Párizs fényei

Hiába gúnyolódott rajtam egykori barátom, akivel hajdan együtt pillantottuk meg gyermekkori álmaink városát. Igen, hiába gúnyolódott, mikor mindennap újra elbűvöltek a párizsi fények szakadatlanul változó délibábjai. A tizenkét év utáni viszontlátás minden perce férfias igazolása az ifjonti rajongásnak. E fények most is részegítők, annyi fény és árny megjárása után is a számomra egyetlen kívánatos mámorba, az értelmes gyönyörködés mámorába döntenek.

S nem csak az éjszaka fényei.

Bár azok is… Több mint százéves Guide-em tanúsága szerint, melynek, épp eltérései okán oly sokértelmű vezetésére bíztam magam hosszú sétáimon (Quinze jours à Paris, ou Guide de 1’étranger, par J. C. G. Marin de P., Chaumerot Libraire-Éditeur, Paris, 1853), a Concorde tér „oly művészien kimunkált kandellábereit” alig száz esztendővel annak előtte még „megannyi ezeregyéjszakai csodalámpának vélték volna”. Milyen csodalámpa-számba mennének hát akkor a még fél évszázada is általánosan használt gázlángok mellett ma a műemlékeket oly rafináltan megvilágító, rejtett reflektorok, melyeknek bonyolultan elosztott sugarában például IV. Henrik híres zöld-patinás bronz lovasszobra az Újhídon egyik oldalról nézve lángba vágtató, félelmes óriásnak, más oldalról szelíden poroszkáló lovagnak tetszik; az operai negyed egyenletesen hullámzó kék neon-ragyogása; a Carroussel íve alatt fölfelé hömpölygő olvadt fényfolyam, melyben az Obeliszk mértani pontossággal egy fehéren és egy vörösen izzó ágra osztja a közeledő és távolodó kocsik özönét; vagy akárcsak az az egyetlen fehéren tündöklő higanygőzlámpa, mely a szemben levő ház falán ringva, a szél kedve szerint egész éjszaka hol villogó tündérpalotává, hol imbolygó lángok nyalta purgatóriummá változtatta a Latin negyed enyhe piszkától szürke hotelszobámat.

Mégis, mindezeknél csodálatosabb lámpák a régi gúny mindennapos tárgyai, a nappali fények. Mintha a legmodernebb világítástechnika titkos fényforrásai rejlenének az ég csücskeiben, a kövek felhámja alatt, a szökőkutak alján, a Szajna kanyarainak rivaldáiban; s tízezer fővilágosító cserélné folytonosan a város minden pontján a világítótestek beállítását és előtétjeit.

Annyi lázas és mesteri, szerelmes és kalandéhes, félénk és brutális festőecset próbálta már futtában leszólítani és meghódítani a Szajna partjain, a széles bulvárokon és szűk zegzugokban, tereken és kertekben suhanó tünékeny színeket – s mégis a legtöbb megmaradt máig szűznek, érintetlennek és birtokolhatatlannak. Hogy vehetné hát őket birtokba a szó? Azt az anyagtalan sugárzást, mely reggel elkísér a Luxembourg-kert felé, s azt a homályt, mely a legtűzőbb délben is megsűrűsödik a Medici-kút nehéz vizében, Poliphémosz roppant árnya alatt. A mindennapos kikerülhetetlen vérengzés rikoltó szenny-ragyogását a Vásárcsarnok nyers hús-szagú íriszében, s alig öt lépésre onnan az Ártatlanok Kútjának szelíden rendezett délutáni sugárzását, mely mintha csak vigasztalni akarna az ember rettentő szükségleteiért – az ember gyönyörű lehetőségeivel. S aztán az alkonyatokat – mintha a mesterséges fényforrások pompázatos uralma előtt az utolsó percekben a természet még mindent elsöprő emléket akarna hagyni maga után. A kávéházteraszok törhetetlen üveghéja ezer szilánkra törik a belecsapódó forró aranytól, a kövek csaknem áttetszővé fehérednek, a fák tömény zöldje szinte kilép lombtestéből, mint lámpából a szellem, és önálló életet él, s ha véletlenül úgy visz utad, hogy Szent Lajos szigetéről a Marie-hídon kelsz át a jobb partra, s a lebontott falak maradványai, a bontás alatt levők üszkös tűzfalai s az új házak modern vakolata között szemed beleütközik az Hôtel de Sens szerényen tündöklő középkori tornyaiba, az udvaron nyíló pici begóniákból kicsapó piros tűzvész egyszeriben elborítja a késő gótikus csúcsívek „lángolását”.

S a művészet fényei.

Az arany-kék félhomály, amit – mielőtt elfoglalnák rendeltetési helyüket az épülő jeruzsálemi nagytemplom ablakain – a Louvre udvari pavilonjának ideiglenes falai közé szűrnek Chagall hatalmas üvegfestményei. S a Notre-Dame Szajnára néző rozettáján beszüremlő, megfejthetetlen és utánozhatatlan fény- és színvegyület, amelyet nyolc évszázad minden maró kémiája sem tudott szétbontani. S a modern színjátszás fénye, amely átsüt az ütött-kopott, tenyérnyi Huchette-színház kifényesedett bársonyszékein is. S az a sugárkar, amely benyúlva a Jeu de Paume ablakán, szinte leemelte előttünk a falról Manet metszett pohárba festett kék virágszálát.

De sem a roppant űri erőművekből, sem a földi villamosság már-már kozmikus erejű sugárzásából nem árad olyan megejtő fény, mint a különböző emberi bőrszínek, arcélek, nyelvek megannyi ellentétes pólusának akadálytalan közlekedéséből, ami köré Párizs oly kristálytiszta lámpaburkot von. Roppant lencse, ami az egész földről magába gyűjti az emberi fényt és emberi hőt, hogy sokszorosan sugározza tovább mindenkire külön-külön. „Az emberi együttélés fővárosából” (Valéry nevezte így) minden emlékemet az a fény ragyogja túl, amit a Vert Galant egyik fűz sátorozta padján ülő szénfekete fiú karján elomló szőke női haj játszott a Szajna derengésében egy délután. Őbennük rejlett az igazi csodalámpa.