Párizs, az Párizs

Paris, c’est Paris. A Vincennes-Neully és Orléans-Clignancourt vonalak nagy földalatti keresztjére feszített város bármely pontján bukkansz is föl a föld alól, mintha mindig máshová kerülnél, és mégis mindig újra ott vagy. A város mindenütt más arcát mutatja és mindenütt azonos önmagával. S bárkinek a szemén – vagy színes teleoptikáján – át nézed is, mindig a magadét mutatja. A Père Lachaise-től a Point du Jourig, Asnières-től Charentonig ezer Párizs van – és mindegyik a tied is. Rengeteg szögű kristály, amelynek minden lapja mást mutat, és mégis visszaveri a többi lapban tükröződő képet is. Úgy látszik, olyan szerkezetet hozott létre benne az idő, amely az idő minden változásait mindig önnön törvénye szerint építi önmagába.

Tudták-e vagy sem? Minden bizonnyal nem tudták az Eiffel-torony büszke konstruktőrei. Hiszen a századvég technikától mámoros józanjai mindent inkább akartak, mint a múltat folytatni. Valami mindenestül új és sose látott létrehozásában kívántak tetszelegni. Ám a város belső formatörvénye elől, úgy látszik, nem lehetett kitérni. S a város e magasba nyúló modern szimbóluma, íme, ugyanazzal a félkörrel hidalja át a Trocadéro hídjáról alája zuhogó kocsiáradatot, mint az Új híd a Szajna sebes habjait. Az Új híd tudvalevőleg Párizs legrégibb hídja – s lassan már régivé válik az is, ami hivalkodva legújabbnak hirdette magát: a Torony. És íme, ugyanazzal a félkörívvel simulnak bele a múló századok egymásba fonódó íveibe.

S a még újabb? Az ultramodern, amerikanizált városrész, az ez idő szerint (meddig?) valóban legújabb Párizs, a Défense lakótelep főterének vörösen izzó vasplasztikája. Már meg se lep, hogy megint ugyanezt a kétszer látott félkörívet rajzolja bele – feloldásul – az Europe, Esso és Aurore szavak fénybetűivel kiemelt épületek konstruktivista képeket idéző tömbkonstrukciójába. A paralelogrammáknak ezt az éles szögekben illeszkedő modern szabadritmusát milyen más görbe is oldhatta volna fel, vörös vasba hajlítva, ha nem ez a századok óta hajló boltív, mely alatt újra meg újra átmegyünk, vízen és betonon, Párizs terében és idejében gázolva?

S még egy analógia. De mindezt meg is kell látni valakinek. Ki kell metszeni a látványt a kő-, vas-, beton-, üvegrengetegből, mint egy zenemű témájának összes rejtett változataát. Mint ahogy a képet fénnyel foglyul ejtő művész, ez előbbiek után egymás mellé sorolja a kis kerti GRILL BAR hármas acélkeretbe foglalt üvegajtaját s a Tuilériák bejáratában álló barokk Gloriette hármas kőoszlop-levegő kapuját. S kicsit tovább sétálva az utcában, felfedezi a harmadik rímet is, amely az első kettőre visszacsendül: ugyanezt a formát, a császári barokk és a polgári elegancia után a népies péküzlet ugyancsak hármas tagozatú kirakatában, amelynek ablakára hősi tettek helyett cirkalmas betűkkel pizzák, hot dogok, krémfagylaltok és jégkrémek, likőrös palacsinták és ízes fánkok, sült krumplik és szendvicsek tobzódó kínálatát vésték fel.

Hányódik, de nem merül el – címerébe írt jelmondata szerint – Párizs. De nemcsak a történelem háborgó tengerén nem merül el, az egymásra torlódó korok ugyancsak háborgó stílus- és ízlésviszontagságai között hányódva is biztosan őrzi íveit és ízeit.