Téli jegyzetek Párizsból

Vidéki gyerek voltam, s még a villamos is csudálatos játékszernek tűnt először, és az éjszaka kivilágított utcák… És sose felejtem el nyolcéves koromban első villamosutamat éjszaka a Margit-hídon: azt hittem, nekem világították ki az egészet. Földalattin akkor ültem, mikor apám először vitt ki az Angol Parkba, s hazafelé jövet a Ligetben fölültünk rá. Az egész olyan csodálatos volt és annyi különös és gyönyörűséges masinán ültünk: a földalattit is a mesevilág folytatásának, egy másik ilyen masinának éreztem, s azonnal a dodzsem, a hippodrom, a szellemvonat, a kisvasút és a csodacsónak mellé jelöltem ki a helyét. Azóta is valahányszor földalattira ülök, sosem hagy el az a kellemes érzés, amit a játék ad az embernek, sehogy sem tudom „közlekedési eszköznek” tekinteni. S aztán jött a párizsi metró! De hát ez már igazán egy gigászi játékvasút! Alagúttal, folyosókkal, fordulókkal, korlátokkal, önmaguktól csukódó ajtókkal, mozgólépcsővel, felvonókkal, hidakkal, felül- és aluljárókkal, nyilakkal, feliratokkal, jelzésekkel, és naponta új színekben virító plakátokkal, térképekkel, váltókkal és automatákkal. Már az utcán járva feléd csap e forró földalatti forgalom lehelete, a hidegben egy jótékony meleg hullám, mely fölfele száll. A járdába illesztett rácson keresztül lélegzik a metró. Cserébe a dús és gyógyító vizekért, melyeket áraszt magából a föld, az ember a földbe fúrta a maga forró forrásait, hadd szeljék át zsongó és lüktető, szakadatlan sugarukkal a néma mélységeket. S az állomások! Egyszer külön baedekert fogok írni róluk; azokról, melyeket mindennap megjártam s azokról, hová csak egyszer véletlenül vetődtem el, s úgy élnek bennem, mint egy elsüllyedt világ emlékei; a folyton-folyvást zsúfoltakról, melyek roppant tüdőkként lélegzik ki és be az embertömeget, ütemes lüktetéssel; azokról, melyeken egy-egy ember ácsorog, mint elhagyott vidéki állomásokon, ahol muskátli virít az állomásfőnök ablakában; azokról a szomorúakról, melyek már betöltötték hivatásukat, s immár megállás nélkül robog át rajtuk a nagy szerelvény; az utas csak épp hogy elolvassa futtában a fehér csempékbe kéken illeszkedő betűket, csak épp meghallja azt a kongást, melyet a kiszélesedő alagút üres terei zúgnak. Cluny, Rennes, Pasteur – kapja el rohantában az ember, mint egy segélykiáltást valami elhagyott szigetről… Azután írnék azokról, amelyeknek padjain alusznak éjszaka azok, akiknek nem jut egyéb melegség, mint a kivájt földé: se ágy, se szerelem; azokról, amelyeknél ki kell jönni a föld alól, ha át akar szállni az ember, azután újból le a föld alá, egy harmadik vonalért, s a lépcsők valóságos bujósdit játszva buknak ki és tűnnek el a mélyben. Ha Barbès-Rochechouart-nál át akarsz szállni a fejedelmi nevű Dauphiné felé, egy lépcsőn kibukkansz a föld fölé, s egyszerre a sínek is kibuknak veled együtt, s a mélyből egyszerre óriás kígyóként feltekeregnek, ormótlan tartóoszlopok sorára kúsznak, s ott boldogan kinyújtóznak végre a házak fölött a magasban; fémbőrük messzire ragyogva kanyarog, mintha az egész város fölött járnák táncukat. A Ligne de Sceau meg, ez a kivételes járat, ahol kiszállásnál fel kell mutatni a jegyet, a diákvároson, a Cité Universitaire-en túl egyszerre csak kilép földalatti játékvilágából, és komoly, igazi vonatként folytatja útját tovább a föld fölött, már igazi föld fölötti állomásokon futva keresztül az egyre kiesebbé zöldülő külvárosok felé. – És külön kellene írni a végállomásokról, melyek a város ősi kapuit őrzik, valójában már egyedül ők tisztelik meg őket megállásukkal, mert a föld fölött tiszteletlenül tovább folytatódnak az utak, utcák és házak, egy térnyi megtorpanás nélkül, csak a föld alatt áll meg még gőgösen a város szívverése, e végső pontokon. A gyökértelen autóbuszok, a még parvenübb taxik és magánautók, a gyalogosok ám csak menjenek tovább: a metropolitain megáll ott, ahol a metropolis véget ér.

Múlt év vége felé érkeztem Párizsba; lucskos ősz volt, s még soká, soká ilyen maradt, csak még ridegebbre, télire fordult. A kedves Párizs, az elragadó, a kertek, a táncosnőkként hajladozó Szajna-parti fák, a lágy és messzire lengő alkonyatok Párizsa csak később, sokkal később, hosszas ostrom és várakozás után bontotta ki magát előttem eső és szürke szél rongyaiból. Sokszor valóban úgy kellett zokogni előtte, vacogva és kétségbeesetten, mint valami kegyetlen szerető ajtaja előtt a nyirkos kövön; tudtam, hogy itt van, csak zárva tartja előttem ajtaját.

Úgy látszik, vannak nemzeti betegségek, mint ahogy vannak nemzeti szokások. Ez a szó, hogy májbaj, számomra, és úgy hiszem, a legtöbb magyar ember számára egyenlő a csúfsággal, öregséggel, akár a hűdés, vagy a podagra. Párizsban ragyogó fiatal fiúk és lányok mondják, hogy „j’ai mal au foi”, fáj a májam, mint ahogy mi azt, hogy „náthás vagyok”. Akaratlanul is folyton szégyellem magam helyettük. Ők nem szégyellik. És joghurtot esznek meg articsókát, mert az jót tesz a májnak.

Ezt csak azért mondom, milyen furcsa, hogy ki mit szégyell. Mert a hideget viszont szégyellik, hosszan és kitartóan szégyellik, nem egy alkalommal tapasztaltam, szégyellik, mint valami tisztátalanságot. Azzal az előzetes tudattal érkeztem Párizsba télen, hogy itt szelíd éghajlat uralkodik, a hideg ismeretlen, nincs télikabát s az emberek lehetőleg egészen kabát nélkül járnak januárban is. Valóban kabát nélkül jártak. De hideg, az volt, csúnya és kegyetlen hideg. Ez a két jelző nem képletesen értendő; valótlan csúnya volt és kegyetlen. Nem volt olyan hideg, mint nálunk, s hogy kissé megpörgessük a szó értelmét: nem olyan hideg volt, mint ami nálunk van. Másfajta. Nálunk a legkeményebb fagyban is van valami játékosság, nálunk csillog a fagy, puhán, szinte melegen hull a hó, és szikrázva terül el a földön, mint egy tetszhalott királykisasszony, arany ágyon, csillogó szemekkel és gyönggyel a nyakán. Nálunk világos a tél, tisztán ragyog a széles ég, s a házakon elragadó vésőkkel dolgozik a levegő, mindent kitisztítva, nagy formáiban mutatva fel.

 

Nyugszik a piktor, a Nap. Most szobrász Hold kel a tájra:   formákat mutat és súlyt, teret és tömeget.

 

Ha nem ismerném, is tudnám, hogy ezt a szép disztichont egy hazai téli éjszaka adta a költő tollára. Vagy ezt a másik verset egy másik költőnek:

 

Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka.

 

Párizsban egy téli éj homályos, mint a butaság. Nálunk nem ellenség a hideg, nem furakszik ingünk alá, mint a féreg, bőrünkbe, egészen a szívünkig; csak meleg ruhákat ad ránk, vastag sálakba burkol. Paul Éluard írja egy elragadó versében a jövőről, hogy akkor majd „üde korty lesz a nyár és puha prém a tél”. A mi telünk valóban meleg kabátot és puha prémeket jelent (legalábbis annak, akinek van) – Párizsban egyetlen ellenséges ostrom, egyetlen vizenyős gyűlölet, egyetlen színtelen áradat. Az az indián kínzás jutott többször eszembe, amit gyerekkoromban May Károly műveiben borzongtam végig, hogy addig csepegtetik a lekötözött ellenség fejére a lassú, konok cseppeket, míg bele nem őrül. Úgy érezte az ember, hogy a szűnni nem akaró lassú, színtelen és üres eső átlyuggatja valósággal az életét, mint egy szakadatlan gépfegyversorozat. Nem vad eső volt, és nem vad hideg. Nem vad, hanem kegyetlen, megkörnyékezhetetlen, kivédhetetlen, nem lehetett se legyőzni, se meggyőzni. Szürke volt és nedves, megfellebbezhetetlenül. Komor és humortalan; játékot nem ismerő. És ott volt minden zugban, nem volt előle menekvés. Itt nincsenek meleg szobák, duruzsoló tűzzel vagy jótékonyan közönyös fűtőtestekkel. S nemcsak a szénhiány miatt. A meleg szoba meghitt lehetősége hiányzik a télből is, a lakásokból is.

Kabátomat összehúzva, feltűrve, teljes felületében kibontva az ellenséges elem ellen, mentem az utcákon. „Hideg van” – mondtam diákoknak, pincéreknek, íróknak, szobaasszonyoknak, fűszeresnek és azoknak, akik a fűszeres előtt sort álltak, autóbuszsofőröknek és rikkancsoknak. „Kutya hideg” – akartam megerősíteni, de erre nem találtam megfelelő francia kifejezést. Értetlenül néztek rám, jóakaratúan, de azért kissé feszengve, hogy megsértették a szabályokat. Az illetlenség sokszor kényelmetlenebb annak, aki hallja, mint aki elköveti. Elkövettem több ízben; legközelebb újra kimondtam; megint vállvonogatás volt a válasz. Legfeljebb még az, hogy „ez a legnagyobb ritkaság”. Szégyellik a hideget, mint valami betegséget, becsületükön esett csorbát, vagy a csúfságot azok, akik a szépséghez vannak szokva; mint egy ragyogó bőrére büszke nő, ha pattanás üt ki az arcán. Az ablakokon szimpla üveg, a gazdag polgárok szobájában fagyos kályha, s az utcán csak azért hordanak esőkabátot, hogy az esőtől kíméljék a ruhát; legszívesebben kiskabátban vacognák végig a párizsi utcákat: századok óta tagadják le ezt a barbárnak tartott dolgot, a mi becsületes telünket.

Különös megfigyelni, mennyire a beidegzés uralkodik a meztelen biológiai szükségleten. Az orosz katonák, akik hidegebb éghajlathoz vannak szokva, Pesten is sokkal előbb vették fel a prémes kabátot, prémes sapkát, mint mi magunk. Megszokták, hogy szeptemberben hideg van. S még panaszkodtak is miatta, mikor mi még javában átmeneti kabátot hordtunk. Az alkoholt se azok bírják jobban, akik megszokták, hanem akik frissen nyúlnak hozzá. A franciák megszokták, hogy nincs hideg – hát nem vesznek róla tudomást akkor se, ha van.

Nálunk a tél a kályha kedves melegét jelenti; ott, bár nincs olyan hideg, csakis a hideget, a bőr alá mászó nyirkot és sötétséget. Tavasszal kell Párizsba menni.