogások és sikolyok három nővére, a csehovi „három nővér” még boldogtalanabb húga: az ő boldogtalanságukat még a távolban kecsegtető fővárosi éden elérhetetlen ábrándja sem enyhíti; még „Godot”-ra se várnak. A zajtalan civilizáció és a problémátlan jólét varázslatos kosztümjeinek és elbűvölő díszleteinek remekbe szabott és biztonságot nyújtó kagylóhéjában menthetetlenül ki vannak szolgáltatva végzetes egymásrautaltságuk és éppoly végzetes társtalanságuk kettős nyomorának. A ki nem mondott dolgok fojtottságát Bergmannál váratlanul szakítja meg egy-egy ponton a már-már kimondhatatlan dolgok brutális kimondása, amely a képi kifejezés felfokozott „hangján” szinte az elviselhetetlent súrolja. Művészi tapintata és művészi merészsége egyformán határtalan. A világirodalomnak csak legkivételesebb csúcsain sikerült az emberi esendőséggel való ilyen feltétel nélküli együttérzés, és az emberi magatartás ilyen kímélet nélküli kritikája egyszerre. A sorsunknak való kiszolgáltatottság és a sorsunkért való felelősség egyidejű és együttes érzékeltetése. Őszinteség és hazugság, szeretet és gyűlölet, jóság és érdek, akarat és ösztön felfejthetetlen hálózatának ilyen minden rezzenésre érzékeny ábrázolása. Állandóan azon a határon, amelyet Rilke oly pontosan jelöl meg: „Hisz a Szépség nem egyéb: a / Szörnyű kezdete csak, amit épp hogy elviselünk még.”

Bergman nem politizál. De ábrázolásában el van rejtve, akár a víz egy gipszszobor belsejében, a politikai szövevény láthatatlan fémhálója is. Amely épp ezekben a napokban hirtelen oly láthatóvá vált Párizsban. Baráti társaságban, a vacsora közben éppen csak nyitva felejtett televízióból értesülünk Pompidou elnök haláláról. A hír szenvedélyes közegbe hull. A halált, mindenki, bárki halálát megillető pillanatnyi emberi döbbenetet azonnal felváltja a másik, politikai megdöbbenés: afölött, hogy lehetséges az embereket ilyen tudatlanságban tartani a legfelelősebb vezető egészségi állapota felől. (Valóban: a televízió külön bejelentését megelőző szokásos nyolcórai hírekben csak annyit közöltek, hogy az elnök lemondta jövő heti hivatalos elfoglaltságait; holott akkor már utolsó perceit élte.) Hogy lehetséges egy nemzet sorsát egy haldoklóra bízni? De hangot kap a kérdés túloldala is: az elnök személyes bátorsága, amellyel halálos betegen még fontos nemzetközi tárgyalásokat vezetett. Az éjszakába nyúló vita azonban mindezen túl, az egyszeriben (egy ember halála nyomán mindenki számára) megváltozott helyzetet veszi számba, s a vitázókra váró munkát, az egyesült baloldal megnövekedett esélyeivel induló kettős elnökválasztás és a későbbi parlamenti választások küzdelmeiben.

 

Szombat. Az ünnepélyes gyászszertartás és a félhivatalos nemzeti gyász napja. Délelőtt a Boulevard Saint Michel kávéházai és üzletei – a hivatalos javaslat, nem rendelkezés értelmében – 11 és 12 között általában bezárnak, a legtöbből hangszórón keresztül kihallani a szomszédos Notre-Dame-ban mondott gyászbeszédet, majd a Mozart-Rekviemet. Délután a Szajna-parton sétálunk, s közben véletlenül vetődünk el a Quai d’Orsay-ra, ahol a rakpart korlátai mellett a tarka tömeg, s fent a külügyminisztérium lépcsőin a fehér bugyogós gárdaőrség várja a fekete kocsikon suhanó államfők érkezését. Egy pillanatra a magyar lobogót is megpillantom az egyik kocsi orrán. Minden végtelen változata mellett is mennyire néhány alaprítusra szorítkozik az emberi magatartás az élet elemi tényei előtt. A világ csaknem minden országának idesereglett államfői szükségképpen ugyanúgy válaszolnak a halálra, mint egy dunántúli falu (vagy egy őserdei település) lakói: a gyásznépnek rendezett vendégséggel. „Tort ütendenek a holt bán felett”, mint Vörösmarty írja.

 

Éjszaka kocsin hoznak haza a város másik végéből, ahol vacsorázunk. Azt kérem, hogy a Petit Pont-on átkelve, tegyenek ki a rakparton. Utolsó estém, még szívok egy kis párizsi, nem is párizsi, Latin negyedi levegőt. A szűk Saint Sévérin utcán csak nagy nehezen vergődöm előre, hömpölyög benne a szokásos szombat esti aréna. Vagy mégsem egészen a szokásos? Alig tudok kijutni a Place Saint Michelre, ahol végre tartalommal telik meg számomra Ady híres metaforája, az „embersűrűs vadon”. Szemben a délelőtti gyászszertartás helyével, a Notre-Dame-tól egy fél Szajna-hídnyira, mintha két hadsereg nézne farkasszemet egymással. A kép azonban pontatlan: a két hadsereg egységei és egyedei egymás közé keveredve, egymástól olykor karsúrolásnyira helyezkednek el szerteszét a téren, a szökőkút és a folyó között, és fölfelé a Boulevard-on és le a minden irányba csillagzó kis utcákon. A szokatlan hevességű áradat kicsap szokásos medréből, és hatalmas árterületeket lep el a különben békés laposokból is. A rendőrök fekete rohamkocsijaik körül tanyáznak, fehér sisakban, hátravetett plexiüvegálarcukkal, amely szükség esetén megvédi őket az általuk hajigált füst- és könnyfakasztó bombák hatásától. Egymás provokációjára várva néz egymással farkasszemet az ifjúság és a karhatalom. Egy-egy helyen meglódul a veszteglő tömeg, ahogy egy rendőr közibük csörtet, de néhány lépéssel odább újra elrendeződik és megmerevedik a furcsa hadrend, ez az értelmetlennek tűnő éjszakai ácsorgás, ez a különös szombat esti program, amelynek feloszlatását csak egyik félnek kellene elkezdenie, s a másik ottlétének értelme egyszeriben magától megszűnnék; de senki se tágít. „Történt valami?”, fordulok naivan az egyik terpeszállásban feszítő rendőrhöz. „Semmi, de még történhet”, mondja. „Történt valami?”, kérdezem az egyik mellettem álló fiatal csoportot. A válasz szinte szó szerint azonos. És biztos fog is történni. Majd hajnal felé, mikor valamelyik fél, illetve annak legizgágább egyedei végül belefáradnak az őgyelgésbe, kirobban valami, és némi csatározás, egy-két kocsi felgyújtása, néhány fiatal vaktában való „begyűjtése” után eloszlanak. A szemlélődő turistának mindenesetre pittoreszk élményt nyújtva. De ha értelmetlenségének mélyére nézünk, meglátjuk e különös éjszakai játék értelmét, szinte „művészi” értelmét is, egy újabb tömör Jelet, amely annyi bonyolult és ellentétes vonatkozást sűrít magába, hogy talán kár is volna, talán képtelenség is lenne megpróbálni fogalmakkal elemeire bontani. –